Dumbledore érdeklődve elé tette a rúnajelekkel borított kőtálat. Nem kérdezte meg, mire kell neki, de jól láthatóan kíváncsi volt. Harry azonban az izgalomtól összeszorult torokkal érintette varázspálcáját halántékának, és erősen koncentrált a látni kívánt emlék legelső pillanatára, majd a legvégsőre. Éppen a közepére nem emlékezett kristálytisztán, de így megoldódik a probléma.

Ezüst hajszerű szál lógott pálcája hegyén. Az igazgatók, és igazgatónők portréi előre dőltek ültükben, hogy lássanak. Harry reszkető karral belepottyantotta a szálat a merengő ezüst-kékes ragyogásába, s emléke meghatározhatatlan halmazállapotban lebeget, úszott tovább a kőtálban. Harry vetett egy utolsó pillantást Dumbledore kíváncsi arcára, mélyet sóhajtott, és belemerítette arcát a kavargó emlékbe.

Meleg, fülledt levegőjű volt a mai nap. Harry többször levette kerek szemüvegét, hogy megtörölgesse, mert folyton lecsapódott rá a pára. Egy elhagyatott földúton lépkedett, oldalán ott menetelt Hermione és Ron is, mindketten kissé feszengve pislogtak, hol előre, hol hátra. Harry tudta miért: az elmúlt napokban egyre többször láttak maguk mögött apró, fekete pontokat, amik – akik - halálfalók voltak, és utánuk szaglásztak. Előttük pedig egy kis városka tűnt fel, sötét aszfalttal borított úttal, és hihetetlenül magas járdákkal, mint később kiderült. Az üzletek a szemnek fájóan éles világítással adták az emberek tudtára, hogy nyitva tartanak.

Harry torka összeszorult, ahogy a házakat nézte. Akadtak iszonyú meleg panelek is, de a távolban, a hegyláb mellett már látszottak a családi házak. Tudta, hogy arra kell keresgélniük. A temetőt pedig majd csak délután látogatják meg… a szíve is megfacsarodott. Szülei faluja, nyughelye… Godric’s Hollow-ban is köd volt, természetesen, mint az utóbbi időben mindenhol. A dementorok tettek róla, hogy még a legmelegebb nyáron is borzongjanak.

Most azonban a meleg mellett volt köd, és ez a lehető legrosszabb párosítás. Szinte fulladoztak, már attól is, ha léptek kettőt. Ron és Hermione azonban nem panaszkodtak. Önként jöttek vele, és ő világosan megmondta, hogy nem lesz fényűző utazás… ezért nem is szóltak. Harry ugyan gondolkodott rajta, hogy visszaparancsolja barátait az Odúba, a Weasley-családhoz, de sejtette, hogy az csak vitákat eredményezne, így inkább fáradtan legyintett magának.

Ahogy az embereket fürkészték, Harry akaratlanul is arra gondolt, hogy vajon melyikük emlékszik arra a bizonyos éjszakára. Vajon hányuk idézi fel gyakrabban az összedőlt ház emlékét… a zöld villanásokat, a robajt, és a Potter-családot, akik tragikus halált haltak. Vajon voltak olyan lakosok, akik szívből meggyászolták őket, vagy senki nem ismerte Potteréket annyira? Vajon milyen életet éltek szülei, mennyire folytak bele az itt lakó muglik életébe…

Ahogy már lassan kifelé igyekeztek a kisvárosból, és az erdő irányába sétáltak, úgy nőtt benne valami szomorúság. Ezt az utat legalább ezerszer tehette volna meg, ha nincs Voldemort útjában. És, milyen hatással lesz rá a ház? A romok…

A fák között kevesebb meleg, és több páratartalom köszöntötte őket, amitől fáradtan nyögtek egyet. Eléggé sötét volt a lombok alatt, sokáig meresztették a szemüket, mire feltűnt nekik…

A Potter-házból tényleg csak romok maradtak. Nem is nézett ki, inkább csak egy göcsörtös, vakondtúrásos dombnak. Szinte teljes egészében benőtte a gaz, a moha, a téglák lekoptak, barnultak, oszladoztak. A kertként szolgáló kis hely teljesen elenyészett, magába foglalta a romot, ránőtt a köveire, és egybeolvadt vele. A hátsókertszerű telkecskét a fák uralták, frissebb, és idősebb hajtások egyaránt, noha egy-két rönk arra utalt, hogy régen gyümölcsös lehetett, vagy ehhez hasonló – mára az erdő foglalta el a helyet, győzelmet aratva a gondozásra szoruló növények felett.

Harry fájó lélekkel lépte át a hajdani kerítés lebomlott másolatát, és a rögös talajon a dombocskára mászott. Leüt rá félúton, és maga elé meredt. Hermione és Ron hűségesen követték, és érezték, hogy nem szabad szólni semmit. Harry hálás volt nekik, s már örült, hogy vele tartottak – egyedül lehet, hogy összeomlott volna lelkileg, testileg egyaránt.

- Köszönöm – suttogta halkan feléjük. Hermione könnyes szemmel nézett vissza rá, míg Ron csak a fejét hajtotta le. A vörös fiú azonban felkelt, és lefelé ment pár lépést, majd leguggolt.

- Harry… azt hiszem, itt van valami – mondta remegő hangon, és az egyik fűcsomóra mutatott. Harry fáradtan sóhajtott, majd nagy nehezen felkelt, és lement hozzá. Hermione már épp azon volt, hogy rápirítson az érzéketlen vörös hajúra, amikor Harry is meglátott valamit a Ron által mutatott gazban. Ő is letérdelt, és egészen közel hajolt a földhöz, hogy lássa, mit is nem lát teljesen jól.

A nagy fűcsomó gyökerei között egy anyagdarabkát vélt felfedezni. Bársonynak gondolta, bár már jócskán megszaggatta az idő, meg a bogarak, de még így, átázottan is meglepően épnek tűnt. Vöröses színe tanúsága szerint lehetséges, hogy valami varázslat őrizte egy ideig. Óvatosan megérintette a bársonyt, attól tartva, hogy ujjaitól elveszíti az utolsó szálat, ami – úgy tűnt – megmaradt neki szülei házából.

De az anyag nem foszlott szét, sőt, mintha kicsit kitisztult volna belőle a kosz. Megfogta a szélét, és óvatosan húzta ki a gyökerek közül. Hermione és Ron lélegzet visszafojtva figyelték. Harrynek zakatolt a szíve.

Széthajtogatta a nedves bársonyanyagot, és óvatosan a földre teregette. Nagyon vastagon tekerték fel, s a belseje jobb állapotban is volt, szinte érintetlennek tűnt, még a természettől is. Csak néhány földszem csúszkált a rétegek között.

Mire nagy nehezen kibontotta a bársonyt, már alaposan feltüzelte kíváncsiságát a kis csomag. Nem kis meglepetésére az egy lezárt borítékot rejtett.

- Te jó ég! – sóhajtotta Hermione sikkantva, és reszkető ujjakkal megérintette a sárgás pergament. Nem írtak rá címzést, de egy főnixes pecsét díszelgett rajta. Harrynek elhomályosult a szeme, és zihálva nyúlt a pecséthez. Egy lassú mozdulattal bontotta fel, majd kihúzta tartalmát. Vér lüktetett fülében az izgalomtól, torka összeszorult.

Azonban – nem kis csalódottságukra – a borítékban lévő papíron nem volt semmi.

Harry megkövülten nézet az üres pergament. Valahogy nem erre számított. Hermione is meglepődött, és elvette tőle a levelet, hogy megforgassa.

- Érzek rajta valamit – mondta remegő hangon. Harry értetlenül nézett rá, és valahogy nem tudott fókuszálni a történtekre, annyira letaglózta, hogy a levél nem tartalmazott információkat, hogy az egyetlen szál, ami a szüleihez vezette volna, elszakadt.

- Mit? – hallotta meg saját, tompa hangját. Hermione vetett rá egy sajnálkozó pillantást, majd fellelkesülve meglengette az orra előtt.

- Varázslatot – mosolygott rá. – Szóval mégiscsak van rajta valami. Két dolgot tartok lehetségesnek. Hogy láthatatlan tintával írták, vagy magát az információt varázsolták láthatatlanná.

- Mi a különbség? – kérdezte mohón Ron. Hermione fájdalmas tekintettel pislogott rá, azt üzenve vele: „ Ne mondd, hogy magadtól nem tudod!”. Mégis türelmesen bólintott, talán, hogy: „ Rendben, nem kapom fel a vizet.”.

- Ha láthatatlan tintával írták, akkor azt deradírral simán elő lehet csalogatni. Ha úgy varázsolták láthatatlanná, akkor viszont csak bonyolult módszerrel lehet feltörni a bűbájt, de az is lehet, hogy Fidelius van rajta. Akkor el is vesztünk. Ámbár lehet az is, hogy valakinek szánták a levelet, ezért csak a címzett láthatja a tintát.

Harry már belezavarodott a magyarázatba, ezért gyorsan elhallgattatta lányt.

- Azt mondd, te fel tudod törni?

Hermione somolygott.

- Megpróbálhatom.

És próbálta. A múltban lévő Harry nem figyelte teljesen, mit motyog a lány, miközben a pálcáját lengeti a papiros felett, ám a másik Harry nem szalasztotta el egyetlen szavát sem.

- Nézzük a deradírt… Nem, ezzel nem lehet, akkor a titkosító bűbájok…

A barna hajú lány erősen koncentrálva hadart el több varázsigét, közben két társa távolabb húzódott, és a múltbéli Harry halkan beszédbe elegyedett Ronnal. A másik csak a lánnyal törődött.

- Hála az égnek! – hunyta le szemét Hermione egy megkönnyebbült mosollyal. Harry ebből arra következtetett, hogy a levélen nincs Fidelius-bűbáj, mellyel tökéletesen el lehetett rejteni egy információt, hiszen az csak a titokgazda lelkében lelhető fel. Ez volt a lényeg, ezt akarta tudni. Hermione boldogan csatlakozott a másik kettőhöz, s Harry szomorúan nézte őket.

- Jó hírem van! – A múltbéli Harry szeme felcsillant egy cseppet. – A levélen egy különleges bűbáj ül. Ellenőriztem, két különböző személynek is szólnak rajta információk. Ha megtalálnánk azt a két személyt, egyszerűen elolvashatnánk az üzenetet.

- És? – türelmetlenkedett Ron. – Kik azok?

Hermione elszontyolodott.

- Nem tudom, Ron. A levél irtó hosszú, ám csak a kijelölt címzett tudhatja meg, mi áll benne. Ez nagyon furcsa… azt gondolnánk, hogy Harry az, de ezek szerint mégsem.

- Akkor ott vagyunk, ahol a part szakad – húzta el a száját a szemüveges fiú, és fájdalmas fintorral megsimogatta a bársony csomagolást. – Sehogyan nem lehet kideríteni, kinek küldték? Vagy egyáltalán, kik írták?

- Hogy ki írta, azt nem – Hermione keze végigsiklott a pergamenen, majd elgondolkodva folytatta. – De a stílusa, a varázslata… az olyan mint az ujjlenyomat, mindenkinek egyedi… és bármilyen hihetetlen, de ez nagyon ismerős nekem. Nem tudom, kinek a bűbája, de a mágiájának a nyoma nagyon hasonlít valakiére. Talán Dumbledore?

- Az megmagyarázná, hogyan maradt épségben a levél! – csapott a tenyerébe Ron, és csak úgy sugárzott arcáról a magabiztosság. – Szedjük össze! Adott egy boríték, egy üzenettel, amit valakinek szántak, és nagyon fontos volt, hogy épségben maradjon. Mivel a Potter-háznál találtuk, nagyon valószínű, hogy valamelyikük írta, nem hiszem, hogy más idejuttathatta volna. És… Harry szülei megkérték Dumbledore-t, hogy vigyázzon a levélre…

- És a varázslat az élete végéig kitartott, ezért van ilyen jó állapotban – kapcsolódott be az izgalmas beszélgetésbe már Harry is. – Ez nagyon jónak tűnik… de a szüleim miért hagytak volna valaki másnak üzenetet, miért nem nekem?

- Egyszer talán megtudjuk – mosolygott szomorúan Hermione, és felállt a földről, ahová leültek megvitatni a dolgokat. – Egy láthatatlan levél James és Lily Pottertől, Dumbledore segítségével… ráadásul két személynek… ez túl nehéz, és nincs is időnk töprengeni rajta. Javaslom, folytassuk az utat, és, ha már leszámoltunk Voldemorttal, majd akkor megnézzük!

Harry és Ron csüggedten bólintottak, majd lassú sétával elindultak az erdőből kifelé. Harry maga is koncentrált…

Azonnal az igazgatói irodában találta magát. Dumbledore még mindig a helyén ült, és még mindig kíváncsi volt – tehát nem pillantott a merengőbe. Felszabadultan sóhajtott, és szerényen mosolyogva kivette emlékét a tálból. Az igazgató felvonta szemöldökét, de még mindig nem kérdezett.

- Igazán hálás vagyok, uram, a segítségéért – mondta neki, és az ajtó felé indult. – Ne haragudjon, amiért titokzatoskodom, de muszáj volt megnéznem ezt az emléket… Köszönök mindent.

Visszafordult az ajtóból, s egy pillanatra, mintha valami szomorúságot látott volna elsuhanni a professzor arcán, mielőtt egy bólintással útjára bocsátotta volna. Harry gyorsan felkereste a Szükség Szobáját, és azonnal írt egy levelet… egy levelet, James Potter részére.

***

James és barátai Tonks lakásán ültek. Nem mentek többé semmilyen titkos helyre, hiszen mindegyikük közel akart maradni a Szent Mungóhoz. Ugyan naponta nem mertek bejárni a továbbra is kómás állapotban levő Mrs Weasley-hez, de azért gyakran meglátogatták. James sosem érezte még ilyen bűnösnek magát, s csak Ginny tartotta vissza attól, hogy elmeneküljön a Herceghez. Valamiért úgy sejtette, a varázsló, és a társa jobb hatással lenne rá, mint letargikus társai, de nem akart gyávának tűnni, sem maga, sem más előtt.

Elteltek lassan a meleg hónapok, melyeket amúgy is ködös esték jellemeztek, s lassacskán az ősz szele söpört végig rajtuk. James ezekben az egyre esősebb időkben leginkább szeretett egyedül maradni, bár szülinapján, július harmincegyedikén azért cseppet boldog volt, mert szinte minden Weasley-t megismert, akik egyáltalán nem hibáztatták semmiért, továbbá találkozott néhány Rendtaggal is. A Főnix Rendje nevű alapítványba ő is bele tartozott, de nem érezte magát a tagok közé. Alastor Mordon például igencsak megrémisztette.

Szóval, egy augusztus végi, esős, borús napon, amikor mindenki a konyhában szürcsölgette teáját, James úgy érezte végre ideje összeszednie magát. Nem beszélt ugyan titokzatos megmentőiről, és nem is hallott felőlük sem semmit, mégis kötelességének érezte, hogy érdeklődjön utánuk.

Bevonult szobájukba, magára zárta az ajtót, és nekiállt körmölni. Vagy egy tucat pergament elhasznált, és a tűzbe dobott, mire végre olyat alkotott, ami tetszett neki.

Kedves Szőke, Hercegem!

Minden rendben van. Meg lettek bocsátva a dolgok. Ez nem kis megkönnyebbüléssel töltött el, de a segítséged nélkül sehol sem lennék. Szeretnék továbbra is beszélő viszonyban maradni Veled, nagyon örülnék neki, ha a szelíd kutyus mellett lenne még elég érett társam az őrült hajszában. Össze is adhatnánk, amink van, a tapasztalatod, és tehetséged sokkal többet érne magányomnál… Kérlek, üzenj majd nekem, és az a harmadik is mondhatna valamit. Remélem, nálatok is csend, és béke van. Várom mielőbbi, lehetőleg pozitív válaszod.

Ágaskölyök

James tudta, hogy a fogalmazása kicsit talán zavaros, de amilyen bölcsnek megismerte a Herceget, úgy vélte, érteni fogja, hogy kire, mire utal.

Fred elhozta neki Hedvig nevű hóbaglyát, akit rögtön útnak indított. Most, hogy megint nem volt mit tennie, úgy döntött, tanul egy kicsit. Harryként lehet, hogy többet kellene tudnia, hiszen a fiú idén már tizennyolc éves volt…

Kedvetlenül ült ágya szélére, és a ládájában kotorászott. Még sosem volt ideje úgy teljesen átnézni holmijait, így most érdeklődve forgatta meg az egyik rekeszben talált, mini gyanuszkópot, mely – nem kis ijedségére – visítva pörgött tenyerén. Persze, csak, amíg be nem dugta egy visszataszító színű zokniba. Nagyot sóhajtott, majd visszahajolt a ládája fölé.

Egy ing alatt egy vörös bársonyt tapintott ki, de nem nagyon tűnt ruhának, inkább csak egy anyagdarabnak. Ám mikor elővette, elakadt a lélegzete.

A koszos bársony az édesanyja zsebkendőtartója volt. Elsőre megismerte az aranyszegélyt, és a belsejében az apró monogramot: J.P. Juliett Potter… de akár James is lehetne. Fájdalmasan simogatta meg a zsebkendőtartót. Eddig egyik régből maradt fénykép, vagy tárgy sem rendítette meg ennyire, mint anyja hagyatéka. Tisztán élt még emlékeiben a boszorkány meleg ölelése, a nevetése, a simogató kezei, melyek olyan finomakat főztek.

Zizegésre lett figyelmes, ahogy a bársonyt a párnája alá akarta csúsztatni. Szemöldökráncolva vette újra a kezébe, és óvatosan, mintha porcelánból lenne, kihajtogatta az elmaszatolódott anyagot.

A borítékon, melyet kihúzott belőle, az ő neve díszelgett.

James Potternek

Felvonta szemöldökét, és megújult kíváncsisággal nézte meg a feltört pecsétet… főnix… a családja jele… még régen használták a pecsétet, a Potterek, ám már apja is felhagyott vele. James azonban mindig sokat forgatta a címeres gyűrűt, neki nagyon tetszett.

Több ív papirost is elővett a borítékból, melyeket teleírtak.

Kedves James!

Bizonyára nem tudod, mi történt veled. Bemutatkozom: a nevem Harry Potter. A fiad vagyok. Legalábbis olyasmi, de innen nézve, inkább az apád… Szeretném elmagyarázni, mi történt azon a napon, amikor átestünk egymás életébe.
Lucius Malfoy halálfalóval kerültem összetűzésbe. Megmenekültem volna, ha nem ölöm meg Peter Pettigrew-t (úgy sejtem, Ronald Weasley, vagy Hermione Granger beavattak a titkokba), azonban arra nem maradt időm, hogy elhoppanáljak Malfoy átkának becsapódása előtt. Egy Viteus Mutatum nevű varázsigével kiszakította a lelkeinket, és kicserélte az időn keresztül. A varázslatot azonban csak ugyanazon a helyen, ugyanabban a pillanatban, ugyanaz a személy tudja feloldani, aki kimondta… A jövőbeni Lucius Malfoy. Ahhoz azonban, hogy sikerrel is járjon, nekem is ott kellene lennem melletted… A varázslat visszafordíthatatlan. Jobb, ha ebbe belenyugszol. Sajnálom, hogy így alakult.
Fontos mondanivalóim vannak, ebből az egyik: Hugrabug serlege. A vérfarkasoknál van, Dél-Skóciában. Remus biztos ismeri a helyet, neki, ha jól tudom, gyakran kellett kémkednie a bestiáknál a Rendnek. A hegyre felfelé menet van egy viszonylag használható alagút, ám nagyon lejtős, és törmelékes, és elég nyaktörő – hidd el, tudom, mit beszélek, megjártam az utat Tapival.

James könnyes szemekkel olvasta a sorokat. Az apja… üzent neki. Tovább olvasta a levelet, mely egy másik horcruxról is szólt, majd Harry kitért barátai ecsetelésére. Sok mindent megtudott Hermionéről, Ronról (szíve többször is megsajdult, mikor a vörös fiú nevét olvasta), Lunáról, Neville-ről, és végül, de nem utolsó sorban Ginnyről. Az együtt töltött hét év tapasztalatait leírta neki, mindent, amire csak nehezen jöhetett volna rá… néhány sort többször is átfutott. Elnézegette a kézírást, mely kissé kapkodó, mégis lendületes volt.

Bár több íven keresztül szólt még az üzenet, James letette maga mellé az ágyra, és párszor megtörölte szemeit. A horcrux érdekelte volna most a legkevésbé, azonban tudta, hogy nem hallgathatja el a fontos információt. Össze kell szednie magát, túllépni a megrázkódtatáson, hogy valaki, akit nem ismerhetett, ennyire aggódott érte, és tájékoztatni fáradt barátait… De hogyan tudja említés nélkül hagyni Harryt?

Megtörölte arcát, és kivánszorgott a konyhába.

Remus kedves mosollyal pillantott fel rá merengéséből, mint mindig. Ginny és Hermione fényképeket nézegettek, Luna pedig kihívta Neville-t egy sakkpárbajra… de az egész olyan felületes volt, olyan nyomott, és keserű, hogy újra könnyek szöktek a szemébe, és még elszántabb lett. Kell az a horcrux.

- Figyeljetek egy kicsit… - kezdte halkan, az ajtóban dermedve. Barátai reménnyel telve emelték rá tekintetüket. Annyira hittek benne…

- Baj van? Miért sírsz? – lépett hozzá aggódva felesége, és megsimogatta arcát. Lehunyta szemeit, mert forgott vele a világ. Miért most kell rosszul lennie?

Leültették egy székre, és egy bögrét nyomtak kezébe. Olyan nyomorultul érezte magát, mint még soha, ahogy arra gondolt, hogy hányan haltak meg miatta… érte… ezért kell megölni azt a szemetet. Az apjáért. Megérdemli.

- Azt hiszem, tudom, hol van a serleg, amit keresünk – nyögte ki, hogy végre megszabaduljon titkai egy részétől. Tudta, hogy barátai szorosan köré gyűltek, ebből erőt merített, és folytatta. – Skóciában, a farkasoknál.

- Honnan veszed? Én sosem láttam – hallotta meg maga fölött Remus éles, és talán döbbent hangját. Reszketve felnézett rá.

- Egy levélből, ami abban a vörös bársonyban volt.

Ennek hallatán Hermione szeme elkerekedett, majd olyan gyanakvóan húzódott össze, hogy szemöldöke egy egyenes vonallá változott. James gyorsan másfelé nézett, mert apja levele figyelmeztette, hogy Hermione háromszor olyan gyorsan kapcsol össze, kombinál dolgokat, mint egy átlagos ember, és a legilimenciához is remekül ért.

- Ki írta a levelet? – fürkészte felvont szemöldökkel Remus, s ő is vesébe látó, mégis valamilyen titokzatos pillantással illette. James sejtette, hogy rossz ötlet volt a levelet felhozni, mert esetleg lehet olyan dolog, amit nem tud, de már nem visszakozhatott.

- Dumbledore professzor – hazudta sok szemrebbenéssel. Ginnyék egyre lelkesebben nézték, ám a két „okostojás” továbbra sem tágított, hogy megtudják, mit titkol előlük. – Ő… ő üzente, hogy pusztítsuk el minél hamarabb, és sok sikert is kívánt hozzá. El kell mennünk, azonnal! Az az utolsó horcrux, el kell tüntetnünk!

Remus és Hermione szótlanul összenéztek. Úgy látszott, egy rugóra járt az agyuk, de ők csak ketten voltak, négy ellenében.

Ginnyvel még terveztek egy utolsó látogatást Mrs Weasley-hez, ezt másnap délelőtt megejtették, majd csomagolni kezdtek, és – a két gyanakvó társ oldalán – útnak indultak, hogy végre elszámoljanak Voldemort lelkének darabjával.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés