Amint átlépték a Roxfort küszöbét, Harry és Regulus elbúcsúztak Lilytől, aki a barátnőjéhez sietett a nagyterembe, ők pedig felballagtak a Griffendél klubhelyiségébe. Harry úgy gondolta, hogy a szünetben Reg nyugodtan aludhat velük egy szobában – Sirius minden jel szerint elköltözött a Szükség Szobájába, mivel hiába lesték a fiút a térképen, akár éjszaka is, az egyszerűen eltűnt. Így tehát csak Remustól kellett úgy-ahogy tartaniuk.

Regulust teljesen lenyűgözte a klub, s ő meg is értette miért, hiszen járt már a Mardekárban, és egyáltalán nem volt olyan kényelmes, mint az ő házuk. Gyorsan felcipelték a hálóba a ládáikat, majd visszabattyogtak a kerek terembe, és a kandalló elé telepedtek. Regulus csendesen nézelődött, s látszott, hogy nagyon töri a fejét valamin, így Harry boldogan belemerült az emlékeibe, és a lánykérésen merengett.

Még mindig nem hitte el, hogy Lily igent mondott. Nem csupán megkönnyebbüléssel töltötte el, hanem hatalmas boldogsággal is. Lily nagyon sokat jelentett neki, ugyan még néha csodálkozott ezen… Hogyan szerethetett bele? Miért felejtette el Ginnyt? Miért nem képes az anyját látni a vörös hajú lányban? Egyszerű. Mert nem volt az. James Potternek Juliett Potter volt az anyja, Lilyt Harryként meg nem is ismerte. Talán, ha mellette nőtt volna fel, ha tudta volna, milyen volt a nevetése, ha ismerősként tekinthetett volna rá, akkor talán nem lett volna képes beleszeretni.

- James…

Regulus tétova hangjára feleszmélt, és a bizonytalanul a kezét tördelő fiúra pillantott.

- Tessék?

- Miért… miért akarsz… engem? – suttogta szomorúan a srác, és gyorsan körbenézett az üres klubhelyiségben, mintha bárki meghallhatta volna őket. Harry elmosolyodott, hogy ezzel is megnyugtassa Regulust, de közben a válaszon töprengett.

- Miért akarlak? Nem egészen értem, mire gondolsz.

- Sirius, szerintem, sosem valami selyemfiúnak mutatott be engem a barátai előtt – húzta el a száját Reg, és mélyet sóhajtott. – Szóval, miért kezdtél el velem barátkozni, miért nem menekültél, amikor megtudtad, hogy Tudjukkinek dolgozom… miért tartasz ki mellettem?

Harry kínosan pislogott a tűzbe. Na tessék! Már sosem tehetek semmit magyarázatok nélkül. Erre most mit mondjon?

- Nos… nem, Sirius valóban nem úgy mutatott be, mint egy kedvenc kistestvért… De sajnos bebizonyosodott, hogy néha minden ok nélkül képes gyűlölködni. Nem azt mondom, hogy sosincs igaza, de veled kapcsolatban más tapasztalataim vannak. Te nem vagy rossz ember, Reg. És éppen ezért nem rémültem meg tőle hogy Voldemortot szolgálod. Tudom, hogy nem gondolod helyesnek, és nagyon bánod. Ezt be sem kell bizonyítanod.

Regulus szégyellősen elmosolyodott, majd megtette azt a hihetetlen dolgot, hogy Harry lábai elé telepedett, s mellkasával a térdének dőlt, hogy az ölébe hajthassa a fejét. Mikor magához tért a meglepetésből, összeborzolta a fiú fekete fürtjeit.

- Mik azok a horcruxok?

Paff! Harry keze lecsúszott a fotel karfájáról, melyben állát tartotta, így kis híján ki is esett ülőhelyéből. Regulus bocsánatkérően nézett rá, mire ő érezte, ahogy az arcából lassacskán távozik a vér.

- Honnan… - kezdte, de annyira zakatolt a szíve, hogy alig hallotta magát. – Honnan hallottad ezt a szót?

- Hát… öh… tőled – motyogta elpirulva a fiú, és a szőnyeget kezdte fixírozni. – Ne haragudj, én csak inni keltem fel a múlt éjjel, és véletlenül hallottam meg, hogy ezt a szót mondogatod… és csak kíváncsi voltam, mit jelent. De nem muszáj elmondani, ha nem akarod!

Harry nem tudta, el merje-e hinni, amit a fiú mond, vagy, hogy merjen-e megkönnyebbülni, amiért nem egy halálfalót hozott fel magyarázat képpen, és, hogy nem is tudja mik azok a horcruxok.

- Egyszer majd elmondom, rendben? – ígérte a zavartan pirulgató Regulusnak, majd kifújva egy jó adag levegőt, gyorsan elterelte a témát… vagyis csak majdnem, ugyanis két alak lépett a klubhelyiségbe: Remus és Sirius.

A levegő hirtelen megfagyott a klubban. Reg megrezzent, és közelebb húzódott hozzá. Sirius csüggedt tekintete előbb csodálkozóba fordult, majd rápillantott testvérére, és elsötétült. Remus szörnyen zavarban lehetett, mivel lehajtotta a fejét, és távolabb lépett a fekete fiútól.

Harry csendben maradt, Sirius is, de a düh csak úgy sugárzott belőle. Végül az idősebb testvér szólalt meg, hangja megremegett.

- Mit keres ez itt? Veled volt? Egész szünetben?

- És ha igen? – emelte meg az állát dacosan, és eldöntötte, hogy nem hagyja magát. Felállt, hogy szükség esetén meg tudja védeni Regulust a bátyjától.

- És felhoztad ide? – folytatta Sirius, feléjük téve egy fenyegető lépést. Gyűlölettől izzó tekintete lehajtott fejű öccsére szegeződött.

- Nem lehet kifogásod ellene, mert kicsapatlak – tette karba kezeit, s rendületlenül takarta Reget. Már nála is felment a pumpa. – Mint iskolaelső, megtehetem.

Sirius végre ránézett.

- És különben is – jelent meg egy gúnyos mosoly Harry szája szegletében, miközben ő is elcsodálkozott, hogy tud ilyen jegesen beszélni. – Te sem a szokott, kijelölt helyeden töltötted az estéidet, szóval egy szót se!

Remus belerogyott a mögötte heverő székbe, és holtsápadt arccal meredt rá, s Sirius is veszített mind színéből, mind bátorságából.

- Nem tennéd… én csak… mi…

- Na mi? – sziszegte Harry, bár sejtette, hogy ezzel messzire megy. – Azt hiszed, nem tudom? Mondd csak, mit csináltál éjnek idején Remusszal a Szükség Szobájában?

Remus arca megfeszült, és jelentősen elvörösödött. Ökölbe szorította kezét. Sirius ellenben nyugodt maradt (vagy az lett), és büszkén állta pillantását.

- Ahhoz semmi közöd!

- Akkor te se szólj bele az én döntéseimbe! – üvöltött rá váratlanul, mire a másik három megrezzent. – Ha egy kicsit is magadba néznél, tudnád, hogy Regulus egyáltalán nem olyan, mint amilyennek hitted! És, hogy sok tekintetben rengetegszer túltesz rajtad. Itt mondjuk rögtön a hűségével kezdeném.

- Ne papolj nekem a hűségről! – váltott a fiú is magas hangnemre. – Te, aki még a lányok mellett sem tudsz nyugton maradni! Lily után sápítozol, miközben semmi esélyed nála…

- Mit tudsz te erről?! – Ezúttal Regulus csattant fel. Előrébb lépett egyet, és keserűen meredt elnémult bátyjára. – Ha valóban olyan jó barát lennél, ha olyan jó báty lennél, akkor már tudnád, hogy James a szünetben megkérte Lily kezét, és ő igent mondott neki! Ha valóban olyan jó barát lennél, te is velem bíztattad volna Jameset, mielőtt elment volna hozzá. Ezzel szemben csak én voltam ott, csak nekem mondta el, és csak én álltam mellette, amikor elbizonytalanodott. Mert én nem mondtam olyasmiket neki, amivel elszomoríthatnám! Nem gondolod, hogy talán ezért vagyok most itt?

Sirius döbbenten fürkészte Harryt, aki próbált közönyös maradni, de egy kis szomorú mosoly a szája szegletében maradt. Remus is elhűlve nézte.

- Igaz? – kérdezte Sirius halkan, és elhomályosult szemekkel kutatta arcát.

- Igen – sóhajtott bólintva. – Lily a menyasszonyom. És Regulusnak is igaza van. Ha nem viselkednél ilyen ellenségesen, neked is szóltam volna. De sajnos, úgy tűnik, te nem tudsz megváltozni. Gyere, Reg, menjünk fel!

Karon ragadta a remegő fiút és hátra felé húzta. A másik kettő nem akadályozta meg őket. Berobogott a hálóterem ajtaján, becsapta, majd magához rántotta Regulust, és szorosan köré fonta karjait. Fiú elmerült az ölelésben, és fejét a nyakába fúrva szipogni kezdett. Harry tudta, látta, hogy mennyire bántották testvérkéjét Sirius szavai, és mi tagadás, őt is.

- Semmi baj – motyogta, miközben azon töprengett kétségbeesve, miért ilyen igazságtalan a sors. – Semmi baj.

Sirius elgondolkodhatott öccse szavain, mert a szünet utolsó napján odalépett hozzá, hogy beszéljenek egy kicsit. Harry reményei végül részben valóra váltak: barátja bocsánatot kért, amiért elítélte őt, csupán, mert másokkal is szóba állt… ám kifejtette, hogy Regulusszal ő nem kíván kibékülni. Valahonnan megtudhatta, hogy a fiatalabb fiú halálfaló, és meg is mondta neki, de Harry csak legyintett. Sirius erre mondjuk, tudott volna válaszolni, de csak fáradtan vállat vont.

Arról azonban nem óhajtott beszélni, mi történt közte és Remus között. Harryt ez rosszul érintette, mert valahogy nem érezte azt, hogy Sirius és Remus annyira oda lennének egymásért – legalább is Sirius szerint Remus nem szereti, mikor egy korábbi beszélgetése Remusszal azt sugallta, hogy ő is ezt hiszi Siriusról, ám valójában mindketten fülig beleestek a másikba.

Lilyvel való kapcsolata rögtön az első tanítási napon, széltében-hosszában bejárta a Roxfortot, így szinte ötpercenként lépett hozzá egy diák, hogy a részletekről kíváncsiskodjon, gratuláljon, vagy épp kicsúfolja, hogy egy mugliivadék vőlegénye (ki hinné, de a mardekáros tanulók kárörvendtek ezen).

A vörös hajú lánnyal hamar megegyeztek, hogy órák után együtt töltenek egy kis időt, lesétálnak Roxmortsba, beülnek a könyvtárba, és hasonló szép dolgokra vetemednek. Harry mindig igyekezett olyan programot kitalálni, ami nem egyezik sem a kviddicsedzésekkel (ott, ugyanis muszáj volt keményen dolgozniuk), sem Piton napirendjével, mivel el akarta kerülni, hogy Lily jelenlétében megátkozza a fekete, zsíros hajú srácot. Azzal egy csapásra elveszítené új pozícióját a lánynál.

Emellett persze kihasználták a szinte havonta tartandó roxmortsi hétvégéket is, ami az idő elég gyors múlásával, és melegedésével kellemes kis sétákkal járt… viszont az idill márciusban tovaszállt.

Ott kezdődött a dolog, hogy volt egy igen fárasztó mérkőzésük a Hollóháttal. Ugyan ők nyertek, viszont még ünnepelni sem maradt idejük. A RAVASZ vizsgákra tekintettel a tanárok megkétszerezték mind a házi dolgozatok, mind az óraiak kiadását, ezért idejük nagy részét lassan az ismétlésre, és a gyakorlásra kellett áldozniuk.

Regulus is gyakran jelent meg a klubban, amit a griffendélesek eleinte nagyon ferde szemmel néztek, de tekintettel Harry pozíciójára, és az általuk elkövetett, el nem mondott kis kihágásokra (ugyanis rengetegszer fizették le őt, és Lilyt a hallgatásért), inkább beletörődtek a dologba. A fekete fiú is hálás volt ezért, mert másképp ő sem tudott volna tanulni – Harryt kérte meg, hogy bizonyos tantárgyakban segítsen neki felkészülni az év végi R.B.F-jeire, amit ő fáradtan bár, de elvállalt. Ilyen alkalmakkor Sirius bocsánatot kért, és távozott a klubból.

Rengeteg tanulnivalójukra tekintettel, nem tértek haza a tavaszi szünetre, hanem a könyvtárban kuksoltak. Regulus eloldalgott egy kicsit kikapcsolódni, és egy másik szekció felé osont, Harry és Peter viszont ott maradtak az asztaluknál, és a bűbájtan könyvüket bújták.

- Ágas? – fordult hozzá suttogva Peter, s ő kiszakította gondolatait a láthatatlanná varázslás fejezeteiről.

- Tessék, Farkacska – vigyorogta el magát lustán, mire Peter elhúzta száját. És akkor a szőke srác egy zaklatott pillantással, szinte a menekülő utat keresve, körül nézett, Harryben pedig kellemetlen érzések támadtak.

- Mit keres Regulus közöttünk? – nyalta meg szája szélét Peter, majd bocsánatkérően, s kicsit talán félve folytatta. – Úgy értem… lehet, hogy van pár titka.

- Nekem is van, nem is egy, de ettől még miért ne lehetne velem barátkozni? – vonta fel szemöldökét, és igyekezett a fejében rendben tartani a gondolatokat, s finoman fogalmazni. – Ha jól sejtem, neked is vannak titkaid.

Féregfark pufók arca megnyúlt, és kifehéredett. Gyorsan tovább vitte a mondatait.

- Tehát, akkor veled sem kéne barátkoznom, csak azért, mert nem mondasz el valamit?

- Hát… igen… végül is… James én…

- James! – hangzott fel Regulus halk, remegő hangja, amire mindketten megrezzentek. A fiú egy nyitott könyvel közeledett, de a legbaljósabb kinézetűvel, amit Harry valaha is látott. Rossz érzései még több vészjelet adtak le neki. Regulus sápadtan, reszketve lépett mellé, és az ajtó felé intett fejével. A könyvet valamiért a talárja alá rejtette.

Harry gyorsan vetett egy pillantást az összehúzódott Peterre, majd felkapkodta tankönyveit, és rohamléptekben távoztak a könyvtárból. Regulus nem szólalt meg, amíg a hetedik emeleti folyosóra nem értek, ott is csak annyit mondott, hogy nagyon fontos, amit mondani akar. Harry torka elszorult a félelemtől.

A Szükség Szobája egy kellemes kis nappaliszerű helyiséggé alakult számukra. Regulus belevetette magát a kandalló előtti fotelbe, Harry pedig letette táskáját a földre, és elé ült.

- Na, mondd, mi baj! – sürgette rekedten testvérkéjét. Regulus félelemmel teli szemekkel halászta elő a talárjából az ellopott könyvet, és a kezébe nyomta. Harry nem merte kinyitni, csak bámulta a címtelen, fekete bőrborítót, melyen vastag por ült, és valami sötét folt szennyezte.

- Ez a könyv a horcruxokról szól – mondta halkan a fiú. Harry érezte, ahogy gyomra megtelik valamivel, majd a padlóra süllyed. Forgott vele a világ. Mi? A horcruxokról? De hát Hermione azt mondta, nincsenek ilyen könyvek a Roxfortban!

- Szóval, már tudom mik azok – nyelt fehér arccal Regulus. – De mi közöm nekem hozzájuk?

- Neked? – nyögte Harry. – Semmi! Az ég világon… honnan veszed, hogy közöd lehet…

- Én – vágott a szavába Regulus, és szégyenkező vörösödéssel az ölébe pillantott. – nem mondtam el a teljes igazságot… amikor a horcruxokat emlegetted… az én nevemet is mondtad. Valami olyasmit, hogy „ Regulus, ne… vigyázz a horcruxszal”. Meg említetted… Tudjukkit is, de csak egy fél szó erejéig… hogy túl erős, vagy valahogy így. Nekem úgy tűnt, hogy az a valósághűfajta rémálom volt… teljesen ki voltál fordulva magadból. Hiába ébresztgettelek… Szóval, mi közöm nekem és Tudjukkinek a horcruxokhoz?

Harry szeme előtt kis köröcskék táncoltak, füle is zúgott… Nem! Nem így történt! Nem tudhatta meg pont miattam! Zihálása miatt csak nehezen nyílt szólásra szája, de nyelve is zsibbadt volt.

- Én… nem tudom… mit mondhatnék – habogta rémülten, s leverte a víz. – Nem akarok neked hazudni, de az igazság… az túl… rémes lenne neked.

- Miért? – Regulus arcán látszott, hogy nagyon töpreng, majd szája megremegett, és szemei hatalmasra kerekedtek a rémülettől. – Csak nem? Ugye nem azért… ugye Tudjukkinek nincs…? Horcruxot csinált?

Harry fájdalmasan lehunyta szemét, és nyelt párat, hogy visszatartsa hirtelen rátörő hányingerét. Nem. Csak ez járt a fejében. Nemnemnemnemnemnem…

- James? Kérlek… mondd el!

Ránézett a lábaiba kapaszkodó, hozzá bújó Regulusra, s megállapította, hogy nagyon rémült. Fenébe!

- Miért kell neked ilyen okosnak lenned, kölyök? – kérdezte elkeseredetten, és nehezen lélegezve megsimogatta a fiú arcát. Most már mindegy. – Igen, készített horcruxot. Nem is egyet. De azt sajnos nem mondhatom meg, honnan jöttem rá, mert nem változtathatok… És… tulajdonképpen… neked sem kell, hogy közöd legyen hozzá.

- Én nem kérem, hogy mindent mondj meg – csüggedt el Reg, és elpirult. – De azt még szeretném megtudni… azért tudsz a horcruxokról, mert el akarod tüntetni Tudjukkit? Mert akkor… szeretnék segíteni. Ha ezzel elpusztíthatod.

Harry mosolyogva átölelte a fiút, és segélykérően megszorította. Miért kell ennek így történnie? Kapart a torka, ezért gyorsan kinyögte, hogy igen, segíthet neki. Regulus ettől egy kicsit felvidult – vagy legalábbis magabiztosabban nézett rá – ő pedig gépiesen elmondta, hogy most éppen Mardekár medálját keresi. Regulus itta minden szavát, bár eléggé reszketett. Mikor a serlegre tért ki, és éppen ecsetelte volna, hogy hogyan akadtak rá Siriusszal, valami szöget ütött a fejében.

Még mindig sokat töprengett rajta, hogy hogyan tudná Jamesék tudomására hozni, hogy hol van a horcrux, de eddig nem talál megoldást. Most azonban halványan felderengett előtte egy emlék, és hirtelen beugrott neki a megoldás… legalább is valami hasonló. Lehetséges, hogy mégis tud üzenni Jamesnek… ám ehhez több információra van szüksége, és – bosszankodva tapasztalta – nem emlékszik kristály tisztán…


***


James dermedten meredt Ron vörös arcára.

- Mit műveltetek?

Az üvöltésbe beleremegtek a falak. Jameset leverte a víz, ahogy a feldühödött bátyra nézett. Erre nem számított.

- Ron, figyelj…

- Nem, Harry, te figyelj! – fröcsögte a fiú, és előrántotta varázspálcáját. Ginny, és a lányok rémülten felsikkantottak, Remus viszont határozottan előrébb lépett.

- Nyugalom, Ronald, nem kell ide a pálca! – emelte fel kezeit a varázsló. James torka összeszorult, mikor Ron a férfire szegezte a botot.

- Pofa be, vérfarkas! – ordított eszelősen. James és a többiek felháborodott, rémült, és döbbent tekinteteket váltottak. Határozottan érezték, hogy valami nincs rendben, Ron nem nevezte volna vérfarkasnak Remust.

- Ron, mondd el, mi baj! – kérte nyugalmat erőltetve hangjára James, és békítőleg letette varázspálcáját a földre. – Látod, fegyvertelen vagyok. Beszéljük meg!

- Nem fogunk semmit megbeszélni! – vicsorgott a vörös hajú, enyhén rángatózó állkapoccsal. James nyelt egyet, de a torka elszorult. Mi van Ronnal?

A fiú szeme veszedelmesen villant, majd felemelte pálcáját, és a következő pillanatban egy nonverbális átkot küldött felé. Jamesnek nem volt ideje félreugrani, a bűbáj forrón a hasába vágódott, majd érezte, ahogy a talpa felemelkedik a földről, s háta egy fájdalmas, hangos puffanással ütődött az ajtónak, mely kiszakadt a helyéből.

Nyögve, s kissé fulladozva a fájdalomtól, próbált feltápászkodni, de karjai remegtek. Nem volt biztos benne, de úgy érezte legalább egy csigolyája eltörött, igyekezett lábra állni, hogy kiderítse, de a csípőjébe nyilalló fájdalomtól ordítva rogyott a tengerpart homokjába. Zúgott a füle, és homályosan látott (talán szemüvegét is elvesztette), de azt hallotta, hogy emberek kiabálnak a közelében.

Egy újabb átok, és megint megperdült a levegőben. A szédülés fokozódott, arca verejtékben úszott, és valószínűleg vörös volt, mert forrónak érezte, ahogy a vér cikázott bőre alatt. Újfent a hátára esett, csípője megsajdult, és csak egy gondolat járt a fejében: lefegyverezni Ront.

Ő is tanulta már hatodikban a nonverbális varázslást, de a pálca nélkülit egyáltalán nem, így csak remélte, hogy sikerül magához hívnia a varázspálcáját. Szüksége volt rá, miért is tette le a földre…?

Koncentrálását egy új bűbáj taszítása szakította meg, mondjuk történt egy olyan változás, hogy most az oldalára puffant, nem a hátára, de ettől csak még jobban fájt a törés. Az ájulással viaskodva hunyta le a szemét…Kell a pálca, kell a pálca!

Egy vékony fadarab csusszant markába, s megkönnyebbülten felsóhajtott. Kinyitotta homályosan látó szemét, és egy vörös foltot keresett a magasban. Látott mellette egy barnás-feketét is, meg távolabb kivehetetlen színkavalkádot, s mindezt zizegő fülén át hangok is kísérték, de nehezen értette.

Először is egy Invito szemüveg!-gel próbálkozott, ami eredményes lett: egy kerek, vékony, hideg tárgy csapódott bal kezének. Topán felerőlködte orrára, és szaporán pislogva, lüktető gerinccel nézett fel a vitatkozókra. Ron őrá meredt, ezért igyekezett méltóságteljesen viselkedni, noha a földön elterülve, fájdalomtól eltorzult arccal ez nehéz volt.

Ron újra lendítette a kezében tartott pálcát, Remus rémülten le akarta fogni, míg a többiek sikoltottak, de mielőtt a vörös fiú cselekedett volna, ő is felfelé irányította pálcáját.

- Avada…

- Obstructo!

Ron a másik irányba repült, egyenesen a sziklák felé. Már épp elcsodálkozott, hogy milyen erős volt a taszító igéje, amikor észre vette, hogy Ron teste egy hátborzongató reccsenéssel a köveknek csapódik, majd a szikla tövébe omlik. A rémület hevében talpra állt, de aztán felüvöltött, és térdre esett, s karjain támaszkodva próbált eszméleténél maradni. A szédüléssel küzdve emelte fel mégis a fejét, és a vér is kifutott az arcából.

Remus és a többiek Ron testéhez futottak, de a varázslón kívül egyikük sem mert közelebb menni hozzá. James barátját figyelte, utolsó csepp erejével, dacolva a testét maró fájdalommal. Barna hajú barátja Ron fölé hajolt, és nyaki ütőerére helyezte kezét. A levegő is megdermedt körülötte, a nap sugarai élesen, hidegen szúrtak fehérré, vértelenné vált arcára… Remus lassan felnézett, egyenesen őrá, és sápadtan megcsóválta fejét.

James szíve fájdalmasan megcsavarodott, miközben igyekezett normálisan lélegezni. Szédülése hihetetlen erővel húzta őt az ájult sötétségbe, s már a fájdalmat sem érezte. Nem, nem, nem lehet! Nem lehetek gyilkos! Miért… mi történt? Hogyan lehet ez? Nem, nem, nem, nem!

Erőnek erejével feltápászkodott, és botladozva hátrált, szemét Ron alakjára szegezve. A fiú feje alatt egyre növő vértócsa terült el, ami csak még jobban megijesztette. Remus és barátai őt figyelték, majd mikor rájöttek, mire készül, kiabálva rohanni kezdtek felé. James vett egy nagy, bár szaggatott, és fájdalmas levegőt, megpördült tengelye körül, és elhoppanált – bárhová, csak el innen.

Sajgott az oldala. Még mindig. Rázta a hideg is, pedig egy meleg takaró fedte. Összeráncolta szemöldökét. Meleg takaró? Mi is történt? Aztán lassan eszébe jutott. Ron észre vette, hogy eltűntek, furcsán viselkedett… aztán meg akarta ölni, ami végül… jaj, Ron!

James felnyögött. Megölte a fiút. Remus is érezte, hogy nincs már benne élet. A könnyek marták a szemét, ahogy megpróbálta visszafojtani őket. torka is kapart, csak, hogy még kellemetlenebb legyen.

Egy meleg tenyér simított végig homlokán, majd egy másik kéz megemelte fejét, és hamarosan egy pohár száját érintették ajkaihoz. A két kéz más alakú volt, ezért úgy gondolta, hogy ketten lehettek, de egyiknek sem volt ismerős fogása, amitől megijedt, és szemei felpattantak.

Egy homályosan világított szobában lehetett. A kandalló fénye alig adott fényt, de azt jól látta, hogy ketten hajolnak fölé: egy magas, szőke hajú, sápadt és sovány tizenéves fiú, meg egy csuklyás másik – testalkatát tekintve férfi -, s mindketten meredten figyelték ébredését.

- Kik… kik maguk? – nyögte rekedten. Az idegenek csodálkozva egymásra néztek, majd a csuklyás megszólalt.

- Segítünk neked. – Hangja bársonyosan hideg, és kicsit vontatott volt, de halksága miatt kedvességet sugárzott. Egy leheletnyi gúnyt is kiérzett belőle, de ezt nem tudta mire vélni.

- Miért? Ki maga? – ismételte türelmetlenül.

- A Félvér Herceg mond neked valamit? – Érezni lehetett a gúnyos mosolyt a csuklya alatt, de James ködös agya nem emlékezett, hallotta-e valaha is a Félvér Herceg nevet.

- Nem… amnézia – motyogta, hogy megmagyarázza az alaknak, miért nem ért semmit – lehet, hogy Harry tudná, ki a Herceg, de őneki fogalma sem volt.

- Amnézia? – hangoztatta kifejezéstelenül a szót az idegen, majd tenyere ismét a homlokára simult. – Mióta?

- Nem tudom… azt hiszem… úgy két hónapja… - mondta kábán, de valójában már semmiben nem volt biztos, és az álom is nagyon megkörnyékezte. – Sajnálom…

James tompán lüktető fejjel ébredt. Már nem fájt a csípője, amit jó jelnek vélt, de azóta sem tudta, hol van pontosan. Kezeit maga mögé támasztva ült fel a vékony ágyon.

Nappal lehetett, mert a sötétítő függönyöket elhúzták, ám így is barnás fény világított át rajtuk. A szobában, ahol feküdt, az ágyán kívül állt még két nagy üst, és vagy egy tucat bájitalos fiola, némelyik teli, de akadtak üresek is. Feküdtek ott tankönyvek, meg egyéb, vaskos művek, s ő mindebből arra tippelt, hogy egy valódi bájitalmester házában szállásolták el. A szoba egyetlen ajtaja résnyire nyitva volt, ami nem kis megkönnyebbüléssel töltötte el. Hát mégsem fogoly.

Felkapta az ágy melletti székről varázspálcáját, majd elsettenkedett az ajtóig, és kilesett rajta.

A kis, konyhaszerű helyiségben, egy alacsony asztalnál ült a két férfi. A szőkét csak jobb híján lehetett férfinek nevezni, mert nem nézett ki sokkal idősebbnek, mint ő maga, ám a másik, neki háttal ülő már inkább Remusszal volt egykorú… bár ezt a csuklya alatt nehezebben állapította meg, inkább erős, sápadt ujjú kezéről gondolta.

Kilépett az ajtón, és megköszörülte a torkát. A szőke srác, és a csuklyás felkapták a fejüket.

- Elnézést… csak lenne néhány kérdésem – topogott zavartan, ahogy a másik kettő érdeklődve vizslatta. A Herceg kihúzta maga mellett a széket, s ő félszegen leült rá.

- Mondd, mit akarsz tudni? – sóhajtott a mellette ülő, de hangja megint kifejezéstelen maradt.

- Első sorban, hol vagyok? – vonta fel szemöldökét James, és igyekezett nyugodt maradni. A Herceg mozdulatlanul fürkészte, majd röviden válaszolt.

- Az sajnos nem publikus. Legyen elég annyi, hogy biztonságban, velünk.

- És maguk kik?

- Már mondtam…

- Nem, én a valódi nevüket akarom! – jelentette ki határozottan James, és szigorú pillantást vetett a két idegenre. – Sajnos nem emlékszem magukra, de, ha segíteni akarnak, akkor nincs mitől félniük, nem fogok kiakadni… remélem…

- Mennyire emlékszel a múltadból? – tett fel most a csuklyás is egy kérdést, s most először valamiféle érzelem is tükröződött a hangjában… és ettől ismerőssé vált számára, de nem tudta megmondani, honnan.

- Remusra, aki jó barátom… Siriusra, Peterre… vagyis arra a nyomorult patkányra… de már tudom, mik történtek velem, mert a barátaim elmagyaráztak mindent… de magukról nem hiszem, hogy beszéltek, azt mondták, nincs nagyon senki, akiben megbízhatok.

- Valóban – nyújtotta el a szót a férfi, és elgondolkodva nézett rá. – És arra az éjszakára, amikor Albus Dumbledore meghalt… tudod, ki Dumbledore professzor, ugye?

- Igen – motyogta elcsüggedve James, és a kezeiben forgatott pálcát fixírozta. – Sajnos csak a barátaim elmondásából ismerem az eseményeket. Perselus Pitonról, meg Draco Malfoyról… bár nem nagyon értettem, hogy milyen kapcsolat volt kettejük között… erről az esetről senki nem beszélt túl részletesen, mert elég nehéz…

- Mit tennél, ha találkoznál valamelyikükkel? – szólalt meg most először a szőke fiú, s szavaiból érezni lehetett, hogy ízig-vérig aranyvérű, a gőgössége olyan ismerős volt neki…

- Őszintén, nem tudom – húzta el a száját kelletlenül, és kissé gyanakodva fürkészte a srácot. – Lehet, hogy eleinte megpróbálnám megölni őket… de végül is, nem is ismerem egyiküket sem. Illetve Pitont igen, de… ez hosszú történet.

Csend telepedett rájuk, majd a Herceg egy bögre kakaót tett elé, amibe hálásan belekortyolt.

- És… miért nem segítenek nekünk… mellettünk? – ráncolta homlokát nemsokára. – Úgy értem, miért nem csatlakoztak hozzánk egyszer sem?

- Ez is egy hosszú történet. – vigyorgott (valószínűleg) a Herceg, és hátra dőlt a székében. – De inkább mondd meg, te hogyan kerültél el tőlük!

James eltöprengett, hogy mennyit mondjon. Még magának is fájt bevallani, hogy a legjobb barátja halálát okozta. És még mindig nem lehetett biztos a két idegen kilétében. Végül mégis megszólalt.

- Nem tudom, mióta vagyok itt… de amikor ide kerültem… szóval, előtte összeházasodtam a szerelmemmel. Titokban tartottuk az esküvőt, mert gyorsan akartunk túlesni rajta, még mielőtt Voldemort… - a két idegen megrezzent, s ő bocsánatkérően pislogott rájuk. – Szóval, mielőtt megölne. De a menyasszonyom bátyja valahogy megtudta, és… olyan furcsa volt, mintha az Imperius-átokkal irányították volna… teljesen bekattant. Megtámadt engem, én meg védekeztem. Meg akart… meg akart ölni, ezért egy taszító átokkal a szikláknak löktem a tengerparton…

Elhallgatott, mert a torka ismét kaparni kezdett. Beharapta szája szélét, ahogy vett egy szaggatott levegőt, s suttogva beszélt tovább, talán, hogy maga előtt is mentegetőzzön.

- De nem akartam… véletlen volt… nem tudtam, hogy olyan erővel csapódik a köveknek. Nem akartam, hogy meghaljon, csak a saját életemet megmenteni valahogy. Túl erős lett a taszító átkom, és neki meg… azt hiszem, a koponyája törhetett el…

Már veszélyesen remegett, ezért végleg abba hagyta a beszédet. Az asztalra könyökölt, és megpróbált nem sírni, főleg a két másik előtt. Kudarcot vallott.

Hamarosan egy másik kupa jelent meg előtte, benne valami bájitallal. A Herceg keze a hátán nyugodott, és valamiért nagyon kellemesen érintette ez a gesztus.

- Nyugtató bájital, jobb, ha megiszod – mondta halkan a Herceg, s ő egy pisszenés nélkül kiitta a pohár tartalmát. Kicsit keserű volt, de azonnal érezte, hogy légzés mélyül, s szíve is lecsillapodik.

- Köszönöm – motyogta megszégyenülten.

- Ha akarsz, velünk maradhatsz egy ideig – folytatta a varázsló, és visszaült helyére. A szőke fiú szaporán bólogatott. – De azt ne felejtsd el, hogy a megbocsátás a legfontosabb! Nem csak másoknak, hanem magunknak is.

Érezte a szavakból áradó keserűséget, s sejtette, hogy a férfi saját tapasztalatból beszél.

- Van, hogy az embernek olyasmit kell tennie, amit talán egy életre szégyellni fog – folytatta a Herceg – immár újra kifejezéstelenül. – De, ha megbocsátja magának a tetteit, mert észre veszi, hogy még maradt valami értelme az életének… akkor sokkal könnyebb.

James bólintott, hogy megértette, és hálásan tekintett a varázslóra. Úgy gondolta, még Remus sem tudta volna ennyire megnyugtatni a szívét, a lelkét… a kissé duruzsoló, bársonyos hang jó hatással volt rá. Halványan elmosolyodott, majd szomorúan a kakaója maradékába nézett.

- Akkor talán jobb lenne, minél előbb visszamennem – mondta sóhajtva. – Nagyon gyáván viselkedtem, de talán… Herceg, ha véletlenül kitagadnak… visszajöhetek?

A két idegen összenéztek, majd a Herceg bólintott.

- Értesíthetsz egy levélben, hogy hol vagy… persze csak rejtjeles formában, nehogy megtudjanak valamit az ellenségeid, ha elkapják a baglyod… és én érted megyek.

- Köszönöm – állt fel, és rámosolygott támogatóira. – Nem csak ezt, hanem, hogy meggyógyítottak, és vigyáztak rám. Remélem, még találkozunk, egyébként is, nem csak akkor, ha a barátaim… Most megyek! További sok sikert!

Kezet fogott a két férfivel, majd egy intéssel otthagyta őket a konyhában, kilépett a kopott bejárati ajtón, és körül sem nézve hoppanált Tonks lakására.

Egy levél, az értesítette Remust, hogy merre van. A férfi és barátai lélekszakadva estek be a lakásba, és Ginny rögtön sírva a nyakába omlott. Szégyenében is elcsodálkozott ezen, nem számított ilyen heves üdvözlésre. Hermione és Luna is hasonlóan reagált, míg Neville a vállát veregette, Remus pedig megkönnyebbült, bár szomorú mosollyal nézett rá.

- Jaj, Harry! – húzódott távolabb felesége, és megsimogatta arcát. – Miért mentél el? És hol voltál, egy hete nem találtunk, már azt hittük, feladtad magad…

- Féltünk, hogy nem látunk többet – bólintott könnyesen Hermione. James vörös arccal hajtotta le fejét.

- Azt hittem, nem is akartok látni – motyogta a cipője orrát nézve. – Én nem akartam…

- Tudjuk – vágott szavába Remus, és most ő is megölelte. – Baleset volt, Harry. Ezt Mr Weasley is így gondolja… mindenki így gondolja. És bebizonyosodott, hogy Imperiust bocsátottak Ronra… hogy ki, azt nem tudjuk.

James nyelt egyet, és elkeseredetten fürkészte szomorú barátait. Mégis megkönnyebbült… hát mellette állnak.

- De van még valami… - mondta tompán Ginny, majd újult erővel hüppögni kezdett. – Anya kómába esett.

A gyomra lassan a padló felé süllyedt, ahogy felfogta a mondat értemét.

- Volt egy szívinfarktusa – vette át a szót a holtsápadt Neville. – És miután újra élesztették, nem kelt fel. A gyógyítók szerint nem lenne érdemes… úgy értem… azt mondták, szerintük nem…

James segélykérően nézett egyik társáról a másikra. Senki nem cáfolta meg a szavakat, s ő megint szédülni kezdett. Leült a székre, és maga elé meredt. Furcsa üresség kongott a lelkében, de Ginny nem hagyta elmerülni az önvádban. Beletelepedett ölébe, és szorosan hozzá bújt. Lábaihoz borult Hermione is, majd Luna követte… a másik kettő meg a vállait szorította. Együtt gyászolták meg a két, ártatlan áldozatot. Nem így kellett volna lennie.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés