Az etetés borzalmas – vagy mégse?

Egy kis egyperces, nagyon igyekeztem, hogy aranyos legyen. Ha kíváncsiak vagytok, mitől viszolyog James a legjobban, és egy piknik miként változtat ezen a félelmen, olvassátok el! :)


- James, nem láttad a kockás terítőt? – hallotta meg Lily hangját a megszólított, mire rávigyorgott a karjában tartott, egyéves kis csemetéjére, Harryre, és belépett a házba. Felesége éppen a piknikhez pakolászott a nagy kosárba, és láthatóan azt se tudta, hol áll a feje.

- Nézd, Harry, anya kicsit feldúlt – fordította a babát a nő felé. Az felnézett a teletömött kosárról, kisietett a konyhából, és bosszús arckifejezését egy mosolyra cserélte. Cuppanós puszit nyomott az élménytől felvisongó kisfiúra, majd James reménykedő tekintete jóvoltából, férjének is adott egy – egy sokkal bensőségesebb – csókot.

- Mindjárt indulhatunk, csak nem találok semmit, amire majd leülhetnénk – magyarázta felesége, és ismét borongós lett arca. Bement a nappaliba, és vetett egy pillantást a kanapén szépen összehajtogatott pokrócok felé.

- Túl vastag – motyogta, majd felsietett az emeletre. James fejcsóválva nézett utána, aztán úgy döntött, jobb, ha Lilyre hagyja a csomagolást, ezért visszament a kertbe, párszor a levegőbe dobva fiúcskáját. A kis Harry boldogan kacagott ezen, pufók arcocskája kipirult a nagy izgalmak közepette.

Gyönyörű volt az idő, szokatlan is, hiszen mostanában köd lepte el Godric’s Hollow falucskáját, így igazi kincsnek lehetett venni a ragyogó, nyári napsütést. James persze tudta, hogy hamarosan már ki sem jöhetnek a házból, nemsokára ugyanis el kell végezniük a Fidelius-bűbájt, de most szinte meg is feledkezett a háborúról, és Voldemortról – ezért is javasolt még, most utoljára egy pikniket a közeli mezőn, többé nem nyílik alkalmuk hasonlóra.

Mélyet sóhajtott, és elűzte sötét gondolatait, ismét a fiának szentelve minden figyelmét. Lily még vagy fél órát szaladgált a házban, és addigra már mindkét „férfi” nagyon unta magát, legszívesebben azonnal indultak volna arra a bizonyos mezőre bolondozni. Harryke, jobb ötlete nem lévén, a szájába vette plüss oroszlánját, mire az kitátotta parányi pofáját, és ha lett volna hangja, üvöltött volna, amiért apró fogak rágcsálták meg bolyhos farkát, jelentős mennyiségű nyállal lepve el azt. James természetesen megpróbálta megmenteni az állatkát, de akkor fia sírógéppé változott, úgyhogy másodszorra már nem bajlódott vele.

Lily végre kilépett a házból. James többször is elismerő pillantást vetett rá: felesége gyönyörű volt. Lenge, fehér szoknyája térdéig ért, így jelentős részt láthatott szerelmes férje karcsú lábából. Blúza halványsárga színben pompázott, annak ujjait csak néhány fodor alkotta. Lily vörös haja fátyolként úszott mögötte, ahogy közeledett, szemére pedig már csak a széles karimás kalap vetett árnyékot, s nem a bosszúság. James nagyon büszke volt rá, hogy ilyen csodálatos felesége van.

- Mehetünk? – lépett elé Lily ártatlan mosollyal, mire nevetve átadta neki Harryt, kicserélve a nehéz kosárra, amit a nő eddig vékony karján cipelt. Felesége kisfiukat szórakoztatta, ő pedig csak csendesen mosolyogva ment mellettük. Ahogy ránézett családjára, akaratlanul is összeszorult a torka – nem akarta elveszíteni egyiküket sem. Annyira szerette volna, ha megállhat az idő, vagy még inkább, hogy eltűnik Voldemort, és vége az egész szörnyűségnek, de ez persze lehetetlen volt.

Mire odaértek a kiszemelt rétre, már nem is foglalkozott korábbi gondolataival. Nem, ez nem az a nap, amikor megengedheti magának az elszomorodást, most még örülni kell. Lily leteregette végül azt a takarót, amelyikkel az ágyukat szokták lefedni, miután felébredtek, és beágyaztak, s mivel az ágyuk jó nagy volt, kényelmesen elfértek az anyagon. Harry rögtön a kezeire támaszkodott, és a fűtenger felé kezdett mászni, de Lily gyorsan új vágányokra terelte mozgékony gyermekét. James addig előpakolta a sok finomságot, amit felesége hozott, és elé rakta. Harry persze kicsit pépesebb ételt kapott, mert még nem tudott olyan jól rágni.

James irtózott az etetéstől. Jobban, mint a pelenkázástól, pedig az se semmi… de mikor fél óra próbálkozás és könyörgés után, hogy egyen egy falatot, fia az arcába borítja a pépet, és bömböl… nos, ezt nehezen viselte, és megkérte Lilyt, hogy mentse fel a feladat alól. Azonban ma nem volt szerencséje, mert Lily előbb kezdett el enni, és mindkét keze tele volt, úgyhogy neki kellett az ölébe emelni kisfiát, akinek mintha már most lefelé görbült volna szája sarka.

- Nyugalom – motyogta fiának, és egy bizonytalan vigyorral egy kis, almásreszelékkel kevert, krumplipürét kanalazott a kicsi tálkába. Harry a tál láttán elfordította fejét, s James rettegve vette kezébe a kiskanalat. Tudta, hogy felesége nagyon jól szórakozik rajta, de most inkább figyelmen kívül hagyta. Hiszen a művelet, amire készült sokkal több odafigyelést igényelt, nem kalandozhatott el.

- Na, nézz csak ide, kicsi Harry! – gügyögte fiának, aki makacsul az erdő felé bámult, és izgett-mozgott, hogy kiszabaduljon. James a kiskanállal fölé hajolt, hogy lássa a gyerek száját, és minden bátorságát összeszedve, felé közelített az étellel. Harry azonban egy határozott mozdulattal elütötte kezét, mire ő kissé reszketve nézett fel a kuncogó Lilyre.

- Nagyon vicces – morogta, majd sóhajtott, és ismét kisfia fölé ereszkedett a kanállal, de Harry ekkor már tudta, hogy nem szabadul apjától egykönnyen, így hüppögni kezdett, és elkönnyesedett szemekkel nézett fel rá. James megint próbálkozott, mire fiacskája fokozta a hangerőt, és bömbölve próbálta kitornázni magát karjából.

- Gyerünk, Harry, ne csináld! – rimánkodott James, azon küszködve, hogy egy kézzel megtartsa a kisfiút, másik kezében pedig úgy álljon a kanál, hogy ne csöpögtesse szét a pépet mindenfelé a takarón. Lily már leplezetlenül nevetett, de nem igyekezett a segítségére sietni. James összevont szemöldökkel fordította felé arcát, ám mielőtt megszólalhatott volna, fia kihasználta a figyelmetlenséget, és kiütötte kezéből a kanalat, ami megpördült a levegőben, majd James hajába esett a benne lévő pürével, s hogy fokozza a kellemes érzést, egy igencsak különösen sikerült rúgással apja nyakába borította a tálat, noha addig Jamesnek meggyőződése volt, hogy Harry lába nem ér el a takaró azon szegletéig, ahová a tálacskát letette.

Borzongva lehunyta szemeit, mikor érezte, ahogy a pép lassan, de biztosan lefolyik nyakán, be az inge alá, és megindul vállain lefelé. Lily hangosan kacagott, és végre hajlandó volt átvenni tőle Harryt, aki érdekes módon azon nyomban abbahagyta az üvöltést, és várakozva nézett felborult tálkájára. James a kék ég felé emelte fejét, és igyekezett elmerülni a fehér, habos felhőkben, s égett az arca – de nem a napsütéstől.

- Miért? – kérdezte erősen sírós hangon, hátha Lily végre megsajnálja, és letörli róla a pürét (ő maga nem mert mozdulni, nehogy a kelleténél lejjebb noszogassa az ételt a bőrén, noha az már így is a köldöke táján araszolt). – Miért nem szeret engem? Miért utasít el?

Ám erre Lily csak mégjobban nevetett, és úgy kezdte el etetni kisfiukat, mintha az a világ legegyszerűbb dolga lenne, s Harry hagyta is. James fintorogva megrázta magát, majd kénytelen-kelletlen (meg persze nagyon óvatos mozdulatokkal) a pálcájáért nyúlt, hogy végre eltüntesse magáról a szörnyűséget. Ám mielőtt bármit tehetett volna, Harryke ellökte anyja kezét is, és felé kezdett nyújtózkodni.

- Apaaapappp – gügyögte széles vigyorral, jól tudva, hogy szülei boldog csodálkozással állapítják meg: ez egy „első szónak” számítható megnyilvánulás volt – hiszen eddig semmi értelmes nem hagyta el a kisgyerek száját. James annyira meghatódott, hogy teljesen figyelmen kívül hagyta a nyakában csöpögő pépet, az ölébe kapta a csöppséget, és elhomályosult szemekkel puszilgatta, ott, ahol érte. Dagadt a keble a büszkeségtől, miközben kacarászó fiát a combjára ültetve, átvette mosolygó feleségétől a kanalat, majd fia felé kormányozta azt. Nem kis meglepetésére minden gond nélkül sikerült a krumplipürét a gyerek szájába juttatnia.

- Nos, kételkedsz még benne, hogy szeret a fiad? – vonta fel szemöldökét Lily, majd elnevette magát. James vigyorogva megcsóválta fejét, és adott egy plusz puszit fiacskája puha, feketén szálldosó hajtincseire. Tévedett, az etetés tényleg nem olyan nehéz, mint amilyennek eddig tűnt.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés