Regulus haláláról csak négy ember értesült a környezetében. A szülei, Remus és persze Lily. Mindegyiküket nagyon megindította, hogy a fiú ilyen váratlanul távozott közülük. Harry napokig csak letargikusan ücsörgött a szobájában, és maga elé meredt. Már most hiányzott neki a folyton a sarkában loholó, lelkes, és imádnivaló kisöccse, bár tudta, hogy nem szabadna igazán az önsajnálatba süllyednie. Ennek támasztékául, el is pusztította a horcruxot, és Regulus testével a Black-házba küldette. Sirius csak így értesült a fiú haláláról, s miután egy fájdalommal teli árnyék átsuhant a szemén, újra felvette az arrogáns maszkot, és úgy tett, mintha mi sem történt volna. Regulus neki szánt üzenetét pedig meg sem hallotta talán.

Dumbledore a következő gyűlésen beavatta a Rendet, hogy készült egy jóslat, az Egyetlenről, aki majd megszabadítja a világot Voldemorttól. A Longbottom-házaspár, akik csak néhány hónapja csatlakoztak hozzájuk, azért, hogy többször a sötét mágus ne keresse őket, rémülten húzódtak össze a háromszor dacoló szülők-résztől. Harry nem értette, hogy Voldemort eddig miért nem támadt rájuk, de úgy tűnt, a legveszélyesebb időszakban fog próbálkozni, és leszögezte mindenki előtt, hogy ők, és nem Longbottomék lesznek azok a szülők. Ezt persze senki nem értette, hiszen se nem volt Lily még terhes, se nem találkoztak sosem Voldemorttal.

Dumbledore professzor négyszemközt is beszélt vele, méghozzá arról, hogy Piton a bocsánatáért esedezve jelent meg a Roxfortban. Harry gyorsan kijelentette, hogy nem önszántából tette, de Dumbledore egy fáradt sóhajjal elintézte a dolgot.

Harryt egyedül az esküvője rángatta ki, úgy-ahogy a letargiából.

Nem indult sokkal szebb napnak, időjárását tekintve, mint a többi. Harry mégis bizonyos fokú izgatottsággal kászálódott ki az ágyból, és összeragadt szemekkel vánszorgott le a konyhába. Odakint, az udvaron már sürögtek-forogtak a szervezők, a szüleit is látta lépten-nyomon, aztán betoppant Sirius.

Már most fekete dísztalárt viselt, csokornyakkendővel, és bársony felöltővel. Igazán szívdöglesztő volt, nem is értette, hol marad Remus, miért nem csimpaszkodik már a nyakába… bár, ha jól belegondolt, már hetek óta nem is látta őket összeölelkezni.

- Ágaaas! – ugrott a hátára vigyorogva a fekete hajú fiú, mire Harry fájdalmasan nyögött egyet a súlya alatt. Kis híján elterültek, de szerencsére barátja belátta, hogy egy gerincsérvvel nem lenne könnyű megházasodni, így lekászálódott róla. – Gyere, pajti, neked még ki kell pofoznod nyúzott ábrázatod! – ironizált kacarászva Sirius, és felfelé vonszolta az emeletre.

Nem igazán jutott el a tudatáig, hogy hogyan öltöztette fel a fiú, mindenesetre nagyon nem volt magánál. Sirius egy ideig elnézte neki ezt, majd egy határozott mozdulattal lekevert egy pofont. Harry teljesen felháborodott, és rögvest magához tért, aztán csak együtt nevetett barátjával – nagy szó volt, már régen lehetett boldog.

Az esküvőjét maga Dumbledore professzor tartotta. Az igazgató kérte, hogy így legyen, mert ezt találta a legbiztonságosabb módszernek. Ott állt egy asztal mögött, mely mellett két oszlopot állítottak fel, s futattak be fehér virágú indákkal. A növény levelei az asztal fölött mélyen benyúltak az igazgató feje fölé, és néha-néha aranyló virágport szórtak rájuk.

A székeket az oltár előtt állították fel, s a javarészüket már el is foglalták a Rendtagok, barátok, Lily rokonai és saját szülei is. A násznagy, Sirius kedélyesen szlalomozott a vendégek között, és italokat osztogatott, míg ő az asztalnál ácsorgott, meglehetősen szaporán dobogó szívvel, és sűrűn pislogott a házuk hátsó bejárata felé, hogy mikor csendül fel odabent a zene, és mikor bukkan fel Lily.

- Izgulsz, James? – hallotta meg Dumbledore kuncogó hangját. Harry elszorult torokkal ránézett, de még mindig nem szokta meg reggel óta a látványt: az igazgató ugyanis normális dísztalárban jelent meg, sötétzöldben, elegáns, fehér felöltővel, és nyakkendővel, s szakállát is diszkrétebben fogta össze. Nagyon különös volt bíbor, vagy püspöklila talárja nélkül.

- Hát eléggé – nyelt bólintva, és szeme újra az ajtó felé kalandozott.

- Voldemort nem jön ide, ne aggódj! – suttogta neki az igazgató. – Biztosítottam a helyet, és a halálfalóktól is megvéd. Aki a Jegyet viseli a karján, egyszerűen nem tud belépni a kapun.

Harry már értette, miért nem jelent meg még Peter. Elhúzta a száját, mert tudta, hogy a fiú nem az ő oldalukon áll – ez rögtön feltűnt neki. A szőke fiú egyre soványabb lett az utóbbi időben, és amióta kibukott az aurorképzőből, a színét se látták, ha meg véletlenül felbukkant valahol, igyekezett minél előbb eltűnni előlük.

Ugyanakkor Remus is visszahúzódott. Harry már a vizsgájuk előtt látta Siriuson, hogy egyre mogorvább, és hétvégenként nem Remusszal a nyakában jött hozzájuk látogatóba. Regulus haláláról is csak akkor tudott vele beszélni, ha egy gyűlésen kénytelen-kelletlen találkoztak. Persze sejtette, hogy mi is történt, de nagyon reménykedett, hogy elhidegült barátságaik kitartanak még.

Elmerengéséből a felcsendülő zene zökkentette ki. A vendégek elnémultak, mindenki elfoglalta a helyét, és Sirius is mellé sasszézott. Harry nagy nehezen nyelt egyet, majd szaporán pislogva várta, hogy a vöröshajú szépség feltűnjön az ajtóban.

Még hogy szépség, gondolta Harry, amikor meglátta végre menyasszonyát. Gyönyörű volt. Lily fehér, csipkés, gyöngyös ruhát viselt, derekát vastag kendővel kötötte meg, s fátyla a háta mögött úszott, több méteres hosszúságban. Vörös hajzuhatagát egy elegáns, szinte felnőttes kontyba fogta. Eddig Harry egy természetes, ártatlan, érintetlen leányzónak látta, ennek szerette, ám most, ebben az esküvői ruhában Lily inkább volt érzéki, érett és felnőtt nő. És így csak még jobban tetszett neki.

Amikor a kesztyűbe bújtatott, kecses ujjak hozzáértek karjához, mérhetetlen megkönnyebbülés áradt el benne. Lily ma az övé lesz.

Dumbledore szövegét nem is figyelte, nem tudta, hiszen Lily ott állt mellette, és ő annyira szerette a lányt, hogy képtelen volt a jelenlétében másra is figyelni. Lily smaragd szemei sokszor felé rebbentek, és a lány halványan elmosolyodott.

Aláírták a szerződési papírokat, majd megejtették a szenvedélyes csókot, és vigyorogva fogadták a gratulációkat. Harry először Sirius nyakába ugrott bele, s a fiú boldogan szorította meg… hiába, őrá is mindig a testvéreként fog tekinteni, minden rossz dacára.

Ott voltak még szülei, akik könnyesen mosolyogva karoltak belé, majd jöttek Longbottomék, Marlene McKinnon, néhány rokonával, a Rendből, Edgar Bones, a feleségével, Lucindával, Emmeline Vance – fiatalabban, mint Harry megismerte annak idején. Gideon Prewett, akivel valószínűleg régebb óta ismerték egymást, bár Harry azelőtt a Rendben sem sokat látta, Caradoc Dearborn, aki eléggé megviselt állapotúnak tűnt… a legszörnyűbb az egészben az volt, hogy Harry tudta, ezek az emberek nem is olyan sokára mindannyian meghalnak.

Megkönnyebbülés volt hát számára, amikor végre meglátta Remust, ám abban a pillanatban el s szörnyedt, és ijedt tekintetet váltott Lilyvel.

Remus arca megnyúlt, sápadt volt, enyhe verejtékben fürdött, szeme alatt sötét karikák éktelenkedtek, és sokkal soványabbnak is tűnt, mint legutóbb. Harry szó nélkül magához szorította, amikor elé lépett, és rémülten suttogta fülébe:

- Mi történt veled?

Remus megrázta fejét, majd gyorsan kibontakozott öleléséből, és Lilyt is átkarolta.

- Ne haragudjatok, hogy ilyen szerény ajándékot hoztam – kezdte nagyon halvány mosollyal, és igen örömtelenül, miközben átnyújtott egy kosárkát, melyből különböző sütemények, és édességek kerültek elő. – De nem megy valami jól a munka. Csak erre futotta.

- Ugyan, Remus, nem akarunk kizsákmányolni – veregette meg a megrogyott vállat Harry, és megpróbálta beszédre ösztökélni a gyötörtnek tűnő fiút. – Annak is örülünk, hogy egyáltalán eljöttél. Szeretnék még beszélni veled, mielőtt elmész – tette hozzá már csak úgy, hogy a barna fiú hallja. Az lemondóan elfintorodott, és bólintott.

Remus eloldalgott, mielőtt Sirius észrevehette volna, hogy megérkezett, de a fekete fiú hamarosan, az első tánc előtt, már mogorván ücsörgött az asztaluknál.

Harry sosem tudott táncolni, és most nem is figyelt a lábaira, mert két barátja után forgolódott, így sokszor Lily mentette meg kacagva az orra bukástól. Kénytelen volt belátni, hogy ma este nem beszélhet velük.

Ennek ellenére megpróbálta jól érezni magát, és többször is a parkettre lépett menyasszonyával. Csak azt sajnálta halványan, hogy Regulus nem lehet itt vele… a fiú nagyon élvezte volna a felhajtást.

Körülbelül egy hétig tartott, mire minden visszarázódott a rendes kerékvágásba. Harry addigra szerencsésen kiheverte a több kupányi Lángnyelv whisky-t, amit boldogságában megivott. Siriust a bánat hajtotta, de végül is a lényeg, hogy együtt benyakaltak két rekesszel az ütős italból, amit nagyon sokáig emésztettek egy elsötétített szobában.

Harry most kinézett a hűvösödő égboltra. A szeptemberi szél megzörgette az ablakot, legszívesebben ki sem mozdult volna, de két embert is meg akart látogatni.

Sóhajtva megforgatta ujján a jegygyűrűjét, és elvigyorodott. Imádott házas lenni, már csak a tudat is, hogy tartozik valakihez… harrys életében nagyon ritkán érezhetett ilyet, talán csak Ginny mellett, meg néha Siriusszal. Ám most valóban van családja, saját családja, aminek ő a feje, és hamarosan már egy kisgyerekkel is gazdagodnak. Arra már inkább nem gondolt, hogy az a kisgyerek félig árván nő majd fel, és súlyos gondok szakadnak a vállára.

Feltápászkodott, macskásan kinyújtózott, és a még szundikáló Lilyre pillantott. A lány arca kisimult, ám egy kis mosoly a szája szegletében még megmaradt estéről. Vajon mi szépet álmodhat, morfondírozott enyhén eufórikus állapotban Harry, majd megcsóválta fejét és feljebb húzta a takarót a meztelen vállon. Így még nehezebben indult el.

Megerősítve lelkét, mégis kimasírozott a házból, köpenye csak úgy lobogott a szélben és a sietségben, majd a kapun kívül érve azonnal megpördült tengelye körül – hiába nem élvezte kimondottan a hoppanálást, ez volt a legbiztonságosabb utazás mostanában.

Egy kisebb családi ház előtt bukkant fel, valahol egy tisztás szélén. A szél itt is felkapta a fák lehullott, barna leveleit, jelentős mennyiséget hordva kócos hajába. Bosszankodva kisöpörte őket belőle, majd kinyitotta a kiskaput, ami a kertet szegélyező alacsony kerítés szélén helyezkedett. A bejárathoz rövid, kavicsos utacska vezetett, Harry szánakozva ment végig rajta, a kopott, rozoga ajtóhoz. Már innen is látszott, hogy Lupinék nem voltak túl gazdagok, sőt!

Bekopogott, és didergősen megdörzsölte az öklét. A szél miatt nem hallotta, hogy történik-e valami odabent, ám kezdeti bizonytalansága azonnal elmúlt, amint Remus megjelent az ajtóban. Harry egy mosollyal üdvözölte a kivörösödött szemű fiú, közben pedig görcsbe rándult a gyomra. Érezte, hogy megint történt valami.

- Szi-szia, James – szipogta a srác, majd megpróbált egy kedves gesztust visszaadni neki, de igencsak látszott rajta, hogy a mosoly milyen erőltetett. Harry biccentett, és beoldalazott Remus mellett a keskeny előszobába, melyben ketten alig fértek el egymás mellett. Ahogy gyorsan felmérte a terepet, látta, hogy a kis folyosó végén jobbra kanyarodik fel egy lépcső, de a konyhába innen lehetett jutni. Remus oda vezette, és hellyel kínálta, majd tett elé egy bögrét is, melyben tea gőzölgött. Harry zavartan megkocogtatta a pohár szélét, és a meggyötört fiúra pillantott.

- Mi történt? – kérdezte kertelés nélkül. Remus lehajtotta a fejét, és nyelt egyet. – Sápi, mi van? Mostanában alig látunk, hiányzol. Miért kerülsz minket?

- Nincs szükségetek rám – suttogta saját italába bámulva, de Harry még így oldalról is látta, hogy elhomályosodott a tekintete.

- Ez baromság – reagált nemes egyszerűséggel, és megragadta Remus reszkető kezét. – Kellesz nekünk, és mi is neked. Tudom.

- Csak panaszkodni tudnék nektek, arra pedig igenis nincs szükségetek – csattant fel elkeseredetten a barna fiú, és ráemelte vörös szemeit. – Miért nyaggatnálak titeket, hogy nincs munkám, hogy a vérfarkasok között kémkedni szar, hogy egyedül érzem magam, és kibaszottul fáj a szívem, mert az apám nemrég meghalt… Nincs pénzem, és elveszik a házamat, ezt a házat, mert nem tudom eltartani. Itt éltem egész életemben, itt vagyok otthon, és elcsesztem. Van elég bajotok nélkülem is a jóslattal, meg az aurorkodással.

Harry torka teljesen összeszorult, ahogy remegő barátját nézte. Pontosan tudta, mit él át, hiszen felnőtt korában is pontosan ilyen élete lesz. Felkelt, és a fiú elé guggolt, kezeit a térdeire téve, és a borostyán pillantást keresve.

- Nem vagy egyedül, Sápi – mondta halkan, mire Remusnak megremegett a szája, de nem nézett fel. – Még mindig a barátod vagyok, te idióta. Miért nem szóltál, hogy meghalt az apád? Nem is tudtam róla. Hidd el, sok embert veszítettem már el, tudom, mit érzel. És haragszom, hogy nem jöttél el hozzánk, amikor a bajok elkezdődtek. Szívesen kifizetem a tartozásaidat is. Nem vagy kolonc a nyakunkon, bolond. Szeretünk téged, és nagyon szeretném, ha hozzánk költöznél.

Remus lehunyta szemeit, és igyekezett visszafojtani könnyeit, több-kevesebb sikerrel. Harry rettentően szégyellte, hogy nem nézett a fiú után, amikor eltűnt az életükből, és nem maradt mellette.

- Vérfarkas vagyok, James – nyöszörögte a fiú, és hüppögött egyet. – Veszélyes szörnyeteg vagyok… ezért mondtam Siriusnak is, hogy hagyjuk abba.

- Hiba volt – sóhajtott Harry. – Sirius animágus, éppen te miattad, meg tudná védeni magát, ha átalakulnál, Remus. Szeret téged, és szerintem hiányzol neki. Te mindenkinek hiányzol, értsd már meg! És nem hiszem, hogy pár éjszakára nem tudnánk kordában tartani. Lilyt sem zavarja, hogy beteg vagy, senkit közülünk. És talán még munkát is tudok szerezni neked, Mordon a parancsnokunk, talán tud adni valami feladatot, és mellénk osztana.

- Sok a talán – motyogta megtörölve arcát Remus, és körbenézett a konyhában, mintha egy menedéket keresne magának, de közben alig tudta visszatartani szomorúságát és elkeseredettségét. – És nem akarok találkozni Siriusszal, mert akkor… elveszteném a fejem, és… nem akarok fájdalmat okozni neki.

- Pedig ezzel a hülyeséggel azt okozol – jegyezte meg Harry halkan. – Remus. Figyelj! Minket tényleg nem zavar, hogy vérfarkas vagy. Ha így lenne, a Roxfortban sem barátkoztunk volna. Megértem, hogy bánt, amiért nem találsz munkát, megértem, hogy nem szeretnél rajtunk élősködni, megértem, hogy mennyire szarul vagy. Én is így lennék. Éppen ezért szeretném, ha most velem jönnél. Segítünk neked, nem maradsz magadra.

Remus végre belenézett a szemébe, majd elkeseredetten előre hajolt, hogy a nyakába omoljon. Harry jó erősen megszorította, remélve, hogy így elűzheti a kétségbeesést a fiúból, és minden újra a régi lesz.

- Nem félsz, hogy Voldemortot szolgálom? – motyogta tompán Remus.

- Nem – jelentette ki határozottan Harry. – Tudom, hogy te nem lennél képes átállni. És, ha megtennéd is, szeretnélek. Reg is azt az utat választotta, de megbánta. És én kitartottam mellette, láthattad. Melletted is kitartanék, akkor is, ha így döntenél. De tudom, hogy nem fogsz.

Remus felzokogott, és még szorosabban ölelte. Harry sejtette, hogy már hetek, ha nem hónapok óta ilyen kétségbeesett állapotban van, és még inkább átkozta magát, hogy fel sem kereste a fiút. Hogy lehetett vele ilyen? Teljesen kiment a fejéből, hogy ezekben az időkben Remus miket élt át. Bárcsak mondhatná, hogy vigyázzon magára! Bárcsak figyelmeztethetné, hogy ne féljen a szerelemtől… bárcsak… de Remus nem hinne neki… soha nem hinné el, hogy ismeri a jövőt… Harry szeme felcsillant. Megmondhatja neki?

- Remus, ígérd meg, hogy bármi történjék is, nem fogod hagyni, hogy a kórod az utadba álljon! – hajolt el tőle, lassan belekezdve egy taktikába. Remus szakadozó lélegzettel törölgette sápadt arcát, és értetlenül nézett rá.

- Mire célzol?

- Ha szerelmes leszel… ígérd meg!

- Úgy beszélsz, mintha tudnád, mi fog történni – nevetett szipogva Remus, majd mosolya elhalványult. – De ezt ki tudhatná?

- Én – felelt Harry, és nyelt egyet, hogy izgatottságában nehogy túl gyorsan jöjjenek ki a szavak a száján. – Én nem James vagyok, Remus.

A barna fiú felvonta szemöldökét, és előkotorta zsebkendőjét.

- Hát ki?

- Harry Potter. A jövőből, szolgálatodra.

Remus újfent mosolygott, és megcsóválta a fejét. Látszott, hogy egy szavát sem hiszi, talán úgy véli, Harry játszik hogy felvidítsa.

- Na mondd, Mr Jövőfi, látod már, mikor kerülsz a Szent Mungóba, elmekezelésre?

- Nem, de azt tudom, mikor kerülök a síromba Lilyvel – felelt csendesen, és feszengve várta a reakciót. Remus elkomorodott.

- Azt hittem, szórakoztatni akarsz – jegyezte meg mogorván. – De ez nem vicces, James.

- Bárcsak vicc lenne – nevetett fel szomorúan, majd inkább a földre nézett, és lassan beavatta Remust a jövő titkaiba. Persze sokkal nagyobb vonalakban, mint ahogy az események történtek, de azért a lényeget kimondta. Néha megakadt, egy-egy erősebb emlék hatására, de gyorsan túltette magát rajta.

Remus mindvégig gyanakodva fürkészte, és miután elhallgatott, gunyorosan végig mérte.

- Most el kéne hinnem, hogy te vagy a Kiválasztott, a fiad, és alig két év múlva túl is éli… led… Voldemort átkát?

- El kéne, de tudom, hogy nem fogod – bólogatott Harry vidoran, és a megkönnyebbülés eláradt a lelkében. Hát megszabadult a titoktól, ami eddig nyomasztotta, és mégse változik majd semmi. – Csak egyet ígérj meg!


- Hogy leszek szerelmes, tudom – gúnyolódott Remus vigyorogva, és legyintett. Harry csúnyán nézett rá.

- Nem. Észben tartod ezt a dátumot… - Elővett zsebéből egy pergamenfecnit, melyre előzőleg felírta annak a napnak az időpontját, amikor eljött az életéből, majd átnyújtotta Remusnak. - …és segítesz a fiamnak. Vigyázz rá, és segítsd, mert valószínűleg nagyon egyedül érzi majd magát! Tarts vele bárhová, és biztosítsd, hogy te mellette vagy! Hogy segítesz. Kérlek, Remus… nagyon fontos.

Remus gyanakodva méregette az évszámot, majd mordult egyet, és vállat vont.

- Megjegyezhetem, ha annyira akarod, de szerintem felesleges – mondta durcásan a fiú, mintha valamivel megbántotta volna. – Úgyse halsz meg, szóval… de jó, megjegyzem, ha ettől boldog vagy.

- El se tudod hinni, mennyire – mosolygott rá hálásan, majd összecsomagoltak, hogy Remust átköltöztessék a Potter-házba.

Harry elugrott Peter lakhelyére is, de a fiú nem volt otthon, így kénytelen-kelletlen hazabattyogott, ahol Lily egy ötfogásos vacsorával köszöntötte, aminek a felét Remus már be is falta, bocsánatkérően pislogva rá. Aztán betoppant Sirius, kicsit sápadtan, és beszélni akart vele, de meglátta a barna fiút, és inkább elment. Harry szomorúan sóhajtva nézett utána, s később Remus után is, aki elkeseredve zárkózott be a szobájába.

***

James pulzusa igen érdekesen működött. Amikor ránézett a porcelánfehér bőrű sötét mágusra, teljesen felgyorsult, ám amikor az viszonozta is vörös szemeivel a tekintetet, szinte a szívdobogása is megállt rémületében. Újra behunyta szemét, hátha csak álmodik, és Piton valójában azért szorítja, hogy elaltathassa (ugyanis még ez is jobb lett volna a valóságnál), ám hamar rájött, hogy most vége. Ő vesztett.

Újra körülnézett barátai után a hatalmas csarnokban, ám azok nem voltak velük, csak Malfoy és Piton. Ezt nem értette, de nem töprengett túl sokat.

- Az ostoba barátaid eltévedtek, hm? – süvített fel a feketemárvánnyal borított falak között visszhangozva Voldemort hűvös hangja, mire megrezzent, és megbabonázva nézett fel a vörös íriszekbe. Sosem látott még ennél hátborzongatóbbat. – Talán még nem tudnak hoppanálni? Milyen kínos.

Piton megrándult, és pálcáját az őket körülvevő halálfalókra szegezte, akik röhögcsélve osontak közelebb, ám karja már remegett James súlya alatt.

- Ejnye, Perselus – kedélyeskedett hidegen Voldemort, és égő szemeit a varázsló arcára fordította. – Reméltem, hogy a bujkálásodnak nincs köze a hűtlenséghez, de úgy tűnik, tévedtem. Ez igen szomorú. Az egyik legjobb emberem voltál. A vén bolond ilyen sokat ért volna neked? Akkor minek is ölted meg? Elmenekültél Dracóval, és elhagytál. Semmi értelme nem volt a halálának.

- Megkért, hogy öljem meg, mert valakitől megtudta, hogy így kell lennie – felelt rezignált-halkan Piton. – A kérését teljesítettem.

- Ugyan, kitől tudta volna meg? – nevetett fel kegyetlenül a mágus és feléjük sétált. James sebhelye őrülten felsajdult. – Talán arról is jóslat készült?

James mocorgott, hogy kiszabadítsa magát Piton karjaiból, majd a varázsló talpra engedte, és ő kiegyenesedett. A halálfalók gúnyosan tapsoltak.

- Potter összeszedi magát – jelentette ki fennhangon Voldemort. Így már nem is tűnt olyan félelmetesnek, mint fekvő pózban, mert kiderült, hogy lassan egyforma magasak. James ki is húzta magát, és bátran állta a tekintetét, noha az sértette arcát, szinte érezte, ahogy beleváj. Voldemort kacarászott még egy kicsit a csatlósokkal, majd szorosabbra fogták körülöttük a kört.

James előkapta a varázspálcáját, és reszketve ugyan, de magában megfogadta, hogy a legvégéig küzdeni fog. Az apja számít rá. De hol vannak a barátai? Vajon tényleg csak eltévedtek? Hiszen Hermione… nem, az nem lehet. Ők soha nem tévednének el sehol…

- Pedig mégis, Harry Potter. De mire számítottál? Megígértem neked, hogy elteszlek láb alól.

James Voldemortra nézett, és elszántan rámutatott pálcájával a mágus szívére.

- A horcruxaid már nem mentenek meg, még mindig reménykedsz? – kérdezte vakmerően. A Sötét Nagyúr szeme kikerekedett döbbenetében, és gyilkos tűz gyúlt a mélyén, mely mintha lángra lobbantotta volna a levegőt is. A mágus dühe egy pillanat alatt felrobbantotta a vékonyabb üvegből készült tárgyakat: ablakot, csillárt, elvétve poharakat…

A halálfalók hátrébb húzódtak, és Piton is megrántotta James ingének nyakát, hogy visszahúzza magához. Amikor a törött szilánkok leülepedtek, Voldemort már higgadtan meredt rá.

- Mit tudnál te a horcruxokról? – kérdezte gúnyosan mosolyogva, miközben tapogatóival benyúlt James fejébe. Rémülten próbált ellenállni neki, nehogy kiderüljön a számára is, hogy ő nem Harry Potter, hanem James… Elég volt egy kósza gondolat erről, és a nagyúr rájött. Ismételten megdöbbent, de már nem robbantgatott tárgyakat.

- James Potter? – kérdezte Voldemort elgondolkodva, és gonosz mosolyra görbült szája. – Mit tett veletek az a vén bolond?

Lucius Malfoy már vén bolond? - kérdezte magától James értetlenül, de a nagyúr megint megelőzte.

- Lucius volt? Akkor köszönettel tartozom neki. – vigyorgott rá az egyik csuklyásra. A halálfalók többnyire értetlenül szemlélték az eseményeket, de Voldemort nem hagyta őket huzamosabb ideig töprengeni. – Szóval te vagy itt? Nos, akkor talán nem is fog annyira fájni a barátaid halála. Nagini! Azt akarom, hogy keresd meg őket, és végezz velük. Lucius fog elkísérni, és idehozzátok a hullákat. Addig nem ehetsz belőlük, míg a korcs kölyök nem látta őket holtan.

A sziszegő párszaszó még mindig szokatlan volt számára, de a tartalma még jobban megijesztette. Nem akarta, hogy barátainak baja essen, és mint tudja, Nagini volt az utolsó horcrux. Ezzel Voldemort elintézte, hogy ne ölhesse meg a kígyót. Nincs esélye.

Az elkeseredés szinte megbénította, és nem tudott tenni semmit, hogy megvédje Pitont és Malfoyt, akiket a halálfalók durván megragadtak, és a falhoz láncolták őket, a fáklyatartókra. James csak állt, a fogadóterem kellős közepén, a kongó ürességben, és a vele szemben álló Voldemortra meredt. Pálcája zsibbadt ujjai közt lógott, és már megrémülni sem volt ereje az elkeseredettségtől. Elhomályosultan nézte, amint egy három méteres, vastag, gyémántmintás kígyó elkúszik az ajtó felé, és a szőke, magas mágus követi. Lucius Malfoy elhaladtában egy utálkozó tekintetet vetett fiára, aki felé köpött válaszul.

- Biztosan meglepődtél, hogy megfordultak a szerepek – jegyezte meg mézesmázosan Voldemort, elérve, hogy ránézzen. A vörös szemekben ülő függőleges, fekete rés kitágult a haragtól, és a gyilkolási vágytól. – Harry Potter lett az apád… érdekes. De akkor te, mint James, már nem is vagy Kiválasztott, ugye? Vagy örökül maradt rajtad az erő? – Itt beszúrt egy kegyetlen kacajt. James megalázottnak és mocskosnak érezte magát a varázsló szavaitól, mintha valami szégyenletes bűnt követett volna el, hogy helyet merészelt cserélni Harryvel. Mégis felszegte a fejét, és sápadtan feljebb emelte jobb karját.

- Büszke vagyok az apámra, Harry Potterre, mert ő még nálad is nagyobb mágus volt – jelentette ki magabiztosan. – Mert ő még így, több év távlatából is segített nekem, hiába halt meg. Szeretett engem. És épp ettől ér nálad is többet, mert te csak egy üres báb vagy, aki a gyűlölködésen kívül nem érez semmit. És ha meg is halok, tudom, hogy az apám is büszke lesz énrám, amiért megpróbáltalak megölni.

Voldemort lángoló tekintetet vetett rá, s a sebhelye megint felsajdult, olyan erősen, hogy térdre rogyott a fájdalomtól. Nem tudta, meddig tart még, de már nem is érdekelte. Csak egy volt a fontos: hogy ne hódoljon be. Soha.

Kiegyenesedett, mert még véletlenül sem akart a nagyúr előtt hajbókolni, és jól megnézte magának. Eltöprengett (kizárólag, hogy a mágust bosszantsa), hogy azon a kígyóorron vajon hogyan lehet normálisan levegőt kapni, majd magának megjegyezte, hogy biztosan ezért ilyen vértelen az arca a varázslónak, elgyengítette a levegőhiány, és nem egészséges a keringése sem… ez megmagyarázza, hogy miért tartja most olyan oldalasan a fejét…

- Fejezd be, Potter! – rivallt rá kitáguló orrlyukakkal Voldemort. James ezen is elszórakozott, mert elégedetté tette, hogy a nagyúr dühös – még ha ez iszonyú fájdalommal is jár. A Cruciatus viszont azért így is váratlanul érte. Megint meggörnyedt a kíntól, és felüvöltött. Hallotta, hogy Voldemort mond valamit neki, de nem értette a fülében lüktető vértől.

Amikor a fájdalom enyhült, reszketve feküdt a padlón. Nem emlékezett, mikor került oda, de nem is érdekelte, hiszen végre véget ért a kínzás.

- Velem te nem szórakozhatsz, hiába vagy Harry Hős Potter fia! – üvöltött vele a nagyúr. James remegő karokkal támasztotta meg magát, de nem bírt felkelni. – Még az apád sem volt ilyen szemtelen. Tudta, hol a határ. Büszke lenne rád? Nem, szégyellné, hogy a fia ilyen felelőtlen!

James érezte, ahogy szeme szúrni kezd a szégyentől. Valóban így gondolná Harry? Ő nem ismerte a varázslót, csak a levele alapján, és a barátai is úgy viselkedtek vele, mint egy igazi szerető fiúval, ebből azt gondolta, nem érdekelték Harryt az ilyen apróságok, csak a jó szándékot látta meg… és nem zavarná, ha a fia is visszaszólna a legnagyobb ellenségének. Ám nem tudhatta. Talán Voldemort – hála az összeköttetésüknek – jobban ismerte őt. Vajon tényleg bánná, hogy ezt merte tenni?

Annyira elszégyellte magát, hogy inkább lehajtotta a fejét. Tényleg hülyeséget csinált.

Önmarasztaló gondolatai kegyetlen nevetésre késztették Voldemortot, ám a bejárati ajtó kivágódása belefojtotta a további örömködést. James torka elszorult, ahogy az érkezők irányába fordult. Ilyen hamar visszaért Malfoy? A barátai már holtak is? Ennyi volt?

Voldemort is ilyesféle gondolatokkal lehetett elfoglalva, de ő inkább elégedettnek tűnt, mint rémültnek… hát persze…

Ám a bejárati ajtóban nem két alak állt… hanem öt. Három lány és két férfi. Pontosabban három nő és két férfi. Felnőttek, dacosak, bátrak… karjukban egy hosszú, vékony testtel, melyen megcsillantak a fáklyák halovány fényei. Az esteledő félhomály magasabbnak is mutatta őket. Maguk mögött egy meggörnyedt ember lépkedett, de olyan mélyre hajolva, hogy szemből szinte nem is lehetett látni.

Voldemortban bennszorulhatott a levegő, ahogy a sötétségből kibontakozó alakokra pillantott, majd karmazsin tekintete a kezükben tartott három méteres hüllőre esett. Nagini izmos teste ernyedten lógott ujjaik között, a feje felső részétől a hátán végigfutva a farka csúcsáig egy mély seb tátongott.

Az érkezők Voldemort elé hajították a súlyos tömeget, és pálcájukat előre szegezték. James teljesen meghatódva, és büszkén nézett rájuk. Voldemort viszont meg sem tudott moccanni. A csodálkozás, és talán egy kis fájdalom gúzsba kötötte. A jelenet egyértelmű: a horcrux halott.

A nagyúr lépett előre kettőt, tekintetét még mindig egykori állatkáján tartva. Hihetetlen módon leguggolt, fehér kezét a hüllő átszelt fejére helyezte, és megsimította. A kígyó sötétbarna-lilás vére beszennyezte talárját. James ránézett Ginnyre, Lunára, Hermionére, majd Neville-re és Remusra is, és csak aztán emelte fel a kezét. Nem bízott benne, hogy a főbenjáró átkot el tudná végezni.

A halálfalók nem tudták, hogy meg meri-e tenni, amit úgy tűnt, hogy tenni akar, ezért nem is szóltak a neki háttal guggoló Voldemortnak. James egy pici pillanatra eltűnődött, hogy miért van ez, csak ennyire ostobák, vagy ők is holtan akarják látni a nagyurat… De aztán újra izzadó tenyérrel a mágus felé fordult. Nem tudja meg tenni. Mit csináljon…

Itt volt az idő, mert nem lesz még egy ilyen, hogy Voldemort háttal van neki. Tudta, hogy gyávaság így támadni, de a mágus volt az, aki igazán megérdemelte… de mit tegyen? Mi az az erő, ami benne meglehet? Ezt sosem mondta meg Hermione, se Ginny, se Remus, se senki… még Harry is elfelejtette mondani neki.

Ahogy a varázsló emléke, és iránta érzett hálája eláradt ereiben, furcsán megbizseregtek ujjai, és pálcája vége világítani kezdett. James hitetlenkedve rázta meg a fejét, és újult izgalommal meredt varázspálcájára. Lassan derengeni kezdett neki valami… Szeretet. És ő hallott már a szeretet-energiáról, vagy szeretet-mágiáról, bár csak fél füllel. Mit is kell tennie?

Lehunyta szemét, és hagyta, hogy az apja emléke, Ginnyé, a barátaié elárasszák, hagyta, hogy a melegség átjárja ujjait, hajszálait, minden apró sejtjét.

A varázslat olyan erőteljesen sikerült, hogy Voldemort előre vágódott, a halálfalók pedig felhördülve rontottak neki. Barátai azonban gyorsak voltak, és lefoglalták a tizenöt fős társaságot. James próbált nem is figyelni harcukra, és kikerülni az esetlegesen felé vetődő átkokat, közben a szeretet-mágiára koncentrált.

Voldemort még nem igazán tért magához a meglepetéstől, mikor újra rátámadt. Harry emléke hatott a legerősebbnek, bár őt nem is ismerte, mégis csak arra a végtelen szeretetre tudott gondolni, ami mindig elöntötte, azóta, hogy megkapta a levelet.

Voldemort felüvöltött. Kezével a pálcája után kapkodott, de James sietve lefegyverezte, és megint egy szikrázó aranynyalábot küldött a mágusra. Voldemort vörös szemei kikerekedtek, majd megmarkolta mellkasát, és ordított. James teljesen fellelkesült, hogy megtalálta a nagyúr elleni bűbájt, és a sikerélmény még jobb eredményhez segítette.

A nagyúr percekig csak üvöltött, majd megpróbálkozott egy pálca nélküli Avadával, ám az ereje annyira lecsökkent, hogy a karja megremegett, és a varázslat nem sikerült. James remélte, hogy elég ideig tud talpon maradni, viszont azért kezdte érezni, hogy ez a fajta varázslat mélyebbről árad ki belőle, és épp ezért fárasztóbb is fent tartani.

Ám hamarosanVoldemort a földre roskadt, és abbahagyta a kiabálást. Erre az eddig bőszen küzdő halálfalók, és Remusék is elnémultak, James pedig lejjebb eresztette varázspálcáját, ám az energiák csak úgy tomboltak benne. A Sötét Nagyúr sípolva vette a levegőt, mellkasa szaporán süllyedt és emelkedett. James felhevülten nézett rá, míg a mágus légzése lassult, majd a szokottnál is lassabb lett. Egyre halványodott…

Amikor Voldemort egyáltalán nem mozdult többé, mindenki megrendült kicsit, még James is. Szüntelen egy olyan ostoba gondolat keringett benne, hogy a mágus nem halhatott meg csak a szeretettől! Nem ölhette meg, ilyen egyszerűen.

Óvatosan közelebb lépett, tépett társai és a fekete csuklyás alakok mozdulatlanul figyelték, mit csinál. Ahogy az összerogyott testhez közeledett, tudatosul benne, hogy valóban nem lélegzik. Egészen közel ért hozzá, és lehajolt. A sápadt arcon a fájdalom fintora dermedt meg, a szemeit viszont lehunyta. Még nyugodtnak is tűnt.

James kezével eltakarta száját, nem is merte elhinni, hogy tényleg vége. Ilyen apró erőfeszítéssel, mit erőfeszítéssel, játszva. A megkönnyebbülés most épp úgy nyugtatta le pulzálásával, ahogy a szeretet az imént benne kavargott. Eljutott a tudatáig, hogy a sötét időnek vége, már csak a halálfalókat kell összeszedni… Voldemort halott. Végleg.

Mintegy a gondolat ünneplése képpen, a helyiségbe emberek özönlöttek, Rendtagok, aurorok, hétköznapi munkások, és nem utolsó sorban riporterek. A halálfalók meg sem próbáltak védekezni ellenük, halott vezérük látványa nagyon megbéníthatta őket.

Remus, Neville, Ginny, Hermione és Luna sebesülten, de mosolyogva, könnyezve közeledtek felé, amint az aurorok azonosították őket. Rájött, hogy az ő arcát is könnyek mossák, és boldogan ölelte magához bicegő barátait. Sikerül, megtette. Mordon csatlakozott kis csapatukhoz, és szaporán pislogva nézett le a halott nagyúrra. Varázsszeme meg sem mozdult egy percig, majd Jamesre szegeződött, és ricsajt túlkiabálva, mely az összesereglett néptől és a vitatkozó riporterektől származott, megveregette vállát.

- Szép volt, Potter! Erről még a minisztérium is tudni akar majd, de beszélek velük én! Most menjetek a Szent Mungóba!

- Várjon! – kiáltott fel feleszmélve az eufórikus boldogságból James, és megperdült, hogy a fürge aurorokhoz siessen. Épp időben, az egyikük Pitont kötözte.

- Állj! – kiabált megint, mire minden szem rászegeződött, és az újságírók a kameráikat kezdték kattogtatni. A hirtelen rárohanó, lelkes kérdések megzavarták, miközben a két alakot akarta kimenteni. – Hagyjanak…!

- Milyen érzés, hogy legyőzte a világ legfeketébb mágusát…

- Potter úr, hogyan győzte le…

- Ezek szerint tényleg maga a Kiválasztott…

- Kérem, hagyjanak! – harsogta túl a sereget James, és tolakodva szabadulni akart kezei közül. Mordon érkezése ezúttal megnyugtatta. Az exauror pár dörgő szóval elhajtotta a kíváncsiskodókat, és segített neki eljutni Pitonhoz, és Malfoyhoz. A két alak reményvesztetten, sebesülten, kimerülten néztek fel rájuk.

- Őket engedjék el! – parancsolta a két minisztériumi alkalmazottnak, mire azok furcsán megmérték. James a kimerülésével küszködve inogott a talpán, így nem lehetett valami meggyőző.

- Nem lehet, minden halálfalót…

- Ők nem azok! – kiabálta türelmetlenül, és még közelebb nyomult, miközben a riporterek fürgén jegyezték minden szavát. – Segítettek nekünk, nem vihetik el őket!

A tömeg zúgott, James viszont továbbra is elszántan hadakozott, ám kimerültsége miatt egyre halkabban. Végül a két őr ráunt, hogy vele vitatkozzon, és inkább hagyták, hogy James karon ragadja Pitonékat, és átvonszolja a tömegen. Mordon döngve követte, de tekintete kifejezte, hogy nem örül a döntésének. Nem érdekelte. Szeretett volna minél előbb a Mungóba érni, mert már kezdett rosszul lenni. Csatlakoztak fáradt barátaihoz, és hamarosan már átöltöztek egy-egy paraván mögött a kórteremben. James nem tudta megvárni, míg a hírek elérnek hozzá, és elkezdik kötözgetni, helyette végignyúlt az ágyon, és szinte azonnal elaludt. Hiába, a világ legnagyobb mágusát legyőzni nem piskóta.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés