Harrynek nem volt túlzottan ideje rá, hogy a horcruxok problémáját figyelemmel kísérje. Regulust is szinte el kellett hajtania maga mellől. A RAVASZ vizsgákat május utolsó két hetére tűzték ki, párhuzamban az R.B.F. vizsgákkal. Harry, Remus, Sirius és Peter minden idejüket a könyvtárban töltötték, vagy a hálótermükben kuksoltak – előbbiben tanultak, utóbbiban aludtak. Ebből a két dologból állt ugyanis egész napjuk.

A vizsgáztatókat már ismerte ötödikből, Griselda Marchbanks, és bizonyos Dombors professzor vállalták a hetedéveseket, ám ezek a tesztek máshogy zajlottak, mint az R.B.F.-ek.

Hétfői reggel volt, amikor gyógynövénytanra mentek. A haladó csoport előbb, kilencre, az alapcsoport tizenegyre. Ő, és barátai természetesen a haladók közé tartoztak. Velük ment Lily, és Emily nevű barátnője, a Hugrabugból Alice Prewett (aki tulajdonképpen Neville édesanyja volt, és Prewett lévén, Ron rokona – ez nem csak elcsüggesztette, hanem el is képesztette), Eugene Macmillan, a Hollóháttól ugyancsak Frederic Boot, és Draven Goldstein, akit Antony Goldstein apja lehetett, a Mardekárból pedig, nem kis bosszúságára Piton, valamint Augustus Rookwood, akit ő maga minisztériumi halálfalónak ismert. Hogy mit kerestek éppen köztük, azt nem tudta, de áldotta a sorsot, hogy csak sötét varázslatok kivédésén, és bájitaltanon voltak közös óráik.

Marchbanks és Dombors mellett ott állt Pomona Bimba professzor és maga Dumbledore. A vizsgafeladat abból állt, hogy különböző növényeket kellett felismerniük, kezelniük, illetve átültetniük. Szerencsétlenségére, ő egy igen nyűgös mandragórát fogott ki, akit alig tudott megszabadítani a virágcserepétől, ám a furunkula nevű növényt – úgy vélte – tökéletesen lefejte (noha a furunkulagenny majdnem kifolyt a kezére, amikor elhaladtában Dombors felé, Piton kis híján elgáncsolta). Dumbledore tekintetét sokszor érezte magán egész vizsgán, ám valahányszor arra fordult, az igazgató Siriust kezdte fürkészni (a fiú például a morgácstuskóval bajlódott – nem tudta kihúzni karját a növény szorításából).

Azonnal kaptak értékelést a munkájukra. Marchbanks és Dombors professzorok félre vonultak, és megvitatták az eredményeket, míg Dumbledore és Bimba mindenkit megdicsértek, és szóltak pár nyugtató szót is.

Legelőször a mardekárosok kapták kézhez a bizonyítványukat: Piton és Rookwood is kiválóval zártak. Harry ennek hallatán inkább Lily mellé állt, és átkarolta, hogy addig is teljen az idő. Sajnos ők kerültek terítékre legutoljára, de az aggodalmuk nem bizonyult alapozottnak. Harry is kiválót kapott, Sirius és Remus úgyszintén, Lilyről már említést sem kell tenni, ám Peter csak várakozáson felülit ért el.

Aznap már nem voltak vizsgáik (hál’ isten), ezért Lily és ő letelepedtek a tóhoz napozni, míg Sirius és Remus kézen fogva elandalogtak Roxmorts irányába, s elő sem kerültek estig. Peter is eltűnt valahová, kicsit talán sápadtan, de Harry most nem is foglalkozott mással, csak az oldalán elnyúló vörös szépséggel.

Ám másnapra is volt vizsgájuk, ezért a meleg lehűltével nekiálltak, hogy átnézzék a sötét varázslatok kivédését, mely felmérést másnap délben kellett letenniük.

Ezúttal a nagytermet kapták gyakorlóhelyül. A nagy asztalokat eltüntették, majd párbajpózba kellett állniuk, és ezzel el is ment egy óra. Szívesen küzdött volna Pitonnal, de Sirius lett a párja… persze így is beleadott mindent. Sirius csak nagyon nehezen tudta kivédeni az ártásait, ezért egy idő után lassított a tempón, nehogy barátja miatta bukjon meg. A gyakorlati rész ennyi volt, no az igaz, hogy Ludovich professzor – az idei SVK-s tanár (mert természetesen egy évnél tovább Liopus professzor sem maradt a Roxfortban, nyugdíjára hivatkozva) – megemlítette, hogy James Potternek patrónusa van, így ő kapott egy plusz „feladatot”. Az elméleti részhez már leültek az R.B.F.-eknél használatos, egyszemélyes padokba, és kitöltöttek egy jó hosszú kérdőívet, amitől mindegyikük úgy érezte, leszívták az összes eszüket.

Peterön kívül megint mindnyájan kiválót kaptak (Marchbanks professzor igazából csak Harryről áradozott, és mivel az öreg, ráncos asszony már nagyothallott, jó hangosan ecsetelte, hogy nála tehetségesebb tanulóval ritkán találkozott), a szőke fiú azonban valami módon csak elfogadhatót szerzett.

Lily is teljesen el volt ragadtatva patrónusától, és ezt aznap kora este meg is mutatta; elvezette egy titkos kis helyre, az üvegházak mögé, egy gyönyörű rózsalugasba. Harry sosem hallott még erről a részről, de igazán tetszett neki a megannyi, színes virág, melyek csak úgy ontották magukból édes illatukat. Annyira Lilyre emlékeztették...

Az átváltoztatástan volt, melytől igazán tartott, mert McGalagony végig ott tornyosult őmögötte, és ez nagyon tudta zavarni. Ezt a vizsgát csak pénteken tették le, így a csütörtöki napon eleget készülhettek, ám azért még megremegett a keze. Tubákosszelencéjének ugyan maradt bajsza, és a talpas pohara is károgott, de mindent összevetve, úgy gondolta, Hermione büszke lehetne rá.

Harry kivívta barátai rosszallását, hogy szombatra betűzött egy kviddicsedzést. A hétvégén senkinek nem volt vizsgája, de szemmel láthatóan nem örültek, hogy ő a kevéske pihenőidejüket is elveszi, amit még tanulással is töltenének. Harry gúnyosan visszavágott, hogy egész évben lazsáltak, mikor tanulhattak volna, úgyhogy ne nyavalyogjanak, de nem érte el a kívánt hatást vele.

Bájitaltanból remekül teljesítettek. Remus ugyan csak várakozáson felülit kapott, Sirius meg elfogadhatót (Harry szerint fekete hajú barátja, látva Remus vereségét, direkt rontott, hogy Holdsáp ne keseredjen el), ő és Lily majdnem megelőzték Pitont is, aki kifejezte rossz érzéseit velük kapcsolatban. Harry ezt a kviddics-drukknak tudta be – Piton volt a Mardekár fogója, és pár nap múlva megmérkőznek.

Neki és Siriusnak bűbájtan volt az utolsó vizsgájuk. Nagyon meglepődött, amikor az ecete borrá változott, annak meg mégjobban örült, amikor csészéje, mely erős lábakat növesztett, birkózni kezdett Siriuséval, és az asztal alá lökte. A vizsgáztatók ezt elnézték nekik, sőt, még nevettek is. Kitűnőek lettek, természetesen, majd egymás nyakába ugorva ünnepelték, hogy mehetnek az aurorképzőbe. Harry lelkéről csak most távozott igazán a terhelő súly, és alig merte elhinni, hogy letette a RAVASZ-okat. Remus még sápadtan elköszönt tőlük, s a magabiztosabb Lilyvel számmisztikázni mentek csütörtökön, Peter pedig pénteken letette a mugliismeretet – Harry egyébként azt hitte, tavaly abból megbukott szőke barátja -, ám ők sem lazsálhattak kedvükre.

A két hét leteltével, a következő hétfőjén volt a Mardekár – Griffendél nagy összecsapása. Harry mindent beleadott, hogy nyerhessenek, mert akkor nem csak a házkupát kapná meg a Griffendél év végén, hanem a kviddicskupát is. A feszültség persze kiéleződött a két csapat között, és nem csak a mardekárosok, de a griffendélesek is megkapták a magukét a folyosón. Harry, iskolaelső lététre, többször is szembeszállt az egyre sápadtabb, és frusztráltabb Pitonnal, legyőzésében Sirius bőszen segítette, de kizárólag csak akkor, amikor Lily, meg Remus is visszavonultak aludni, cseverészni a szerelemről, vagy akármiről.

A meccs reggele felhőtlen kék égbolttal kezdődött. Csapatának tagjai mégis falfehéren ücsörögtek az asztalnál, a nagyteremben, és csak turkálták az ételt. Harry sem bíztatta őket evésre, most ő sem volt a toppon. Nagyon szerette volna a kupát a Griffendélnek, de olyan fáradtnak érezte magát, mint egész évben nem. Ülve el tudott volna aludni, ami nem játszott a kezére, ahogy elnézte a rendkívül éber Pitont; a fiú rágás nélkül nyelte a falatokat, és közben társait figyelte.

Sirius morogva követte pillantását, s csak a korán-mindig-fitt Remus böködésére fordult érintetlen tükörtojásához.

- Nyugi, Tapi – sóhajtott Harry, majd ő is elhúzott szájjal nézett zabkásájára. – Nyerünk.

A csapat tagjai révetegen bólintottak, majd, mivel úgy tűnt senki nem akarja összeszedni magát, az öltözőbe parancsolta magukat.

Az, hogy az egész iskola nekik szurkol a lelátókon, végre kicsit oldotta őket. Most nem nagyon oszlottak meg a szurkolók, a griffendélesek, a hugrabugosok, és a hollóhátasok is a Griffendél vörös-arany zászlóit lobogtatták, a mardekárosok, meg megint hozták a formájukat.

Piton és ő végig mérték egymást, habár Harry nem vele fogott kezet, hanem egy troll kinézetű, lenőtt, hosszú, szőke hajú sráccal, aki már évek óta hetedikes lehetett… vagy hatodikos… nem nagyon tudta, mert a fiú volt vagy huszonöt éves.

Madam L’bens belefújt sípjába, s ők az egyre tűzőbb nap fényében a levegőbe emelkedtek. Pitonnak egy Jólsep-R 1-ese volt, ami egy hajítófának illett be az ő Nimbusz 1500-asa mellett. Azonnal a magasba indult, hogy az egész pályát szemmel tarthassa, s jól látta a zsíros hajú, így, a seprűn még denevérszerűbb, elszánt Pitont is. Hiába volt azonban elszánt, ha egyszer a fű felett „száguldozott”, nem is látva semmit a földön kívül. Mintha csak leejtett aprópénzt keresne…

Harry az első gól után már látta is a cikeszt. Ott lebegett a feje felett, körülbelül öt méterre. Mégsem indult utána, úgy döntött, megtréfálja Pitont (nem, nem úgy, mint Sirius – aki épp bőszen lövöldözte az útjába kerülő fekete gurkókat, kizárólag a mardekáros fogó felé), és lefelé fordította seprűje nyelét. Piton meglátta a fű felé száguldani, s leirányította magát ő is, majd megpróbálta utolérni. A Vronszkij-műbukás sikerült, a srác nem tudta felrántani seprűjét a becsapódás előtt.

- HIHETELEN! Potter Vronszkij híres megtévesztésével csapdába csalta Pipogyuszt… akarom mondani, Pitont…!

A kommentátor hangjára nevetés csapott fel, szinte minden irányból, és Harry már kezdte bánni, hogy kicselezte ellenfelét, mert nem azt akarta, hogy megszégyenüljön mindenki előtt, hanem, hogy rájöjjön, ellene semmi esélye, és elbizonytalanodjon.

Piton elfehéredett arccal szállt vissza a seprűjére, miután Madam L’bens ellátta sérüléseit.

Lily kifejezte rosszallását a műbukással kapcsolatban, de gyorsan dobott is egy gólt. A mardekárosok dühödten meredtek rá, majd még keményebb – ami ügyetlent jelentett – meccsbe kezdtek.

Egy barna hajú, szögletes arcú srác, aki a Mardekár „legjobb” hajtója volt, Lily felé indult, mikor a lány a kvaff-fal a karikák felé indult. Lily nem vette észre a hátulról közeledő alakot, szemét mereven a kiszemelt karikára szegezte. Harry fellobbanó dühvel fordult a hajtófiú felé, bár az még a megtermett Ericnél is nagyobb volt, nemhogy nála, ám a mardekáros, látva a felé zúgó kismeteort (Harryt), inkább letett róla, hogy letaszítsa a seprűjéről a Griffendél fogójának menyasszonyát.

Persze Lily később értesült erről, s majdnem felhagyott a meccsel, hogy a nyakába omolhasson, köszönöm-puszikat osztva egész arcára, de Harry, igencsak kelletlenül, visszaparancsolta a pályára. Lily így is tudatta vele, mennyire szereti – a kedvéért még öt gólt értékesített. A mardekárosok tehetetlenül vicsorogtak. Nekik nem volt pontjuk.

A meccs délig is elhúzódott. A Griffendél hatalmas előnyt szerzett, háromszáz pontjuk volt, egy óra alatt. A mardekárosok már most feladták a küzdelmet, s ezen felbuzdulva, Harryék úgy gondolták, bevisznek pár „plusz” gólt… ami végül is plusz tizenöt gól lett.

Végül Harry megkegyelmezett. Már vagy századszor látta meg az aranycikeszt, s úgy döntött, hogy megfogja. Üldözőbe vette a kicsiny labdácskát, és szeme sarkából látta, hogy Piton szorosan a nyomában maradt.

Amikor a markába zárta a cikeszt, szinte már el sem öntötte a megkönnyebbülés – hiszen nyilvánvaló volt, hogy ők fognak nyerni. Piton csendesen, egyedül szállt le a pálya végében, és el is tűnt. Lily, amint földet értek, a nyakába ugrott, s észre vette, hogy Remus is így üdvözölte Siriust, majd – mindenki nagy döbbenetére – egy csóktanfolyamot rögtönöztek a rajongók gyűrűjében. Harry felettébb jókedvűen figyelte őket, és vigyorogva húzta magához kacarászó kedvesét. Regulus furakodott mellé, és szomorú mosollyal nézett bátyjára, aki nem titkolva, hogy mire készül, átvágott a tömegen, karjában Remusszal, és eltűnt.

Regulus azonban elsodródott mellőle, és segélykérése elveszett a hangok, emberek kavalkádjában. Peter is így járt – még látta a szőke fiút lökdösődni, de egy kétségbeesett tekinteten kívül nem tudott mást tenni. Harry addig forgolódott utánuk, míg meg nem látta, hogy Dumbledore professzor tart felé, kezében a kviddicskupával. Akkor a rajongók utat engedtek, s ő önfeledten vigyorogva vette át a serleget.

- James, beszélni szeretnék veletek, mielőtt elutaznátok – suttogta az igazgató, mikor kezük egy pillanatra összeért, és a kék szemek az övébe fúródtak. – Gyertek este a szobámhoz, a jelszó vérnyalóka!

Harry komolyan bólintott, de közben összeszorult torka. Mit akarhat tőlük Dumbledore? Szinte észre sem vette, hogy a diákok a vállukra emelték, vagy, hogy Lily könnyesen boldog csókokat dob felé, vagy, hogy a távolban egy zsíros, fekete hajú fiú lerogyik a kastély falának tövébe… Dumbledore arca lebegett előtte, és már a gondolatra is összeszorult a torka, hogy rájött valamire.

A Griffendél klubhelyisége zsúfolásig megtelt. Peter szerezte a vajsörös és mézboros üvegeket, egy negyedéves lány egy halom csokibékával jelent meg, a hugrabugosok a konyhát foszthatták ki, a megannyi étel tanúsága szerint, a zenét pedig egy modern varázslórádió szolgáltatta. Persze a kisebb zsiványok elővették a Filibuster-csillagszórókat, konfettiket, még lampionok is felakasztásra kerültek… egyszóval a hangulat remek volt.

Harry mégsem igazán tudta élvezni. Sirius és Remus nem kerültek elő, ezért egyelőre csak Petert és Lilyt figyelmeztette az igazgató kérdésére, ám nyolc óra felé úgy döntöttek, előbányásszák a Tekergők Térképét.

Siriusék a csillagvizsgálóban tartózkodtak. Harry vállalkozott, hogy megkeresi őket, míg Lily és Peter a második emelet felé vette az irányt, Dumbledore professzor szobájába. Teljesen belemerült a gondolataiba, miközben felfelé ballagott, épp ezért észre sem vette az asztmatikus zihálást maga mögött, egészen addig, míg a csillagvizsgálóba vezető lépcső előtt egy rekedt hang rá nem kiáltott.

- Megállj!

Harry összerezzent, és a közeledő Fricsre bambult. Nonverbálisan sikerült kikapcsolnia a térképet, bár az még a gondnoknak is feltűnt, hogy egy üres pergamenköteget szorongat. Remegő állkapoccsal nyúlt felé.

- Add azt ide! – parancsolta lázasan vigyorogva. Harry közönyösen átadta a pergameneket, majd sóhajtva gondolt rá, hogy így legalább Fred és George a fiának tudja szolgáltatni tizenhat évvel később, karácsonyra. Frics bosszúsan szemlélte a sárga, üres lapokat.

- Mi ez? – förmedt rá látható elégedetlenséggel.

- Pergamen – vont vállat Harry. Frics nem díjazta a választ.

- Csakhogy, te egy Tekergő vagy! – mondta olyan hangsúllyal, mintha ezzel valami őrült nagy titokra derített volna fényt. Harry vigyorgott.

- És, akkor mi van? Nem lehet nálam egy köteg papír?

A gondnok arca lilás színt vett fel, és nyálat fröcsögve kiabált.

- Nem! Egy Tekergőnél egy papírfecni is gyanús! Egy Tekergő még a porszemekből is tűzijátékot varázsol!

- Az miért baj, kvibli? – kérdezett vissza nem kis türelmetlenséggel, ami a gorombaságához vezetett. Frics tátogott, mint aranyhal az akvárium mellett, majd elsötétülő szemekkel, és kivörösödő fejjel meredt gyanúsítottjára.

- Honnan veszed…? Miből gondolod…

- Sok mindent tudok, amit maga nem – suttogta a férfinek, mire az kigúvasztotta szemeit, s ettől csak még eszelősebb lett ábrázata. – Példának okáért varázsolni.

- TE!

- Argus!

Dumbledore hangja megremegtette a levegőt. Az igazgató derűs, ám hideg tekintettel nézte a gondnokot, aki éppen Harry ingének gallérját markolta. A lila taláros Dumbledore mögött ott lépkedett Lily és Peter is – nyilván túl sokáig váratta őket.

- Albus, ez a fiú… – kezdte a panaszkodást Frics, de az igazgató a szavába vágott.

- Az én kérésemre jött fel a csillagvizsgálóba. Most, ha megkérem, magunkra hagyna?

Fricset rosszul érintették Dumbledore szavai, de csak morgott, és lihegve távozott a helyszínről, egy nagyon kicsi szürke macskával a nyomában, aki Mrs Norris lehetett kölyök változatban. Harry hökkenten nézte a macskát, egyrészt, mert eddig észre sem vette, másrészt, mert nagyon furcsa volt látni ilyen aprón. Dumbledore köhintésére felemelte fejét.

- Nos, James, szólnál kedves barátaidnak, hogy jöjjenek le a csillagvizsgálóból? – kérdezte immár meleg derűvel az ősz professzor, s ő elvigyorodott. Pár lépéssel felért a toronyba, majd kopogott a bezárt ajtón.

- Tapmancs, Holdsáp, gyertek elő! Dumbledore akar velünk beszélni!

Pár percig csupán néhány nesz hallatszott ki a vaskos ajtón, majd Sirius kócos üstöke jelent meg benne. Remus is nagyon zilált volt, mindkettőn látszott, hogy most kapkodták magukra ruháikat, s az arcuk is vöröslött… bár, az lehet, hogy a szégyentől. Harry egy bíztató mosolyt villantott feléjük, majd lefelé indult.

Dumbledore kedélyesen cseverészett Lilyvel, s, ha Harry jól hallotta, az esküvőjükről volt szó éppen. Az igazgató helyeslően bólogatott, amikor meglátta őket, s rögtön elindult a folyosón.

Némán baktattak le a másodikra, elmentek egészen a kőszörnyig. Dumbledore kimondta a jelszót, s előzékenyen felengedte őket a spirálisan forgó kőlépcsőre. Harry alig hitte el, hogy már egy éve járt itt utoljára… egy éve esett az apja életébe!

- Foglaljatok helyet! – mutatott az igazgató az asztala előtti székekre, majd ő is leült, komótosan. Harry közben az alvást színlelő igazgatók, és igazgatónők portréit nézegette, meg Fawekset, aki az ajtó mögötti ülőrúdon tollászkodott. A kerek helyiséget szokás szerint betöltötte a kis ketyegés, kattogás, ami a polcokon, és kisasztalokon lévő ezüstszerkezeteknek volt köszönhető.

- Bizonyára nem szívesen hallgatnátok most egy vén szőrmók szavait – kezdte az igazgató, magára vonva figyelmét. A kék szemek élénken csillogtak. – Mégis, arra kérlek benneteket, hogy próbáljatok meg éberen végighallgatni, mert nagyon fontos, amit mondani, vagy inkább kérdezni szeretnék.

Dumbledore professzor szokásához híven, sátorszerűen összetámasztotta hosszú ujjait.

- Citromport kértek, esetleg? – mutatott az igazgató az egyik pultra, melyen tucat számra hevertek a kis tasakok. A gyerekek meghökkenten rázták fejüket, csak Harry vigyorgott. Ismerte már annyira Dumbledore-t, hogy tudja, a fontos pillanatokat mennyire veszi komolyan. Az igazgató rákacsintott, majd arcáról lassan eltűnt a mosoly.

- Mint tudjátok, a világban elterjedtek Voldemort nagyúr eszméi – fogott bele mondandójába az igazgató, s ők megfeszültek. – Sajnos egyre többen, és többen szimpatizálnak az ötleteivel, ám azt csak kevesen tudják, hogy Voldemort valóban képes bármire, hogy kiirtsa a mugliivadékokat.

- Háború lesz? – tért rögtön a lényegre Harry. Az igazgató ránézett, barátai pedig elsápadtak. Végül Dumbledore valószínűleg úgy vélte, jobb, ha nem kertel, ezért csupán bólintott. Lily reszketve húzódott közelebb hozzá.

- Nem… túl erős szó a háború? – Remus halk hangja remegett. Dumbledore sóhajtott, és felkelt aranyozott székéből, majd járkálni kezdett.

- Nem, sajnos valóban ez a megfelelő – mondta végül, és megállt, hogy szembefordulhasson velük. – És nekünk is híveket kell szereznünk, hogy felvehessük vele a harcot. Ezért hívattalak ide titeket. Elszántak vagytok, és a RAVASZ-okat is kitűnően teljesítettétek. Szükség van a tudásotokra a Főnix Rendjében.

- Mi az a Főnix Rendje? – kérdezte Peter, aki eddig szokatlanul kicsire húzta magát, és a földet bámulta.

- A Rend, olyan, mint a halálfalók a jó oldalon… vagy valami hasonló. A Rendet én alapítottam, és azok az emberek a tagjai, akik mernek nyíltan szembe szállni a Sötét Erőkkel. Sajnos csak nagyon kevés tagot számlál. A Mágiaügyi Minisztérium nem igazán örül a felbukkanásunknak, de persze nem tehetnek semmit. Ha mi nem vagyunk… de most nem ez a lényeg. Szükség van minden bátor, harcra kész emberre, és, mivel most végeztétek el az iskolát, úgy határoztam, hogy beavatnálak titeket.

Egy pillanatig csend volt, majd Harry vállat vont.

- Én szívesen vállalom – jelentette ki, keményen nézve az ősz mágusra. – De, csak, ha engem is beavatnak a részletekbe. Nem akarok zöldfülű újoncnak tűnni.

- Egyet értek – mondta gyorsan Sirius is, s szeme izgatottan csillogott. – Én is harcolni akarok! Legalább a szüleim megpukkadnak dühükben, és az unokanővéremet is elintézhetem.

- Szégyentelen korcs! – kiáltott egy kép a falról. Dumbledore fáradtan sóhajtott.

- Phineas, könyörgöm…

- Professzor… nekem nem hiszem, hogy hasznát tudná venni – motyogta, elvonva a figyelmet Siriusról Remus. A barna fiú elhúzta száját, és ölébe nézett. – Tudja, hogy vérfarkas vagyok. Én mit tehetnék?

- Sokat, Remus, sokat tehetnél – bizonygatta szigorúan az ősz varázsló, és leült, a fiú felé dőlve. – A Rend nem egy munkahely. Nem olyan, ahová nap, mint nap bejár az ember. Feladatokat kapnátok, és lehet, hogy… nos, hogy hónapokig távol kellene lennetek a családotoktól.

Lily ezt hallva felháborodva kihúzta magát.

- Akkor én is csatlakozom, így együtt lehetek Jamesszel – mondta elszántan. Harry büszkén átkarolta derekát. Remus tépelődve beharapta ajkát, és a könyörgő szemű Siriusra nézett. Végül nem bírt ellenállni a csábításnak, és bólintott. Egy emberként néztek Peterre. Harry nagyon kíváncsi volt, mit fog mondani.

- Nem kötelező – előzte meg az igazgató a szőke fiút. – Nem kell részt venned a Rend munkásságában, ha nem akarsz, de tudnod kell, hogy a tagokat fokozott biztonsági óvintézkedésekkel őrizzük, még akkor is, ha távol vannak.

Peter kezét tördelve kutatott a szobában valami menekülő útvonal után, majd sóhajtva felszegte sápadt arcát.

- Rendben.

Az igazgató újult lelkesedéssel vetette bele magát a szónoklatba, elmagyarázta, hogy milyen feladatokat kapnak a tagok, milyen gyakran tartanak gyűlést, hogyan szerveznek be új embereket… Harrynek a végére már zsongott a feje, és el is álmosodott, remélte, hogy hamar végeznek.

-… akkor egyelőre ennyit, majd az aurorképző szakon még találkozunk. Apropó, Alastor Mordon tanítja az idei osztagot, és ő is Rendtag, úgyhogy nyugodtan fordulhattok hozzá, ha kérdésetek van. James, maradnál egy percre? Ti elmehettek.

Barátai vetettek a csüggedt Harryre egy bíztató tekintetet, és ásítozva kivonultak az igazgató szobájából. Harry feszengése újra fellángolt. Az igazgató csendesen, vesébe látóan nézte, mire ő érezte, hogy elvörösödik, és inkább lehajtotta fejét. Az exigazgatók már meg sem próbáltak aludni, kíváncsian lestek le rájuk a falakról.

- James, van valami, amit el szeretnél mondani?

A kérdéstől megborzongott. Harryként is megkapta az igazgatótól, és egyáltalán nem örült neki, hogy újra hallja. Ám sejtette, hogy most nem térhet ki egy nemmel.

- Lenne… de nehéz ezt elmondani. Nem is tudom, hogy szabad-e.

Dumbledore várakozóan nézett rá, s neki belül ordított a lelke: Mondd el! Szólalj meg! Beszélj, te szerencsétlen! Beszélj! Beszélj! BESZÉLJ!

- Én… nekem… tudja, az utóbbi időben…

- Megváltoztál – mondta csendesen az igazgató, s ő abbahagyta a makogást. – Olyan érett lettél, amire sosem számítottam. Kellemesen csalódtam, hogy felnőttél, és képes lettél kontrollálni a dühödet, a féktelenségedet, a kíváncsiságodat… és még a barátaidat is erre ösztönözted, még, ha kevesebb sikerrel is.

Harry lehunyta szemeit, hogy ne lássa a mosolygó arcot. Teljesen tanácstalan volt, legszívesebben beavatta volna mindenbe az igazgatót, de az szörnyű dolgokat eredményezne: többek közt, lehet, hogy visszarántódna a saját testébe, de egy olyan életbe, amiről fogalma sincs, mik történtek benne, hiszen minden másképp alakulna… sőt, még az is lehet, hogy elveszne a semmiben, és soha nem térhetne vissza. Hogy James lelkéről már szó se essék.

- Professzor, én… láttam bizonyos… dolgokat.

Na, ügyes vagy, Harry! – dicsérte magát, s agyában lepergetett egy képsort, egy öngyilkos merényletről, amiben ő maga szerepelt.

- Mit értesz ez alatt? – térítette magához az igazgató, aki azóta is kitartóan figyelte. Harry rájött, hogy csak egy lehetősége maradt, és hatalmas hülyét csinál magából vele…

- Láttam a jövőt.

A csendet hasítani lehetett. Harry meredten bámulta cipője orrát, és verejtéktől síkos, hideg ujjait masszírozta. Most vagy végleg elásta magát Dumbledore előtt, vagy mindent részletesen el kell mondania, és akkor vége… mindennek vége.

- Pontosan mit?

Na, mit mondtam? – gúnyolódott Harry fejében egy kis hang, mely, mintha a felnőtt Pitonéra hasonlított volna. Ettől elterjedt benne a gyűlölet a fekete varázsló iránt, és elhatározta, lesz, ami lesz!

- Tanár úr, ne bízzon meg Perselus Pitonban! – jelentette ki elszántan, és az égszínkék röntgensugarakba pillantott.

- Eszemben sincs – vonta fel ősz szemöldökét Dumbledore, mire Harry benntartotta egy percig a levegőjét, de… nem történt semmi. Nem került át egy másik időbe, nem szakadt rá a mennyezet, nem halt meg hirtelen… semmi. Megkönnyebbülten sóhajtott egyet.

- De, ha nem haragszol, még mindig nem értem – vonta magára ismét figyelmét Dumbledore. Harry vigyorogva megtámaszkodott az asztalon. Hát rendben, végül is, valamit csak elmondhat. Magyarázni kell…

- Professzor, én láttam, ahogy… nem olyan sokára halálfalók törnek be az iskolába, és Piton az oldalukon volt… úgy értem… nekik segített, de maga…

- Perselus már most is halálfaló – bólintott elgondolkodva Dumbledore, s Harry nagy szemeket meresztett rá. – Már egy éve az. De hogyan jutottak be a kastélyba?

Harry összeszedte cenzúrázott emlékeit a fejében, és elmesélte az igazgatónak, hogy mi történt aznap éjjel. Elmondta, hogy Piton bájitaltanárként dolgozott, és, hogy Dumbledore éppen a segítségét akarta kérni, mert nem érezte jól magát (és akkor még finoman fogalmazott), de a varázsló megölte. Ennél a pontnál elszorult torokkal hallatott el. Mégis kicsit büszke volt magára. Ugyanis sikerült úgy beavatnia a varázslót a történtekbe, hogy egy szót sem ejtett arról, hogy ő maga Harryként végignézte az eseményeket, és arról se beszélt, hogy a horcruxokat keresték. Tehát csak annyiban változott a jövő, hogy az idős professzor életben van… de akkor mit keres még a múltban?

Felkapta a fejét, ahogy ezen gondolkodott, és az ősz igazgatóra pislogott. Az elmerengve nézett ki a csillagos égboltra. Ha Dumbledore él, akkor hogyan tudta Lucius Malfoy kivarázsolni a testéből?

- Abból, amit elmondtál, úgy vettem ki, hogy nagyon részletesen ismered a jövőt – szólalt meg az ősz professzor, jól ráijesztve a gondolataiba merült Harryre. – Tehát valóság… nos, ez esetben meg fogok bízni Perselusban, hogy meghalhassak… szörnyű lenne elrontani a dolgokat…

Harry azt hitte rosszul hall. Bármibe lefogadta volna, hogy az igazgató elvicceli a dolgot, és nevetni is kezdett, de látva professzora komoly arcát, a levegő a torkán akadt, és a félelem felkúszott mellkasába.

- Mi? De tanár úr… ezt nem… én azért mondtam…

- Hogy ne haljak meg? – fejezte be habogását Dumbledore, és lassan visszaballagott helyére. Harry gyorsan nyugalmat erőltetett magára, és bólogatott. – Miért küzdenék a sorsom ellen?

Harry megrökönyödve, s igencsak felháborodva nyitotta a száját, hogy visszavágjon, amikor a kérdés eljutott a tudatáig. Igaza van. Te sem küzdesz már. Csak az elején próbáltál valami fogódzót keresni.

- Professzor…

- Figyelj! – vágott a szavába csendesen az igazgató, mire reményvesztetten belebámult a kéken ragyogó pillantásba. – A sors egy furcsa szerkezet. Sosem lehet teljes egészében belátni a cselekedeteink sűrű hálózatát, sosem tudhatjuk, ha egy másik úton járnánk, mi történne. Azzal, hogy beavattál, mit láttál a jövőről, felnyitottad a szemem. Ha elkezdenék most a halálom ellen küzdeni – mint ahogy drága Voldemortunk teszi folyamatosan -, akkor elsuhanna mellettem az idő, rettegéssel és kétségbeeséssel töltötten, ahelyett, hogy a körülöttem élőknek próbáltam volna meg segíteni, életben maradni.

Az igazgató szavai belemartak szívébe, de csupán azért, mert fájóan igazak voltak.

- És különben is – folytatta a varázsló, látva, hogy kezdi megérteni. – Ha nem fogadnám el Perselus segítségét, lehet, hogy sokkal előbb meghalnék, mint a látomásodban. Honnan tudhatnánk, hogy egymagamban sikerülne-e szembeszállnom Voldemorttal? Miből gondolod, például, hogy egyszer nem menti-e meg az életemet tőle Perselus?

Harry sajgó mellkassal vett egy mély levegőt.

- Úristen – motyogta lehunyva szemét. – Kétszeresen is magamat érzem most felelősnek. Ha nem szólok, hogy meghal, ha nem kérem…

- Még mindig nem értesz – nevetett fel szomorkásan Dumbledore, mire felfüggesztette kétségbeesett önmarcangolását, hogy hallhassa a szavait. – A sors szerint, akkor is meghaltam volna, ha te nem szólsz. Valami módon mindenképpen megtörténik, mert hiába is küzdenék. Ha nem mondod meg, az is elképzelhető, hogy nem teszek meg sok dolgot, amit a jövőbeni halálom előtt megtettem. Az ember, ha tudja, mikor hal meg, azt teheti, az a legokosabb, amit tehet, hogy véghez viszi a terveit. Hogy nem hagyatkozik többé a „majd”-okra, hanem azonnal elmegy, vesz magának gyapjú zoknit, egy tucatot, vagy megissza azt az elhalasztott citromport. Elmondja a barátainak, hogy nagyon szereti őket. Hogy mindent megtesz, amit csak lehet, mielőtt meghal.

Harry elhomályosult szemekkel meredt a bölcs öregemberre. Igen, már értette. De akkor sem tudta teljesen elfogadni, hogy ő indította be a lavinát. Dumbledore bíztatóan mosolyogva nézett rá, amitől elszorult, kapart a torka. Már nem volt álmos.

- Úgy sejtem, te is ezért változtál meg. – Az igazgató fürkésző tekintettel, elkomolyodva figyelte. – Megtudtál valamit, és úgy döntöttél, felhagysz pazarló életeddel, igaz?

Eleinte nem akart válaszolni, de már mindegy volt. Bólintott, és fájó lélekkel pislogta ki szeméből a könnyeket. Valóban… ezért olyan megfontolt mostanában… mert talán még magához mérten is komolyabban viselkedett ebben a tanévben.

- Mikor? – Dumbledore elé tett egy poharat. Feleszmélt, és azt látta, hogy az igazgató idő közben elővett egy üveg mézbort, s kérdés nélkül töltött neki. Ott állt mellette, egyik keze a vállára csúszott. Talán azt hitte, fél, vagy szomorú, hogy tudja, mikor hal meg… pedig Harry inkább már üresnek érezte magát.

- Nemsokára – sóhajtott csendesen. – Még pár év. De többet nem szeretnék elmondani, mert… nehéz, és nem is teljesen lenne igaz… mert valójában nem úgy láttam a jövőt… de erről sem beszélnék.

Dumbledore hümmögött, majd visszasétált íróasztala mögé. A falakon a portrék a szemüket törölgették. Harry leginkább zsibbadt szívvel dőlt le az igazgató asztalára, és a poharát forgatta.

- Kérhetek valamit? – kérdezte mégis jó negyedórányi csöndes iszogatás után. Dumbledore komolyan bólintott. – Megőrizné nekem majd a láthatatlanná tévő köpenyemet, a fiam számára?

A professzor arcán egy pillanatnyi derű suhant át, majd megint bólintott, ősz szakállát simogatva.

- És arra is, hogy… bár, más választása sem lenne… - Harry fintorgott, elátkozta magát hétszer, és befejezte a gondolatot. – Szóval, a menyasszonyomnak van egy húga. Petunia a neve. Ha én meghaltam, kérem, nála helyezze el Harryt! Ott lesz a… legjobb helye.

Dumbledore szája felfelé kunkorodott, szeme kacsintásra görbült.

- Várj, ezt már nem tudom észben tartani… tehát megbízni Perselusban, köpenyt a fiúnak adni, magát a gyereket a nagynénihez cipelni… felírom, el ne felejtsem.

Harry együtt kacagott Dumbledore-ral, és egy halvány beletörődés-féle érzés kezdett motoszkálni szívében.

- És, ha a fiam kérdezi, miért bízik meg Pitonban… ha bárki kérdezi…

- Ne aggódj, senkinek nem mondom meg – biztosította kezeit felemelve a professzor. Harry bólogatott, miközben a poharát lötykölte.

- És azt se…

- Nem, erről csak mi fogunk tudni. – Dumbledore derűsen mosolyogva megszorította vállát az asztalon keresztül. – Senkinek nem mondom meg, hogy mit láttál, vagy éltél át… még akkor sem, ha nehéz.

Harry szomorúan mosolygott. Hát igen. A fia saját maga miatt nem tudhatja meg, hogy miért kell Dumbledore-nak meghalni… saját maga alatt vágta ki a fát…

Reménytelen tekintete egy fekete szekrénykére csúszott. Eszébe jutott a merengő, és megdicsérte magát, amiért a horcruxokról be tudta fogni a száját. Váratlanul lámpást gyújtottak a fejében, és úgy kiegyenesedett, hogy a gerince is beleroppant. Lelkesedése az egekbe szökött, úgy állta a professzor csodálkozó pillantását.

- Tanár úr, használhatom a merengőjét?

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés