Mert elvesztettem

Mena pályázatára írtam ezt a kis egypercest: Ginny, mint apáca szerepel benne... Hogy miért, vagy hogyan, könnyen megtudhatod, ha elolvasod :P

Egy vörös hajú, fiatal nő ücsörgött a zárda parkjának padján. Karcsú, fekete szoknyás alakja megrogyott kissé, barna szemei szomorúan néztek a lemenő vörös napra, mint mindig. Ez az időszak is azt a tíz éve történt esetet idézte fel elméjében, és ilyenkor jobb volt meghagyni őt magányában.

Ginny Weasley sosem gondolta volna, hogy egyszer egy mugli árvaház apácáihoz szegődik, egy kolostorba, távol a világtól, mi több, teljesen mágiamentesen. Azonban egy évtizede, amikor elvégezte a Roxfort hatodik évfolyamát, s a Voldemort elleni háború már javában zajlott, egy különös érzés fogta el. A félelem.

Az iskolából utazott hazafelé a vonaton, és előre tervezgette, ahogy a kilenc és háromnegyedik vágányon szerelme, Harry nyakába ugrik, hogy végre üdvözölje. Akkor már egy éve nem találkoztak.

Az Expressz lassított, majd megállt, s ő derülten, minden rossz érzését a szíve mélyére űzve lépett a peronra. Tekintete édesanyját kereste, és a fekete, kócos üstököt. Sokat kellett tülekednie nehéz ládájával, mire meglátta szüleit.

Molly Weasley könnyezett, édesapja sápadtan integetett neki, míg Harry két legjobb barátja, Hermione, és az ő bátyja, Ron, egymásra támaszkodtak, véresen, kimerülten, és olyan szomorúan, mint még soha. A két tini jelenléte persze előbb-utóbb minden tekintetet odavonzott – az újságokból tudta mindenki, hogy Hermione Granger és Ron Weasley Harry Potterrel együtt indult útnak, ismeretlen okokból, otthagyva az iskolát, s csak az volt nyilvánvaló, hogy Voldemort áll a dolgok hátterében.

Ginny még így, tíz év után is érezte, hogy kifut az arcából a vér. Hermionét elkapta a zokogás, amikor mellé ért, de megmondta neki: Harry és Voldemort előző éjjel megküzdöttek egymással, és a fiú meghalt. Miközben a körülöttük állókból lassan a félelem sikolyai szakadtak ki, ő csendesen elindult a kijárat felé, szeme előtt látva szerelme mosolygását, és szinte érezve csókjait…

Ismét ellepték szemét a könnyek. Akkor délelőtt maga mögött hagyta a ládáját, nem törődött az utána kiabált szavakkal, kiszaladt a mugli állomásra, és felpattant az egyik éppen induló vonatra. Minél távolabb akart kerülni a tömegtől, és a zajtól.

Egy lakatlan erdőség határán vették észre, a folyosón kuporogva, és a kalauz leszállította, mivel nem rendelkezett a megfelelő menetjeggyel, és egyéb „papírokat” sem tudott felmutatni. Őt azonban nem érdekelte ilyen apróság, reszkető tagokkal egy darabig még az elzakatolt mozdonyt leste, aztán lassú léptekkel indult az erdő felé.

Próbált egy ideig nem könnyezni, és bizonygatni magának, hogy valójában nem az történt. Nem Voldemort győzött, Harry pedig még lábadozik… Ahogy azonban teltek az órák, és hűvösödött a nyári este, úgy tudatosult benne: vége van. Akkorra már nagyon elfáradt, lerogyott a földre, ráfeküdt az avarra, és hagyta, hogy a fájdalom átvegye teste felett az uralmat.

Már nem emlékezett mindenre pontosan, de tudta, hogy sokáig üvöltött Harry után, és még többet kiáltozta, hogy nem lehet. Párszor elájulhatott, és csak a szerencséje mentette meg, hogy túlélte azt az éjszakát, sőt, a következő napot is. A földön fekve nem sok esélye lett volna az életre, ám a sors másképp rendelkezett.

Néhány hölgy vette észre őt, akik a közeli templomból tették kis sétájukat az árvaház épülete felé, hogy átvigyék a gyerekeket vacsorázni a másik szárnyba. Megtalálták, és a gondjaikba vették, ám az akkor nagyon legyengült Ginny az egészből csak arra emlékezett, hogy amikor kábán felpillantott rájuk, a vörös, lemenő nap sugarai hasítottak a szemébe.

Úgy döntött, nem megy vissza a régi életébe, hiszen ott minden Harryre emlékeztette. Nem akart tudni sem feketemágusokról, sem varázslóiskolákról, sem a háborúról, nyugodt életet akart élni, egyedül, Harry emlékével a fejében és szívében. Ezt az életet megkapta az árvaházban, majd nemsokára apáca is lett, s most éppen ő volt a zárda egyik főnővére.

Varázspálcáját sem tartotta meg, miután elég energiát érzett magában hozzá, egy dobozba csomagolta, és élete utolsó bagolypostájával a szüleihez küldte. Végső találkozását a varázslókkal, szintén soha nem felejtette el, mivel fontos információkat hallott tőlük.

A Bagolyposta Hivatalból lépett ki, és indult a zárda felé, amikor meghallotta, ahogy két öregebb mágus egy bolt előtt cseverészett, s mivel mindketten kissé nagyothallottak, elég hangosan fecsegtek, hogy ő is megértse pár szavukat.

- Hallotta, kend? Úgy hírlik, Tudjukki meghalt. A Kiválasztottal történt párbaj jobban megviselte, és egy héttel később már nem élt.

- Nem lep meg, tudtam, hogy az a Potter nem hagyja annyiban – A beszélő büszkén mosolyogva húzta ki magát, mintha csak ő küldte volna a túlvilágra a nagyurat. A lányt nem is érdekelte tovább a kis csevely, megnyugtatni pedig vajmi kevéssé tudta. Harryt nem kapta vissza.

Ginny nagyot sóhajtott, amitől meglebbent hosszú haja. Kezében szorongatta a Bibliát, mint valami felbecsülhetetlen kincset, ám nem kedvelte igazán. Sosem értette meg, hogy lehet hinni benne, de ezt nem hangoztathatta. Ez igazán apró dolog, annak érdekében, hogy itt maradhasson.

Reményvesztett gondolataiból az egyre erősödő zsivaj szakította ki, mire hátra pillantott. A kicsik éppen most indultak vacsorázni, és a jó időre tekintettel, nővérei engedték még őket játszani. A magas fenyőfák jótékonyan vigyázták a gyermekek lépteit, néha meghajolva a kora őszi szellőktől, így az utolsó sugarak még megvilágíthatták a csoportot.

Egy hétéves forma kisfiú észrevette őt a padon, mire kerek arcán széles mosoly terült el. Ginny megint csak sóhajtott, mikor viszonozta a gesztust. El akart menekülni a múltjából, s az ilyen kegyetlenül követte. Mindig követni fogja. Kegyetlen és igazságtalan.

A fiúcska gyorsan lopva körbe nézett, így persze csak feltűnőbbre sikeredett a mozdulat, ez viszont nem zavarta meg, hogy a következő pillanatban hozzá szaladjon. Kusza, hollófekete hajának tincsei össze-vissza szálldostak, zöldes szeme élénken, pajkosan csillogott. Az arca érdekes módon Ginnyéhez hasonlóan kerek, enyhén szeplős, s most a futástól pirospozsgás volt.

Gareth három évesen került az árvaházba, és Ginnyt már akkor is Harryre emlékeztette. No nem mintha, hiszen a fiúcska szülei valójában autóbalesetben haltak meg, nem egy feketemágus kezétől, de smaragd szemeiről folyton egy másik, ugyanilyen pár jutott az eszébe.

- Szia, Ginny nővér! – üdvözölte egy boldog öleléssel a fiúcska. Ginny kuncogott egy sort; általában mindenki Ginerwának szólította, hiszen így illik, de Garethnek megengedte, hogy becézze, mert az sokkal jobban esett neki.

- Szervusz, kincsem – simogatta meg a kócos fejecskét.

Miközben a kisfiú karjai a nyaka köré fonódtak, fájdalmasan gondolt rá, hogyha Harry túléli a harcot, akkor talán Gareth az ő közös gyermekük lenne. Így is jobban hasonlít kettejükre, a megengedettnél.

Eleresztette a fiút, és megpuszilta arcocskáját. Gareth furcsálkodva pislogott rá.

- Miért sírsz, Ginny nővér?

- Mert elvesztettem.

- Mit vesztettél el? – vágta rá rögtön a gyermek.

- Az életemet – válaszolt egy kis félmosollyal, és megtörölte arcát.

- Aha… tudod, furcsa egy apáca vagy te – jelentette ki komoly fejcsóválással Gareth.

Mielőtt Ginny válaszolhatott volna, egy kiáltás hallatszott a park túlsó feléről.

- Ginerwa nővér! – szólította Juliett, egy vele egykorú hölgy, és kezével maga, és a kis gyerekcsapat felé integetett.

- Most menj, drágám! – unszolta Garethet, aki késlekedés nélkül adott arcára egy cuppanós puszit, majd vágtatva visszatért társaihoz, s hamarosan eltűnt az egyik épületben.

Ha nem így alakul, az a kisfiú még játszhatna a kertben, repülhetne apja seprűjén, elcsenhetné szülei pálcáját, vagy Freddel és George-dzsal törhetné kis fejecskéjét egy újabb trükkön. De nem így történt. Harry elment. Neki pedig nem kell senki más, rajta kívül soha.

Arcát megint ellepték a könnyek, s ő megint letörölte azokat. Hiába sír, már semmi sem lesz olyan, mint ahogy régen elképzelte. Nem lesz családja, nem lesz otthona, nem lesznek gyönyörű emlékei a fiairól, lányairól. Mert elvesztette.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés