Dumbledore titka

VISSZATÉRTEM! ^^ Egy fickel egyetemben. Igazság szerint ennek semmi valóságalapja nincs, és talán kicsit bugyutának is tűnhet, de számomra ez is elképzelhető. A fic hangulata kicsit szomorú, meg talán drámai... Nem tudom, hogyan sikerült, de remélem tetszeni fog. Légyszi, írjátok meg, hogy érdemes e fent hagynom! :(

Mindenki azt mondja, Albus Dumbledore egy bohókás öregember. Nagyon igyekezett, hogy az legyen, és a népnek még csak az eszébe se juthasson, hogy sötétebb dolgok lappanganak a háttérben. Nem is lennének ezek sötét dolgok, ámbár a sors egy furcsa szerkezet. Hogy miért kellett annak idején mindennek úgy történnie…

Az ősz hajú igazgató sóhajtva kinézett a ködös naplementébe második emeleti szobája ablakából. A Roxfort egykor – miatta – biztonságos volt. De vajon az is marad? A zöldellő, s most vörös fényben pompázó Tiltott Rengeteg suhogó ágairól jobb kezére nézett. Aszott volt, és fekete. Öregszik, már nem sokáig védheti meg az iskolát. Már nem sok ideje maradt, hogy bepótolja az elhalogatott cselekvéseket. Voldemort nagyúr horcruxa több veszteséget jelentett neki, mint hasznot. A gyűrű elégette a kezét, de ezzel együtt megmérgezte. Folyamatosan gyengül, nem érezte magát olyan erősnek, mint rég. Ezért is kellett megtennie.

Már hallatszott is a halk kopogás. Dumbledore professzor feleszmélve ballagott székéhez, és megköszörülte a torkát.

- Gyere, fiam!

A kerek szoba ajtaja kinyílt, és megjelent benne az általa titkon oly féltett ember alakja, soványan, sápadtan, nyúzottan, sőt, most még betegen is… Nem szerette így látni.

- Igazgató úr! – biccentett felé a gondjaiba őszült fiatalember, s beljebb lépkedett a helyiségbe. Faweks, az ő hű főnixe tőle nem túl szokott módon, trillázva felreppent, hogy Remus Lupin rogyott vállaira szálljon. A varázsló megdöbbent, és kérdőn nézett fel rá a vörös tollú madárról, ám Dumbledore-nak elszorult a torka. Hát itt az idő, csak most ne adja fel.

- Ülj le, Remus! – mutatott az igazgató az asztala előtti egyik székre, míg ő maga egy fekete szekrénykéhez lépett, és egy rúnajelekkel borított tál fölé hajolt, hogy kitegye az asztalra. Remus megilletődötten helyet foglalt, de borostyán szemeiben a merengő láttán izgatott fény csillant – noha lehet, hogy sokkal halványabban, mint rendesebb esetben. Dumbledore gondolatban megrázta magát, és letette a kőtálat az íróasztalára.

- Oka van, hogy elhívattalak a vérfarkasoktól – kezdett bele rögtön, és mélyen belenézett a szép szempárba, melyekből a végtelen, sosem múló hála, és bizalom sugárzott. Nagyon félt, hogy hamarosan már csak undort lát majd benne, de meg kellett tennie. El kellett mondania. – És annak is, hogy arra kértelek, Nymphadorának ne szólj a hazajöveteledről.

Remus elpirult, és kicsit szégyellősen nézett ölébe. Faweks közben leszállt a válláról a térdeire, így volt mit nézegetnie zavarában. Az igazgató megmosolyogta ezt a viselkedést, és egy pillanatra el is felejtette, mi következik.

- Van egy olyan titkom, amit eddig csak egyetlen ember tudott – folytatta, majd saját zavara miatt, amit a kérdő tekintet okozott, inkább elfordult a varázslótól, és újfent az ablakhoz sétált. – Egyetlen ember, ő is csak azért, mert közös titkunk volt. A nagyanyád.

Remus pillantása szinte keresztülégette a bíbor talárja hátát, így megfordult. A férfi szemei már elfojtott könnyektől csillogtak. Dumbledore szíve összeszorult, és legszívesebben magához ölelte volna a barna hajú varázslót. Hiszen valójában, a lelke mélyén olyan gyerek még.

- Szóval hallott a haláláról – motyogta a fiatalember, és ismét az ölébe ejtette pillantását, hogy elrejtse szomorúságát. Az igazgató nehézkesen bólintott, majd elzsibbadt lábakkal ment oda hozzá.

- Mindig figyelemmel kísértem – válaszolt halkan, és a rogyott férfi vállaira tette a kezét. Ez volt a legtöbb, amit tehetett. – Remus, róla szeretnék veled beszélni. De csak, ha te is képes vagy rá. Megértem, ha még felzaklat.

- Nem – emelte fel fejét Remus, és elszántan nézett rá. Mint mindig, ha valamire kérte. – Képes vagyok. Ha már elhívott, biztosan fontos.

- Fontos – bólintott komolyan, és némileg élénkebben sétált a merengő másik oldalára, s a kavargó emlékekbe pislogott. – Valójában nekem is nehéz. Ezért van most itt a merengőm… úgy sejtem, felismerted, hogy ez az. Egy emlékcsokrot szeretnék veled megosztani, fiam. És azt szeretném, ha utána megbeszélnénk.

Remus kíváncsian nézett az ezüst tavacskába, és közben bólogatott. Talán fel sem fogta, hogy miről beszélt neki… De úgyis rájön. Előbb-utóbb. Sokadjára sóhajtott, és elővette varázspálcáját, hiszen nem volt értelme húzni az időt. Mielőtt lehunyta szemeit, még látta a várakozó tekintetet, majd erőlködve visszaemlékezett azokra az eseményekre, melyek beárnyékolták egész életét. Ahogy a gondolatok távoztak elméjéből, olyan volt, mintha élete legszebb perceit vesztette volna el hirtelen.

Az emlékeket a merengő örvényébe cseppentette, hogy megossza Remusszal. Bár ezek után nagyon meggyűlöli majd.

Intett, hogy álljon fel, mire a varázsló óvatosan elnoszogatta Faweks-ot az öléből, és félve lépett közelebb a tálhoz. Az ezüstös derengés még sápadtabbá tette, a lemenő nap ugyanakkor vörös fénybe vonta arca jobb felét. Dumbledore professzor már majdnem elfelejtette, hogy merülniük kell. Rámosolygott Remusra, majd szelíden, óvóan megfogta karját, és együtt hajoltak a tál fölé.

Mindketten bezuhantak a kavargó kavalkádba, ám szerencsére nem kellett sokat repülniük, mire lábuk a földhöz koccant. Remus megingott, végül mégis sikerült talpon maradnia, ám mikor felnézett, felvont szemöldökkel pislogott fel rá. Egy szomorú mosollyal válaszolt, majd fejével a közeli rétre bökött.

Szinte semmi nem változott, ugyanolyan naplemente volt, mint a jelenben, csupán őszi szelek fújtak, és nem a roxforti birtokon álltak, hanem egy kisebb házikó előtt. Nem ők voltak az egyetlenek, ott ült egy padon még egy barna hajú, karcsú boszorkány, és egy magas, hosszú szakállú varázsló. Szomorúan nézett arra a varázslóra, fiatal önmagára, majd vetett egy sanda pillantást, az enyhén elsápadt Remusra, aki nagyanyjára meredt.

Galatea és Dumbledore a ház előtt beszélgettek, és a naplementét figyelték. Nem volt éppen romantikus pillanat.

- Albus, Romolus rá fog jönni! – A nő hangja szinte rimánkodó volt. Az öreg Dumbledore fájdalmasan lehunyta a szemét, ahogy szinte újra átérezte az akkori aggodalmat. – Tudni fogja, hogy John nem az ő fia. És, ha rájön arra is, hogy az igazi apa te vagy…

- Nem fog rájönni – jelentette ki magabiztosan a lila taláros férfi, és mosolyogva megsimogatta a boszorkány kezét. Akkor még mosolygott. – Majd elérjük, hogy ne rám hasonlítson. Ne aggódj, a gyermek Lupin lesz, nem Dumbledore.

- Nem, ez egyáltalán… Albus, mi lenne, ha nem szólnék? – Az asszony felpattant a ház előtti padról, és letérdelt Dumbledore elé, hogy a lábaiba kapaszkodjon. – Ha elmennék, mondva, hogy az anyám megbetegedett? Akkor megszülhetném a gyermeket, és nálad maradhatna! Remek utódod lenne!

- Nem lehet, Galatea – csóválta fejét a fiatal varázsló, és elkomorodva nézett félre. Az öreg is elkeseredett, és elmorzsolt pár fájdalmas könnycseppet. Remusra nem mert ránézni. – A Roxfort minden időmet elveszi tőlem, nem tudok egy csecsemővel foglalkozni, bármennyire szeretnék.

- De, Albus…

- Ne, Galatea, kérlek! – kiáltott fel az igazgató, és felállt, hogy megragadja a boszorkány reszkető kezeit. Az öreg Dumbledore csalódottan figyelte. Olyan bolond volt akkor.

Beleszeretett egy házas nőbe, egy férjezett asszonyba, és udvarolt neki. Nem lett volna szabad. Romolus Lupin sosem volt egy kedves ember, így könnyen elszerethette mellőle a feleségét, és mikor kellett volna, nem volt elég önfegyelme. Hagyta elfajulni az eseményeket: Galatea teherbe esett tőle, és – bár ezt ebben az emlékben még nem tudja – hamarosan az unokája is világra jött.

Miután Dumbledore meggyőzte Galateát, hogy nem viheti magával Johnt, az emlék átalakult, egy kórházi váróteremmé. Az igazgató oldalra pillantott. Remus verejtékes, és talán könnyes arccal meredt maga elé, remegő végtagokkal. Sejtette, hogy így fog reagálni. És ez annyira fájt neki. Annyira nem szerette, ha az ő édes, egyetlen unokája nem érzi jól magát! Megint könnyes lett tőle a szeme, ahogy visszaemlékezett a nem rég még aprócska fiúra, aki vérfarkas-harapással feküdt a Szent Mungó elkülönített osztályán, és lázasan forgolódva sírt az apja után, aki a folyosó végében zokogott a földre rogyva, egy fiatalasszony ringatásában.

Ez azonban még nem az a kórház, hanem egy mugli épület, és John születése volt. Dumbledore jelent meg egyedül, szerencsére. Türelmetlenül járkált fel-alá, miközben Galatea sikolyait hallgatta, s néha megtorpant. Orvosok mentek ide-oda, keresztül nézve a furcsa öltönybe öltözött, szakállas férfin, aki most a szülőszoba ajtaja mellett támasztotta a falat.

Hamarosan véget ért a várakozás, addig azonban mind csendben voltak. Az ősz igazgató nem akarta megzavarni Remust a gondolkodásban, sem a feldolgozásban. Arra majd az igazgatói szobában kerül sor. Most hagyta, hadd rogyjon a váróterem székére, és hadd temesse kezébe fejét. Nem kockáztatta meg a legilimentálást sem, mert azzal mindent elronthatott volna. Bár ennél is jobban…

Amikor kinyílt a terem ajtaja, mindhárman a kilépő, mosolygó nővérre, pontosabban annak karjába tekintettek. Egy apró kisbaba feküdt a pokrócok között. Hatalmas, barna szemeit Galateától örökölte, és érdeklődve, szinte pajkos vigyorral vizslatta a rikító Dumbledore-t, aki meghatottan vette át a csöppséget. Az ő fia volt, ezt mindig így érezte. Most is, mikor az a kisbaba már valójában régen meghalt.

Elhesegette ezt a gondolatot, s ezzel egy időben ismét ugrottak az emlékek. Többnyire apróbb foszlányokban suhantak, melyekben Dumbledore egyre őszebben, és John Lupin egyre idősebben bukkant fel, aztán megérkeztek Remus születéséhez is. Addigra a felnőtt Remus már leplezetlenül könnyezett, és a falakba támaszkodott. Az igazgató nem merte megérinteni, nehogy megszakítsa az eddig még viszonylag békés hangulatot kettejük között. Amíg nem muszáj, legalább addig ne. Az emlékcsokor már nem tartott sokáig. Volt néhány Remus pici korából, majd későbbről, amikor elsős, illetve végzős lett.

Akkor kénytelen volt hozzáérni a férfihez, aki reszketve kapaszkodott a Roxfort emlékfalában, saját tizenéves arcát nézve, és halkan szipogva. Ahogy keze a remegő vállakra kúszott, a varázsló ránézett. Szemeiben a szomorúság, a kétségbeesés, a hitetlenség, és egy cseppnyi boldogság bujkált. Az igazgató nyelt egyet, és finoman meghúzta a férfit, hogy kiemelje az emlékeiből.

Amikor földet értek a jelenkori szobában, ahol már esti fények világítottak, Remus gyorsan beleült előző helyébe, és elrejtette előle arcát. Ő maga szorongva, szomorúan, és már nem is reménykedve figyelt, és várt. Az ő torka is kapart, de most még nem engedhette el magát. Most neki kellett támaszul szolgálnia, ahogy általában mindig. Hiszen a titka szörnyű súlyként nehezedik már Remus vállára is. Most neki kell támasz.

- Akkor… - szólalt meg rekedten a varázsló, de hangja elcsuklott, és párpercig nem tudott megszólalni újra. – Akkor… maga a… nagyapám?

Dumbledore egymásnak támasztotta ujjait, noha jobb keze kicsit furcsán festett ebben a pózban. Némán bólintott, és a merengője szélét vizsgálgatta.

- Ezért vett fel engem a Roxfortba? Ezért foglalkozott velem annyit? – hüppögött fel Remus, visszaidézve benne tizenhat éves énjét, mikor Sirius Black baklövése után hozzá kerültek. A fiú magát hibáztatta, hogy majdnem megölte Pitont, és akkor legszívesebben a porig átkozta volna Blacket, aki ennyi szenvedést okozott, amúgy is nehéz életű unokájának. Könnyeit lenyelve válaszolt.

- Bár többet tehettem volna érted, fiam – mondta remegő hangon, és előre nyúlt, hogy megfogja a másik kezét, de az utolsó pillanatban inkább meggondolta magát. – De csak annyit tettem, hogy csendesen figyeltelek. Így nem hívtam a figyelmet fel a köztünk lévő pár hasonlóságra. A nyugodtságunk a közös, erről nem gondolkodtál még? Vérfarkas létedre sokszor hidegebb fejjel gondolkodsz, mint bárki. Noha épp ezért nem is vagy olyan… hm, hogy is nevezzem… vidám, mint én. Sajnos a te nyugodtságod nem jár az enyémhez hasonlóan derűvel… de ezt leszámítva… Sosem jutott eszedbe ezen töprengeni? Hogy honnan ered a temperamentumod? Hiszen a családodban senki nem volt – elvileg…

- De, igen – törölte meg sután az arcát a fiatalember, és szaggatottan sóhajtott, mereven az ő háta mögé nézve. Bárcsak a szemébe tekintene! – De erre nem nagyon számítottam.

- Megértelek, gyermekem – bólintott csendesen, és még mindig várakozva hajolt unokája felé. Sosem nevezhette az unokájának, de annyira akarta. És hallani szerette volna, hogy „nagyapa”. Az ő szájából. De ez valószínűleg lehetetlen.

Remus megnyalta kiszáradt száját, és neki eszébe jutott, hogy meg sem kínálta semmivel.

- Kérsz egy kis citromport? – somolygott rá a varázslóra, aki hitetlenkedve, csukladozva felnevetett, és rá nézett. Hihetetlen volt! Nem undorodott, nem gyűlölködött. Elfogadta.

- Van még közös bennünk – vett elő egy zsebkendőt Remus. – Szeretjük az édességeket.

Dumbledore szíve pár pillanat alatt megszabadult a szorító pánttól. Erre nem is számított. Azt hitte, minimum elhidegülésre számíthat a fiútól, akit annyira szeretett, erre pont az ellenkezője történt. Még mindig ugyanúgy tiszteli, talán szereti is. Ez tisztán látszott azokban a borostyán szemekben.

Remus most is mélyen szemezett vele.

- Akkor megbocsátod, hogy nem mondtam el? – kérdezte meg mégis csendesen. Remus halvány mosolyra húzta ajkait, és kicsit visszatért a szín az arcába.

- Végül is… kicsit hihetetlen ugyan… de egyáltalán nem rossz érzés – nevetgélt a fiatalember. Az igazgató már minden kétségét elvesztette, és a meghatottságát sem tudta tovább befolyásolni. Pár lépéssel az unokájához sietett, és megölelte. Remus felállt, mielőtt ez megtörtént volna, és karjaival szorosan átfogta. Dumbledore régen ölelhetett meg így egy embert, Remust pedig soha… soha. Talán a sors mégis ad nekik egy utolsó esélyt, hogy megismerhessék egymást? Most bepótolhatja az időt, amit a kutatásaira, és a tanításra pazarolt, ahelyett, hogy a családjával törődne… Azzal a családdal, akiről senki nem tudott. Eddig. Még akkor is van egy kis idejük, ha már közeleg a vég.

***

Remus Lupin elmondhatatlanul szomorúan ült le Nymphadorával, a szerelmével a fehér székre. Alig tudta visszafogni, hogy ne üvöltsön fájdalmában. Amikor megtudta, hogy az igazgató meghalt… a nagyapja, akit szeretett. Minden módon, minden rossz ellenére imádott. Itt hagyta egyedül. Az elvesztése még jobban fájt, mintha csak az igazgatóként távozik. De így fájdalmasabb. Alig volt pár óra, amit együtt tölthettek. Ráadásul akkor is csak Tonksról beszéltek, és őróla. Mintha ő lenne a világ közepe. Dumbledore sokat bíztatta, hogy fogadja el a lányt. És sosem hallgatott rá. Most meg már késő, mert nem láthatja.

Ha a keze közé kerülhetne Perselus Piton! Azt még menyasszonya is megértené, ha megölné. És neki el fogja mondani… el fogja mondani, ki volt valójában Albus Dumbledore.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés