James Ginny oldalán lépkedett, előttük Remus haladt, ő mutatta az utat. Tudta, hogy mindnyájukat megviselte már a folytonos menetelés, ám most mindükben egy különös elszántság égett, ami még legyőzte a gyászukat, s elcsalogatta őket Ron temetéséről is.

Már éjszaka volt, de közeledtek a skót hegylánchoz. A Hold félig telten világította be útjukat, ám még így is szokatlan sűrűségű sötétség ült a tájon, amitől James megborzongott. Halvány fejfájás környékezte, a sebhelye egészen tompán sajgott. Határozottan rettegett ezektől a tényezőktől, de inkább nem említette.

Remus egyre többször torpant meg, hogy hallgatózzon, vagy szaglásszon – emberként is tudta hasznosítani farkas-képességeit, s ez most nagy hasznukra vált. Úgy jártak a nyomában, mint az árnyék, s csak remélték, hogy mindannyian túlélik ezt az éjjelt. Egyhetes utazás után viszont még ez sem tűnt túl vészesnek, már lassan úgy voltak vele, hogy nekik mindegy, csak legyen vége. Így, vagy úgy…

- Álljatok meg! – emelte fel váratlanul karját barna hajú vezetőjük, s ők úgy dermedtek meg, mintha Sóbálvány-átokkal sújtotta volna őket. James torka annyira elszorult az ijedtségtől, hogy levegőt is alig kapott. – Azt hiszem, jó helyen járunk.

Felmutatott az előttük elnyúló hegyre, melyet még egy gazos tisztás választott el tőlük. Semmi nem utalt rá kívülről, hogy a hegy belsejét vérfarkasok laknák… bár James abban reménykedett, hogy a bestiák csak átalakuláskor jönnek ide, s így most nem lesz sok dolguk. Tudta, hogy ez halvány, hiú ábránd, de beleborzongott a tudatba…

Látta már Remust vérfarkassá alakulni, nem is egyszer, tudta, hogy milyen ez a kór, de azt is sejtette, hogy az itteni bestiák inkább harapják meg őket így emberalakban is, mint ésszerűen elbeszélgetnének velük. Szóval semmi képpen nem lenne szívélyes a fogadtatásuk.

Görnyedve indultak tovább, óvatosan, egymás lábnyomába taposva, hogy még hátulról se hagyjanak nyomot. James keze már egyfolytában a pálcáját markolta, tenyere nyirkos volt, és szemüvege is állandóan le akart csúszni verejtékes orrán. De kitartó maradt. Muszáj volt annak maradnia, a barátai számítottak a segítségére… az apja számított rá. Azért küldte a levelet.

Gyorsan száműzte elméjéből az üzenetet, mert nem volt célszerű ezen töprengenie, most nem, és amúgy is fájt a feje, s a gondolkodás csak rontott rajta. Szemét ismét a közeledő magaslatra szegezte, és el sem vette addig pillantását, míg a fák közé nem értek. A kis erdő lombjai hatalmasak voltak, s elzárták előlük a jótékony holdfényt, így minden fogódzkodójuk elveszett. Remus tenyere csúszott karjára, az övé pedig Ginnyébe kulcsolódott. A lány is valószínűleg megragadta a többieket, így folytatták az enyhe emelkedőn az utat.

Amikor már magasabban jártak, mint a lomb, már Remus is elbizonytalanodott, kicsit remegett, ám hozzájuk képest semmi volt. Jamesnek, mióta másztak, már sokszor mentette meg az életét a varázsló – ha nem fogta volna kezét, lábai egyszerűen kicsúsztak volna alóla, és leesett volna a hegy tövébe.

- Ott látok valamit! – Neville remegősen kinyújtott karja egy tőlük nem messzi pontra mutatott. James kimeresztette szemét, és lassan közelebb osont ahhoz a valamihez. Egyáltalán nem örült, hogy rögtön megtalálták a bejáratot, annak meg még annyira se, hogy teljesen sötét volt. Remus hajolt mellé, hogy ő is szemügyre vegye a nyílást.

- Igen, ez lesz az. Én mindig a túlsó oldalról mentem be, de az szerintem túl veszélyes most nektek… meg kell bíznunk ebben.

- Én megyek elsőként! – jelentette ki elszántan Ginny. James tekintete elsötétült, ahogy kis felesége a nyíláshoz ment, és fejét lehajtva megtette az első lépéseket lefelé.

- Ginny, gyújts pálcát! – figyelmeztette Remus a lányt, de szeme már a környéket fürkészte ellenségek után kutatva. A vörös lány varázspálcája halvány fénnyel lobbant fel de így sem sok látszott az útból.

- Hangokat hallok – ért el hozzájuk Ginny suttogása, s alakja megtorpant az alagútban. Mind megfeszültek, és a kijárathoz gyűltek. Hermione és Luna már most előre szegezett pálcával meredtek barátjuk után.

- Milyeneket, és honnan? – Remus beljebb merészkedett a nyíláson, hogy segíthessen Ginnyinek, ha történne valami. James gondolkodás nélkül követte.

- Várjatok! – szisszent fel Hermione, aki még a holdfényben topogott. James és Remus megrezzentek, és villámgyorsan megfordultak.

- Mi van, ha kifelé jönnek, és mi meg bent szorongunk? – folytatta a lány szaporán süllyedő mellkassal, ijedtségbe dermedt arckifejezéssel. Elgondolkodott azon, amit a lány mondott, és újult félelemmel, fájóan lüktető szívvel fordult Remus felé, aki ott állt tőle öt centire, mert másképpen nem fértek volna el.

- Nem hinném, hogy ezt a járatot szokták használni emberalakban – suttogta vissza a barna hajú lánynak, majd tekintete Ginny irányába fordult. – Te meg hagyd égve a pálcád… Ginny! Ginny!

James szeme előtt elkezdtek mindenféle piros karikák táncolni, de nem azért nem látta feleségét… hanem mert ott sem volt. Lábai automatikusan elindultak lefelé a sötétben, s már Remus sziszegése, és társai kiáltozása sem állította meg. Növekvő rettegéssel nézett a semmibe, amíg lába a levegőben nem akadt.

Pontosabban arra nem lépett, mivel valójában véget ért a talaj. Jamesnek máris jelentkezett az a zökkentő érzés a gyomrában, ami akkor, mikor megcsúszik a lépcsőn, és a következő pillanatban pedig már lefelé száguldott, egy kisebb járatban. Száját összeszorította, szemüvegét levette, de nem próbálta meg tenyerét a földre tenni, hogy csillapítsa a gyorsaságát, hiszen akkor csuklóból le is szakadna karja.

Halvány fény hatolt a szemébe, de mire ez tudatosult is benne, már egy iszonyatos puffanással landolt egy nagyobbacska üregben, melyet fáklyák világítottak meg.

- Harry! – hallotta meg felesége édes hangját, s nyomban elfelejtette a fájdalmat, amit jobb lábában érzett, és feltápászkodott, hogy körülnézhessen.

Ginny egy lépésnyire állt tőle, felrepedt a szája sarka, s szép haja is összeborzolódott, de egyébként épnek tűnt. A lány megölelte, s ő viszonozta a megkönnyebbült gesztust. Tekintete közben végigsiklott a barlangon, és nem messze meglátott egy nyílást, melyen furcsa villanások szökkentek ki…

Felkapta fejét, de mielőtt megkérdezte volna feleségét, hogy mi folyik itt, súrlódó hang hatolt fülükbe, és Remus alakja bukkant fel a lejtős útban, melyet társaié is követtek, s egy nagy kupacban vetődtek ki a padlóra. James csak egy pillantásra méltatta őket, majd bicegve a járat felé settenkedett, igyekezve, hogy ne szisszenjen fel a jobb lábába nyilalló fájdalomtól, és óvatosan belesett a másik verembe.

Az első, ami tudatosult benne, hogy a helyiség hatalmas, amolyan gyűlésterem, vagy hasonló. A második, hogy a benne lévők nem alakultak át ugyan, de iszonyú felfordulást okoztak, mivel üvöltve verekedtek valami felé. Aztán észre vette a valamit.

Gyomra a padlóra süllyedt, ahogy két ismerős alakot pillantott meg a felbőszült vérfarkasemberek gyűrűjében. Tőlük származtak a színes (többnyire zöld és vörös) villanások, ám jócskán vesztésre álltak. Lábai új erőre kapva lendültek mozgásba, miközben előkapta pálcáját, és egy Stuporral egyszerre egy tucat bestiát terített le.

A két alak ránézett, s szemük elkerekedett, de csak egy másodperc erejéig, hiszen a farkasemberek tovább próbáltak a közelükbe férkőzni. Azok, amelyek túl messze kerültek a varázslóktól, most James felé indultak, és ő emlékeiben kutatott megfelelő bűbájok után.

Barátai mögé érkeztek, harcra készen, s már együtt mondták ki az első Obstructot. A váratlan felmentő sereg minden bizonnyal meglepte a vérfarkasokat, és veszítettek lendületükből, pedig ők még mindig jelentős előnnyel bírtak.

James próbált elszakadni társai tömegéből, és abban az irányban kezdett el támadni, amelyik a két férfi felé vezetett. Néha elfintorodott, mert nem egy bestia még így emberként sem különbözött a farkasoktól, tekintve, hogy valószínűleg nem fürödtek minden nap, és a fogukat is csak egyszer egy évben mosták meg. Ám az előnyére vált, hogy ezek az emberek nem tudtak igazán varázsolni, inkább rézből, és, a „gazdagabb” egyedek, aranyból készült kardokkal, illetve hatalmas, több méter hosszúságú bárdokkal közeledtek, melyeket azonban ő egy pöccintéssel megszabadított gazdájuktól.

Elszántsága meg is hozta az eredményét, mivel egy pár karcolással sikerült pár méternyire megközelítenie a két harcolót, akik lassan a verem falához szorultak. A terem visszhangzott az üvöltésektől, és a varázslatoktól, melyek most már minden irányból érkeztek; valószínűleg barátai is inkább külön váltak. Viszont így nem nyílt alkalma kielégíteni kíváncsiságát, és megrökönyödését a másik kettő segítségével, csak, ha közvetlenül melléjük ér.

Egy fehér, hosszú hajú férfi közeledett felé. Nemes vágású, márványfehér arcát azonban sűrű, fekete szakáll fedte, mely lassan a melléig ért. Világoskék szemei, és kis pupillája meglehetősen rémisztővé tette, de tekintettel erre, és a kezében tartott, ékkövekkel díszített bárdra, valamiféle vezető lehetett. James nem habozott sokat, varázspálcájából nonverbálisan felé küldött egy Capitulatust, ám ezúttal csak azt érte el, hogy a bestia hátralökődjön pár lépést. Rémülten vette észre, hogy a szakadt ruhák alatt megcsillan valami… ám még a ruhái is bőrből készültek, feltehetőleg sárkány bőréből…

- Francba! – sziszegte, majd hátrált egy kicsit a vérfarkas elől, aki vigyorogva, vicsorogva, tűhegyes fogait rávillantva felé lendítette a bárdot. Épp csak egy centire suhant el szemüvege mellett. James gyors egymásutánban több Obstructoval is megpróbálkozott, de annál az ominózus pár lépésnél nem ért el többet.

Látva vezérük sikerét, újfent többen fordultak feléjük, és vérben forgó szemekkel, szinte nyáladzva settenkedtek James irányába. Hátrálva lövöldözte ártásait támadóira, ám azok kitartóan meredtek rá. Kezdett komolyan pánikolni, és a legközelebbi kijáratot fürkészte… de csak a hatalmas terem túloldalán látott, amelyiken lejöttek, illetve volt egy nagyobb is, viszont az még messzebbinek tűnt.

Háta nekiütközött valaminek, azonban az kinyúlt elé, és egyetlen intéssel tíz farkasembert lökött hátra. Felnézett Perselus Piton sápadt arcára, és hálás bólintással megköszönte a segítséget, majd ismét a támadói felé fordult. Néha ugyan elkalandozott tekintete egykori ellenségére, aki állítólag megölte Dumbledore professzort – most már ebben sem volt teljesen biztos –, és lopva figyelte, hogyan küzd. Hihetetlenül gyors, és lendületes volt, olyan átkokat használt, melyekről James talán nem is hallott soha, és nagyon elszántnak tűnt, ahogy a szőke fiút védelmezte.

Jól megnézte az ifjabb Malfoyt is. Ő nem nagyon emlékezett Luciusra, mert a srác már ötödéves volt, amikor ők elkezdték az iskolát, viszont, ahogy a fiát figyelte, nem is az ő, hanem egy másik arcát látta maga előtt: Narcissa Blackét, aki Sirius unokatetvére, s Bellatrix Black húga volt, és egy évfolyammal alattuk járt. Az ő arcvonásait idézte inkább a fiú, a pisze orrot, a szürke, metsző szemeket…

Lába sajgása visszakanyarította figyelmét a harcra, mely még körülöttük folyt. A vérfarkasok azonban már hátrálva kapkodtak feléjük, úgy tűnt, lassan feladnák ellenük. A fehér hajú holtan hevert nem messze tőle, de fogalma sem volt, ki ölte meg. Egészen addig, míg meg nem hallotta Piton bársonyos hangját, ahogy egy ismeretlen varázsigével vagy ezer sebet szánt bele támadójába. A farkasember hamarosan elvérzett.

Bármilyen hihetetlen, de James kezdte tisztelni a zsíros hajú denevért. Eddig úgy hitte, hogy harcolni se tud normálisan, hogy csak a könyveket bújja, hiszen Siriusszal számtalanszor győzték le a tizenéves változatot, és Pipogyusz (már nem is illik rá ez a név) sosem kezdett időben védekezni…

Viszont az, hogy szinte kedvesen bánt vele, míg nála tartózkodott, hogy ápolta, hogy a segítségét ajánlotta fel, mikor hozzá fordult… nos, ez felnyitotta szemeit. Nem tudott már gyűlölködve végigmérni a varázslón, aki most is megvédelmezte.

Nem tudta pontosan, mennyi idő telt el, mióta megérkeztek, de ellenfeleik már jócskán megfogyatkoztak, és ettől a ténytől elbizonytalanodva, az inukba szállt bátorságuk. Egyre többen igyekeztek a kijáratok felé, s egyre kevesebb küzdő maradt velük a veremben. Ám, amikor egy Avada Kedavra hagyta el Piton száját, és a rongyos ruhájú, görnyedt öregember holtan esett össze, akkor a maradék is vonítva, őrült sebességgel iramodott a nagy járat felé.

James erősen zihált, arcát eltorzította a fájdalom, mert már nem csak jobb lába sajgott, hanem hasfala is, és a homlokán lüktető sebhely, viszont megkönnyebbülve nézett a menekülők után.

- Harry! – visított fel vagy Ginny, vagy Hermione, mire megrezzent, és kétségbeesetten forgolódott a hang forrása után.

Amikor meglátta barátait a föld felett térdepelni, feléjük indult, az egyre jobban a torkába kúszó félelemtől, szaporán verő szívvel. Mi történt?

Hallotta, hogy Piton és Malfoy is követik őt, lihegve, fáradtan, de szemét csak előre tudta szegezni, mereszteni arra, amit nem akart meglátni… a vér a közeledésével párhuzamosan távozott arcból, s helyette inkább fülében dobolt…

Remus mellkasa gyorsan emelkedett és süllyedt. Arca eltorzult a kíntól, melyet egy sebhely okozott a vállán. Hermione tartotta meg fejét, és könnyezve nézte a falfehér ábrázatot. James rárogyott fájó térdére, és megfogta barátja kezét. Hideg és verejtékes volt, akárcsak egész teste, s reszketett.

- Sápi, ne! – nyögte kétségbeesve. Remus nyöszörgött egyet, és megpróbálta felemelni karját, de ordítva vissza is ejtette a földre.

- Félre! – mordult fel csendesen a bársonyos hang, s ő rögtön engedelmeskedett neki. Barátai sikoltva talpra ugrottak, és pálcájukat Pitonra szegezve hátráltak, ő azonban nem mozdult Remus mellől. Megbabonázva figyelte, ahogy Piton felhúzza a varázsló szemhéjait, megméri teste hőmérsékletét, pulzusát, majd hosszú, fehér ujjaival óvatosan végigszánt a sebhely széle mentén.

- Meg tudod gyógyítani, ugye? – kérdezte rekedt, elbicsakló hangon, és esdekelve pislogta ki szemeiből a könnyeket. Piton feneketlenül mély, sötét tekintete az övébe fúródott, majd aprót bólintott.

- Bájitalt kell főzni hozzá, de itt nem akarok – nézett körbe higgadtan a varázsló. – Ki kell röptetnünk a veremből. Ellenőrizzétek az utat! Nem lenne szerencsés, ha a vérfarkasok odakint várnának ránk.

James hevesen bólogatott, majd felpattant, és barátai felé szaladt, akik holtsápadtan, döbbenten meredtek rá.

- Hallottátok, nem? – dörrent rájuk türelmetlenül. – Gyerünk, menjünk!

Hermione dühösen nyitotta a száját, de Ginny megbökte. Bizalmatlanul mérte végig a sötét alakot, és a mellette ülő szőkét, majd Jamesre nézett. Barna szemeiben elhatározottság, és bizalom csillogott, s ő tudta, hogy felesége érte bármit megtenne.

- Menjünk! – mondta a lány is, és karon ragadta Neville-t és Lunát. Azok nem késlekedtek, ám Hermione továbbra is gyanakodva fürkészte őt, dacosan karba téve kezét. Ginnyék hátra sem néztek.

- Ha Miss Granger jobb szeretne itt őrködni, az is megfelel – szólalt meg Piton gúnyosan mosolyogva, majd varázspálcájával felemelte Remust a földről, aki ezt egy elkínzott nyögéssel jutalmazta. – Csak ne lepődjön meg, ha véletlenül itt merészeljük hagyni!

Hermione gyilkos pillantással illette Pitont, de belátta végre, hogy igaza van, s kelletlenül fordított hátat nekik. James feszülten fújt egyet, és sietve ment utána. Hallotta maga mögött Piton és Malfoy lépteit, s ez megnyugtatta. Hermione mellett már elég távol estek a két alaktól, így a lány sziszegve megszólalt.

- Nem hittem volna, hogy összeállsz ezekkel. Esetleg át is álltál Voldemort oldalára? Mikor találkoztál Pitonnal? Amikor Ron meghalt? Megörültél, hogy te is tudsz gyilkolni, és felkerested? A karodon van a Sötét Jegy is?

- Elég! – szólt rá a lányra halkan, mire az berekesztette a dühödt szóáradatot. – Piton megmentette az életemet. Ron miatt súlyos csípő-és gerinctörést szenvedtem, és hoppanálás után el is ájultam. Ha nem szed össze, és nem gyógyít meg, már rég halott lennék.

- Szóval most már ő a hős megmentő? – csattant fel a lány, valamivel hangosabban, és indulatosan kisöpört egy gubancos fürtöt arcából. Körbe néztek, mikor kiértek az alagútba, majd bal felé fordultak, mert úgy tűnt, arra van egy kijárat. James jobb térde őrülten sajgott sebhelyével, de tartotta a lépést Hermionével.

- Nem ezt mondtam, de végül is igen…

- És azon nem gondolkodtál, mit keres pont itt? – vágott a szavába barátja, és szinte már kiabált. – Azok után, hogy megölte Dumbledore-t, még képes vagy azt hinni, hogy a mi oldalunkon áll? Szinte biztos, hogy a horcruxért jött, mert Voldemort ide küldte!

- Ha Voldemortot szolgálná, a kezére adott volna, amikor gyenge, és sebesült voltam! – vágott vissza hangosabban James. – És, az lehet, hogy a horcruxért jött, de nem hiszem, hogy megmenteni akarta tőlünk. Attól is meglepődött, hogy engem meglátott itt.

Hermione nem válaszolt, mert elérték a bejárat szélét, s kinéztek rajta. Megkönnyebbülten sóhajtottak, hogy üres terep fogadta őket, és nem messze odalent meglátták Ginnyéket, ahogy a környéket fürkészik.

Piton és Malfoy csak öt perccel később bukkantak fel, Remus lebegő testével. A fekete varázsló intett, hogy kövessék, s James gyorsan meg is tette. Tudta, hogy társai bizonytalanul egymásra néztek, de érezte, amikor végül mégis utána mentek.

Malfoy az oldalán sétált, az erdő túlsó fele felé. A fiút nézte. Neki kellett volna megölni Dumbledore-t. Nem csodálta, hogy nem sikerült neki.

A szőke srác ránézett, majd vékony ajkai kis mosolyra görbültek.

- Mi az, Potter? Olyan szokatlan, hogy anélkül képes vagyok melletted sétálni, hogy megszólalnék?

- Narcissa Black az édesanyád? – kérdezte James, megkerülve a válaszadást. Malfoy felvonta nemes ívű szemöldökét, majd bólintott. – Csak mert nagyon hasonlítasz rá. Az ő arca is ilyen volt, mikor… - Beharapta száját, amiért megint nem tudta befogni. A fiú kíváncsian fürkészte.

- Viszont apádra nem ütsz – folytatta sután, hogy elterelje a témát, mely egyre feszültebb légkört eredményezett. – Eszembe jutott, hogy ő támadott meg, mielőtt elvesztettem volna az emlékezetem.

Piton hátrafordította fejét, Hermione pedig felszisszent.

- Ezt nem is mondtad! – rótta meg suttogva. James nem fordult vissza, inkább Piton sötét szemeibe nézett.

- Csak nemrég jöttem rá. Még nem volt időm elmondani. Herceg, mi van a horcruxszal?

Piton összehúzta szemét, s ő rájött, hogy most már talán magáznia illene a varázslót, de arra igazán nem állt a szája. A férfi egy pillanatnyi gondolkodás után válaszolt.

- Majd a kunyhóban beszélünk erről – mondta halkan Piton, és még gyorsabban lépkedett, maga előtt lebegtetve Remust.

Kiderült, hogy a kunyhó, amelyben James „annak idején” gyógyulgatott, a hegy másik oldalán található, egy kisebb patak mellett. Bosszúsan gondolt rá, hogy végig itt lazsált a horcrux közelében, majd elfehéredett a gondolatra, hogy a vérfarkasok a közvetlen közelében tanyáztak. Gyorsan, szinte futva mentek be az ajtón, majd gondosan bezárták maguk mögött, több varázslattal, mint amit James valaha látott egy házon.

Remus arra a vékony ágyra került, melyben ő is lábadozott, Piton pedig sietve maga mellé húzta üstjét, és vagy egy tucat különböző hozzávalót, s rögtön munkához látott. James és társai kissé távolabbról figyelték, Malfoy viszont minden mozdulatát éhes szemmel leste, nyilván nagyon szeretett tanulni, főleg a bájitalmestertől.

Remus néha magához tért, olyankor Piton mindig valami fájdalomcsillapító szerű löttyöt adott neki, attól megnyugodott. Hermione már nem foglalkozott egykori tanárával, helyette könnyes szemmel nézte a barna hajú varázslót, ahogy lázasan nyögdécsel, sápadt, nedves arca eltorzul, vagy épp önkívületi állapotban érthetetlen szavakat motyog maga elé.

James már nem izgult annyira. Megismerte eléggé Piton gyógyítási képességeit, hogy tudja, Remusnak nem lesz baja. De ő sem tudta róla elszakítani a tekintetét. A varázsló vállán a mély seb szinte egyfolytában vérzett, és kicsit mintha megégett volna. Ezt nem értette nagyon, de úgy gondolta, kérdéseivel elég, ha a bájital elkészülte után fordul a Herceghez.

Ez talán órákkal is később lehetett, nem számolta. Neville és Luna elaludtak a kandalló előtt. Ginny az ő karjai közt ücsörgött a falnak támaszkodva, de szeme élénken csillogott, s néha könnybe lábadt. Hermione – tisztes távolságban a két halálfalótól – Remust leste, már kissé nyugodtabban, de olykor-olykor szaggatottan sóhajtva. S akkor végre Piton merített a lilán fortyogó főzetből egy bögrébe, és Malfoy szétfeszítette Remus ajkait, hogy meg tudja itatni. A lázas varázsló nyöszörögve küzdött, ám túl gyenge volt, hogy ezt hosszú távon is folytassa, így a bájital hamar lecsúszott a torkán. Eleinte nem tapasztaltak változást, majd az égett szélű seb lassan forrni kezdett. Nem gyógyult be teljesen, de már csak egy kis vonalka maradt belőle, s az nem is vérzett többé.

Piton rutinosan, és meglepően szakszerűen ellátta a sérülést, Malfoy addig a kisebb karcolásokat gyógykezelte egy narancsos krémmel, azután óvatosan visszafektették a férfit a takaró alá. Remus addigra elaludt.

James megkönnyebbülten sóhajtott, és hálás mosollyal nézett a kimerültnek tűnő Pitonra. Az őt fürkészte, miközben leült az egyik fotelba a kandalló elé. Ő a másikat választotta. Még beszélniük kellett.

- Szóval Lucius Malfoy támadt rád? – kezdte Piton a kérdezősködést halkan, és kifejezéstelenül, ám meredten bámulta. James igyekezett saját kis okklumenciájára támaszkodni, ámbár tudta, hogy Pitonnal szemben az vajmi keveset ér.

- Igen, és valószínűleg direkt használt emléktörlést.

- Ez szinte biztos – susogta Piton, de sötét szemei mást üzentek. Már most tudta, hogy hazudik. James megköszörülte a torkát, és hagyta, hogy az emlékei a felszínre törjenek, hogy ne kelljen magyarázkodnia. Piton pillantása előbb hitetlenséget, majd megdöbbenést tükrözött, azután szinte teljesen elsötétült. Mikor pedig James ahhoz az emlékhez ért, hogy Harry levelét olvassa, le is hunyta szemhéjait. James némán könyörgött, hogy Piton hallgasson, mert barátai nem tudnak semmit.

- Azt kérdezted, mi történt a horcruxszal, ugye? – tért át egy másik témára, majd magához röptette kabátját, és belső zsebéből egy repedt serleget vett elő. James megbabonázva nézte, és érte nyúlt. Hermione így már közelebbről is szemügyre merte venni.

- Maga pusztította el? – kérdezte Ginny csodálkozva. Piton szája széle megrándult de bólintott. James felszisszenve dörzsölte meg fájdalmasan lüktető sebhelyét, és ránézett gyerekkori ellenségére. S abban a pillanatban felordított.

Iszonyatosan sajgott a villám alakú heg, úgy érezte, mintha egy tüzes vasat nyomtak volna fejéhez. Egyik kezével maga előtt támaszkodott, míg másikkal a homlokára tapadt, és rászorította ujjait, hogy elmúljon. Tapogatókat érzékelt agyában, majd egy kegyetlen, hideg kacajt hallott, aztán az egész megszűnt.

Sípolt a füle, de hallotta, ahogy Piton kérdezgeti, mit látott. James teljesen elsápadt, vakon megragadta a varázsló karját, és lehúzta magához a földre.

- Jön – nyögte rekedten, az ájulással viaskodva. Le kellett hunynia szemeit, mert a halvány fény is nagyon bántotta, így csak kitalálni tudta, mi történik vele: valaki felemeli, míg léptek dobognak körülöttük, majd az enyhe légáramlat tudatta vele, hogy kimentek a szeles, hajnalodó erdőbe, és sietve folytatták az utat. James magában azon imádkozott, hogy maradjon eszméleténél, viszont rettegése meg arra ösztönözte, jobb, ha már most meghal, mert nem akar még egyszer találkozni azokkal a kutakodó csápokkal, melyek egy nagyon gonosz, és sötét lélekhez tartoztak… és megfertőzték… megint érezte megmozdulni őket agyában, s sebhelye minden eddiginél erősebben pulzált.

Azt hitted? Komolyan úgy gondoltad, hogy sikerül?

Rémülten hallgatta a sziszegést agyában, s még ijedtebben kérdezte magától, hogy mióta érti ő a párszaszót.

Ugyan, Harry Potter, ne játszd meg magad! - nevetett kegyetlenül a hideg hang. - Már nagyon régóta vagy birtokában az ÉN képességeimnek. De ne aggódj! Ma visszaveszem, ami az enyém. Nem lesz több ember a földön, aki az ÉN örökségemet viseli magában! Hm, de mondd csak, hová is tartasz?

- Hová… hová megyünk? – nyögte James, de közben tudta, hogy a száját nem saját maga mozgatja, hangját nem maga mondja… hanem Ő. Ő beszél a szájával, és Piton – mivel most, hogy csukva volt a szeme, és nem tudta legilimentálni, hogy észre vegye – csendesen válaszolt.

- Narcissa házába… Gretna Greenbe. Ott szívesen látnak minket, és Narcissa még véletlenül sem árulná el, hogy ott vagyunk.

- Oké…

A tapogatók távoztak a fejéből, de annyira hasogatott a homloka, hogy nem tudott újra hangokat képezni, nem tudta figyelmeztetni Pitont, aki a karjában cipelte…

A hoppanálás váratlanul jött, és nagyon fájdalmas volt. Amikor kikerült a szűk, préselő érzésből, és meghallotta egy fiatal nő hangját, felordított.

Pukkanás-sorozat rázta meg a levegőt, majd suhogó talárok hangja hallatszott, és társai rémült kiáltásai. Piton teste megmerevedett, s szinte magába szorította, mintha védeni tudná így valamitől. A kiáltozások és sikolyok megszűntek, már csak a füle sípolt újfent…

- Micsoda öröm, Perselus – süvített egy hűvös, magas hang, mire akaratlanul is szétpattantak szemei. A látványtól nem lett sokkal boldogabb.

***

Harry nem hitte el, hogy újra itt van. A tenger sós illata, a lágy, nyári szellő… ismerősek voltak, hátborzongatóak… hiába volt most nappal, akkor meg éjjel.

Regulus bizonytalanul kapaszkodott karjába. Nagyon félt, látszott az arcán. Harry még mindig átkozta magát, hogy elhozta ide. De a fiú megkérte rá… még két évvel ezelőtt megkérte, amikor ő elvégezte a Roxfortot, és az aurorképzőbe kezdett járni. Jól emlékezett arra a napra, karácsonykor.

Ő és Lily fáradtan vánszorogtak haza a hóesésben. Nagyon hideg volt, alig várták, hogy végre ledobhassák magukat a kandalló, és a karácsonyfa elé, és gyönyörködjenek benne egy kicsit, mielőtt elalszanak.

Harry nyitotta a Potter-ház ajtaját, és fennhangon köszönt szüleinek, akik akkor még velük laktak, noha már új lakást kerestek, hogy ő és Lily kényelmesen élhessenek ott.

Anyja tompán visszaköszönt az emeletről, majd fojtott suttogásra lett figyelmes. Léptek jöttek le bizonytalanul a lépcsőn, azután Harry gyomra a padlóra süllyedt, miközben kibújt kabátjából.

Regulus lépett elé, lehajtott fejjel, kivörösödött szemekkel. Lily gyorsan szüleire nézett, akik maguk felé integettek neki, hogy hagyja őket egyedül. Harry kérlelően bólintott, majd mikor menyasszonya egy csókkal fellibegett az emeletre, ő karon ragadta Regulust, és bevonszolta a nappaliba.

- Mintha azt mondtam volna, hogy maradj a Roxfortban – kezdte enyhén dühösen a leszidást, de azért elővarázsolt két csésze, forró teát. Regulus szótlanul átvette, és belebambult.

- Nem akarok tovább tanulni – motyogta mégis nemsokára. Harry fáradtan sóhajtott, és reménytelenül fürkészte a fiatal fiú arcát.

- Miért nem? Nagyon fontos, hogy tanulj, Reg! – Noszogatására Regulus végre rá mert nézni. Sötét szemei élénken csillogtak.

- Nem érdekel, én veled akarok maradni! – vágott vissza a fiú, majd szégyenkezve elpirult. – Tudom, hogy azt szeretnéd, vállaljak valami munkát. De én nem akarok… úgyis mindegy, Voldemort ellen hiába tanulok még többet. Segíteni akarok neked.

- Tudom, Reg – sóhajtott meggyötörten Harry, és beletúrt hajába, mely még nedves volt a rá hullott hótól. – Csak szerettem volna, ha nem hasonlítasz a halálfalókra. Nézd meg, még Piton is elvégezte a RAVASZ-ait! Pedig belőle aztán…

Regulus visszaejtette pillantását ölébe. Harry tudta, hogy nagyon el van keseredve, amiért elüldözi maga mellől, de még mindig, valahol mélyen abban reménykedett, hogy legalább ezen változtathat. De úgy tűnt, ha nem viszi magával Regulust mindenhová, akkor a fiú egyedül vág neki a dolgoknak. Képes rá, hogy elnyerje végre a tiszteletét. Akkor meg már inkább maga mellett tartja, úgy legalább vigyázhat rá.

- Tudod mit? – szólalt meg hosszú, kínos hallgatás után. – Ha elvégzed az iskolát, elviszlek magammal. Most még semmi biztosat nem tudok a horcruxról, még sok mindennek szeretnék utána járni, de addig te menj vissza tanulni, kérlek! Amint meglesz a medál, szólok neked, és elhozlak, de még… könyörgöm, kölyök… bírd ki még egy kicsit!

Regulus sóhajtott, majd bólogatott, és a következő pillanatban már szorosan ölelte.

Megtette, amire kérte. Várt rá. És most, kénytelen-kelletlen, itt voltak. Együtt. Lenézett a csúszós, vizes sziklákra, Regulus pedig miden mozdulatát utánozta, így utána hajolt.

- Tudsz úszni? – vigyorgott rá elszoruló torokkal, a fekete fiú pedig nyelt egyet, és bólintott is, meg a vállát is megvonta, majd lesütötte szemeit, és megcsóválta fejét. Harry legyintett, közben igyekezve, hogy félelme ne látsszon arcán.

Lassan, maga mögött húzva Regulust, lépkedett lefelé, s arra gondolt, hogy a lehető legtöbbet megtette az ügy érdekében. Regulus ujjai remegtek kezében, megszorította őket, hogy erőt adjon a fiúnak.

Az utolsó kiszögellésre érve megálltak kicsit pihenni. Regulus szorosan kapaszkodott belé, nehogy a felcsapó hullámokba essen. Harry orrára erősítette szemüvegét, és megkereste a bizonyos nyílást a barlangon.

- Látod, azt ott? – mutatott rá, amikor megtalálta, s várta, hogy Reg bólintson. – Ott kell bemenni. Ha a vállamba kapaszkodsz, tudok veled úszni, de azért próbálj te is küzdeni, rendben, öcsi?

A fekete hajú fiú bólogatott, majd mögé állt, és átkarolta nyakát. Kellett hozzá egy kicsit nyújtóznia, de végül is megtalálták a kényelmes testhelyzetet.

Harry vett egy utolsó, nagy levegőt, és beugrott a vízbe. Métereket süllyedtek, mire össze tudta szedni magát, és elkezdett úszni. Regulus köhögve szippantott egyet a levegőből, amikor kibukkantak a habokból. Harry is kicsit nehezebben lélegzett, de nem várakozott tovább, hamar túl akart esni ezen a szörnyű utazáson.

A víz hamar jéggé fagyasztotta kezét, lábát, de muszáj volt kitartania. Regulus súlya jelentősen hátráltatta a haladásban, mégis elég gyorsan a kanyargó alagút végére értek. A természet alkotta lépcsők felvitték őket az előbarlangba, melyből tovább kell menniük, ám még semmit nem láttak – idebent sötét volt, ő meg nem gyújtott pálcát.

Előkotorászta varázseszközét, és világot gyújtott. Regulus dideregve követte példáját. Egy gyors bűbájjal megszárította magukat, majd talárja belső zsebéből egy kis fiolát vett elő, és a falhoz sétált. Regulus – már csak a félelemtől reszketve – kíváncsian figyelte, mit csinál.

Kihúzta a dugót az üvegcséből, és a benne lötykölődő sárkányvér felét a falra loccsantotta. Remélte, hogy az ajtó nem rendelkezik felismerő varázslatokkal, és nem kell sebet ejtenie magukon, hogy bejussanak. Szerencséjükre – vagy nem – a bejárat nem akadékoskodott, és azonnal megnyílt előttük.

- Vigyázz, hogy ne lépj a vízbe, és gyere mindig szorosan mögöttem! – adta összeszorult torokkal az utasításokat a sápadt fiúnak, s Regulus szaporán bólogatott. Nem is sejtette, hogy Harry jobban fél, mint ő. Hiszen Harry, vele ellentétben, már járt itt, és tudta mire számíthatnak.

Egész arca verejtékben fürdött, miközben a sötét barlangban mentek, a keskeny padkán. Regulus egyszer megnézte a sima, fekete víztükröt pálcája fényében, majd borzongva a háta mögé zárkózott.

- Nem lehetne csak úgy idehívni a horcruxot? – kérdezte magasabb hangon, és úgy suttogva, mintha illetlenségnek tartaná a hangos beszédet. – Vagy nincs itt?

- De igen, itt van – mutatott a távolban halványan derengő, zöldes fényre, és igyekezett nyugodtan viselkedni. – De nem, nem lehet idehívni.

Regulus nem kérdezte meg, honnan tudja, amit hálásan vett. Nem szívesen javasolta volna, hogy próbálja ki, mi történik, ha magához invitálja a horcruxot, hiszen jól emlékezett, ő is hogy megijedt, amikor az inferus kiugrott a vízből. Elég, ha Regulus majd később jön rá…

Megállt ott, ahol emlékei szerint Dumbledore-ral is, és kezét a levegőbe nyújtva tapogatózott. Mélyen be kellett hajolnia a víz fölé, mire megérezte ujjai alatt a csónak láncát, mellyel a tó közepére juthatnak. Egy varázslattal láthatóvá tette a láncszemeket, majd húzni kezdte a csónakot a vízből. Nem ment könnyen, mert a víztömeg szorosan tartotta magában, ám végül mégis felbukkant a zöldes színű hajócska orra, és halk csobbanással a vízre bukott.

Regulus imbolyogva mászott bele, s Harry is követte őt, majd, mikor elhelyezkedtek az egyszemélyes ladikban, csendesen szelni kezdték a feketeséget. Regulus görcsösen kapaszkodott a hajó szélébe, térde a víz fölé lógott, majd pillantása (Harry szerencsétlenségére) lefelé esett.

- James! – sikoltott fel a fiú, és kis híján felpattant… aminek az lett a vége, hogy valójában szorosan belesimult Harry ölébe, minél közelebb hozzá, annál jobb-alapon. – Az ott egy inferus volt?

- Nyugalom, nem bántanak – mondta suttogva, s csak nagyon nehezen, mert tudta már, mit is fognak tenni azok a hullák, ha meg lesz a horcrux. – Ne félj tőlük!

Reg persze továbbra is zihálva meredt lefelé, az egyik holttest élettelenül szürke szemébe, és márványfehér arcára.

Amikor elérték a kis szigetet, gyorsan kikászálódtak a csónakból, és a nedves kövezeten tettek pár lépést befelé. Regulus tekintete akkor már a kőtálat fürkészte az oszlopon, s megbabonázva figyelte, ahogy a zöld méreg kering benne. Harry fájdalmasan kapáló szívvel állt mellé, és feltette a felesleges kérdést.

- Ez méreg, Regulus – kezdte csendesen a bevezetőt, de ő is a tálba bámult. – Hoztam magammal egy csomó bezoárt, nem tudom, mennyit segít majd, de minden korty után adnod kell nekem belőle! Ugyanis nem lehet mást tenni a bájitallal, mint meginni. Megteszed ezt nekem?

Regulus szeme elkerekedett, arca a borzalomtól eltorzult, és hevesen megrázta a fejét.

- Nem akarom, hogy te igyad meg! – kiáltotta kétségbeesve. – Engedd, hogy én tegyem!

Harry ettől félt, mégis, szinte várta, hogy elhangozzon. Nem akart volna rábólintani a kérésre, ám sejtette, hogy Regulus nem tágít addig, amíg nem ad pozitív választ. Rohadt életbe, miért?

- Ahogy akarod – hallotta meg saját, remegő hangját. – De figyelmeztetlek, ez Voldemort találmánya, és, ha a bezoárok nem tudják kiküszöbölni…

- Inkább én haljak meg, mint te – suttogta Regulus könnybe lábadt szemekkel. Harry keserű szájízzel vigyorodott el, és gyorsan magához rántotta Reget. Annyira hozzánőtt már a kölyök…

- Megmondod majd Siriusnak, hogy nagyon szeretem? – kérdezte náthás, tompa hangon a fiú, és még jobban szorította. Harry kaparó torokkal bólintott. Regulus szipogott párat, majd elengedte, és bátran felszegett fejjel a kőtálhoz lépett. Harry elzsibbadt aggyal varázsolt elő neki egy poharat, és ő itatta meg a fiút. Keze eleinte nem akart engedelmeskedni, de Regulus bíztató pillantására mégis a fiú szájához emelte a serleget.

Ahogy az első korty lecsúszott Regulus torkán, a fekete hajú fiú fájdalmasan összerándult, majd lehunyt szemeiből megint megeredtek a könnyek. Elfordította a fejét, mert nem bírta nézni. Helyette gyorsan a szájába tömte az első bezoárt a zsebéből, ami elporladt, ahogy Reg kicsit megrágta, és feloldódott. Harry fájó mellkassal, nehezen lélegezve merített még egyet, majd megint és megint, s minden pohár bájitalt egy bezoár követett.

Regulus a hetediknél felordított és a padlóra rogyott volna, ha Harry nem tartja meg. A fiú nyöszörgött, és kapálózott, mintha védekezne, de közben úgy itta a mérget, mintha valami nagyon ízletes koktél lenne…

Harry egyszer már végigélte ezt, és fogalma sem volt, hogy most hogyan bírja. Egyszerűen nem értette, hogy lehet, hogy még mindig talpon van, és miért nem csap már bele a villám, hogy ilyesmit művel a számára egyik legfontosabb emberrel.

A bájital alján feltűnt a horcrux körvonala, megpróbálta hát kivenni belőle. Nem kis meglepetésére sikerült neki, ujjai egyszerűen átszántottak a zöld folyadékon, és megragadták a medált. Leültette Regulust a földre, majd sietve, reszkető kézzel a zsebébe nyúlt, és elővett egy másik nyakláncot. Lilytől kapta, pont azon a karácsonyon, de hamar feltűnt neki, hogy a medál milyen ismerős, és akkor rá is jött, hogy bizony azt fogja megtalálni a jövőben. Benne az üzenettel.

Regulus már előző éjjel megírta a kis levelet, Harry tanácsára, bár nem gondolta, hogy valóban a fiú akarja majd meginni a bájitalt… remélte, hogy nem…

Beleejtette a medált a tálba, a másikat az előző helyére csúsztatta, és letérdelt Regulushoz. A fiú sápadt volt, és reszketett.

- Szomjas vagyok… - nyögte rekedten, de nem láthatta Harryt. Megemelte a fiút a hóna alatt, majd, pálcáját készenlétben tartva, a vízhez ment vele, és a poharába merített a tóból. Még éppen időben a fiú szájába tudta önteni a nedűt, aztán az első inferus kimászott a tóból, és felé indult. Most azonban nem engedte, hogy a félelem, és a kétségbeesés eluralkodjon rajta.

Már tudta, hogy hogyan kell tűzkört varázsolni maga köré, hiszen nemrég végezte el az aurorképzőt, de akkor sem volt könnyű dolga. A tűz ugyanis csak akkor égett, ha erősen koncentrált, ám Regulus súlya ott nehezedett karjában, a medál is sokkal súlyosabb volt, mint egyébként lett volna, és a kör gyengébben hatott. Az inferusok megzavarodtak, és hátráltak a fény, és a meleg elől, de nem mind süllyedt vissza a vízbe, akadtak, amelyikek még küzdöttek, és nyálkás, szürke bőrű kezüket feléjük nyújtották.

Harry dobott egyet Reguluson, majd befektette a csónakba. Gyorsabban végeztek, mint legutóbb, ő így érezte, ugyanakkor sokkal bizonytalanabbnak tűnt, hogy eljutnak-e a túlpartra, vagy sem. Regulus már nem motyogott, és szeme is nyitva volt, de a borzalomtól elhomályosultak. Harry a látószögében próbált maradni, hogy megnyugodjon, közben mélyeket sóhajtva figyelte a szigeten tanácstalanul ácsorgó hullákat, melyek az ő távolodásukkal lassan visszacsúsznak a fekete vízbe. A hullámok természetellenesen gyorsan elcsitultak utánuk, s a holttestek újra nyugodtan lebegtek alattuk a vízben.

Harry csak akkor sóhajtott, amikor a partra értek. Óvatosan kiemelte Regulust a csónak fenekéről, s a fiú erőtlenül kapaszkodott vállába. Harry nagyon remélte, hogy minden rendben marad, és kiérnek a barlangból, mielőtt a srác teste feladná a küzdelmet.

A sárkányvérrel sikerült kinyitni az átjárót, Harry igyekezve lépett ki rajta, magában imádkozva, hogy Regulus kicsit térjen magához. Ahogy a fiú lélegzete a nyakát súrolta, érezte, hogy nagyon gyenge, és nehezen dobogott a szíve is, mire a félelem kúszott fel torkába, mint valami kígyó, és bele is mart mandulájába… szeme előtt elnyúltak az árnyákok és fények, ahogy a könnyek beleszúrtak.

Mivel most Reg nem utazhatott a hátán, ki kellett találnia valami jobb megoldást, ami végül a buborékfej-bűbáj lett, mindkettőjükre. Regulus nem reagált erre, amitől méginkább rettegett. Dumbledore-nak mindig nagyon erős akaratereje volt, és a mágiája is segítette az életben maradását, ám ezt nem lehetett testvéréről is elmondani, s csak remélte, hogy a bezoárok segítettek valamit.

A víz alatt könnyebben húzta maga után a félig alélt fiút, ám nehezebben látott, és a kis alagútban sem fértek el egykönnyen. A sötét tömegben nagyon meresztette a szemét, de az orra és szája, hál’ istennek, oxigénhez jutott, ezért nem veszített erejéből.

Amikor meglátta a nyári napfényt, gyorsan fellökte Reget a felszínre, s ő maga is kikecmergett. A fekete hajú fiú még sápadtabbnak látszott, mint odabent, a barlangban. A karjába emelte, úgy vitte fel a sziklákon, majd elhoppanált vele Roxmortsba, és elszaladt az igazgatóért.

Dumbledore komoran követte a Szellemszállásba, mindenféle-fajta bájitallal. Harry burkoltan elmesélte neki, hogy Regulus megivott valamilyen mérget, és beleesett a vízbe… de hogy hol, és miért, azt már nem merte kimondani. Azt, hogy ő hogyan került oda, meg végképp nem. Dumbledore persze rájött, hogy titkol valamit, de nem tágított a szedett-vedett magyarázattól, inkább megsürgette az igazgatót, hogy minél előbb megnézze Regulust.

Az hamar kiderült, hogy a fiú halálfaló. A professzor fejtegette róla a vizes talárt, és meglátta a karján a Jegyet. Nem szólt semmit. Megnézte a szemeit, és nyíltan legilimentálta a méreg hatásáról… nem szólt semmit. Megitatott vele egy lila folyadékot, de láthatóan nem használt, Regulus fájdalmasan nyöszörgött tovább. Nem szólt semmit.

Harry leült a romos ágyra, a fiú mellé, és nyugtatólag simogatta reszkető, forró ujjait. Dumbledore tovább próbálkozott a különböző gyógyitalokkal, de semmi hatásuk nem volt.

- Sajnálom, James – kezdte komoran a varázsló, és ő is a meleg homlokra simított öreg kezével. – Nem tudom, mi történt ezzel a gyerekkel, de nem használnak a saját kezűleg készített szereim. Soha nem találkoztam még azzal a bájitallal, amit megivott. Olyan a hatása, mint valami lelki Cruciatus-átok. Vagy, mintha dementorokkal találkozott volna. A legszörnyűbb emlékei testi fájdalmakkal… ez nagyon illik Voldemorthoz. Köze van hozzá? Nem, várj! Inkább ne mondd el!

Regulus James nevét nyöszörögte, Harry odahajolt hozzá. Dumbledore sajnálkozó, szomorú szemekkel nézte.

- Akkor… megmondod Siriusnak…?

- Meg – nyögte ki homályos tekintettel. Regulus megnyugodott pár pillanatra, majd légzése lelassult. Harry görcsösen fogta a kezét, arcán már lefolytak nedvei, ahogy a halványuló életet nézte.

- Regulus… erős vagy… én büszke vagyok rád, de… sikerül…

- Téged is… szeretlek – fojtotta belé a csendes szavakat egy kis mosollyal. Sötétkék szeme csillogása szűnni látszott… majd teljesen eltűnt, és szeme üvegesen meredt bele az övébe…

Dumbledore professzor keze a vállára kúszott. Harry elfordította tekintetét testvéréről, és reménykedve nézett az igazgatóra.

- Ugye jobban lesz? – suttogta náthás hangon.

Dumbledore válaszul átadott neki egy üvegcsét, melyben – ezt aurorként jól tudta – nyugtató volt. Harry átvette, de nem ivott bele. Újra a fiúra pislogott. Még mindig maga fölé bambult. Nem lélegzett.

Reszkető tenyérrel simította le fennakadt szemhéjait. A srác arca már nyugodtan simult ki, már nem tükrözött fájdalmat. Dumbledore megértette, hogy jobb, ha magára hagyja, így kifelé intett. Harry egyedül maradt a halott kis testtel. Ráomlott, és szorosan magához ölelte.

Amikor előjött a szobából, Dumbledore csendesen fürkészte a koszos falakat. Léptei közeledtére felé fordult, és ismét megszorította vállát. Harry szíve akkor is zsibbadt maradt.

- Nagyon sajnálom, tudom, hogy kedvelted… sőt szeretted – kezdte az öreg professzor, mire csak fáradtan bólogatott. – Viszont fontos beszélnünk. Ma hallottam egy jóslatot…

- Tudok róla – vágott a szavába Harry. – Tudom, hogy veszélyben van a gyermekem. És, hogy ezt Voldemort is tudja. Piton kihallgatta… kérem, tanár úr, kitárgyalhatnánk ezt kicsit később? Nem tudok most gondolkodni.

Dumbledore pár percig az arcát fürkészte, majd bólintott, és egy utolsó szorítással a vállán kiment, hogy egyedül hagyja a gyásszal, és a halott Regulusszal. És nem szólt semmit.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés