James nagyokat sóhajtozva ült az eldugott kis kunyhó ablakában. A sötétben a morajló tengert kutatta a közelben, de a Hold fénye egy felhő mögé bújt, s csak nagy néha csillant meg a hullámokon.

Tonks temetése után zsibbadt szívvel, kelletlenül jöttek el Londonból, szinte menekülve, nehogy a miniszter, vagy Mrs Weasley véletlenül meg találja akadályozni őket. Ez csak mégjobban nyomasztotta Jameset. Sosem volt ilyen bezártság érzete, mintha bűnösként kéne bujkálnia, holott nem is volt az… de ő magát egyre jobban annak érezte. Elhozta magával Ginnyt és Ront is, majdnem a halálukat okozva, folyamatosan veszélybe sodorva, és Tonksszal is olyan szörnyen viselkedett… az egész Remuson csattant. Tudta, hogy mielőtt eljöttek, Mrs Weasley könyörgött barátjának, hogy ne buzdítsa a gyerekeket erre az útra, s amikor megtudta, hogy bizony fogja, és velük tartana, a boszorkány magából kikelve ordított pár sort a felelőtlenségéről. Ez nagyon rosszul esett Remusnak, mert ha valaki, ő volt az, akit soha nem lehetett felelőtlennek nevezni.

És persze ott volt Tonks elvesztése. Remus ugyan úgy tűnt, túltette magát a megrázkódtatáson, és talpra állt, néha még most is látta elgyengülni, pár fájdalmasan visszatartott könnycseppet elengedni… Szörnyű volt látnia ezt. Hibásnak érezte magát, úgy érezte, ő tehet róla, hogy Tonks ott harcolt az élen… Talán a boszorkány azt hitte, azért haragszik rá, mert nem bizonyította be eléggé, hogy Voldemort ellen harcol, hogy küzd az igazságáért, őértük, Remusért, és így akarta megmutatni, bebizonyítani, hogy igenis, képes rá.

Megdörzsölte lüktető homlokán a sebhelyet. Mostanában furcsán fájt neki, és mikor ezt megemlítette, Hermione rémülten elmagyarázta, hogy a heg valójában egy összekötő kapocs Voldemort elméjéhez. Ez annyira megrémítette, hogy egy teljes napig elmélyülten hallgatott. Tudta, hogy a sebhellyel a sötét mágust érzi, és ettől csak megborzongott. Remélte, hogy a varázsló nem akarja majd úgy legilimentálni, mint a társai szerint két éve, mert akkor majdnem nagy baj történt… a jóslat kis híján Voldemort kezébe került, általa… Harry által, aki sajnos túl nemes, és bátor volt, ezért egy vízió hatására a halálfalók közé sétált, hogy kimentse Siriust…

Nagyon hiányzott neki bolondos barátja, bár sejtette, hogy már soha nem lenne ugyanaz az ember, ha egyszer hazajutna a saját testébe. Érezte magán, hogy kezd megkomolyodni, nem is volt nagyon választása, mivel a való élet sajnos nem engedte őt, nemhogy bolondozni, de megnyugodni, vagy akár csak mosolyogni sem. Sirius, bárcsak itt lehetnél, pajti!

Ginny lépett hozzá a sötétben, amitől jócskán megrezzent, aztán hátra dőlt a lány ölelésébe.

- Mondd, Ginny, miért hoztalak magammal? – tett fel egy régóta esedékes kérdést, és folytatta a semmi bámulását, amit az ablakon túl figyelhetett meg.

- Mert nagyon sokat győzködtelek – kuncogott a lány fülébe, és megsimogatta karját, amitől jóleső borzongás futott végig rajta. – Mindenféléket bevetettem, hogy végre beleegyezz.

- Képzelem – búgta, s kicsit jobb kedvre derülve felsandított a lány mosolyára. – Belőled bármit kinézek. De én miért egyeztem mégis bele?

- Utánad jöttem – vont vállat a lány, mire James szeme elkerekedett. – Ugyanis nem győztelek meg, de elszöktem a Roxfortból Lunával és Neville-el… és akkor már kénytelen voltál magad mellett tartani, nehogy Voldemort elkapjon.

- Nem is akarom – morogta újra elég letargikusan James, és sóhajtva a kezeit kezdte fixírozni. – Legszívesebben elküldenélek valami jó távoli helyre, ahol nem érhet utol a keze… és én meg ehelyett önző vagyok. Mert ugyanakkor azt akarom, mindig itt legyél velem, örökre az enyém legyél… Ginny! Házasodjunk össze!

A vörös hajú lány hápogott döbbenetében, ahogy James szinte kétségbeesetten fordult elé, hogy megragadhassa kezeit.

- Tudom, hogy nem így szeretnéd, és talán túl hirtelen, de sosem tudhatjuk, mikor kell… Ha túléljük ezt az egészet, lesz rendes esküvőnk is, de nem biztos, hogy… talán már nincs rá annyi időnk. Gyere hozzám, kérlek, keljünk egybe!

Ginny elhomályosult szemekkel bámult rá. Összeszorult a torka, tudta, hogy ezzel várnia kellett volna, de úgy érezte, ez a sebhelyes fájdalom jelent valamit, valami rossz dolgot, és megrémült, hogy az élete nem úgy ér majd véget, ahogy ő szeretné. Mégis, szinte már hallotta, hogy „ – Te nem vagy eszednél, Harry! Pont most gondolsz ilyesmire? Pont, mikor Tonks meghalt, pont…”

- Rendben – jutott el fülébe a halk szavacska. Hitetlenkedve felkapta fejét, és Ginny könnyes arcára nézett. A lány mosolygott, és megsimította az ő arcát.

- Már azt hittem, erről is nekem kell meggyőznöm – kuncogott szerelme, és egy lenge csókot hintett szájára. – Ugyanis régóta szerettem volna már hozzád menni, csak… nem tudom, azt találtam volna romantikusnak… vagy legalább megfelelőnek, ha te kérsz meg. Viszont ne érts félre, ha az kellett volna, én is feltehettem volna a kérdést, akár mindenki előtt, hogy ne menekülhess a válasszal.

James szívét megmelengette a vallomás, és megkönnyebbülten, felszabadultan, s már majdnem boldogan ölelte magához – immár menyasszonyát. Nem hitte volna, hogy Ginny tényleg ennyire szereti, hogy mindent feladna érte… őérte, mint Jamesért, hiszen valószínűleg észre vette, hogy nem olyan, mint régen… de így is szerette. Így is kellett neki. Régen sosem törődött a lányokkal, akik a Roxfortban körülötte, vagy Sirius körül sündörögtek, nem vette komolyan őket, ám talán azért, mert nem is érzett mást irántuk, csak vágyat.

Ginnyvel minden más volt. Ez már több mint, amit Lily iránt érzett, már nem is emlékezett arra a másik vörösre, nem is érdekelte igazán olyan szempontból… Ginny kellett neki, de úgy, mint még soha senki.

- Holnap – suttogta Ginny, és elhajolt tőle, hogy elszántan a szemébe nézhessen. – Holnap akarom. Itt, a tengerparton.

- Találnunk kell valakit holnapig, aki elvállalja, hogy egybekelt minket – ráncolta a homlokát James, mire Ginny arcán egy hatalmas mosoly terült szét.

- Én már tudok valakit… vagy valakiket.

- Kiket? – vigyorodott el a fiú, és kezdte sejteni, hogy azok a bizonyos személyek már valahol itt ácsorognak a közelben, ugrásra készen.

- Majd holnap meglátod – somolygott rá cinkosan Ginny, csókot nyomott arcára, és fellibegett aludni. James szíve forrón dobogott… pár óra múlva megnősül! Ő is felfelé vette az irányt a kis kunyhóban, és annyira elvakította a szerelem, hogy észre sem vette a sötét sarokban álló alakot.

James még hajnalban felébredt. Ginny keltette, és izgatottan rángatta ki az ágyból.

- Még azelőtt, hogy a többiek megtudják – magyarázta a lány, és kis cókmókjából egy gyönyörűszép dísztalárt halászott elő – szerelme tényleg mindenre készült, s még a bőröndjét sem volt rest tértágítani miatta. James aggódva szemlélte meg saját ruháit, melyeket mind valószínűleg attól a kövér unokatestvértől örökölt, és nagyon remélte, hogy akadnak kevésbé viseletes, vagy véletlenül ünnepi öltözékei, amiket esetleg magával is hozott. Ám Ginny akkor egy vászonzsákot dobott feléje. Értetlenül vett ki belőle egy fekete bársonytalárt.

- Fred hozta – kacsintott rá kuncogva. James szeme elkerekedett.

- Fred az ikerbátyád, nem? – Megvárta Ginny bólogatását, majd a lány beslisszolt a fürdőjükbe, hogy felöltözzön. – Hogy kerül ide?

Ginny mondott valamit, de a csukott ajtón át alig hallatszott, kiabálni meg nem akart, érthető okokból, ám a következő pillanatban kidugta fejét, és pironkodva maga előtt tartotta az ajtót.

- Menj előre, a tengerparton van egy kisebb sziklás rész! – utasította izgatottan a lány, és bocsánatkérően ránézett. – Vagy hagyjalak megmosakodni?

- Ha neked jó vagyok így, akkor nem érdekes – húzta vigyorra száját, s menyasszonya is kuncogott. – Akkor majd jössz?

- Igen. Fredék a szikla mögött várnak rád.

James egy gyors puszit nyomott szerelmének, majd lesunnyogott az emeletről, és sikerült hangtalanul elhagynia a kis kunyhót. Az idő már jóval melegebb volt, mint mikor belecsöppent életébe, de a köd nem nagyon oszlott el most sem. James nesztelenül lépkedett a fák mentén, bár néha megreccsent talpa alatt egy-két gally. Út közben, a fel nem kelt nap sugarait keresve, azon töprengett, vajon mit szólnának új barátai, ha értesülnének a váratlan esküvőről, amin részt sem vehettek. Enyhe lelkiismeret furdalást érzett miatta, de tudta, hogy Ron is kiakadna, Remus meg talán elszomorodna, ha látná, hogy a szerelmével van…

A tenger sós permetet szitált arcába, enyhe széllel szállt felé a víz, a halak, a só illata. Arcát a kék messzeség felé fordította, ahol hamarosan előbukkan a sárga gömb, és talán felmelegíti egy kicsit a ködös levegőt jobban is.

Már látta pár méterre magától felsejleni a sötét, víz által koptatott, éles sziklákat. Nem utalt rá semmi, hogy ott, a szikla mögött ő ma megnősül… Megnősülök! Hihetetlen!

És milyen kellemes gondolat. Ha valaki neki azt mondja egy éve, hogy alig a tizenhetedik életéve után már össze is köti magát egy lánnyal, hát biztos megátkozta volna az illetőt. Persze, akkor még azon is röhögött volna, hogy belekerül a fia életébe.

Dúdolgatva, s kivételesen egy picit jókedvűen lépkedett tovább. Megpróbált nem gondolni másra, csak a mostra, elfelejteni Voldemortot, a jóslatot, a halált, a saját végzetét… az esküvőjén jól akarja magát érezni, azzal a személlyel, aki hetek lefolyása alatt mélyebben férkőzött a szívébe, mint bárki. Kicsit ugyan levett szerelmes andalgásából, hogy régi barátai, és szülei (akikre most már nagyszülőkként kell tekintenie) nem lehetnek itt… de meg kellett tanulnia, hogy értük hiába szomorkodik. Amíg nem szól senkinek a testcseréről, vagy miről, addig ugyan nem fog visszatérni… ám most először nem is akart.

Megtorpant a gondolatra. Ha tehetné, valóban nem menne vissza? Valóban az új, kissé szeszélyes barátait, a veszélyes életet, és Voldemortot választaná a Tekergők helyett, Lily, és szülei helyett?

A válasz úgy egyszerűen ezekre igen. Valóban nem akarna már egy szörnyen felelőtlen, sőt, szinte álomvilágban lebegni, ahol mindenkit csak megbántani tudott. És ahol nincs ott Ginny, meg ez a felnőtt, megkeseredett, de hűséges és bátor Remus, hogy a többiek vak kitartásáról szó se essék. Sirius is ilyen volt ugyan, de ő nem lehetett vele… meghalt, mielőtt újra lehetett volna.

Egy pisszenés vonta ki elmélyült gondolataiból. Már a szikla közelében járt, lába besüppedt a homokba, s néha kicsapott a hullám bokájára, eláztatva nadrágja szárát, és kis híján a karján lifegő talárt is. A szikla rejtekéből, egy vörös hajú fiatalember bámult rá. Szeplői beterítették egész arcát, szeme pajkosan csillogott, le sem tagadhatta volna, hogy Weasley-ivadék. Kissé bátortalanul lépett a búvóhelyre, s így szembesülhetett a férfi tökéletes hasonmásával is.

- Helló – vigyorgott rá az egyik, és megrázta kezét. – Én vagyok Fred. Ő meg George. Anya mesélte, hogy nem emlékszel ránk…

- De azért ne félj tőlünk…

- Nagyon…

- Nem harapunk…

- Csak kicsit, egész kicsit…

- És mi tartjuk nektek az esküvőt – fejezte be George. James ez idáig közöttük kapkodta fejét, elképesztette, hogy milyen fesztelenül egészítik ki egymás mondatait, ám az utolsó mondatra felkapta a fejét. Nem kellett magasra néznie, az ikrek nem hasonlítottak a langaléta Ronra, inkább zömökebb testalkattal rendelkeztek, de talán épp emiatt érezte kicsit zavarban magát. Az ő nyurga alakja szinte eltörpült az ikreké mellett.

- Azt hittem, hogy ehhez hivatali személy szükséges – jegyezte meg kíváncsian fürkészve a fiúk arcát. Azok ugyanúgy vizslatták őt.

- Mindegy, ki csinálja, a lényeg, hogy a jegyespár beleegyezzen…

- És persze, hogy a kiválasztott személy az alapszintű varázstudással rendelkezzen – legyintett Fred, és megigazította márványzöld talárja nyakában a fekete csokornyakkendőt. A másik fiú is pont olyan ruhát viselt, hogy még véletlenül se könnyítsék meg másoknak, hogy felismerjék, melyikük kicsoda.

- És… nem fogtok kiherélni, vagy ilyesmi, amiért…

- Dehogyis – vigyorodtak el az ikrek, amitől a kellemetlen bizonytalanság görcse feloldódott benne. A csibészes kunkorral szájuk sarkában az ikrek tényleg hasonlítottak Siriusra, vagy Peterre például. A fiúk, míg húguk meg nem érkezett, a boltjukról beszéltek, a varázsvicc boltról, melyet Harry finanszírozásával sikerült alapítaniuk. James vigyorogva, s néha hitetlenkedve hallgatta, miközben magára öltötte dísztalárját, és megmosta arcát, hogy mi mindent alkottak már az ikrek, és elhatározta, hogy egyszer, ha minden rossznak vége lesz, benéz az üzletbe, noha Fred morogva elmesélte, hogy az épületet majdnem teljes egészében szétrombolták az ott harcolók. James és a fiúk egy ideig taglalgatták a csatát, de aztán kínos, és szomorú csendbe merültek. Fred és George is ismerték Tonksot, és őket is nagyon megviselte a boszorkány halála, így nem nagyon erőltették tovább a témát.

Ginny alig negyed óra múltán megérkezett. Hosszú haját kontyba fogta tarkóján, aranyszínű dísztalárja csillámlott a rózsaszín, s egyre fényesedő égbolt alatt. Karjai csupaszon maradtak volna, de a lány magára terített egy átlátszó, fehér kendőt. Nem sminkelte túl magát, épp csak egy kis arcpirosítót tett pofijára… de így csak még gyönyörűbb volt. A természetesség áradt egész lényéből, s James egészen elérzékenyült.

A lány boldogságtól sugárzó arccal pislogott rá, és elpirulva karolt bele. Fred kezdett bele egy rövid, ám tartalmas kis beszédbe, melyben jó egészséget, gazdagságot kívánt, majd fel is tette a két kérdést, különösebb felvezetés nélkül, hogy azelőtt végezhessenek, mielőtt barátaik rájönnek, mi történt.

- Harry James Potter! Akarod-e az itt megjelent Ginerva Weasley-t hites feleségedül? Óvod-e jóban, rosszban, egészségben, betegségben, és a többi, míg a halál el nem választ?

- Akarom – hallotta meg saját, határozott hangját, de közben csak szerelme arcát látta maga előtt. Ginny is őt figyelte, pilláit kissé leeresztve, s örömtől csillogó szemekkel.

- Ginerva Weasley! Akarod-e az itt megjelent Harry James Pottert hites férjedül? Óvod-e jóban, rosszban, egészségben, betegségben, és a többi, míg a halál el nem választ?

A nap első sugara kivillant a horizont alól, és megvilágította a szerelmesen egymásra mosolygó párt, miközben Ginny meghatott hangon, de magabiztosan válaszolt.

- Akarom.

- Ezennel házastársaknak nyilvánítalak benneteket! És igen, megcsókolhatod az arát! – vigyorogta el magát a hosszan (körülbelül öt percig) tartó komolyság után Fred, majd a tanú, akiben George-ot tisztelhettek meg, aláírt egy tekercs pergament a sziklára támaszkodva. James eközben röpke csókot adhatott újdonsült, könnyező feleségének, aztán ő is aláírta nevét a papírra, őt pedig Ginny követte.

Hát férj lett. A keble dagadt a büszkeségtől, ahogy átölelte a lányt, akit szeretett. Örült, hogy végre megtörtént, pedig olyan hihetetlen volt. Fred és George megittak velük egy pohárka mézbort, amit a fiúk hoztak, majd összeszedték kis cókmókjukat, és sajnálkozva, hogy ilyen hamar búcsúznak, egy kézfogás után egy pukkanással eltűntek.

James és Ginny egymásra mosolyogtak, és kézen fogva indultak el a kunyhó felé, ám a szikla mögül kilépve, a kőnek támaszkodva ott találtak, egy fekete dísztaláros alakot, aki még elbújhatott az árnyékban, a nap csak kicsit ért el feléje. Rémülten megrezzentek tőle, de az idegen előrébb lépett.

Remus somolyogva, jól fésülten, és szokatlanul jól öltözötten (azaz kissé kopott, de jó állapotú, sötét talárban, és szép csokornyakkendővel) lépett eléjük, zsebre tett jobb kezét James felé nyújtotta, aki bizonytalanul elfogadta azt.

- Ha most azt hiszitek, haragszom – kezdte a varázsló, és megölelte Ginnyt. -, akkor a válaszom nem. Nagyon boldog vagyok.

James és Ginny egy csodálkozó, de igen megkönnyebbült pillantást váltottak, majd felszabadultan együtt vigyorogtak a barna varázslóval. James el se hitte, hogy vele történik. A számára egyik legfontosabb ember elfogadta, amit akartak.

- Csak az zavar, hogy nem mondtátok el önként – tette hozzá szomorkás arckifejezéssel. James elhúzta száját, és bocsánatkérően nézett felé, miközben hármasban elindultak vissza a kunyhó felé.

- Azt hittük, fájna látnod… - kezdte halkan, majd zavartan elhallgatott, de Remus sóhajtott.

- Lehet… egy picit igen. De semmi pénzért nem hagytam volna ki, hogy a hozzám legközelebb állók egymásra találását megnézhessem. Fáj a hiánya… zsibbaszt valami a lelkemben, de… az nagyon boldoggá tesz, hogy ti itt lehettek egymásnak, és felelős döntéseket is hoztok a saját örömötökért. Nem tudom, meddig tarthat, hiszen Tonksszal se így gondoltuk… viszont ez a kis idő ajándék volt számomra. És nagyon boldoggá tesz, hogy ti is átélhetitek, amit én.

- Megkérhetlek, hogy ne szólj erről Ronnak? – fordult a férfihoz Ginny kis, aranyos fintort vágva.

- Persze – rándult meg barátja szája sarka. James még könnyebbnek érezte magát, s hálásan pislogott Remusra.

- Köszönöm, Sáp… akarom mondani…

- Nevezhetsz Sápinak – hunyorgott rá furcsa, talán derűs, tekintettel a varázsló, majd egy fintort vágva hozzá tette: - Reméltem, Sirius nem mesélte el neked, hogy apád ezt a becenevet aggatta rám.

James kifújta az eddig bent tartott levegőjét, és szaporán bólogatott. Kis híján elszólta magát. Sikerült elérniük a házig, és halkan nevetgélve beléptek az ajtón… csakhogy szembesüljenek egy magas, vörös fiú dühtől remegő arcával.

***

Másnap hajnalban Harry fájó háttal és karokkal ébredt, majd tudatosult benne, hogy Regulus ölében nyugtatja a fejét, és a fiú az ő kezét szorongatja álmában. Óvatosan kelt fel mellőle, s remélte, hogy a fiú az egész hétvégét átalussza, mert egyelőre sejtette, hogy nem nagyon merne beszélni vele…

Az, hogy megtudta, a srác valóban halálfaló lett, elvileg nem borította volna ki, de annyira reménykedett, hogy Regulus előbb megmondja; remélte, hogy még előtte szól neki, és a jövő megváltozik. Különös módon a fiút most még kicsit közelebb is érezte magához, mint a mindig mogorva és sértődékeny Siriust. És majd’ beleőrült, hogy nem változtathat, hogy nem tud változtatni, mert akármit tesz, úgyis ugyanúgy történik majd minden.

Adott egy nagytesós puszit a forró homlokra, majd kihátrált a gyengélkedőről, és az éledő kastélyban felfelé vette az irányt. Ráébredt arra is, hogy még kviddicstalárja van rajta, ezért szaporábban igyekezett a – talán még üres – klubhelyiségbe.

Nem volt ilyen szerencséje, csupán egy csepp: Remus tartózkodott a kerek helyiségben. A kandalló előtt ücsörgött, egy takaróval a vállán, és a tűzbe bámult. Harry aggódva, s meglehetősen értetlenül ment oda hozzá.

A barna fiú ráemelte borostyán szemeit, majd megreszkető ajkakkal inkább ölébe ejtette pillantását. Nem tudta nem észre venni, milyen sápadt, s mennyire karikás a szeme a srácnak.

- Ugye nem amiatt a dolgozat miatt gubbasztasz itt? – kérdezte kedvesen mosolyogva, és leült Remus fotelének karfájára. A barna fiú kerülte tekintetét, majd mégis megszólalt.

- Ne haragudj, arról el is feledkeztem – motyogta szégyenkezve. – Nem azért… James, te… mit tennél, ha… Lily arra kérne, feküdj le vele, miközben tudod, hogy sosem fog szeretni?

Harry szemöldöke magasan a homlokára ugrott, és próbálta összerakni a kirakós darabkáit. Megköszörülte a torkát.

- Nos… lehet, hogy nagyon fájna később, de megtenném, ha ezzel egy picit is elfelejthetem, hogy ki vagyok, mi vagyok… Miért?

- Semmi, csak… - Remus elkeseredetten vett egy felületes levegőt. - … az van, hogy… van valaki, aki… szóval, aki tetszik nekem, de tudom, hogy sosem szeretne. És tegnap este… annyira szégyellem, de tegnap kicsit berúgtam, azt hiszem. És történt köztünk… valami.

- Ki az? – kérdezte kíváncsian, ámbár sejtette a választ. Remus jelentősen elvörösödött.

- Bocs, de ezt nem szeretném elmondani – suttogta elbicsakló hangon. Harry sóhajtott.

- Nem tudom, Remus. Talán, ha mégis elmondanád neki, mit érzel… azt kellene, szerintem. Felmegyek a hálóba, rendben? Eléggé elfáradtam.

- Persze, menj csak – motyogta a barna fiú, majd felkapta fejét. – Várj csak! Hogy van Regulus?

- Nem jobban, mint tegnap – fintorgott barátjára, aztán egy intéssel felsietett a lépcsőn.

Elhatározta, hogy beszél Siriusszal, ám a fekete fiú nem volt hajlandó megszólalni, ha Remus került a terítékre. Ez betudható volt sértődöttségének is, hogy Harry megint a testvérét választotta, ahelyett, hogy vele bulizott volna a meccs után. Megesett, hogy veszekedéseik nagyon csúnyán végződtek, sőt, egyszer véletlenül odavetette egykori barátjának, hogy a testvérével legalább lehet normálisan beszélgetni. Sirius ezen annyira kiakadt, hogy három napig színét se látták.

A hangulattal együtt az idő is jegesbe fordult. A hónapok feszült napjai csak úgy elröppentek mellettük, s mire észbe kaptak, már a karácsonyi szünetről beszélgettek, vagy éppen azt hallgatták, a lányok milyen elaléltan pihegnek a hírre, hogy a Walpurgis Lányai nevű együttes megjelenik a karácsonyi bálon, melyet Dumbledore azért szervez, hogy elterelje a diákok figyelmét a világ eseményeiről, és esetleg a kastélyban is tartsa őket, ugyanebből az okból.

Harry viszont nem volt ostoba, és járatta a Reggeli Prófétát, így rájöhetett, hogy Voldemort immár nyílt háborúval fenyegetőzik, s egyre több a haláleset is. Az eltűnések és furcsa balesetek szintén gyakorivá váltak, de ezen Harry már nem tudott meglepődni. Sokkal inkább megdöbbentette, hogy a Roxfort eddig ennyire mentes volt a rémhírektől, hiszen náluk, hatodikban mindenki nyomon követte a borzalmas eseményeket.

Természetesen még mindig rengeteg házit kaptak, s mostmár Remus is gyakran tanácstalanul üldögélt könyvei felett, mert rohamosan nehezedtek a tananyagaik. Harry ezt még valahogy túlélte, de az újra beiktatott kviddicsedzésekkel, és éjjeli járőrözéssel, fogalma sem volt, hogyan fogja megtanulni azt a sok mindent a vizsgáira. Lilyn is megmutatkoztak a fáradtság jelei, de esténként gyakran sétálgattak együtt a folyosókon, és beszélgettek mindenféle szép dologról – no és kevésbé szépről. A vörös hajú lány sokszor emlegette a szüleit, hogy mennyire izgulnak érte, meg húgát is, aki egyszerűen kiállhatatlan… ezzel mélyen egyet értett.

Mégsem mondhatták randinak az ilyesfajta kis együttléteket, mert nem egyszer Regulus tűnt fel Harry oldalán, és úgy bújt el mellette, mintha ő lenne a testőre. Ezt ő a legkevésbé sem bánta, mivel jobb szerette tudni, mi történik a fekete fiúval, s nem arra feleszmélni hogy Piton, vagy egyéb mardekáros társai bántják valami módon…

Amikor Lily nem tartott velük, a fiú mesélt neki a Roxfortban tartott halálfaló-gyűlésekről, melyet a diákok szerveztek. Ettől először megdöbbent, majd elkomorult – hát Voldemort mégis a falak közé jutott? Mégsem kérte meg Regulust, hogy vezesse egyszer oda őt, hiába csaphattak volna ki mindenkit általa, tudta, hogy újdonsült kistesója nagy veszélybe kerülne miatta; a halálfaló palánták valószínűleg megbosszulták volna valahogy az árulást. Dumbledore-hoz sem ment, mert akkor meg nála mártja be védencét, hiszen Regulus is a karján viselte azt az átkozott Sötét Jegyet.

Viszont a gyerek megemlítette, hogy az anyja nem akarja, hogy karácsonyi szünetben haza menjen (talán a rábízott feladat miatt), és Piton is száz-százalékig a kastélyban marad. Őt viszont szülei sóvárogva haza hívták, így tanácstalanul keresgélt megoldás után.

Szünet előtt egy héttel jutott eszébe a legegyszerűbb, mégis legkockázatosabb megoldás. Sirius ugyan nem beszélt vele, de sejtette, hogy a fiú az ünnepekre nem tér haza kis lakásába, hiszen még jócskán berendezésre szorul, és különben is úgy tudta, hogy Remus is az iskolában marad karácsonyozni. Ez volt a szerencséjük, meg talán, hogy azóta sem békültek ki teljesen a fekete fiúval (ami nem kis szomorúsággal töltötte el), így az a nagyszerű ötlete támadt hogy meghívja magához Regulust. A srác elkerekedett szemekkel meredt rá, amikor megemlítette a tervet, és kicsit feszengve ugyan, de beleegyezett, hogy vele tartson.

A Roxfort Expressz indulásának napján Regulus a nagyterem előtt várt rá ládájával, és hatalmas macskabaglyával, s kicsit talán reszketett is. Harry Lilyvel és Peterrel az oldalán sétált le a márványlépcsőn, s addig nem volt hajlandó kimenni az udvarra, amíg nem látta, hogy Regulus elhoz pár falat pirítóst, és meg is eszi. A fekete fiú végül beletörődött, beszaladt a nagyterembe, majd hamarosan csámcsogva tűnt fel mellette.

A hó, mely december elején kezdett hullani, már a derekukig ért, de nem okozott nekik nagy gondot, mivel előttük már letaposták a torlaszt. A távolabbi kunyhó előtt meglátta Hagrid hatalmas termetét, ami kis szúrással járt a szívében. A vadőr integetett nekik, s ők mindannyian visszaintettek. Harry egy darabig elmerengett, hogy vajon az apjának milyen volt a viszonya Hagriddal, és nagyon feltűnő lenne-e, ha néha lemenne az ismerős baráthoz, de Lily szakadatlan cseverészése végül is elterelte figyelmét a vadőrről.

Mindannyian egy kupéba ültek a vonaton, bár Peter és Regulus inkább csak hallgatagon meredtek ki az ablakon. Harry csak akkor kérte meg Petert, hogy ne szóljon senkinek Regulus jelenlétéről, mikor már bőszen zakatolt alattuk a vonat. Peter szokatlanul sápadtan bólogatott, majd visszamerült saját kis világába, és meg se mukkant, egészen Londonig. Regulus ellenben egy picit megkönnyebbültnek tűnt, és hamarosan már ő is bekapcsolódott a Walpurgis Lányairól folytatott csevegésbe.

A londoni peronon nem tolongtak túl sokan, mert nem egy diák a Roxfortban maradt a bál jóvoltából, így hamar kiszúrta apját a szülők közt. Az észre vette mögötte Regulust, de csak kérdőn pislantott rá. Lily kissé megszeppenve mutatkozott be édesapjának, majd pirongva nyomott egy puszit az arcára (a bőre még sokáig bizsergett utána, ahol a lány szája hozzá ért), majd integetve eltűnt valamerre. Apja észre vette a sóvár pillantást, de csak sejtelmesen mosolygott, és megfogta Regulus csomagjait.

- És… hol van Sirius? – kérdezte a férfi kifelé menet, miközben Peter is ott sétált anyjával mögöttük. Harry vetett egy gyors tekintetet a lehajtott fejű Regulusra, majd nem törődöm módon megvonta vállát.

- Megint összevesztünk – mondta kifejezéstelenül. Apja hümmögött, és a háromnegyedik vágányról a mugli világba lépett velük.

- Most milyen okból?

Harry előbb elköszönt Petertől is, s csak azután fogta át Regulus reszkető vállát, és válaszolt.

- Az új barátom miatt – rázta meg kicsit a szégyenkező srácot, aki hálásan pislogott fel rá. Apja megértően, elgondolkozva bólogatott, és betessékelte őket a kocsiba, majd miután elindultak, megint megszólalt, megtörve a – picit kínos – csendet.

- Ha jól tudom, te Sirius öccse vagy, igaz, Regulus? – nézett a fiúra a visszapillantó tükörből. Regulus megrezzent, és ölébe nézett, de azért egy kis bólintásra futotta erejéből. Harry kényelmetlenül fészkelődve várta, hogy apja végre kibökje, mit akar.

- Akkor szívesen látunk – somolygott a férfi, mire Harry és Regulus csodálkozva összenéztek. Mindketten féltek Mr Potter reagálásától, mert a varázsló nagyon jól ismerte a Blackeket, akik a legnagyobb jóindulattal sem voltak egy szívélyes család – egy ideig még Voldemort nézeteit is szimpatikusnak találták.

- Nem hinném, hogy James ennyire rajongana érted, ha nem lennél te is olyan kis csibész, mint Sirius – magyarázta jókedvűen Josh. – Senkire nem nézett még ekkora szeretettel, Siriuson kívül, mint rád – súgta még meg hangosan Regulusnak, aki elpirult zavarában, és egy meghatott-hálás szemű mosolyt villantott felé, miközben ő is próbált nem vörösödni, és vigyorogni. Ő ugyan nem mondta volna ki ilyen nyíltan, hogy szereti Regulust, de végül is tényleg így volt. Most, hogy apja felhívta erre a figyelmét, arra jutott, hogy el sem tudná képzelni, milyen lenne, ha a fekete fiú nem sündörögne az oldalán a védelmét keresve.

Regulus végül kissé elunta az első fél órában még érdekes, muglis utazást a kocsiban (eleinte érdekes volt számára, hiszen ő csak a varázslók által használt közlekedési módszereket ismerte), és ásítva elfeküdt az ülésen, hamarosan pedig el is aludt. Harry a havas tájat nézte, de pillantása folyton visszavándorolt a szuszogó fiatalra. Sajnos minduntalan eszébe jutott, hogy új kistestvére alig éri meg a nagykorúságot… ha megéri. Nem emlékezett igazán, mit mondott neki keresztapja, mikor halt meg pontosan Regulus, de már tudta, hogy nem egy halálfaló fog vele végezni.

Hermione nyáron derítette ki, hogy az egyik horcruxot, Mardekár Malazár medálját a fiú hozta el rejtekhelyéről… ő volt R. A. B. Nagyon nem értette ugyan, hogyan szerzett tudomást a srác a horcruxokról, és, hogyan sikerült meg is találnia egyet, de sikerült neki, és a medál el is pusztult – megtalálták a Black-házban Sipor rejtekhelyén, ahol a régi, családi ereklyéket őrizte meg, Sirius selejtező-akciójától. Akkor jöttek rá, hogy valami nem stimmel, és Hermione rájött, hogy a B betű a Black rövidítése, az R-rel kezdődő nevek a családban pedig nem nagyon voltak, így hamar ráakadtak Regulusra.

Elnézegette a sápadt fiú alvástól kisimult arcát, és azon töprengett, hogy vajon már most is tud valamit, vagy, majd csak később hall meg valamit egy halálfalótól… Talán neki akar majd valahogy megfelelni, és ezért kezd kutatni a horcruxok után. Esetleg Siriust szeretné visszahódítani? Érezte, hogy a szívébe belemar a fájdalom a gondolatra, hogy a gyerek, az ő új testvérkéje, akit már most imádott – apja szavaival élve „rajongott” érte – az életét áldozza Voldemort haláláért. Talán nem is lenne olyan rossz ötlet, ha én is elfelejtenék végre szeretni. – gondolta fásultan, s majdnem felnevetett ezen a mondaton. – Akkor nem fájna, hogy ennyi embert elveszítek, még mielőtt meghalok.

Az ismerős faluba érkezve finom mozdulatokkal megrázogatta a szundikáló fiú vállát, aki álmosan pislogott párat, s látszott, hogy hirtelen azt se tudja, hol van. Godric’s Hollow méteres hóval borított házaira kapta csak fel csodálkozva a fejét, és rögtön felélénkült tőle. Harry kuncogva figyelte, ahogy Regulus áthajol őrajta, hogy az ablaknak nyomhassa orrát, mely rögtön párát képzett az üvegen a forró levegővel.

Regulust láthatóan nem zavarta, hogy a házukon csak egy emelet van, vagy, hogy a kertben még így, tél idején is százszámra burjánzanak a növények. Sőt, mintha élvezte volna az egyszerű, de nagyon is festői látványt, a havat, és önfeledten pattanva ki az autóból (az ajtóval sokáig bíbelődött türelmetlenül, míg Harry ki nem nyitotta neki) a magas hóba vetette magát, és hirtelen három hóangyalt is gyártott a kertbe. Azután félve felpislogott a nevető Potterekre, és kissé elvörösödve kászálódott fel, sűrűn kérve bocsánatokat. Harry válaszul visszalökte a fehérségbe, gyorsan lehajolt, és egy hógolyót dobott a fekete, csodálkozó srác felé.

Reg felháborodva viszonozta az ütést, de közben egyre jobban elkalandoztak a hátsó kert felé, elfeledkezve a csomagokról. Harry kíméletlen maradt, mert elhatározta, hogy boldoggá teszi barátja első, igazi karácsonyi szünetét. Sikerült egy fa mögé bújnia, s Regulus nem vette észre, hogy mögé lopakodott, mert éppen egy nagyobb fajta golyót gyúrt elmélyülten. Harry elkapta hátulról a derekát, amitől a fiú kislányosan felvisított, majd ezt követte cincogó nevetése, ugyanis hideg kezével csiklandozni kezdte hasát a kabát alatt.

- Neh… elég… - nyögte két görcsös kuncogás között.

- Elég? Miért, szerintem még meg sem kaptad, amit érdemelsz – mosolygott rá fentről Harry, és még véletlenül sem adta fel a csikizést. Áldozata levegő után kapkodva fetrengett ujjai alatt.

- Mi folyik ott? James, megölöd azt a szegény gyereket! – nyílt ki a ház hátsó ajtaja, és Mrs Potter figyelte mosolyogva bolondozásukat. Amíg Harry egy pillanatra felnézett rá, és integetett neki, Regulus egy váratlan rúgással leterítette magáról, és fölé térdelt. Egy másodpercig még levegőt sem kapott az ütődés erejétől, aztán már csak azt vette észre, hogy Reg lefogja kezeit, és diadalmasan vigyorog rá. Nem is látta ezzel a gesztussal soha, mellyel még jobban hasonlított Siriusra.

- Vizes a szemüveged – tájékoztatta a fiú, s alig tudta visszafojtani nevetését. Harry bebandzsított, de nem látta a vízcseppeket – viszont Regulus kacagva görnyedezett felette, és ezért már megérte. Aztán persze a torkán akadt a levegő, ahogy Harry egy könnyed mozdulattal kirántotta csuklóit a gyenge szorításból, felpattant, s azzal a mozdulattal elkapta Regulus derekát, és simán feldobta a vállára. Egy kicsit ugyan megroggyant a térde, de Regulus soványsága miatt, el tudta cipelni a nyitott ajtóig. Regulus közben természetesen a hátát ütögette, de csak a konyhában eresztette le a földre.

- Látom, nagyon jól érzitek magatokat! – kacagott fel anyja a sülő ebéd mellől, majd kedvesen üdvözölte vendégüket. – Mrs Potter vagyok, de hívhatsz Juliettnek is. Te pedig…

- Regulus… Black.

- Igen, Josh mesélte – bólogatott anyja, megölelte a szeppent Regulust, majd sápítozva felkiáltott. – Te jó ég, milyen hideg az arcod! Na, indulás, fürödjetek meg, és húzzatok valami kényelmes, meleg holmit, aztán gyertek enni!

Harry elvezette a fekete fiút a szobájáig, ahol édesapja engedte ki éppen a baglyaikat, felajánlotta neki Sirius ágyát, és a szekrényben kezdett a sok ruha közt keresgélni. Határozottan megparancsolta, hogy Regulus menjen előbb fürdeni, nehogy megint beteg legyen, majd, mikor a srác csepegő fürtökkel, de átmelegedve újra felbukkant a szobájában, ő is kiűzte jeges ujjaiból a dermedtséget.

Karácsony előtt egy nappal is fáradtan feküdtek egymás mellett a saját ágyaikon. Regulus a plafont nézte, Harry meg a fiút. Regulus arcán valami furcsa szomorúság tanyázott, és ez elbizonytalanította egy kicsit – eddig azt hitte, fogadott testvérkéje jól érzi magát vele.

- Baj van, Reg? – könyökölt fel a sápadtkás arcot fürkészve. Regulus hozzá fordult.

- Nem tudom, fog-e Sirius valaha is szeretni engem – vallotta be suttogva. – Mert én nagyon szeretem… meg téged is. Éppen ezért gondolkodtam ezen. Ezelőtt sosem tudtam, milyen az, ha testvérem van, hiszen Sirius… körülbelül öt-hat éves koromig akart engem testvérének, majd elhidegült, és én nem emlékszem, milyen volt. Az anyám nem is engedte igazán többé a közelembe.

Harry fájó szívvel hallgatta az elkeseredett mondatokat. Már megszokta, hogy Regulus néha nagyon el tudott érzékenyülni, ezért ilyenkor mindig megfogta a kezét, és megszorította. Felé nyúlt most is, s Regulus a tenyerébe csúsztatta az övét.

- Annyira sajnálom, Reg – motyogta megsimogatva a reszkető ujjakat. – Bárcsak tehetnék érted valamit. De Sirius már velem sem áll szóba. Teljesen megsértődött, azt hiszi, te sokkal többet érsz nekem nála, pedig őt is pont úgy kedvelem. De, ha ez megnyugtatna, nézhetjük együtt a Tekergők Térképét, hogy lássuk, mit csinál… szeretnéd?

- Lehetne? – ült fel reménykedve Regulus. – Nem lenne unalmas neked?

- Nem – somolygott a fiúra, majd lustán nyújtózva felkelt, és elsétált a polcig, hogy levegye róla a térképet. Regulus sietve félrehúzódott, hogy elférjenek egymás mellett, majd összedugták fejüket, és a lassan megtelő pergamenekre pislogtak.

Sirius pöttyét hamar megtalálták a Griffendél klubhelyiségében, teljesen egyedül. Regulus egészen elszomorodott ettől, s Harry is sajnálkozva húzta el a száját.

- Nem kellett volna ott hagyni magányosan – motyogta Reg sóhajtva.

- Tudom. De anyáék nagyon szerették volna, ha hazajövök – felelt vissza épp olyan halkan a szégyen kellemetlen nyomásával a szívében. – Téged meg nem szívesen hagytalak volna egyedül a mardekárosokkal.

- És… terveztél valamit karácsonyra? Mert esetleg az ünnepek után visszamehetnénk… - vetette fel ártatlanul Regulus. Harry belevigyorgott markába, amivel állát tartotta.

- Hm, csupán Lilyhez akartam beugrani, hogy megkérjem a kezét – improvizált hirtelen, de nem kis szerencsétlenségére testvérének megcsillant a szeme – észre vette a sóvárgást szavaiban. A fekete fiú sötétkék tekintete elkerekedett.

- Tényleg? És, mikor?

- Miért, szerinted, van esélyem Lilynél? – vonta fel szemöldökét, és kíváncsian szorongva várta a választ.

- Persze – bólintott késés nélkül Regulus, s az egész arcáról az őszinteség áradt… az a naiv fajta.

- Még nem is randiztunk igazán, gondolod…

- Gondolom! – vágott a szavába keményen a fiú, és szokatlanul szigorúvá vált. Harry csodálkozva nézett rá. – Nem is kell nektek randizni, a vak is látja, hogy szeretitek egymást. És attól, hogy megkéred a kezét, még utána a Roxfortban randevúzhattok, és majd jövő nyáron, vagy még később is összeházasodhattok.

Harry egészen meglepődött, hogy Regulus hirtelen ilyen éretté vált. Sosem látta még lánnyal, nem tudta, honnan szerezte a tapasztalatait, de be kellett látnia, hogy sokkal ésszerűbben átlátta a helyzetet, mint ő. Egyre éledő reménnyel pislogott a lassan elmosolyodó Regre.

- Kölyök, ha nem figyelek, még a végén előbb leszel családapa, mint én! – játszotta a felháborodottat, és lelke mélyére űzte a feltörő kis szúrást. Regulus szégyellősen vigyorgott, mire kuncogva megpaskolta arcát, és kipattant az ágyból.

- Segítesz előkészíteni a holnaputánomat? – kérdezte vidoran, és módszeresen kutatni kezdett legszebb talárjai között. Hála az égnek, volt vagy egy tucat, amit választhatott.

Nagyon is komolyan gondolta a lánykérést. És ezt Regulus is tudta, rengeteget segített neki, és bíztatta. Régen mindig úgy vélte, hogy Sirius látja el ezt a szerepet, hogy ő bátorítja majd, viszont így sem panaszkodhatott. Harry valójában már egy ideje tervezgette, hogy felteszi azt a bizonyos kérdést, de végül sosem merte elvállalni a feladatot. Egésze mostanáig.

Az, hogy lánykérésre készül, azonban nem maradt titok szülei előtt – Reg karácsonyi ajándékbontogatás közben „véletlenül” kikotyogta a hírt. El kellett hát viselnie szülei kíváncsi kérdéseit is, mikor legszívesebben csendesen merengett volna mondanivalóján. Regulus kiengesztelés képpen még aznap elsunnyogott anyjával az Abszol útra, és ő maga hozott neki egy szép jeggyűrűt, amit közösen választottak a boszorkánnyal. Apja közben elővette egyik különösen csinos talárját, és megkérte, hogy menjen abban Lilyhez – elmondása szerint ő is azt viselte, amikor megkérte édesanyja kezét. Harry kissé szorongva ugyan, de elfogadta a ruhát.

Ám a nagy napon (a karácsony utáni elsőn) Harry már annyira reszketett, hogy felöltözni sem tudott igazán egyedül. Ugyan sejtette, hogy Lily nem fogja kiüldözni a világból, s előbb-utóbb úgyis igent fog mondani, de attól még éppen annyira izgult. Nem ismerte túl jól ezeket a részleteket a múltból, így azt sem tudhatta, hogy mikor dönt úgy, hogy hozzámegy feleségül. Lehet, hogy ijedtében el is fogja zavarni, és ő megszégyenül a lány szülei előtt.

Felnézett a mosdóból a tükörbe, és megtapogatta sápadt arcát. Tekintete gyakran vándorolt sebhelytelen homlokára, és olyankor mindig valami jóleső nyugalom szállta meg – de nem most. Hiszen a benne dúló aggodalomnak ezúttal köze sem volt Voldemorthoz.

- Ezt ez egyszer lekopoghatom – morogta tükörképének, aki rávigyorgott.

- Nem lesz balhé – jelentette ki képmása, mire legyintett.

Regulus nem hagyta sokáig töprengeni, kirángatta búvóhelyéről, és a kezébe nyomta a kis dobozkát. Szinte nem is érezte, hogyan cipelte a srác a nappaliba, de szülei már mosolyogva várták. Apja megszorítja vállát… anyja megöleli… neki pedig mennie kell. Máris?

Vett egy reszketeg levegőt. Nyugi, Harry. Te is ezt akarod. Ha meg nemet mond, eljössz, és megpróbálod újra, kicsit később. Úgyis össze fogtok házasodni… előbb-utóbb… előbb-utóbb biztosan. Hiszen már te is tudod, nem lehet megváltoztatni a múltat. Minden úgy történik, akár akarod, akár nem.

Még látta, ahogy szülei és Regulus mosolyogva integetnek neki, majd pörögni kezdett, s kis híján megfordult a gyomra. Na szép, még a végén a kérdés helyett valami más jön ki a száján… az még cikibb lenne, mintha Lily nemet mondana.

Remegő lábbakkal mászott elő egy nagy kandallóból, bár a fejét jócskán beverte, s fájdalmasan felkiáltott.

- James? – hallott meg egy döbbent hangot, mire felnézett szép talárja leporolásáról. Lily meredt rá hatalmasra kerekedett szemekkel. Hálóingben volt, és a nappaliban ült a szüleivel, és Petuniával.

Harry jól megnézte a vörös, rövid hajú férfit, akinek csillogó, zöld szemei voltak, és egy szép keretes szemüveget viselt. A lány anyja ellenben szőke volt, loknis, és barna szemű. Petunia semmit nem változott, egy-két ránctól eltekintve. És mindannyian pizsamát viseltek… fenébe…

Elmerenghetett, mert Lily ismét megszólalt.

- James, hogy kerülsz ide? Baj van?

- Nem, csak… karácsony lévén, úgy gondoltam…

Rájött, hogy közelebb kéne mennie a vörös hajúhoz, ezért piruló orcával tett egy lépést Lily irányába, s elszorult torokkal kotorászott zsebében. Amikor végre megtalálta, amit keresett, fél térdre ereszkedett az igencsak hökkent szerelme előtt, majd kívülről hallva magát, ezt mondta:

- Lily Evans! Hozzám jössz feleségül?

A szobában dermedt csend lett. Hallotta még, hogy a lány anyja levegő után kapkod, és Petunia is megdöbbenhetett…

Lily rábámult a jeggyűrűre, és reszkető kézzel nyúlt felé. Ujjai hegye végigsiklott az aranyon, majd megfogta az ékszert, és óvatosan kihúzta a dobozkából. Miután pár percig szótlanul forgatta (Harry lassan szédült a feszültségtől, és szája is kiszáradt), lenézett rá, elhomályosultan, és kissé zihálva.

- Ezt… ezt te komolyan gondolod? – kérdezte a lány egy kicsit magas hangon. Harry nyelt egyet, és gyorsan bólintott. Nem mert sehová sem tekinteni, csak Lily hihetetlenül ragyogó smaragdszemeibe.

- És… és tényleg… ennyire szeretsz engem?

- Évekig próbáltam neked udvarolni, néhányszor ugyan nagyon elrontottam – hadarta zakatoló szívvel. – Mindig komolyan gondoltam, hogy szeretlek. Azt reméltem, legalább elhiszed…

Lily elpirult, és lehajtotta fejét szégyenében. Harry nem tudott többet beszélni, mert zsibbadt a nyelve, és el is akadt.

- Bocsáss meg, James – suttogta a gyűrűt forgatva. Harry érezte, ahogy elsápad. Hát nem fog hozzá menni. – Nem tudtam, hogy komolyan gondolod… nem mertem sejteni, nehogy csalódást tudj okozni, ha elhagysz. Én is… én is szeretlek, és nagyon szeretnék a feleséged lenni.

Harry nem tudta, mikor történt, de egyszer csak Lily ölelésében találta magát, szárnyaló lélekkel, és egyre boldogabban, és hevesebben verő szívvel. A lány a nyakába szipogott, s ő kedvesen nevetgélve megringatta… hihetetlen! Hihetetlen! Ez… ez egy álom…

- Egyébként, jó napot, Mr és Mrs Evans! – köszönt vigyorogva szerelme karjaiból a meghatott szülőknek. Azok kacagva köszöntek neki. Egyedül Petunia méregette ellenségesen, majd felhúzta az orrát, mikor meglátta, hogy őt nézi, és felsőbbrendűen megszólalt.

- Én átmegyek Vernonhoz – fordult szüleihez nyafogva, de azok észre se vették, mert a hüppögő Lilyhez, és hozzá léptek, hogy gratuláljanak, és kérdezősködjenek róluk egy cseppet.

Ahogy kibeszélgették magukat, egyöntetűen úgy döntöttek, hogy elmennek Regulusért, és visszatérnek a Roxfortba. Harry azonban csak idiótán vigyorgott egész végig, így nem esett nehezére szerelme bármely kérésére bólintani. Elvégre, Lily Evans a menyasszonya lett!

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés