Kviddicsagyú pancser – cenzúrázott

Nos, azt hiszem, a cím mindent elmond. Akadtak néhányan, akiknek a nem cenzúrás, felnőtt kategóriás változat kicsit furcsa volt, és utólag már én is csak pislogtam ^^ Szóval most feltöltöm ezt a változatot, a régivel meg még nem tudom, mi lesz. Talán az is marad. Mindenesetre remélem, hogy elnyeri a tetszéseteket ez a "karakterhű" Lily. :) Figyelem! Néhány dolog megváltozott a sztori folyamán, tehát, ha valami nem egyezik az előző művel, az nem a véletlen műve :P. Jó olvasást! Ó, pardon - slashemlítés történik itten! Biza...

Ezt nem hiszem el. Muszáj mindig megtalálnia? Hogy szakadna le Merlin szent szakálla!

Emilyvel ültem a tóparton, teljes békességben, és szokás szerint Remus volt a terítéken.

- Szerinted észre vette ma, hogy rámosolyogtam? – ábrándozott drága barátnőm, hasmánt feküdve el a földön, lábait felhajtotta, meglóbálta, s állát a tenyerébe támasztva bámult fel a felhőtlen kék égre. Kuncognom kellett rajta.

- Nem tudom – feleltem fejcsóválva, és inkább bájitalkönyvemhez fordultam. – Elég sokan tehetnek így, minden más szándék nélkül, talán nem is tűnt fel neki.

- De gonosz vagy! – csattant fel Emily, és meg csak elrejtettem vigyoromat. Hiába, imádtam cukkolni. A következő mondata azonban teljesen elképesztett, kénytelen voltam felhúzni a szemöldökömet rá. – Most mondhatnám, hogy csak azért dühítesz, mert neked is tetszik, és féltékeny vagy.

Csak bámultam Emilyre tátott szájjal, mire ő elsomolyodott.

- Persze, te Potterért vagy oda – tette hozzá, csak úgy mellesleg, de nálam rögtön felment a pumpa, és éreztem, ahogy az idegességtől elvörösödöm… egy cseppet sem azért, mert igazság lehet abban a mondatban, nem.

- Én aztán nem! – vágtam rá felháborodva, majd nagy nehezen vettem néhány mély levegőt, hogy lenyugodjak. Emily azonban elnevette magát, így rájöttem, nagy okosan, hogy csak a heccelését kaptam vissza, s még forróbbnak éreztem az arcomat. Nem tudtam türtőztetni magam, hogy vissza ne vágjak, úgyhogy ki is ötöltem gyorsan egy kézenfekvő megoldást a bosszúra. Gúnyosan elmosolyodtam, majd egy elcsodálkozó arckifejezés után tájékoztattam barátnőmet a valótlan tényekről.

- Szerinted, találkozgatnék Remusszal hétvégenként, ha Potterre hajtanék?

Emily arca teljesen megnyúlt a döbbenettől, ami elégedettséggel töltött el. Nem hiába javasolta a Teszlek Süveg a Mardekárt annak idején… de hát ott aztán barátnőim sem lettek volna, elég volt egy pillantás az asztaluk felé, és láttam, hogy majdnem csupa fiú, a lányok meg a legnagyobb jóindulattal sem néztek ki annak…

Emily már éppen visszavágni készült, már éppen hangot adott volna féltékenységének, amikor megjelentek életünk megrontói, a gátlástalan szörnyetegek: Őfelsége és a Pincsi, azaz James Potter és Sirius Black. Kellett ezeket emlegetni!

Potter levágta magát mellém, mire megpróbálkoztam egy undorodó fintorral, míg Emily ugyanígy járt, csak ő Blacket kapta.

- Kivel találkozgat az én kicsike virágszálam? – hízelgett egy mézesmázos vigyorral a szája sarkában Potter, és azon igyekezett, hogy átkarolja a vállamat. Hevesen dobogó szívvel lökdöstem messzebbre magamtól, és nem akartam tudomásul venni, hogy még mindig bizsereg a vállamon a bőr, ahol Potter ujjai megcirógatták.

- Nem vagyok a virágszálad! – vágtam rá remegő hangon, és szememmel elkaptam Emily ijedt tekintetét: ő is szabadulni akart a rácsimpaszkodó Blacktől, aki azonban a nyaka felé hajladozott, hogy belecsókolhasson.

Egy pillanattal tovább haboztam a kelleténél, és Potter elkapott. Karja indaként fonódott derekamra, és magához húzott, és én meg már majdnem beledőltem az ölelésbe, felnéztem az arcára, és már csak pár centi választotta el ajkainkat… de akkor ráeszméltem, mit művelek. Felpattantak és elkerekedtek szemeim, rátaláltak a lehunyt pillájú Jamesre, aki sóvárogva érintette össze orrunkat. Kezem automatikusan lendült előre, és egy határozott csattanással ért célba. Potter hápogva arcához kapott, de nekem csak a hirtelen jött szabadság járt a fejemben, és hogy minél messzebb kerülhessek ettől a sráctól… Megint a kézenfekvő megoldást választottam, bár már inkább kétségbeesetten, mint diadalmasan, és nagyon utáltam magam érte.

- Remus… ővele – nyögtem a választ a kérdésre, de közben táskámat kutattam a földön. Onnan tudtam, hogy mindketten megdöbbentek, hogy hamarosan Emily már mellettem állt, igencsak ziláltan – én nem mertem Potterre nézni, féltem, hogy elfeledkezem magamról, és mégiscsak az igazat mondom.

- Mennem kell számmisztikára – harsogta a fülembe Emily, talán, hogy elterelje a figyelmet a kínos, és a két fiú jelenlétében szokatlan csendről. – Jössz, nem?

Bólintottam, és futólépésben hagytam el a helyszínt, ahol James ücsörgött, minden bizonnyal letaglózva Blackkel. Emily belém csimpaszkodott, mintha én lennék a mentőöve, s talán most az is voltam. Messze Jamestől, messze tőlük, messze…

A kastélyba érve megálltunk egy árnyékos folyosón, és a falnak támaszkodtunk. Úgy néztünk egymásra, mintha valami szörnyűségre derítettünk volna fényt, pedig ez csak rám igaz: engem teljesen megijesztett, amikor James ölelésében kis híján megcsókoltam őt. Még most is égett az arcom tőle, és rettegtem, hogy ez a vonzalmam jele… nem, nem akartam, hiszen olyan durva, nincs benne tisztelet… de olyan szépek voltak a szemei!

Emily kilihegte magát, arca egyre zárkózottabb lett, amit egy pillanatig nem értettem, ám hamar rájöttem, mi baja, s a valóság kirángatott az emlékeim fogságából, és James karjai közül.

- Emily… - kezdtem volna a magyarázkodást, de a szavak elvesztek félúton a torkomban, barátnőm nem is akart többet hallani.

- Azt hittem, van benned annyi tisztelet, hogy nem randizol… vele – motyogta megbántottan, s a mondat végére elkönnyesedett a szeme. Megráztam a fejem, de még mindig nem tudtam mit mondani… ez a helyzet, amibe keveredtem, nagyon idegennek tűnt, és fogalmam se volt, hogy másszak ki belőle.

Emily sarkon fordult, és otthagyott kavargó gondolataimmal. Nem tudtam utána szólni, csüggedten, és szorongva indultam el a számmisztika terem felé. Ahogy a körülöttem elhaladók nagy vidáman odaköszöntek felém, kicsit feléledtem, és tudtam végre gondolkodni is.

Emilyvel mindenképpen megbeszéljük ezt az egészet. De Potter bosszantása, így utólag, nem is volt olyan rossz ötlet. Persze rizikókkal is járna a dolog, de talán… talán… sikerülne megváltoztatnom a fiú hozzáállását más emberekhez… és hozzám, Lily Evanshoz, mert én egy kis tisztelettel, azt hiszem beérném… akkor tudnék gondolni egy randira Potterrel. De amíg ilyen felfuvalkodott dög, a gyomrom se kívánja – talán csak egy egészen picit.

Ahogy a tervem kezdett körvonalazódni bennem, úgy nyugodtam meg. Sőt, már-már magabiztos voltam, úgy véltem, tökéletes lesz.

Remus egyelőre egyedül ücsörgött a számmisztika teremben, de még nem beszélhetek vele, hamarosan elkezdődik az óra, szállingóznak befelé a diákok. Majd legfeljebb levelezünk órán, és este félre hívom – Potter jelenléte sem lenne túl zavaró, tekintve, hogy ellene tervezek bosszút. A gondolatra is elvigyorodtam, hogy milyen képet vág majd a fiú, ha kihívom Remust egy szóra az orra előtt.

Vigyorom azonban hamar leolvad, mert alighogy leültem Remus mellé, aki egy kedves mosollyal üdvözölt, Emily csörtetett a terembe. Tekintete rögtön rám ugrott, majd Remusra, végül sértődötten karba tette kezét, és a tőlünk legtávolabb eső padba telepedett, egy másik csaj mellé, akit csak látásból ismertem, lévén hugrabugos volt.

Mielőtt egy szót is szólhattam volna a mellettem fészkelődő fiúnak (láthatóan arra várt, hogy mondjam, mit szeretnék tőle, ami miatt mellé ültem), az óra kezdetét jelző csengő belehasított a pár ember sutyorgásába, és a tanárnő, Vector professzor már meg is jelent az osztályban, és párba osztotta a kevéske diákot. Én persze Remushoz kerültem, együtt hajoltunk egy régi pergamen fölé, és az óra első fele szorgalmas számolással és fordítással telt el.

Magamban a tervemet próbálgattam addig, majd mikor sokadszorra győztem meg magam, erőt vettem kezemen, és az addig lekörmölt számok alá egy rövid mondatot firkantottam, s azt Remus orra elé toltam.

Beszélnünk kell.

Remus lopva körbe pislogott, de a párok a saját papírjaik fölé hajoltak.

Miről?

Izzadt a tenyerem, de belevágtam a közepébe. Most vagy soha.

Este találkozni akarok veled, prefigyűlés után. Nagyon fontos. Maradj tovább a fürdőnkben, oké?

A barna, sápadt fiú szeme kikerekedett, arca teljesen elvörösödött, és sejtettem, mire gondol, hogy gondolok. Pedig arról szó sem volt, csak beszélgetni akarok vele – például Potterről…

Remus megköszörülte a torkát, és bólintott, ám ezután nem volt hajlandó megosztani velem több mondatot. Egy szomorú tekintetet vetettem Emily hátára, majd a barna fiúval a pergamen fölé hajoltam, és győzködtem magam, hogy minden rendben lesz. Tulajdonképpen nem volt mitől tartanom…ha minden a reményeim szerint alakul, talán.

***

Hétkor odamentem Remushoz, aki a Tekergőkkel ücsörgött, de láthatóan Potter és Black egy szóra sem méltatták, sem őt, sem a vele szorgalmasan tanuló Petert. Mikor a barna fiúhoz hajoltam, hogy a fülébe súgjam, „áll-e még a randi”(jó hangosan súgtam, hogy Potter is biztosan meghallja – és meghallotta), a másik két sutyorgó felkapta a fejét, és dermedten néztek Remusra. A fiú teljesen elvörösödött, de bólintott, mire én egy elégedett mosolyt erőltettem magamra (azért erőltettem, mert valójában remegtem, mint a kocsonya, hiszen éreztem magamon Potter tekintetét), és kifelé kezdtem huzigálni Remust a klubból.

Az, hogy együtt megyünk prefigyűlésre, valójában megszokott momentum volt, így senki nem méregetett minket furcsálkodva. Remus szótlanul, gondolataiba merülve ballagott mellettem. Tudtam, hogy majd kerülni próbál, így nem lepődtem meg, hogy amint a tanáriba értünk, egy távolabbi helyre húzódott, bár egy egészen kicsit csalódott voltam. Talán megbántottam őt, ezzel az idióta titokzatoskodással? Lehetséges. De már késő változtatni, már Potter is látta a jelenetet, ahogy kivonszoltam…

Életemben nem akartam még ennyire, hogy a prefektusgyűlés véget érjen. Máskor aktívan jelentkeztem minden lehetséges időpontra járőrnek, mindig buzgón bólogattam egy-egy rendezvény megemlítésekor, vagy más, esteleges újítás felhozatalán, amit a tanárok kezdeményeztek, és szorgalmasan buzdítottam mindenki mást is a cselevésre, a tettrekészségre.

Most csak magamba fordulva görnyedtem az egyik széken, és miután ráuntam, hogy a szokatlanul merev és sápadt Remust nézzem, inkább saját emlékeimbe merültem, konkrétan Potter karjaiba. A gondolatra is felment a vérnyomásom, hogy mennyire élveztem az érintését, és vörös arcomat alig tudtam elrejteni mások elől (bár jobban megnézve, még Pipogyi sem legeltette rajtam a szemét, pedig az utóbbi időben rossz szokása volt), ám azt már nem tagadhattam, hogy… talán, de nagyon hangsúlyozva, hogy talán… tetszik nekem Potter. Nem, nem is ez a jó szó, hiszen a külsejével eddig sem volt bajom, szeretem a kisportolt, vagy lehetőleg jó erőben lévő fiúkat, és a Remus-fajta, soványabb egyedek már inkább csak szimpatikusak…

Majdnem felnevettem saját magamon, de szerencsére sikerült a hangomat torokköszörülésként megszólaltatni. Megint ránéztem gondolatom tárgyára, és előre szégyelltem, hogy mit is készülök vele tenni. Mármint azt, hogy zavarba hozom, megalázom a barátai előtt, mert akárhogy is nézem, Potter a barátja… Én ugyan semmi „papás-mamás” nem lenne a mai esti taliban a prefifürdőben (nem, ilyet már tényleg nem tudnék megtenni), de biztos, hogy Jamesnek feltűnik majd, hogy egyikünk sem tért vissza a klubba. Feltűnik neki, hiszen Blackkel mindig megvárják Remust, és, ha nem vagyok szemfüles, hogy elkerüljem, James olyankor rögtön levág előttem egy térdre borulós nagyjelenetet, és ordítva esküdözik, hogy szeret… És ezzel tisztára kikészít! Mindenki vagy hülyének néz a háztársaim közül, vagy irigykedik. Bosszantó.

Azt vettem észre, hogy körülöttem felálltak, székek csikorogtak, halk sustorgások keltek lábra, és az álmos prefektusok egy emberként igyekeztek az elitfürdő felé. Gyorsan felpattantam én is, és felzárkóztam egy hugrabugos csajszi mellé, akit Alice-nak hívtak, és aki mindig megvárt, ha gyűlés után tovább időztem a tus alatt. Hogy miért, azt máig nem értettem meg, de ez most mindegy is volt. Megkérdezte, hogy vagyok, milyen volt a hetem, én pedig gépiesen daráltam a szokásost: bosszantó elsősök, bosszantó mardekárosok, bosszantó Tekergők. Valójában gondolatban még mindig máshol jártam, és utólag persze ezért is szégyelltem magam, hiszen a lány olyan figyelmesen fordul hozzám, mintha tényleg leghőbb vágya lenne, hogy az én panaszaimat hallgassa.

Mikor a csajokkal bementünk a női fürdőrészlegbe, én előre figyelmeztettem Alice-t, hogy nem kell ma megvárnia, mert még dolgom van. A fekete hajú lány enyhén meghökkent ezen, de aztán összeszedte magát, és mosolyogva bólintott, hogy megértette. Bevallottan voltam lámpalázas mosdás közben, remegtek a kezeim, és most először valami pánik-féle is megkörnyékezett, mert már nem voltam biztos benne, hogy Remus nem küld el melegebb éghajlatra.

Egyszerre tűnt túl gyorsnak, és lassúnak is az az idő, míg a prefektusok lassan elszállingóztak aludni. A lányok csacsogása körülöttem egyre halkult, majd az utolsó páros is elsétált egy éjszakai jókívánság után. Csak biccentve viszonoztam, de közben már a fejem is remegett… megnyaltam a számat, magam köré csavartam a törülközőmet, és fél szememet kidugva lestem át a fiúkák részlegébe. A többiekkel csináltunk már ilyet, de engem valahogy hidegen hagyott, hogy kinek milyen formás a hátsója, hiszen Jamesé nem volt köztük, mert ő korábban járt fürdeni sajnos, mint én…

Te jó ég, teljesen becsavarodom! Miket képzelgek itt Potterről! Á, jobb, ha megkeresem Remust.

Bár már senkit nem láttam magam körül, mégis lábujjhegyen lépkedve mentem ki a medencéhez, amit soha senki nem használt (vagy pontosítsunk, csak egyes egyedül merészkedtek bele a prefik, mert úgy jobb volt, mintha húszan lubickolnának a habokban), aztán körbelestem a fehéren világító, csempés teremben. Azért jócskán megkönnyebbültem, hogy tényleg nem látott meg senki.

A fiúk részlege tulajdonképpen, pont, mint a lányoké, egy elkerített, kisebb terem volt, jó pár zuhanyfülkével, mosdóval, piszoárral… Remus az ablak mellett ácsorgott, szorosan maga köré tekert köpennyel, és eléggé sápadtan. Vizes haja a homlokára tapadt, de nem tudta eltakarni az apró, halványka hegeket, amiket mindig kénytelen volt magán viselni. Az egyik, a szemöldökétől az állkapcsáig futó sebhely azonban élesebb volt, mint a többi, és én nem is igazán emlékeztem rá, hogy volt neki olyanja… Persze, én már sejtettem, mi a baja szegénynek, hiszen elég nyilvánvaló időpontokban szokott betegeskedni…

Köhintettem, mire ő megrezzent, és riadtan felém fordult. Nem gondoltam, hogy ez lehetséges, de még sápadtabb lett, mint eddig.

- Szia! – köszöntem félszegen.

- Szia – motyogta Remus, majd elpirult, és a földet kezdte bámulni. Teljesen zavarba jöttem, fogalmam sem volt, mit kellene mondanom neki, vagy, mit vár, hogy mondjak… lassan felé léptem, hogy ne legyen olyan ridegnek tűnő a csend, ám akkor ő végre felemelte fejét, és nem határozottan ugyan, de megszólalt.

- Figyelj, Lily… én, vagyis mi… Sirius, Peter meg én fogadalmat tettünk Jamesnek tavaly – harapta be száját küszködve, majd ismét elfordult. – Megígértük neki, hogy nem randizunk veled, és főleg nem… szóval… nem viszünk… ágyba.

Az utolsó szót alig értettem, de így is piros volt az arcom. Ezt ráfoghattam volna a fürdő sosem múló párájára, de inkább összeszedtem magam, hogy válaszoljak. Remus azonban folytatta, mielőtt reagálhattam volna.

- És hát… én meg… szóval én szeretek valaki mást, és… igaz, hogy nem járunk, meg semmi, de…

- Remus…

- Meg hát – vágott a szavamba, az övéibe keserűség költözött, szemei elhomályosodtak a könnyektől. – Ki akarna velem… nézz rám, tele van a testem sebekkel, egy undorodó fintornál úgysem lenne több belőle.

Meghökkenve hallgattam az önsanyargató mondatokat, de a végére már olyan mérges voltam, hogy kezeim közé ragadtam Remus arcát, és kényszerítettem, hogy a szemembe nézzen, akkor is, ha elsírja magát.

- Hogy mondhatsz ilyet? – kérdeztem szigorú, őszinte felháborodással. A barna fiú szája megremegett, de tartotta magát. – Ez egyáltalán nem igaz, nagyon helyes fiú vagy, és, ha nem Ja… valaki más tetszene, szerintem még a barátnőd is szívesen lennék. Mellesleg pedig… nem akarom azt csinálni veled, csak beszélgetni szeretnék.

A fiú egy pár pillanatig meredten nézett rám, mint aki nem hisz a fülének.

- De… de akkor, mi volt ez az egész? – nézett rám értetlenül, s egyre jobban látszott rajta a megkönnyebbülés. Már-már elmosolyodtam ezen, majd színpadiasan sóhajtottam, és fontoskodó arckifejezést varázsoltam magamra.

- Hát, ha tudsz titkot tartani, elárulom.

Remust felcsigázhatta a mondat, mivel gyorsan leült a csempére törökülésbe (érdekes mutatvány volt, ahogy közben azon erőlködött, hogy derekán tartsa a fürdőköpenyt), aztán kíváncsi vigyorral megcsapkodta maga mellett a kemény felületet. Gyerekes izgatottságát látva megnyugodtam, és nem álltam meg kuncogás nélkül. Elfogadtam a kínált helyet a padlón, és némileg bosszankodva jöttem rá, hogy nekem se könnyű megtartani magam körül a türcsimet, lehetőleg úgy, hogy a fontos dolgok ne látsszanak ki.

Tartoztam egy vallomással a fiúnak, de azért elég kellemetlen volt bevallani… de mindegy, nem lehet megmásítani a dolgot, és Remus az egyetlen, aki talán nem nevet rajtam.

- Tudod, nekem igazából Potter jön be – sóhajtottam halkan. A látványért már megérte. Remusnak kistányér méretűre kerekedtek szép, borostyánszín szemei, szája elnyílt… teljesen megdöbbent. – Mert akármilyen felfújt hólyag… jóképű, és valójában jól esik, hogy annyira harcol értem. Nem tudom, miért teszi, de valójában hízelgőnek tartom. Tessék, nevethetsz.

Remus azonban, mint aki kábulatból ébredt, megrázta fejét.

- Nem, én… ez meglepő – mondta őszintén. – De… már ne is haragudj, de akkor miért az orra előtt húztál ki a klubból? Azt fogja hinni…

A fiú szavába vágtam, és piros arccal meséltem el, mi történt számmiszt előtt, majd, hogy mi volt a tervem ezzel a tovább-maradással a fürdőben. Remus jól láthatóan meglepődött, hogy így akarom féltékennyé tenni Jameset, de végül már vigyorgott, úgyhogy remegésem, ami egész este gyötört, elszállt tagjaimból, és teljesen megnyugodtam. Igen, Remus volt a legmegfelelőbb célszemély rá, hogy felbosszantsam Jameset, ő mellettem áll.

***

Sokáig beszélgettünk a csempén ücsörögve, nagyon jól éreztük magunkat. Hálám jeléül finoman rávezettem Remust, hogy Emilynek nagyon tetszik, mire a fiú bocsánatkérően pislogott rám. Azt ugyan nem mondta kit szeret, de annyit igen, hogy nem Emily az… Ezt egy cseppet fájó szívvel vettem, mert tudtam, hogy barátnőm nagyon maga alá esik, ha megtudja. Apropó, vele is ki kell majd békülnöm…

Mikor felálltunk, mindketten nyögdécseltünk pár sort, mert a fenekünk teljesen elzsibbadt a hosszú „kínzás” alatt, míg a padlón gubbasztottunk. Én átslisszoltam a lány-részlegbe, hogy felöltözzem, s ezt Remus is megtehesse, majd együtt indultunk a Torony felé. Alig bírtunk járni, ami azzal járt, hogy végigkuncogtuk az utat, jó nagy terpeszben lépkedve, és kis híján lebukva, mert Fricset az egyik folyosón csak egy szőnyeg választotta el tőlünk.

Mikor felértem a hálóterembe, immár Remus nélkül, Emilyt az ágyamon ülve találtam. Hüppögött, és a párnámat szorongatta, úgyhogy valószínűleg rám várt. Zavartan köszörültem meg a torkomat, mire barátnőm felkapta a fejét, barna loknijai csak úgy repkedtek.

- Jaj, Lil! Kiáltott fel, majd felugrott az ágyamról, és még mielőtt feleszméltem volna, a nyakamba vetette magát. – Ne haragudj, Lily, kérlek, olyan szemét voltam.

Ezt ugyan nekem kellett volna mondanom, de egyelőre kiszorították belőlem a szuszt, úgyhogy csak hallgattam, ahogy Emily zokogva folytatja.

- Úgy bántam veled, mintha valami egetrengető hibát vétettél volna… pedig valójában már nem is szeretem Remust… képzeld…

Azzal elengedett, és elmosolyodott, én meg megilletődve pislogtam rá.

- Képzeld, az a hetedikes hugrabugos, Macmillian… Azt mondta, tetszem neki, és mikor jöttem vissza vacsiról, elhívott randizni.

Azzal boldogan ugrándozni kezdett, én pedig alig tértem magamhoz a meglepetéstől. Agyilag még mindig ott tartottam, hogy Emily már nem haragszik rám, de közben kezdtem azon is elcsodálkozni, hogy a szerény hugrabugos elhívta a csajszit randira… nem tudtam, mit mondjak, így csak mosolyogtam. Végül is, akkor nem kell megmondanom neki, hogy semmi nem történt?

Úgy tűnt nem. Emily még hüppögött egy pár sort, amikor megemlítettem neki a bocsánatkérésem, és egyre esküdözött, hogy ő szúrta el a dolgot, majd egyetértően úgy döntöttünk, hagyjuk ennyiben a témát. Em ezután suttogva, de boldogan csicseregte, hogy mindig is tetszett neki Macmillian, és nem is érti, miért Remus felé kacsingatott, mikor annyira kedves az a másik srác. Én ezt viszont már nem hallottam. Egyrészt jelentősen megkönnyebbültem, hogy Emily végül is nem haragudott rám, másrészt azért is örültem, hogy a Potter elleni hadjáratom jó úton halad Remusszal karöltve.

Álmomban pedig James karjait éreztem magam körül.

***

Másnap reggel a többiek előtt ébredtem jóval. Tiszta homály volt a fejem, nem is értettem, hogyan vagyok képes járni, meg mozogni. Kibotorkáltam a fürdőnkbe, és a tükörbe néztem.

Az imidzs meg van, csupa kóc, vörös sörény, bedagadt szemek, összegyűrődött, piros arc, szeplők… á, kit érdekel, éhes vagyok, nem fogok itt ezzel bajlódni!

Korgó gyomrom vezetett le a klubba, ahol sötétség fogadott, hiszen kint még alig hajnalodott. Vagy lehet, hogy már fent volt a nap, csak azért nem láttam, mert nem tudtam nagyon nyitva tartani a szemem… így utólag már fogalmam sincs.

Azért, mint nő, elfogott egy csepp aggodalom, mikor a nagyterem előtt összefutottam néhány hetedévessel. Nem csoda, ha megbámultak, én is megbámulnám magam, ha a helyükben lennék. Egoistán elmosolyodtam – kicsit talán jamesesen –, hiszen tudtam, hogy van is okuk a fiúknak megnézni. Futólag lepislantottam magamra: még jó, hogy nem az a vadító, csipkés kombiné van rajtam. De azért nem ártott volna egy pongyola, eléggé átüt ez a hálóing. Sebaj! Bugyi hál’ istennek van rajtam (csak nagyon néha nincs), úgyhogy olyan sok titokra nem derülhetett fény.

Beléptem az étkezőbe… oké, látom, Dumbledore rózsaszín, macis köpenyben van, és valami nevetséges hálósüvegben. Nem is vagyok feltűnő a lenge öltözetemben. Nagy nehezen kisilabizáltam, hányan vizslathatnak végig. A hugrabugosok mind aludtak, a Hollóhát asztalánál ültek ketten, Griffendélnél négyen, és… Hopsz, Piton. Na mindegy, hadd élvezkedjen a látványomban, úgyse nézhet meg többször ilyen nyálcsorgatva. Az azért zavart egy kicsit, hogy ő teljes „harci díszben” volt már (fekete talár, fekete ing, fekete nadrág… minden fekete, csak a mardekáros címer nem), én meg egy ilyen kis függönyruhában, de… most mit idegesítsem magam. Egyszer él ő is, valószínűleg először és utoljára volt része benne, hogy alulöltözött hölgyet lát.

Ledobtam magam az asztalhoz, de mielőtt összeragadt szememmel kiválaszthattam volna a reggelimet, újabb négy személy vágtázott a terembe, és őket minden különösebb erőlködés nélkül felismertem. Jaj nekem!

Potter és Black az én két oldalamra telepedett, ami végül is nem lepett meg, de feszélyezett, és sokkal éberebbnek éreztem magam tőle. Azonban akkor feltűnt, hogy az álmos Peter mellett nem foglalt helyet Remus, mint ahogy szokott. Végignéztem az asztalon, és megtaláltam a barna fiút a végénél. Összeszorult a szívem, mert láttam, hogy Remus a könnyeivel küzd, pont, mint este. Vajon mi történt? Lehet, hogy Potterék kidobták a csapatukból? Rögtön felment bennem a pumpa, pedig mikor James… Potter lehuppant mellettem, megfogadtam, hogy normális hangerővel szólok hozzá.

Ám a kusza hajú srác ezúttal előbb szólalt meg.

- Igaz? – kérdezte olyan keményen, mint egy ezredes az újonc bakától.

- Mi van? – kérdeztem vissza, nem túl választékos szókincscsel, de csak, mert az ilyesmihez még álmos voltam.

- Igaz, hogy te meg Remus a fürdőben maradtatok? – világosított fel ezúttal Black, és dühösen hátradobta hosszú, fekete fürtjeit a válla felett.

- Igen, mert? – Azért próbáltam értelmesnek látszani, de nagyon úgy tűnt, hogy ezzel most semmire nem megyek, Potter türelmetlenül ciccegett.

- Lefeküdtél vele – jelentette ki, mintha el is hinné, és fájdalmas fintort vágott. Én meg döbbentet. Ez annyira jól sikerülhetett, hogy a másik kettő elbizonytalanodva pislogott rám, és láthatóan megingatta a hitüket, hogy ilyen csodálkozó képet vágok. De mit tehettem volna, teljesen leblokkoltam.

- Mi? – eszméltem fel, majd kegyetlennek szánt, rekedt nevetéssel hátravetettem a fejem, de megszédültem, úgyhogy gyorsan abbahagytam. Ám a hangom lassan visszatért, mert kezdtem rájönni, hogy ez itt megen egy féltékenységi jelenet. – Hogy mondhatsz ilyet, te felfuvalkodott hó…golyóbis? – dühöngtem, csak hát, félúton eszembe jutott, hogy most inkább nem kéne elszúrni. – Dehogy is! Beszélgettünk, ha annyira kíváncsi vagy. Gyerünk, menj már oda, te, te cikesztökű, kviddicsagyú… pancser!!!

Azzal ráböktem Remusra, aki még mindig remegő szájjal, de már jócskán könnyes arccal turkált a táljában. Nem is merem elgondolni, miket vághattak a fejéhez, ezek az idióta barmok. Potter és Black meghunyászkodva somfordáltak a barna fiú mellé, majd Black leereszkedett az oldalára, és bűnbánó arccal átkarolta Remus remegő vállait. A fiú párszor bólintott, majd jelentősen elvörösödött, mikor Black egy szégyenlős mosollyal megsimogatta az arcát.

Bár azt tudtam, hogy az ilyesmi véletlen is lehet, de ezt most nem annak véltem. Remus tegnapi vallomása a titokzatos szerelméről hirtelen olyan ismerőssé vált, hogy szinte minden irányban rá tudtam illeszteni a halvány leírást Blackre… nahát! Elvigyorodtam, és figyeltem, egy cseppet kajánul, hogyan csattan el az első csók… ha nem lett volna tanúja a jelenetnek, elolvadtam volna a széken, mert Black hihetetlenül gyengédnek tűnt, még így távolból is…

Sóhajtottam, és csak későn vettem észre, hogy Potter idő közben otthagyta a csókba merült barátait, és szigorúan nézett rám fentről (mármint csak azért fentről, mert ülve ugye alacsonyabb voltam nála… igaz, állva is, de most ez mindegy, a történet szempontjából).

- Ugye tudod, hogy nagyon gonosz dolog volt tőled, Lily – megnyomta a megnevezést, mire nekem borzongás futott végig a gerincemen. – Nagyon gonosz. Nem akarnál kiengesztelni?

A számba haraptam, és fontolgattam. Érdemes még játszadoznom a sértődöttet? Érdemes még titkolnom magam előtt, hogy talán szeretem a srácot? És érdemes-e azon szenvednem, hogy folyton zaklat? Talán, ha randizom vele, akkor majd nem kell a megalázó akcióitól tartanom, csak csendben fognánk egymás kezét…

- Mire gondolsz? – kérdeztem halkan, mert azt azért eldöntöttem, hogy nem hagyom magam egykönnyen.

James arca azonban rögvest felderült, ismét lehuppant mellém, majd az asztalon alvó Peter horkolását egy legyintéssel elintézve, kivette a fiú vastag karja alól a kenyeres kosarat, és csak miután komótosan megkenegette lekvárral, és az első falatot a szájába tömte, csak akkor szólalt meg (hozzátenném, az én idegeim addigra pattanásig feszültek).

- E’jöf feem fofszkmofszba?

De jó kis időzítés! Megérte eddig csendben lenni…

- Parancsolsz? – húztam fel gúnyosan a szemöldököm, majd vetettem egy pillantást Remusék felé, de azok nagyon elfoglaltak voltak. James kuncogott (az lehetett az a fulladó hang, ami kijött belőle, jelentős mennyiségű, megrágott kenyérdarabkával), majd gyorsan lenyelte a falatot, ő is szemügyre vette barátai tevékenységét, és újra feltette a kérdést.

- Eljössz velem Roxmortsba? Holnap lesz.

- Hát… - sóhajtottam, majd én is nekiálltam reggelit szedni magamnak, de nem voltam olyan türelmes, hogy ki ne bukjon a számon. – Legyen, James. Elmegyek.

Így történt tehát, hogy május negyedikén, szombaton reggel, minden diák (sőt, minden londoni varázsló, és mugli) erre a kiáltásra ébredt fél nyolckor:

- Én vagyok a világ legszerencsésebb kviddicsagyú pancsere!

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés