Harry és Sirius remegve ültek le saját ágyaikra. Siriust apja, őt pedig anyja látta el. Repedt bordái így utólag behozták a sajgást, amiről a menekülés közben megfeledkeztek. Harry jópárszor felszisszent, mire minden karcolását bekötözték, pedig ő elmondhatta magáról, hogy fél életét a gyengélkedőn töltötte. Sirius viszont minden érintésnél felordított. Neki az egyik karja tört el, valószínűleg a becsapódásnál sérült meg. A legszörnyűbb persze az volt, hogy látta barátján, nem színleli a fájdalmat, és nem csak megjátssza az üvöltözést. Harry át is ült hozzá, mikor ő elkészült.

Szülei tudták, hogy hiába kérdezősködnek, nem tudnak meg mást egyelőre, mint eddig, így kihátráltak, és egy kiadós pótebédet ígértek nekik. Mikor Siriusszal maradt, mindketten hallgattak. Harry sejtette, hogy barátja megint magát hibáztatja, de ezúttal épp annyi része volt neki is a galibában, és ezt meg is mondta neki. Sirius csak lehajtotta fejét, hosszú haja a szemébe hullt, de egy rutinos mozdulattal eltüntette a fürtöt, s csak aztán szólalt meg.

- Olyan hülye vagyok – motyogta rekedten.- Nekem is meg kéne komolyodnom, nem gondolod? Már két ember halálát okoztam majdnem… pont olyan vagyok, mint a szüleim…

- Fejezd már be, bolond! – pirított rá somolyogva Harry, és megpróbálta megvigasztalni az elkenődött fiút. – Nem vagy olyan, mint a szüleid. Épp olyan vagy, amilyennek megszerettelek. Amilyen egy igazi barát. Te nem vagy Black… névileg talán, de nekem a testvérem vagy.

Sirius elmélyülten vizsgálta felkötött karját, amíg odakint a folyosón fel nem hangzott két pár láb dübörgése, s egy pillanat múlva be nem rontott Remus és Peter. A barna fiú tekintete rögtön Siriusra vetődött, s – barátai nem kis meglepetésére – jajgatva omlott a fekete srác nyakába. Sirius először megdöbbent, és viszonozta a heves ölelést, majd elvörösödött, és inkább kibontakozott Remus karjaiból.

- Mi történt? Mr és Mrs Potter csak annyit mondtak… - hadarta pirulva Remus, és Harryt is megölelte, talán, hogy ne higgyék, hogy csak Sirius számít neki… ez mondjuk nem zavarta volna őt. - …annyit, hogy megsérültetek – folytatta, miután őt is eleresztette. – Mi történt?

Harry és Sirius egymásra néztek, majd mivel látta fekete hajú fiún, hogy nem szeretne megszólalni, őrá maradt a mesélés. Peter nagyon élvezte az előadást, ám Remus a falnál is sápadtabb színt öltött. Szája többször is megremegett, és, amikor Harry ahhoz a részhez ért, hogy Sirius szembeszállt a vérfarkasokkal, a fiú felpattant, és pofon csapta Tapmancsot.

Sirius teljesen ledöbbent, és megfogta arcát, mely még piroslott Remus tenyerétől. Harry és Peter is hökkenten meredtek a ziháló barna hajúra, aki dühödten, és igen homályos szemekkel bámult Siriusra.

- Hogy lehetsz ilyen felelőtlen? – Remus hangja elbicsaklott, de aztán magából kikelve ordított fel. – Hogy gondolhattad, hogy olyanok, mint én?! Fogd már fel, hogy a vérfarkasok nem szelídek! Én is csak valami csoda folytán, vagy talán magányom miatt viselem el, ha teliholdkor velem vagytok! Ha helyettetek más farkasok lennének ott, én is veszélyesebb lennék! Honnan vetted ezt a baromságot, hogy szembeszállsz velük?! Arra nem is gondoltál, mások mit éreznének, ha meghalnál…

Remus nem fejezte be a mondatot, helyette még pirosabb orcával lehajtotta fejét. Harry nagyon feleslegesnek érezte jelenlétét a szobában, de mielőtt megkérdezte volna, hogy menjen-e ki, Remus ismét megszólalt, de már csak halkan.

- Ne haragudj, Sirius – suttogta saját ujjait piszkálgatva, s azokat figyelve. – Nem csak ezért… Pitonért is… Eltúloztam a dolgot, pedig tudom, hogy szívesen látnád holtan… csak az esett rosszul, nagyon rosszul, hogy engem akartál kihasználni miatta…

- Nem – rázta meg fejét Sirius. Eddig csendben hallgatta, egyre sápadtabban a szidalmakat, de most egy picit visszatért a színe. – Nem, én nem akartalak kihasználni. Felelőtlen voltam, mint mindig, és… valójában nem is jutott eszembe, hogy megölheted… csak egy harapásra, vagy egy egyszerű végtagvesztésre gondoltam… vagy csak, hogy hagyjon végre békén, és szálljon le rólad. Valóban, azt hittem, nem vagy veszélyes, ezért úgy gondoltam, ez egy jó hecc lesz… de Pitont azóta sem sajnálom… Csak azt, hogy nem vagyunk már barátok. Hiányzol.

Az utolsó szót már alig lehetett érteni, de Remus így is felfogta. Látszott, hogy nehezen tartja vissza magát, nem is tudott megszólalni, helyette újra megölelte a törött karú fiút. Sirius fél kézzel magához szorította. Ő és Harry váltottak egy gyors mosolyt, mielőtt Remus távolabb húzódott barátjától. Mind a négyen megkönnyebbültek, hogy újra szent a béke, majd Harry szülei hamarosan meghozták a beígért ebédet négy személyre.

Harry evés közben jött rá, hogy Remusnak nem is szabadna a fekvésen kívül mást is csinálnia, hiszen alig múlt el telihold fél napja, s erre felhívta a figyelmet. Sirius azonnal kipattant az ágyból, és fél kézzel lenyomta a barna fiút helyére. Remus valóban nem nézett ki jól, de eddig Harry azt hitte, a félelemtől… magát átkozva csóválta meg fejét, hogy ez nem jutott eszébe. Remusnak nem tetszett, hogy így féltik, és megpróbált felülni, de fájdalmas szisszenéssel inkább visszadőlt. Karján neki is több sebesülése lett az éjjel. Sirius mérgesen betakargatta, majd elhúzta a függönyöket is, hogy a késő délutáni napfény ne zavarja meg. Remus tiltakozott egy darabig, majd a fáradtság erőt vett rajta, és belealudt a Siriusszal való küzdelembe.

Peter azt mondta, nyárra nem lenne több programja, ezért Harry neki is felajánlotta, hogy maradjon velük Remusszal a nyárra. A barna hajú fiú is beleegyezett, amikor felébredt, és engedte maga mellé feküdni Siriust, aki fájdalmasan panaszolta, hogy mennyire sajog a karja. Kiérdemelte vele Remus sajnálkozó simogatását, mellyel a kötésből kilógó ujjait illette.

Egy héttel később Harry és Sirius a Mágiaügyi Minisztériumban voltak, a hatos szinten, a Hoppanálási Vizsgaközpont nevű részlegen. Kettesével mentek be a terembe, s jó sokan vártak még előttük a Roxfortból. Fekete hajú barátjának már ép volt jobb keze, így nyugodtan részt vehetett a vizsgán.
Harry ugyan csak néhány társukat ismerte fel, ám meglátta Lilyt is a tömegben. Eltöprengett, hogy mitévő legyen, majd elnézést kért barátjától, és az egyedül ácsorgó lány mellé zárkózott.

Lily ráemelte smaragdszemeit, s ő egy másodpercre megdermedt.

- Potter – üdvözölte gúnyosan elhúzott szájjal Lily. – Mit rontod itt a levegőt?

- Én is most vizsgázok – motyogta Harry kissé kedvetlenül. Nehezebb lesz ez, mint hitte. – Láttam, hogy egyedül vagy, gondoltam, akarsz beszélgetni, hogy ne izgulj annyira.

Lily csodálkozva pislogott rá, hogy ilyen visszafogottan válaszolt neki. Harry szíve kétszer gyorsabban dobogott, ahogy a vörös hajú lányt nézte. Hiszen még egyszer sem beszélt vele, mióta a múltban volt.

- És miről tudnál te társalogni velem, a kviddicsről? – Abból jött rá, hogy Lily elbizonytalanodott, hogy már nem hangzott olyan nagyon gúnyosnak a mondat. Ettől cseppet jobban érezte magát. Vállat vont.

- Ajánlhatsz témát te is – javasolta kedvesen mosolyogva. Lily teljesen megzavarodott.

- Hát… nem is tudom… van programod a nyárra?

Harry vigyorgott, Lily pedig elpirult, mert a kérdés úgy hangzott, mintha randira hívná őt. A lány habogva javította ki magát, közben nagyon figyelve, hogyan megy be két lány a kijelölt terembe a várószobából.

- Úgy értem… miket tervezel… mész-e nyaralni, vagy… ilyesmi…

- Nem, otthon maradok Siriusékkal – legyintett nagylelkűen, és sóhajtva fürkészte Lily szép arcát. Tudta, hogy az anyja, de mégis… még olyan kislányos volt, hogy más személynek látta… egy gyönyörű lánynak, akibe megérné beleszeretni… És ez talán mégsem lenne olyan nehéz, mint eleinte hitte.

- Te készülsz valahová a szüleiddel? Vagy a tévét nézed majd egész nyáron?

- Te tudod, mi az a tévé? – csúszott ki a csodálkozó kérdés a lány száján. Harry megint elvigyorodott.

- Tartogatok még egyéb meglepetéseket is – jelentette ki magabiztosan, cselesen megkerülve a válaszadást. – Ha gondolod, egyszer felfedezhetnéd őket. Másnak nem szívesen mutatnám meg soha.

- Gondolhattam volna, hogy megint randevúra hívsz – nyerte vissza epésségét Lily, de azért rápislogott párszor szeme sarkából.

- Isten ments! – rázta meg fejét hevesen, mire Lily szemöldöke a homlokára szökkent. – Annyiszor utasítottál már vissza, nem akarok randit. Csak egy javaslat volt, hogy barátkozhatnánk. Mivel úgy is felfedhetnéd a titkaimat. Ugyanis nem feltétlenül arra a dologra gondoltam, mint te, azt hiszem.

Lily elvörösödött, majd gyorsan körbe nézett, ki hallotta őket. Szerencsére Siriuson kívül senki nem forgolódott utánuk, de a fiú meg túl távol állt, hogy hallotta volna, mit mondott.

- Én semmi olyanra nem gondoltam – sziszegte rémülten, de nem nézett a szemébe.

- Persze – bólogatott a szokásos vigyorral. – Nyugi, Lily, értem én. Na? Mit szólsz? Barátkozunk?

Lily töprengve beharapta dús alsó ajkát, mire Harryben kellemes bizsergés áradt el. A lány sokat gondolkodott a válaszon.

- Nem üldözöl többé a szerelmeddel? – kérdezte gyanakvóan összeszűkült szemekkel. Harry megrázta fejét, és kivételesen elkomolyodott. Lily sóhajtott, és beletúrt hosszú hajába.

- Rendben, Potter – bólintott megenyhülve, de azért még tartózkodva. Harry arcán eláradt egy kellemesnek szánt mosoly.

Ő és a lány együtt mentek be vizsgázni, s mindketten kiválóan teljesítettek. Harry egy kiszáradt füvű réten bukkant fel egy varázsló mellett, aki egy pergamenre jegyezte fel teljesítményét, majd együtt visszahoppanáltak a minisztériumba.

Sirius rettentően izgult, Harry persze kitartóan bíztatta. Amikor a fekete fiú bement egy hugrabugossal, Lily elköszönt tőle, így egyedül várakozott az ajtó mellett. Tekintete önkéntelenül is Pitont kereste, de a fiú nem volt itt. Talán már letette vizsgáját áprilisban.

Sirius kicsit sápadtan jött ki, de mikor meglátta őt, szerényen elmosolyodott, és meglengette bizonyítványát. Elbúcsúztak évfolyamtársaiktól, és elindultak a liftek felé. Közben Sirius elmesélte, hogy tíz métert elvétett hoppanálás közben, de a vizsgáztató nagylelkűen elnézte neki a dolgot.

Harry a nyarat valóban barátaival töltötte, s négyesben sokkal jobb volt minden, mint amikor még csak ketten voltak. Célzottan figyelte Remust és Siriust, de az egymásra piruláson kívül egyelőre nem történt közöttük más, s ő nem erőltette. Ő maga sokat filozofált arról is, hogy hogyan juttassa Jamesék tudomására, hol van a horcrux, de egyszerűen nem talált megoldást – viszont még véletlenül sem csúszott ki a száján a kérdés. Nem beszélt Lilyről sem, mert tudta, hogy Siriusék már nagyon unhatják a témát, viszont – a horcruxot leszámítva - nem nagyon akart máson töprengeni, így sokszor csak csendesen hallgatott.

Lily valóban tetszett neki. Ezen elszörnyednie illene, de nem tudott. Valami megmaradhatott a testében Jamesből, mert valahogy nem is jutott eszébe mostanában, hogy Lily valójában az egyik szülője… mindig azzal érvelt, hogy ez nem igaz, mert James testének a legkevesebb köze nem volt a lányéhoz rokoni szempontból, így semmi gond. Csupán lelkiismerete rótta meg néha, de lassan az is felhagyott vele…

Morogva ugyan, ám mégis lassan nekiálltak a kötelező házi dolgozatoknak is – ezúttal azonban Remus kegyesen odaadta nekik, amit még nyár elején írt magányában, s csupán át kellett fogalmazniuk. Harry persze megígérte, hogy év közben egyikük sem zavarja ezzel őt. Remus nevetve megcsóválta fejét – nem hitt neki.

Iskolakezdés előtt két héttel érkeztek az értesítőlevelek, a tankönyvlistát tartalmazták, és a szokásos pár sort, hogy mikor és honnan indul a Roxfort Expressz. Ám az ő levele legalább háromszor olyan vastag volt, így mind a négyen kíváncsian kukkantottak a borítékba.

Először a kviddicskapitányi jelvényt vette ki. Ez szomorú emléket ébresztett benne: Harryként is kapott kitűzőt, s akkor vissza kellett utasítania, mivel nem tért vissza az iskolába. Most azonban felszabadultan tűzte mellkasára a kis kitűzőt, barátai össze is somolyogtak. Ám a következő jelvénytől mindannyian megdöbbentek.

James Potter névvel egy – az iskolaelsőknek járót is megkapta. Harry zavartan pislogott Remusra, mert szentül hitte, hogy ő lesz majd… amíg egy nagyon réginek tűnő beszélgetés fel nem rémlett neki. Már nem tudta, kivel beszélgetett, de emlékezett, hogy elhangzott, az apja és az anyja az iskola elsői voltak a maguk idejében. Most mégis zavarta, látta, hogy Remus milyen csalódott tekintetet vetett rá, mielőtt mosolyogva gratulált neki.

Szülei természetesen teljesen odavoltak az örömtől, anyja még sírt is meghatottságában. Sirius alig akart túltenni magát a dolgon, de Harry szerint ő is észre vehette, milyen szomorú lett Remus, ezért nem lovagolt ezen tovább. Az Abszol úton Harry úgy érezte ki kell engesztelnie barátját valamivel, ezért meglepte a srácot egy könyvvel, melyet az nagyon sóvárogva figyelt. Ezt a barna fiú egyáltalán nem értette, de miután hosszasan vitatkozott vele, hogy vigye vissza a kötetet, végül mégis elfogadta. Beszerezték persze iskolai tankönyveiket is, feltöltötték bájitalalapanyag-készletüket, vettek bagolycsemegéket madaraiknak, és egy fagyira is jutott idejük, míg Mrs Potter meg nem érkezett értük.

Az indulás reggelén Harry sokkal korábban ébredt, s csak Remus volt gyorsabb nála. Sirius nyafogva húzta fejére a takaró, míg Peter az álmot dörzsölgette szeméből. Harry és Remus fitten és egészségesen (de legalábbis ébren és nem mogorván) siettek le reggelizni. Sirius hamarosan letámolygott az emeletről, de szemei csukva maradtak. Anyja őt is megölelte, s nevetve nyomott arcára egy jóreggelt-puszit, mint nekik is.

- Remélem bepakoltatok tegnap – ölelgette meg a lesunnyogó Petert anyja, majd a sülő palacsintához lépett, és Sirius elé tette egy tányérra. A palacsintán a semmiből tűnt fel a csokiöntet, s a fekete fiú kissé felélénkülve nyalta meg szája szélét.

- Szerintem Sirius még nem csomagolt össze – jegyezte meg gonoszkásan somolyogva Remus, de miután az említett mérgesen pisszegni kezdett, hozzátette: - Még szerencse, hogy én ma reggel már megtettem helyette.

Siriust kivéve mindenki nevetett, de a fiú is megkönnyebbülhetett, hogy levették a válláról ezt a súlyos terhet. És valóban, ha Remus nem lett volna ilyen előrelátó, elkéstek volna, mert fekete hajú barátjuk egy csigát megszégyenítő lassúsággal kegyeskedett felöltözni. Harry nem is merte elhinni, hogy egyáltalán beültek az autóba. Ő apja mellé telepedett, hogy barátai elférjenek hátul, de így legalább zavartalanul forgathatta iskolaelsős jelvényét. Természetesen Lilyn gondolkodott.

Megítélése szerint apja valami gyorsítóbűbájt használhatott, mert fele annyi idő alatt értek Londonba, mint nyáron haza onnan, és így elkerülték a kapkodást is. Miközben a kicsit borús időben csomaghordó kulikra tették poggyászaikat, Harry meg is említette észrevételét apjának, aki somolyogva megígértette vele, hogy anyjának nem fog szólni a dologról. Nevetve megcsóválta a fejét; mintha csak Mr Weasley-t hallaná.

Sajnos anyja nem jött velük, mert hamar be kellett érnie a munkahelyére – egy súlyos égési sérüléssekkel rendelkező beteget vittek a Mungóba, és senki nem tudta eddig kezelni a bajt; feltételezték, hogy Voldemort keze van a dologban. Harry gyomra összeszorult, amikor meghallotta, de inkább gyorsan elterelte a figyelmét a sötét mágusról… már semmi köze hozzá… vagyis még semmi.

A kilenc és háromnegyedik vágányra kettesével, s apja nélkül mentek be, mert a férfi sem tudta megvárni a vonat indulását. Mosolyogva búcsúztak el. Harry valamilyen titkos okból előre lökte Siriust Remushoz a kulijával, míg ő Peterrel maradt. A fekete hajú halványan vigyorogva köszönte meg a gesztust, mire Harry csak feltartotta hüvelykujját. Peter tanácstalanul kapkodta fejét közöttük.

A peronon a szokásos tolongás fogadta, vagy még nagyobb, mint, amit megszokott. Alig tudtak utat törni maguknak a sok kölyök között, s a piros gőzmozdony vége felé araszolni. Harry ekkor már viszont csak egy vörös üstököt keresett, ám annak tulajdonosa előbb találta meg őt, mint ő a lányt.

Lily mogorva arccal vágott eléjük, majd Harry mellé zárkózott.

- Sziasztok! – köszönt dühtől remegő hangon. A három másik felvonta szemöldökét, de ő aggódva figyelte a feldúlt pofit.

- Szia, mi baj?

- Hah, mi baj? – csattant fel Lily, és megfordult valaki felé, akit Harry valószínűleg nem ismert. – Semmi… csak épp már az első napon összevesztem a barátnőmmel, mert megsértődött, amikor mondtam neki, hogy kibékültem veled. Tudod… tetszettél neki.

Lily elhúzta a száját, és sűrűn pislogott rá, talán, hogy megtudja, hogyan reagál. Harry nevetett, és a döbbent trió felé fordult, akik megdermedtek a leghátsó vagon ajtajában.

- Nem baj, engem nem érdekel a barátnőd… ezen ne sértődj meg, de tényleg így van. Na mi van, fiúk, kísértetet láttatok?

Sirius és a másik kettő csodálkozva összenézett.

- Mióta vagytok jóban? – Remus hangja a mélységes döbbenetet tükrözte, s ő kénytelen volt elnevetni magát rajta.

- A hoppanálási vizsga óta – Lily nagy, pillogó szemeket meresztve fordult mind a négyük elé. – Ugye nem baj, ha hozzátok megyek majd, miután előre mentünk az első vagonba?

- Nem – vigyorgott Harry, egy pálcalendítéssel felküldte csomagjaikat a még az ajtóban álló fiúk mellett, majd karját nyújtotta felé. – Sirius, Peter, foglaltok nekünk helyet?

- Nem kell elkísérned, Remus velem jön… elvégre, ő lett a másik első, igaz?

Remus arca egy másodperc erejéig megnyúlt, de aztán halványan mosolyogva megcsóválta a fejét. Lily Siriusra nézett, de az (végre megmozdulva) csak ugatósan nevetve legyintett. Lily egy pillantást vetett Peterre, majd magának megcsóválta a fejét… s utána rá emelte zöld tekintetét. Harry vigyorogva bólintott, Lily pedig lehunyta szemeit.

- Oké, ez most… ciki… - motyogta elpirulva a lány, és belekarolt Harrybe. A fiú nevetett, majd egy intéssel elköszönt a két másiktól, és Remusszal a nyomukban előre mentek az első vagonba, ahová a prefektusok és az iskolaelsők szoktak menni eligazítás céljából.

Piton kelletlenül elhúzta a száját, mikor meglátta rajta a kitűzőt, de Harry nem törődött vele, a másik mardekáros prefektust figyelte – Narcissa Blacket. Aztán tekintete egy fekete üstökre tévedt: az ötödéves Regulus feszengve ácsorgott a klubhelyiségszerűre alakított vagon sarkában, elég sápadtan, és leginkább magányosan. Harry figyelte egy darabig, de amikor a vonat mozgásba lendült, és az egyik kalauz összehívta őket, figyelme őrá fordult.

A kalauz átadott néhány pergamentekercset neki és Lilynek (felolvasás céljából természetesen), amiben leírták, hogyan kell viselkednie egy prefektusnak, milyen jogai vannak, mire milyen büntetést adhat … aztán rátértek a havonta tartandó gyűlésre is, melyet majd ők ketten fognak vezetni, és általában azt kell előkészíteniük, mit mondanak az igazgatónak a tanulókról, kivel van a legtöbb gond, vagy épp kinek jár jutalom…

Nem csak a prefektusok, de Harry is megkönnyebbült, mikor a hosszú pergamentekercs végére értek, aztán útjára eresztette a tömeget. Piton és pár társa sietve felkaptak a svédasztalról néhány szendvicset, és rohamléptekben elhagyták a vagont. Tulajdonképpen csak Regulus topogott az ajtóban, látva, hogy hárman még nem készülnek elsietni.

Harry, Lily és Remus egymásra néztek, majd egy fejmozdulatára a másik kettő bólintott, és ők is távoztak. Regulus lehajtott fejjel állt a helyén.

- Hogy telt a nyarad, Regulus? – kérdezte enyhítően, noha torka elszorult, mert felugrott bele a szíve. – Írhattál volna Siriusnak, szerintem örült volna neki.

- Nem hiszem – suttogta Regulus, és egy tétova lépéssel közelebb merészkedett hozzá. Harry leült foteljába, és kinézett a mellettük elszáguldó, vad tájra. Nem tudta, mit mondhatna.

- Ha szeretnél közölni valamit… - Feszengve megköszörülte a torkát, és átfogalmazta mondandóját. – Ha bármi nyomaszt, vagy valaki bánt… nyugodtan szólj nekem, jó?

Regulus pár pillanatig még nem mozdult, aztán leült vele szemben, de még mindig hallgatott.

- Nyugodtan mondd el, ha nincs rendben valami – ismételte magát, és egyre jobban aggódva figyelte a fiút. Fél tőle. Ezt olvasta ki a lehajtott fejből, és a kicsire húzott testből. A fiatal fiú félt tőle. Regulus remegve vett egy nagy levegőt, és nyitotta a száját.

Az ajtó kivágódott, s egy igencsak feldúlt Sirius Black rontott be rajta. Elég volt egy pillantás dühös arcára, s Harry sejtette, hogy Remus vagy Lily elkotyogta, hogy az öccsével beszélget. Regulus megrezzent, s felpattant a fotelből. Harry szintúgy.

- Mi a frászt keresel itt, ezzel? – kiabált Sirius, és testvérére bökött, egy undorodó pillantással egyetemben.

- Csak beszélgettünk, Tapmancs – sóhajtott lemondóan Harry, mikor Regulus rémülten kiiszkolt a vagonból. Sirius vitatkozott volna tovább, ám megjelent a szégyenkező Remus, Lilyvel a nyomában, és egymást túlharsogva kértek elnézést tőle, hogy elszólták magukat Sirius előtt. A fekete fiú erre megsértődött, és otthagyta a társaságot. Harry szomorúan követte kullogó barátait a vonat másik végébe.

***

James izgatottan fészkelődött Tonks lakásán. Miután Hermione és Ginny felébredtek, rögtön haza mehettek. Flitwick professzor biztosította őket, hogy minden rendben lesz, és szinte elzavarta őket, mondván, hogy nála a nem biztonságos most.

A horcrux az asztalon hevert. Mindannyian megbabonázva nézték, még Remus is, pedig ő nem is tudhatta, miért olyan érdekes. Tonks még dolgozott, így nem kellett tartaniuk a lebukástól.

James ránézett Hermionére, majd Ronékra. Azok már a pálcájukat szorongatták. Ő is elővette Harryét (nagyon furcsa fogása volt), és követte példájukat. Egyszerre ordítottak fel.

- Diffindo!

A horcrux megremegett, megrepedt, de még nem volt az igazi, így újra megismételték a mozdulatokat. Sokat lendített volna az ügyön, ha nem remeg a hangjuk. Másodjára is elvégezték a bűbájt, és hála az égnek, a fülönfüggők felsikoltottak, majd egy nagy, zöldes füstfelhő kíséretében egy férfi ordítása hangzott fel. Szinte kísérteties volt, s tudták, hogy Voldemort lelkének darabja üvöltött. James és barátai hátrébb álltak, míg a füst – a lélek - el nem oszlott.

Zihálva néztek egymásra az asztal felett. Remus döbbenten meredt a törött fülbevalókra, majd kérdezésre nyílt szája, de az ismételten a kandallóból kieső Tonks félbeszakította. A boszorkány most rózsaszín-szőke hajkoronában pompázott, ám megint ijedtnek tűnt.

- A minisztérium az összes használható embert szeretné hadrendbe állítani a következő csatára – mondta reszketve a lány, és lehuppant Remus ölébe, észre sem véve, hogy mi történt az asztalon. Hermione ki is használta ezt, és elrejtette a széttört ékszert. James és barátai hitetlenkedő pillantásokat váltottak.

Az első csata a koboldokkal veszett ügy volt. Természetesen a varázslények nyertek, de ezzel korántsem volt vége a harcoknak. Pedig az összezörrenés huszonkilenc halottat, harminchárom súlyos sebesültet, és hetvenöt enyhébb sérülést szenvedett varázslót és boszorkányt termelt. A koboldok veszteségeit nem ismerték, de gyanították, hogy kisebb zúzódásoktól eltekintve, meg sem sebesültek.

- Nem számít, megyünk – bólintott sóhajtva Remus, majd tekintete Jamesre fordult. – De ti jobban tennétek, ha…

- Nem maradunk itthon, amikor veszélyben vagytok – vágott a szavába keményen James, és elszánt társaira nézett. – Szerintem mind menni akarunk, igaz?

Most Ron is szaporán bólogatott; mikor értesült róla, hogy Harry barátja kis híján meghalt a koboldok által… valószínűleg nagyon dühös lehetett rájuk…

Remus és Tonks összenéztek, majd lemondóan sóhajtva legyintettek.

- Együnk, mielőtt elmegyünk, nem lehet tudni, ez meddig tart –javasolta csendesen Tonks, és egy pálcaintéssel egy kisebb ebédet varázsolt az asztalra. James ugyan nem volt éhes, de belátta, hogy a harcban nem lesz egy csepp ideje sem rá. Érdekes módon már nem félt annyira a koboldoktól, nem tudta megmondani miért, de valahogy úgy érezte, ez most más lesz, mint a bank mélyén, az alvárosban. Persze még mindig fenn állt a veszély, hogy egy kobold kinézi magának, és elkapja, hogy Voldemort elé vigye, ám az egyik horcrux elpusztítása után ez sem tűnt olyan vészesnek… talán már most is meg lehetne ölni…

Az evés végeztével újra a közeli sikátorba siettek, jól összehúzva magukon egy kardigánt (hiába volt lassan nyár, a köd és a felhők jelentősen fejük felett maradtak). Az Abszol út leginkább mészárszéknek tűnt. A tértágított utca macskaköveit vörös vér szennyezte mindenütt, a kirakatokat betörték, a házak falait megrongálta egy-egy átok. A koboldok visszavonultak a bankba, így a harcolók az utcán ténferegtek, néhol feltűnt egy gyógyító is, de a sérülteket már a Szent Mungóba szállították, így itt csak elvétve akadt dolguk.

James meglátta a mágiaügyi minisztert. Az újságból ismerte meg a sörényhajú varázslót, valami Scrimgeour volt. A férfi sárga tekintete azonnal felé vándorolt, majd határozott léptekkel el is indult az irányába. Remus megpróbálta elhúzni előle, de Scrimgeour már melléjük ért.

- Harry Potter – üdvözölte ragadozóhoz méltó mosollyal, és megrázta kezét. Jamesnek kellemetlen érzései támadtak a varázslóval kapcsolatban, de nem tudott menekülni, a férfi satuként szorította ujjait.

- Még mindig nem állnál a minisztérium oldalára, kölyök? – kérdezte a férfi kissé behízelgő hangon. Remus fenyegetően előrébb lépett, de Scrimgeour nem törődött vele. – Még mindig ízig-vérig Dumbledore embere vagy?

- Teljes mértékben – húzta ki magát büszkén James, noha nem nagyon értett semmit. – És nem, nem állok olyan emberek oldalára, akik hagyták idáig fajulni a dolgokat. – bökött az Abszol utat beborító „vérpalástra”. Scrimgeour arca megfeszült.

- Mert te aztán tudod, mit kell tenni, igaz? – sziszegte az arcába a miniszter, és suttogva folytatta. – Ne feledd, Harry Potter, hogy te egy fontos személy vagy valakinek, és akár még az is megeshet, hogy netán rád talál egyszer.

- Ezt vegyem fenyegetésnek? – kérdezte emelt hangon James. A miniszter rémülten körbe kapkodta a fejét, ugyanis a közelben állók meghallották Jameset, s most kíváncsian lestek feléjük.

- Ez… nos, igen, akár annak is.

James vetett egy undorodó tekintetet a miniszterre, kirántotta karját a szorításából, és tovább haladt Remusék felé, de azért egyszer visszafordult, s pont olyan hangerővel szólalt meg hogy a minisztériumi dolgozók, de az egyszerű nép is jól hallja.

- Igen, én tudnám, mit kell tenni. Megadni a jogaikat a koboldoknak, hogy ne pártoljanak az ellenségeink mellé. De ezzel már gyakorlatilag elkéstünk. Esetleg valami még többet ajánlhatna nekik, és talán megúszná, hogy több ember haljon meg ebben a nyomorult, és felesleges csatában. Nem a koboldok jelentenék a legfőbb veszélyt, hanem Voldemort, de mi itt öletjük meg magunkat… gratulálok a Mágiaügyi Minisztériumnak, nagyszerűen végzik a munkájukat!

A miniszter arca a lilás-vörös szín sötétebb változatában játszott. James elégedett volt magával, mert úgy tűnt, hogy a varázslók és boszorkányok elgondolkoztak szavain. Épp ezt akarta elérni, ám nem sokáig örülhetett, mert a koboldok pár pillanat múlva, újra teljes díszben kivonultak a bankból.

Az emberek azonnal felzárkóztak, s ők elszakadtak egymástól. A feszült csendet most nem törte meg társaik kiáltozása, mert már csak reménykedtek benne, hogy nem halnak meg. James verejtékezve figyelte a vele szemben álló koboldokat. Persze, hogy azok felismerték, s arcukon egy gúnyosnak mondható mosoly játszott.

Ragnok elgondolkodva szemlélte őt, s Jamesnek eszébe jutott, hogy Flitwick professzor hazudott a vezérnek, és ők most lebuktatták. James már rég Voldemort előtt vergődne, ha a professzor valóban elé vitte volna… és most mégis itt áll, harcra készen, egészségesen…

Szinte érezni lehetett a gyilkolási vágyukat, de megint nem támadtak elsőként. Hosszú percek teltek el szótlanul, az emberek egyre jobban feszengtek ettől a látszólagos nyugalomtól, de nem mertek lépni ők sem.

Scrimgeour indította el a támadást, és pár aurorral az élen előre vetette magát. James reflexeinek köszönhetően kitért a felé lendülő lándzsa útjából, majd megperdült, és egy erős taszítóátkot lőtt támadójára. Azt azonban rögtön felváltotta a következő félvér. James kissé hátra szorult az egyik bolt falának, de nem engedhette meg magának a rettegést. Koncentrált, és kimondta az egyik átváltoztató varázsigét. A kobold kezében a lándzsa kígyóvá változott, és tekeregve, sziszegve forgott fogvatartója felé. A kobold eldobta a csúszómászót, s kiabált valamit James felé, de az emberek harci kiáltásai elnyeltek minden szót.

James észrevétlenül indult barátai keresésére. Aggódott Ginnyért, és Remusért is, de a tömegben nem látta őket. A koboldok persze nem hagyták, hogy csak úgy elsétáljon, felé sújtottak, s néha csak alig sikerült kitérnie a hegyes lándzsák elől.

Amikor megpillantott egy vörös üstököt, gyorsan ellökte útjából a varázslókat, és mellé zárkózott. Ginny először megijedt, és majdnem rátámadt, de aztán megismerte őt, és hálásan biccentett. James egy másodpercre elfelejtette a harcot, és a csata hevében kipirult barátnőjét nézte. Egy – a fejétől alig egy centire - elsuhanó penge térítette észhez, és a lány oldalán harcolva tovább, verte vissza a koboldok támadását.

Ám a csata egy óra múltán keserves küzdelemmé változott. Megint egyre többen haltak meg, sokszor James és Ginny szeme láttára, ami nagyon megrendítette őket. Így azonban, a kiritkult tömegben könnyebben meglátták Remust, Ront, Neville-t és Lunát, akik egy nagy csoportban állva küzdöttek, míg Hermione Tonks hátát védte, valahol elöl. James direkt vonult hátrébb Ginnyvel, már nem akart tűzvonalban lenni.

Meglátta Bill magas alakját is a harcolók között, aki egyáltalán nem meglepően nem az emberek ellen harcolt, hiába dolgozott a Gringottsban. Ginny szerint ikerbátyai is megjelentek, de James nem nagyon látta őket, figyelni is alig tudott. Észre vette viszont Scrimgeour-t.

A sörényhajú, bicegő férfi már elvesztette bátor fellépését. Látszott, hogy kezdi érteni, mit mondott neki James a csata előtt, végre leesett neki, ahogy a rengeteg halottra, és még több sérültre nézett. A miniszter elkapta egy figyelő pillantását, és elhúzta a száját. A fiú gúnyos-szomorúan vigyorogva fordult előre…

Megdermedt. A másodperceket, mintha lassítva érzékelte volna, mintha az idő lassult volna le, ahogy Tonksot nézte. Látta a boszorkány mellett Hermionét, megkövülve, és Remust, sápadtan a földre rogyva.

Egy kobold előre szúrt a lándzsájával, egyenesen a boszorkány hasa felé. Mivel az éppen oda helyezte bal kezét, a hegyes fegyver hozzászögezte azt is testéhez. A lándzsa vége átfúródott húsán, s hamarosan megjelent a hátából kifelé jövet. Vér spriccelt minden felé, a boszorkány körül állók rémülten húzódtak hátrébb.

James magához tért, s az idő is ismét a normális módon haladt előre – de Tonks még mindig a gonoszul mosolygó kobold előtt állt, ijedten… és lassan holtan. James a megdöbbenést felülmúlva irányította felé pálcáját, és hátra taszította a félvért. A lándzsa vele együtt lökődött el, és kicsúszott Tonksból. A nő a földre omlott, Hermione gyorsan átkarolta. A harc ugyan folyt tovább, de James sokkos állapotban közeledett, mindenen átvágva a lányhoz. Ginny szipogva követte.

Hermione véres, maszatos arcán patakként csordogáltak a könnyek. Tonks az ölében feküdt, s a lány őt simogatta. A vér beterítette kezeit, lábait, de csak szorongatta az auror kezét, és sírt.
James és Ginny megrendülten térdeltek le eléjük. A fiú homályosan látta a könnyfátyoltól a fehér arcot. Mégis Tonks nyakára tette ujjait, félve, mit fog érezni. És pontosan az történt. A boszorkánynak már nem volt pulzusa.

Lehunyta szemét fájdalmában. Nem, ezt még ez a szegény lány sem érdemli. Ezt senki… hiába húzódott tőle távol, hiába idegenkedett tőle, most mégis úgy érezte, mintha egy közeli, kedves rokonát, barátját veszítette volna el. Nem, ez nem lehet. Nem lehet így vége. „ – Ezentúl legjobb barátok leszünk, Tonks, csak gyere vissza!” – gondolta, s kétségbeesetten útjára engedte könnyeit. „ – Remusnak szüksége van rád, gyere vissza!”

Ám a boszorkány nem tért hirtelen magához, hogy csak megbotlott, bocsánat; nem kelt fel, hogy leporolva talárját, újra belevesse magát a tömegbe… csak feküdt, lehunyt szemekkel, kisimult, hófehér arccal, s vére már jó nagy tócsában terült el körülöttük. James érezte, hogy Ginny karjai a nyakába fonódnak, és a lány hozzá bújva szipogott, Hermione pedig a feléjük siető Ronba karolt, és elengedte Tonksot. James homályos pillantása a nem messze lévő alakra siklott.

Remus még mindig a földön ült. Üvegesen meredt maga elé, de néha megrándult szája. Arcát fénylő könnyek borították. James szinte megbabonázva ment oda hozzá, majd átkarolta. Remus eleinte nem reagált, de aztán erősen viszonozta az ölelést.

- Elég! Rendben!

A kiáltásra megrezzentek, és a miniszterre néztek. Scrimgeour őket, és Tonksot figyelte. Hangjára megdermedt a levegő, a koboldok pedig várakozva berekesztették támadásaikat. Scrimgeour nagy nehezen elfordította Jamesről fejét, és a váratlanul beállt csendben Ragnok elé lépett. A harcoló, kifulladt, fájdalmasan ziháló és nyöszörgő emberek kegyelemért könyörögve meredtek a varázsvilág vezetőjére, aki Ragnok elé térdelt.

- Megadunk nektek bármit, amit csak kértek, de elég volt! Nem akarunk több halottat.

Ragnok és egy másik magasabb rangú kreolbőrű egymásra pillantottak. Szájukban gonosz mosoly bujkált. Végül, a kérlelő tekintetek kereszttüzében Ragnok csupán bólintott. A koboldok nem kezdtek akadékoskodni, azonnal vigyázba álltak, majd sorban visszavonultak a bankba. A varázslók és boszorkányok megrökönyödve néztek utánuk, s lassan egyetlen mondat kezdett keringeni köztük: Csupán ennyi kellett volna, hogy a miniszter megakadályozza ezt a rengeteg halálesetet?

Scrimgeour és néhány minisztériumi alkalmazott megtörten követték a vigyorgó Ragnokot a Gringottsba.

Remus szótlanul ült a szobájában. Megengedte, hogy a gyerekek is ott legyenek vele, de senkivel nem volt hajlandó beszélni. James teljesen megértette. Még ők sem tudtak szipogás nélkül gondolni a néhány napja történt tragédiára.

Többen is jártak itt azóta, Mrs Weasley-vel is megismerkedett, aki nagyon emlékeztette édesanyjára (mintha nem lenne eléggé szomorú egyébként is), meg Mr Weasley-vel, aki szintén a Mágiaügyi Minisztériumban dolgozott. Ő értesítette őket, hogy a koboldok békét kötöttek a miniszterrel, akinek úgy tűnik, csak Tonks halála nyitotta fel a szemét.
James keserűen elhúzta a száját. Ilyen áron kellett?

Remus viszont nem kívánt hosszabb ideig vendégeket maga körül. Elfogadta ugyan a részvétüket, de Mrs Weasley sírása nem tudta megvigasztalni. Persze, hogy nem.

A varázsló most is csendesen bámult a tűzbe, s ők ugyanúgy ültek mellette. Hermione megállás nélkül főzte maguknak a nyugtatókat, mert a lányok csak így bírták ki, hogy ne üvöltsenek fájdalmukban. Ron és Neville is megrendültek, de ők magukban gyászoltak.

James éppen azon töprengett, hogy neki egyáltalán nincs is joga, hogy velük együtt érezzen, hogy ugyanúgy gyászoljon. Az utóbbi időben Tonks számára ő csak egy kellemetlenül viselkedő, durcás kölyök volt. És ezt már százszor megbánta.

- Most már megtudhatom, mik azok a horcruxok? – szólalt meg váratlanul, félbe szakítva gondolatait Remus. A gyerekek egy emberként néztek rá. A varázsló fájdalomtól lángoló borostyánszemekkel meredt vissza rájuk. James váltott egy könnyes tekintetet Hermionével, majd megköszörülte a torkát, és beavatta Remust a titkukba.

Barna barátja előbb hitetlenkedve, gyanakvóan hallgatta, és már éppen megvádolta volna hazudozással, de Hermione suttogva megerősítette, hogy a horcruxok valóban Voldemort lelkének a darabjait rejtik. Remus arca megnyúlt, és megtelt félelemmel. Jameset nézte, szinte rimánkodva.

- De ugye… ezt nem azért teszitek, hogy a végén te…

- De igen, azért – felelt gyorsan James, majd sóhajtott, és rekedten folytatta. – Sajnálom, hogy eddig hallgattunk. Nem így akartuk közölni.

Remus lehajtotta fejét, és nyelt egyet.

- Akkor mostantól veletek tarthatok? Már nincs semmi… ami visszatartana… még a haláltól sem.

James és barátai csendesen bólintottak. Ez volt a legkevesebb, így legalább a varázsló nem süllyedhet el a bánatában. Talán adhatnak neki egy csepp erőt.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés