Harry izgatottan fészkelődött a klubhelyiségben.

Eltelt már majdnem egy hónap, mióta újra iskolába jártak. Azóta Remusszal is kalandoztak, úgymond, a Szellemszálláson. A fiú kérésére ugyan lemondtak róla, hogy elhagyják a házat, de így is különleges este volt. Remus persze rettentően el volt fáradva… de most nem csak ő, hanem a fiúk is: RAVASZ tanév volt, vagyis az „életüket meghatározó” vizsgákat kell letenniük, alig kilenc hónap múlva. Peter és Sirius szerint „hol van az még?”, de Harry ezúttal valóban komolyan vette a tanulást, és Remusszal kedvesen versenyezve készítette a házi dolgozatait. Volt, hogy két barátjuk fogadást kötött rájuk, de Peter mindig vesztett – ő Harryre voksolt. Ám a fiúnak nem véletlenül nem sikerült olyan iramot diktálnia, mint Remus, mert még két „gond” is a nyakába szakadt.

Az egyik, hogy iskolaelső volt Lilyvel, és akár éjjel egyig is eltartatott a járőrözés. Ezen felül, sosem gondolta volna, hogy a Tekergőkön kívül túl sok éjjeli vándor járna a Roxfortba, ám ebben tévednie kellett. Kis híján minden nap kapott el diákokat, még egészen kicsiket is. Már-már beleőrült abba a sok névbe, amit meg kényszerült jegyezni, majd az első gyűlésen Dumbledore professzornak is elmondani. Ha Lily nincs vele néha, biztos nem tudja megoldani.

Aztán persze volt neki még egy kviddicscsapata is, akikkel edzeni kellett. Nem volt, csupán egy terelőjük, két hajtójuk, és egy őrzőjük. Sirius reménykedve felajánlotta, hogy beállna terelőnek, amit Harry hálásan el is fogadott. Noha tudta, a közönségnek mi a véleménye azokról, akik a barátaikat játszatják, úgy gondolta, érthető, ha nem tud túl sok energiát fordítani a válogatásra. Ugyan Jamesként még újnak számított ebben, ő tavaly már volt kapitány… most valószínűleg Deanre, vagy Seamusre szállt a titulus, hogy az újbóli kinevezést elutasította… igyekezett mégis határozottan, és komolyan fellépni, hogy ne valami szeleburdi rajongónak nézzen ki.

És most éppen egy hajtójelölttel volt találkája. Lilyre gondolt, és megemlítette ezt a lánynak, aki azt mondta, elgondolkozik rajta. És ma ad választ. Már nagyon várta. A könyvtár előtt találkoznak majd…

Sirius sóhajtott, és lapozott tankönyvében, hogy úgy tűnjön, mintha tanulna. Harry persze látta, hogy, amikor Remus nem figyel, a barna fiút fürkészi, egyre éhesebb szemekkel. Remus csak nagyon sokára vette észre barátja tekintetét magán, de csupán elvörösödött.

- Mitől vagy így feldobva, Ágas? – szólalt meg Peter a sarokból, és szokása szerint vetett egy lapos pillantást a Harry előtt heverő tekercsre. Vigyorogva megcsóválta a fejét, majd mégis kibökte:

- Ma találkozom Lilyvel!

A várt hatás elmaradt.

- Mint minden nap, ugyanis egy évfolyamba és házba járunk. – Remus naivan összevonta szemöldökét. Harry kis híján felnevetett.

- Nem úgy… a könyvtárban!

- Az se meglepő már, hiszen sokat vagy ott – vont vállat a barna fiú, és felütötte a Bájitaltan Mesterfokont. Addigra Sirius is kacagott, Peter meg vigyorogva megcsóválta a fejét. Remus értetlenül, és szörnyen zavarban pislogott rájuk.

- Randi! – csapott az asztalra boldogan Harry, mire Remus ajkát egy felismerő „Ó” hagyta el, majd elvörösödött barátai kuncogásától. Harry hamarosan eufórikus állapotban andalgott ki a klubhelyiségből. Tény, hogy nagyon furán érezte magát, mintha szárnyalt volna… vagy valami a levegőben tartotta volna… egyre csak Lilyt látta maga előtt, és remélte, hogy nem csinál semmi ostobaságot zavarában. Nem akart elbotlani a saját lábában, vagy össze-vissza habogni.

Már a könyvtár folyosóján sétált, amikor egy láthatatlan akadály a lábába ütközött, és ő példaértékűen esett hasra a kövön. Jól elharapta a nyelvét, ezért fájdalmasan felkiáltott, de akkor meghallotta azt a bizonyos hangot.

- Látom, még mindig annyira el vagy telve magaddal, Potter, hogy nem nézel a lábad elé sem. Hol hagytad a barátaidat? Hogyhogy nem lihegnek a nyakadban?

Harry sajgó tenyérrel támasztotta meg magát, és ülő helyzetbe emelkedett, de rögtön lefegyverezték.

- Azt hittem, Pipogyusz, kinőttél a nyáron a gyerekszerepből – jegyezte meg, miközben felállt, hogy szembe fordulhasson ellenségével, aki a fal bemélyedéséből figyelte. Pitonnak nem tetszett, hogy gyerekesnek nevezte, ezért - egy pöccintés, és Harry már fejjel lefelé lógott a levegőben, úgy, minta egy láthatatlan kötél tekeredett volna a lába köré. Elmondta magában a bűbáj feloldó igéjét, és egy puffanással landolt a földön. Újra felállt, és szembesült Piton döbbent tekintetével.

- Honnan ismered az ellenátkot? – harsant a fekete fiú nem kicsit gyanakvó hangja.

- Mit érdekel az téged? – vont vállat, és türelmetlenül topogott. – Nincs sok időm, Pipogyi, mondd, mit akarsz, és engedj, mert elkésem!

- Csak szeretnéd – vigyorodott el Piton, ám ekkor léptek hangzottak el a folyosó másik végében.

Regulus sietett Harry felé, majd egy pillantással felmérte a helyzetet.

- Add vissza a pálcáját. – A fiú csak suttogott, mégis minden szavát érteni lehetett. Piton fintorogva végig mérte a srácot.

- Mi van Black? Be akarsz vágódni Potternél? – ciccegett a zsíros hajú vontatottan. – Ne feledd, mit kell tenned!

Regulus ugyan eddig sem volt valami jó színben, szemei alatt karikák éktelenkedtek, sápadt arca verejtékezett, ám ettől az utolsó, fenyegető mondattól még fehérebb lett. Harry mogorván elkapta visszadobott varázspálcáját, majd átkarolta Regulus remegő vállait, és egy megvető biccentéssel megfordult vele.

- Mondtam, hogy szólj, ha valaki bánt – mondta csendesen Regulusnak, miközben bementek a szinte néptelen könyvtárba. A néhány tanulgató diák felnézett jöttükre, majd ismét olvasmányaikba merültek. Harry leült a fekete fiúval egy asztalhoz, és megpróbált a szemébe nézni – csak nehezen ment, mert Regulus ismét lehajtotta fejét.

- Mire célzott Piton? Ne félj, nem tudja meg! – tette hozzá, látva, mennyire megrezzent beszélgetőtársa. Regulus szeme elhomályosodott, de csak beharapta ajkát. Harry sóhajtott, és a vállára tette kezét.

- Nem kell aggódnod! Ha akarod, én szívesen segítek, bármiben. De csak, ha elmondod. Nem sürgetlek, akkor avatsz be a problémáidba, amikor csak akarsz. Csupán szeretném, ha tudnád, hogy nem vagy egyedül, rendben?

Regulus bólintott, vett egy mély levegőt… és Lily lecsapta könyveit az asztalukra. A lány zihálva leült mellé.

- Ne haragudj, Potter, kicsit késtem – pihegte a lány, majd a feszengve felpattanó Regulusra nézett. – Oh… megzavartam valamit? Elmehetek, ha…

- Nem… maradj csak – motyogta a fiatalabb fiú, s Harry csalódott tekintetétől kísérve kisietett a könyvtárból. Lily értetlenül pislogott rá, de ő csak megvonta a vállát, és elvigyorodott.

- Szóval? Ki tartott fel? – Ijedt arcot vágott. – Csak nem egy fiú…?

- Jaj, ne féltékenykedj nekem! – nevetett rá legyintve Lily, majd kissé lehervadt arcáról a jókedv. – A barátnőm, Emily. Meg akart akadályozni, nem szerette volna, hogy „egy legyek a sok közül, mert akkor én is pont olyan örömlánnyá válok, mit eddigi partnereid”.

- Mi? – háborodott fel Harry, majd behúzta nyakát, és halkabban folytatta. – Hogy érted, hogy… dehogy is!

- Tudom – csitította a lány, és bíztatóan elmosolyodott. – Visszavágtam, hogy akkor ő is pont annak készül…

- Oké, akkor nem kell, hogy féltselek – nevetett teljesen elfeledve minden mást Harry.

- Nem – kuncogott Lily, majd elgondolkodó smaragdszemekkel fürkészte. – Tudod, Potter, nem gondoltam volna, hogy tudsz kedves is lenni. De most az vagy.

- Ó, köszi – vigyorgott idiótán a bóktól, és úgy érezte, dagad a keble a büszkeségtől, hogy végre kedvesnek látszik. Lily lemondóan sóhajtott.

- Csak ne fújd fel, mert akkor inkább visszavonom! – figyelmezette.

- Nem fogom – ígérte, és valami őrült késztetés hatására, megsimogatta a lány arcát. Lily csodálkozva, és elpirultan bámult rá.

- Mit… khm… mit csinálsz, Potter?

Harry vállat vont, majd elvette a kezét Lily meleg pofijáról. A smaragdszemek zavartan elfordultak tőle.

- Nos… szóval én… gondolkodtam, azon, amit mondtál… és szívesen lennék hajtó, de nincs seprűm.

- Nem gond, szólok a szüleimnek, hogy küldjenek egyet neked – söpörte félre rögtön a problémát Harry, és reménykedve pillogott, talán kicsit túl nagyra kerekített szemekkel. Lily elkuncogta magát rajta, majd felszabadultabban bólintott.

- Rendben, elvállalom – egyezett bele a lány. – De csak, ha nem úgy kezelsz, mint valami porcelánbabát.

- Nehezen, de menni fog. – Boldogan felpattant, és sétára invitálta a vörös szépséget, önmagát is meglepve szerénytelenségével. Lily figyelmen kívül hagyta eme tulajdonságát, és elfogadta a „meghívást”.

A mérkőzés napja egyre közeledett, de Harry bizakodó volt. Lily, és két hajtótársa, Eric Wonderers és Lisa McGuffin nagyon tehetségesek voltak, a terelő szerencséjükre fiú volt, Stuart Foster, így nem vont el a figyelmét új társa, Sirius, aki a hajtólánynak, és az őrzőnek, Araina-nak is nagyon tetszett.

Nem edzhettek teljes erőbedobással, mert Piton folyton ott settenkedett körülöttük, és igaz, hogy a Hugrabuggal mérkőznek, de a taktikájukat, a cseleiket nem volt tanácsos hagyni kiszivárogni a mardekárosnak. Sirius persze dohogott a dologtól, de Harry nem akart részt venni a fiú kibelezésében, vagy meztelenné varázsolásában, így csak mogorván megvonta vállát.

Amikor Pitont sikerült elkerülniük, akkor a társai rontottak félelmükben, ugyanis egyre feszültebbek, egyre frusztráltabbak lettek. A lányokon ez hisztizéshez vezetett, amit Harryn kívül minden fiú fintorogva lefújogott. Ő viszont teljesen átérezte a lányok megingását, és jó tanácsokkal igyekezett ellátni őket. Lisa és Lily végül is hamar lenyugodtak, és együtt segítették egymást, de az őrzőlány, egyedül a karikáknál, kissé kezdett Ron Weasley-re hasonlítani, és meccs közben senki nem tudta volna bíztatni. A nagydarab Araina végül felajánlotta, hogy kilép a csapatból, de természetesen Harry hevesen tiltakozott.

Az utolsó, mérkőzés előtti meccsen, amikor már a felhők is csak úgy ontották az esőt, már Harry is kezdett félni. Tudta csapattársairól, hogy nagyon jól dolgoznak, és küzdenek, ameddig csak lehet, ám ha egy mozzanatot elrontanak valamiből, az egész pereputty elbizonytalanodik, s ez nem válik hasznukra majd a hugrabugosokkal szemben.

Harry mérgesen törölgette vizes szemüvegét, és a lassan sötétedő égen nehezen látva, Stuart felé fordult Nimbusz 1500-asával.

- Foster, igyekezz nem a társaid felé lőni azt a gurkót! – üvöltötte egy dörgés után.- Az ellenfeleidet kell támadnod velük, ne minket használj célpontnak! Nem hiányzik egy sérülés, még a mérkőzés előtt!

- Bocs, de most nincs kit megcélozni! – csattant fel Foster, és lendületesen megküldte a harcias, fekete labdát, mire az kis híján letaszította Lilyt a seprűjéről (Nimbusz 1001-es, Harry külön kérésére), és ő meg elejtette ütőjét.

Harry nem szólt többet, felesleges volt. Foster annyira próbálkozott, hogy végül tényleg megsebesítette egyiküket, Lisát. Harry tehetetlenül leszállásra kényszerítette az ázott, didergő csapatot, és az öltözőbe hajtotta őket.

Foster szégyenkezve hajtotta le fejét, de Harry nem akart vele többet kiabálni. Végül is a fiú csak lámpalázas, mert tavaly állítólag csupán egy meccse volt, és így nincs sok tapasztalata a dologban még. Inkább arra bíztatta, hogy a hugrabugosokat sújtsa ilyen ütésekkel, mint ez az utóbbi, mert, mint kiderült, Lisa karját csak a gyors reflexek mentették meg, hogy le ne szakadjon a helyéről, hanem csak eltörjön. Harry persze egy mozdulattal összeforrasztotta a sápadt lány kezét, majd egy pár lelkesítőnek szánt mondattal elengedte a csalódott csapatot.

Lily habozott, hogy menjen-e előbb, vagy maradjon mellette, ám látta, hogy Sirius sem távozik nélküle, ezért úgy döntött, mégis elbúcsúzik. Harry megtörölte kicsit haját a törülközőjében, és csüggedten nézett utána.

- Mit gondolsz? – szólalt meg síri hangon Sirius, belebújva pulcsijába. – Nyerünk?

- Igyekszem hamar elkapni a cikeszt – húzta el a száját, és fáradtan lehuppant a padra. – Nem mintha olyan szörnyűek lennének, csak nagyon hamar lelombozódnak.

- És… szerinted én milyen vagyok? – bökte ki szorongva Sirius. Harry türelmetlenül elmosolyodott. Már vagy százszor rágta a fiú szájába, hogy remek terelő.

- Fantasztikus vagy, Tapi – sóhajtotta bólogatva.

- Tapi… - morogta Sirius lemondóan. Harry kuncogva meglökte. – Holdsápot meg Sápinak nevezed… ez mondjuk aranyos, szerintem… De a Farkacska honnan jött?

Harry annyira megrökönyödött, hogy percekig csak nevetni tudott. Sirius végül követte példáját, bár eleinte még a száját húzta.

Egy halk köhintés vegyült a vihar zajaiba, mire az ajtóba néztek. Sirius elkomorodott, mikor meglátta öccsét. Regulus szokása szerint sápadtan, betegesen, lehajtott fejjel topogott a bejáratnál, és két esernyőt tartott kezében.

- Sziasztok! – köszönt bátortalanul a földnek. Sirius felmordult válaszul, és elé csörtetett.

- Húzz innen, Black! – csattant fel, és meglökte a reszkető srácot, aki nekitántorodott a falnak. Harry gyorsan hozzájuk lépett, és lefogta Siriust.

- Fogd vissza magad! – figyelmezette fújtató barátját, és próbált kedvesen nézni a félelemtől dermedt Regulusra, de az idősebb testvérrel való hadakozás miatt nehezebben sikerült.

- Szia…

- Szia?! – kiabált rá barátja, és felháborodva kitépte magát szorításából. Úgy nézett rá, mintha valami bolond lenne. – Mi az, hogy szia?! Ezzel a féreggel kezdesz barátkozni?!

- Egyszer meghallgathatnád végre! – vágott vissza emelt hangon Harry, és gyorsan az imbolygó Regulushoz lépett. Azonnal észre vette, hogy a fiú nincs jól, és ez csak növelte, mind aggodalmát, mind dühét. Sirius azonban nem várta meg, míg újra rápirít, egyszerűen faképnél hagyta őket. Elintézte egy lesújtó pillantással a dolgot.

- Rosszul vagy? – ültette le a padra Regulust Harry. A gyerek reszketve megrázta fejét, majd erőltetetten elmosolyodott.

- Nem borít ki, ha a bátyám keresztül néz rajtam – motyogta, de könnyes szeme, és sápadt arca meghazudtolta. Harrynek ugyan hideg volt a keze, azt azért érezte Regulus homlokán, hogy melegebb, mint kellene.

- Felkísérlek a gyengélkedőre, jó? – ajánlotta aggódva, ám a másik erőtlenül megcsóválta fejét, és könyörögve ránézett.

- Ha most felmegyek, holnap Madam Pomfrey nem enged le a meccsre. Szurkolni szerettem volna Siriusnak… bár ő biztos jobban örülne, ha meg se jelennék.

Nem tudott mit mondani, elkeseredetten figyelte a feltápászkodó gyereket, aki odaadta neki az egyik esernyőt, és egy nagyon halvány mosollyal elbúcsúzott tőle. Fájt neki, hogy ilyen rosszul, és mégis a megfelelő mederben haladnak a dolgok. Legszívesebben megmondaná a két fiúnak, hogy nincs sok idejük, hogy együtt legyenek, mert Regulus nem is olyan sokára már halott lesz… de tudta, hogy ilyet nem tehet. Szörnyű, de hagynia kell mindent piszkálatlanul.

Hideg, metsző szél tépázta meg a diákokat, szemerkélő esővel vegyítve. Az öltözőben különös hangulat uralkodott. Sirius mogorva volt mindenkivel, aki szólt hozzá, a lányok reszkettek a félelemtől, a fiúk reményvesztetten sóhajtoztak, míg Harry aggodalmasan fürkészett ki az ajtón, és a növekvő tömeget figyelte. Lassan elkezdődött a meccs, mivel már a tanárok is felsorakoztak a lelátókon. Ő is izgult, nem is kicsit, hiszen Jamesként ez lesz az első mérkőzése csapatkapitány titulusban.

Társai összerezzentek, amikor kiszólították őket a nedves füvű pályára. Harry cipője besüllyedt a sárba, de cuppogva sietett mégis a hugrabugosok felé. A vihar a csontjáig hatolt, de felszegte fejét, és erősen megszorította Alan Smith kezét. Nem nagyon hallotta, csak dünnyögésnek a bíró, Madam L’bens, alacsony, ám vékony alakú asszony hangját, mert elnyelte a zivatar zúgása, de azt tudta, mikor kell felszállnia.

A kommentátor egy erős hangú, lelkes leányzó volt, hollóhátas, így pártatlanul harsogta a meccs eredményeit. Harry már fél füllel se hallgatta, szemével a cikeszt kutatta. A fehér égbolt néha kicsit elvakította, és a csillogást is nehezebben vette észre az eső miatt, azért bizakodott. A lelátókból egyetlen nagy, zümmögő fekete foltot észlelt csak, s remélte, hogy Regulus mégsem jött le a meccsre.

Fél óra lehetett, amikor a hugrabugosok időt kértek, így ők is tudtak pár percet konzultálni.

- Tudja valaki, hogy állunk? – vacogott Sirius sötétnek szánt tekintettel.

- Én bedobtam hármat, és Lisa is egyet legalább – nézett rá bizonytalanul Lily, mire ő elmosolyodott.

- És Eric is kettőt, azt hiszem, mert hat-nullra vezetünk. Ha tartjuk ezt a pozíciót, akkor jócskán lehagyjuk a Hugrabugot, jó lenne valahogy felküzdeni a góljainkat százötvenre… tehát még kilenc bedobást kérek, akkor már mindegy ki kapja el a cikeszt, mert mi nyerünk… ha az őrzőnk is ilyen kivételesen ügyes lesz, és nem enged be egy labdát sem.

- Vagy inkább kapd el a cikeszt te, és le van tudva a meccs! – csattant fel Sirius. – Mi már fázunk, és csak nyerni szeretnénk, nem hencegni az ügyességünkkel.

- Nyugi, mindent elkövetek. – Harry szeme Madam L’bens-re esett, aki feléjük forgolódott. Már nincs sok idejük. – De ebben az esőben háromszor nehezebb. És ne támaszkodjatok csak rám, nem én egyedül alkotom a csapatot! Nagyszerűek vagytok, és már akkor sem tartana sokáig… Menjünk! Sok sikert!

Újra seprűre szálltak, és Harry még elszántabban kutatta az arany labdácskát a zivatarban. A másik fogó őt követte, pedig Harry szerint ez volt a lehető legrosszabb taktika, amit választhatott volna.

Az első eset, mikor meglátta zsákmányát, alig öt perccel a pihenő után történt. A cikesz az ellenfél póznájánál röpködött, de Harry tudta, hogy esélye sincs elérni, mert a másik fogó van közelebb a labdához. Így inkább elterelte figyelmét a másik irányba.

Ő is nagyon fázott már, csontjai is reszkettek a nedvessé vált ruháktól, de egyelőre igyekezett nem tudomást venni róla. Lily valóban bedobott öt gólt, majd Lisa és Eric hármat, de az áhított utolsó nem érkezett, és ők is bekaptak egy labdát. Harry sejtette, hogy csapattársai elbizonytalanodtak, így még elszántabban leste az aranycikeszt, szemmel tartva ellenfelét is.

Majdnem bent volt a kilencedik gól, Eric közeledett a karikák felé, s akkor Harry újra meglátta az aranyos villanást. Sebesen száguldott el a pálya füve fölé, és mindent bele adott a gyorsaságba, de ellenfele utol érte. Fej-fej mellett haladtak, a cikesz ott csillogott másfél méterre előttük. Harry kinyújtotta karját, de csupán ujjai vége érte a labdácska hűvös felületét. A hugrabugos fogó ellökte kezét, viszont ő sem kapta el az aranycikeszt, sőt, le is maradt egy kicsit. Harry egyre kétségbeesettebben ösztökélte gyorsulásra seprűjét, és sejtette, hogy a Tűzvillámmal, amit a jövőben nemrég Fred és George Weasley gondjaira bízott minden ingóságával, valószínűleg már rég elérte volna a cikeszt.

A kommentátor szavait elnyelte egy dörgés, s hamarosan becsapott egy villám a pályába, de Harry még mindig kitartóan üldözte az aranyozott labdácskát. Tudta, hogy valószínűleg társai a hajukat tépik, miért nem repül gyorsabban, és nyerik meg végre a meccset, de úgy érezte, a seprű ennél már nem bír többet, és egyébként is, nagyon úgy tűnt, az aranycikesz csupán a bolondját járatja vele: elérhető közelségbe engedi magához Harryt, de épp mielőtt megfoghatná, a cikesz egyszerűen kicsúszik az ujjai közül.

Nyújtva volt a karja akkor is, amikor egy gurkó zúgott el egy centiméterre a fülétől. Egy cseppet ijedten fordult hátra, amerre a fekete labda eltűnt, majd észbe kapott, és szemét újra előre szegezte… hogy azt lássa, a cikesz a markában vergődik.

A zivatar sem palástolhatta el a közönség őrjöngését („ – A Griffendél nyert kétszázkilencven-tízre!!!”), miközben Harry fülig érő szájjal beletoccsant a sárba, és felemelte jobb karját, ujjai közt a cikesszel. Csapattársai a hátának vágódtak, a rajongók pedig betódultak a pályára, az élükön Remusszal és Peterrel. A két fiú egy esernyő alól vigyorgott rájuk. Sirius kiáltozva, nevetve rázta vizes fürtjeit, és mindenkit megölelt, aki a keze ügyébe került (Remus és ő nem tudták nem észre venni, hogy a barna hajú fiú mennyi repetát kap a gesztusból), ám volt valaki, akit rendszeresen elkerült.

Harry gyorsan lezavarta a tolongók gratulációit, és furakodni kezdett, közben szemüvegét törölgetve. Regulus egyetlen szál pulcsiban ácsorgott a közelben, és többször is próbálta megszólítani Siriust, de a fekete fiú olyankor mindig Remust vonta hirtelen karjaiba, és, mintha öccse ott sem lenne, elfordult. Harry elszörnyedve látta, hogy a fiatalabb fiú nem viselt még kabátot sem, egész teste rohamszerűen remegett, reszketett, sápadt, nyúzott, nedves arcát vörös kis foltok tarkították, ahogy a hideg kicsípte a bőrét. Ám a legijesztőbb talán mégis a tekintete volt.

Ugyanolyan sötét szemei voltak, mint bátyjának, csak nem barnák, hanem kékek, viszont most annyi kétségbeesést, fájdalmat, félelmet, és egy nagyon cseppnyi, haldokló reményt tükröztek, hogy Harry öröme teljesen elszállt, átadva helyét az ijedt aggodalomnak. Újult erővel sietett a fekete fiú elé; Regulus pillantása egyre zavarosabbá, fókuszálatlanabbá vált, zihált, és kezével erőtlenül nyúlt Sirius irányába.

Éppen akkor ért oda hozzá, amikor a srác feladta, és elájult.

Gyorsan elkapta a zuhanó testet, és nyögve megemelte. A közelben állók rémülten figyeltek fel a jelenetre, majd szerencsére egyikük észbe kapott, s sietve elszaladt McGalagonyért. Sirius is észre vette a nagy vigadozásban, hogy legjobb barátja eltűnt mellőle, de Harry nem várta meg, míg rájön, mi történt pontosan (Remus nagyon jól látta, majd elmondja neki), és a karjában az alélt fiúval, igyekezve csúszkált kifelé a stadionból.

Harry a gyengélkedőn maradt, de Remus és Lily kivételével senki nem csatlakozott hozzá – talán észre sem vették, hogy nincs a szokásos győzelmi bulin. Regulus nagyon beteg volt, Madam Pomfrey szerint mély érzelmi sokk érhette, és a varázsereje is annyira meggyengült, hogy még napokig fog lábadozni. A változások okozták a negyven fokos lázat is, és az ájulási rohamokat, viszont kiderült, hogy nem csak ez a probléma. Regulus gyomra a javasasszony megítélése szerint napok óta nem látott ételt, és az is csoda, hogy egyáltalán életben maradt.

Végül, ahogy az este közeledett, két hű társa is sajnálkozva elköszönt tőle. Remus megígérte neki, hogy megírja majd a házi feladatát, amit a meccs utánra halasztott, így ő Regulus mellett maradhatott. Madam Pomfrey eleinte még vitatkozott vele, hogy egyáltalán nem tetszik neki a dolog, de aztán valami olyasmit motyogott, hogy a fiúnak úgy sincsen rajta kívül senkije, aki meglátogatná, ezért engedélyezte, hogy az ágy mellett virraszthasson. Ennek persze csak örült, mert elhatározta, hogy amint a srác felébred, komolyan elbeszélget vele – még akkor is, ha tudja, mi történt valójában.

Regulus éjfél felé ébredt fel először. Addigra Madam Pomfrey már rég eloltotta a fényeket, és a szobájába zárkózott.

A fiú nyöszörögve nyitotta ki szemeit, s pillantása rögtön az őt figyelő, mosolygó Harryre esett.

- Mi történt? – suttogta elhalóan.

- Elájultál a pályán. – Harry fogta az éjjeliszekrényen álló kancsót, és töltött egy kis vizet a kiszáradt szájú fiúnak. Regulus kortyolt kettő, majd köhögött, és visszadőlt a párnájára. Sóhajtva betakarta állig, majd várakozva rákönyökölt az ágy szélére. Regulus elfordította fejét.

- Mondd el! – kérte halkan. Regulus beharapta ajkát, és ránézett.

- Én… én ezt nem akartam… - sírt fel keservesen Regulus, kezébe temetve arcát. Harry nyugtatólag megsimogatta, s már érezte is, ahogy összeszorul a torka. Hát tényleg az történt.

- Semmi baj. Meg fogjuk oldani – csúszott ki a hazugság a száján, de magában már háromszoros öngyilkosságot követett el érte.

- Nem lehet – hüppögte Regulus reményvesztetten. – Halálfaló lettem, Jam… Potter…

- Nyugodtan hívhatsz Jamesnek – ajánlotta. – És igen, tudom, hogy halálfaló vagy.

Regulus ijedten, a lázat és remegést felülmúlva emelkedett ülő helyzetbe.

- Honnan? Sirius is…?

- Nem, senki más. Én is csak… véletlenül jöttem rá, nem is ez az érdekes. Mi a feladatod? Mit kért Voldemort tőled?

A sötét mágus nevétől a fiú természetesen megrezzent, de aztán újult erővel vett erőt rajta a görcsös zokogás.

- Azt… hoj… öljem meg őt.

Harry fájdalmasan összeszorult mellkassal vette a levegőt.

- De neb akarob… - Regulus megragadta kezét, és közelebb húzta magához. – Hidd el, neb akarob…

- Tudom. – Regulus karjai a nyakába fonódtak, amitől egy kicsit meghökkent, de aztán eszébe jutott, mit mondott Madam Pomfrey: „ - …a fiúnak úgy sincsen látogatója…” , ezért viszonozta az ölelést. Regulus kétségbeesve markolt kviddicstalárjába, Harry pedig igyekezett valahogyan megnyugtatni a fiút.

- Nem vagy egyedül, Reg. – Eltolta magától, hogy megtörölhesse a másik verejtékes-könnyes arcát. Sosem sajnált még így senkit, talán soha, mint ezt a szerencsétlen kis kölyköt. – Melletted maradok, ha elfogadod a segítségemet. Mit szólsz hozzá? Én megvédelek tőle.

Regulus szipogva hátradőlt, és elálmosodott szemekkel, talán valamivel nyugodtabban pislogott rá.

- Segítesz? Miért?

- Mert nem azt érdemled, amit kaptál. – Nem tette hozzá, hogy így éppen emiatt fog meghalni… inkább bíztatóan elmosolyodott, és újra eligazgatta a paplant a reszkető testen.

- Rendben – motyogta még elalvás előtt a fiatalabb fiú, majd elszenderedett. Harry szíve fájdalmasan összeszorult. A kiskölyök annyira hasonlított Siriusra, szinte az ikertestvére lehetett volna, és mégis, olyan más volt. Sosem gondolta volna, hogy ennyire hiányzik belőle a szokásos Black-arrogancia, a pöffeszkedés. Regulus valójában még csak sárvérűnek sem nevezett senkit. Nem gondolt tovább ő sem másra, mert zsongott a feje a nap eseményeitől, ráhajolt a fiú ágyára, és hamarosan őt is elnyomta az álomtalan álom.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.