Harry gondterhelten lépegetett hazafelé. Ma ment a munkahelyére, a minisztériumba utoljára. Holnaptól pedig a házában fognak rejtőzni Lilyvel, és… Harryvel. Ahogy eszébe jutott a kisfia kerek arcocskája, elmosolyodott. Nagyon imádta, és rettentően aranyosnak találta… noha abban a tudatban pelenkát cserélnie, hogy saját magát teszi tisztába… na, arra megborzongott kissé.

Két évvel ezelőtt, egy decemberi napon (az esküvő évében)

Harry szokás szerint éjjel egyig maradt az irodájában. Mostanában sűrűsödött meg a munkarendje, aminek nem örült, mert Remus mellett még Peterrel is akart szót váltani, de ez nem nagyon fog neki összejönni. Most is teljesen kikészült, és az egyetlen gondolata az volt, hogy végre haza mehessen feleségéhez, és Remushoz. A nászútról nem álmodozott, tudta, hogy az nekik nem lesz.

Esett a hó, és igencsak fújt a szél, azonnal pirosra csípte kezeit és arcát. Átkozta magát, hogy kilépett a szinte teljesen üres minisztériumból, nem pedig odabent hoppanált, ám annyira nem bízott nyúzott képességeiben, hogy merjen hoppanálni. Végül egy hirtelen szélroham, mely majdnem ledöntötte a lábáról, meggyőzte, hogy jobb, ha mégis azt a módot választja. Nagyon remélte, hogy Lily égve hagyta neki a kandallóban a tüzet.

A nappali ablakán fény szűrődött ki, és ő megkönnyebbülten sietett a kapu felé. A fák alatt ugyan kevesebb volt a hó, meg a szél, de azért akadt belőle, ezért szinte futva tette meg a kis utat a bejáratig. Párszor megcsúszott a jeges köveken, de szerencsére nem vágódott hátra, így sértetlenül léphetett házukba.

Szipogva megdörzsölte zsibbadt, hideg arcát, melyet szúrt a meleg, majd kihámozta didergő tagjait a kabátjából, és jéggé dermedt lábujjait is megszabadította a bakancstól. Reszketve sietett be a nappaliba, magára terített egy takarót, majd leült a kandalló elé melegedni. Tudta, hogy már senki nincs ébren a háziak közül, de kicsit jó lett volna valakinek az ölelése. Az biztos megmelengette volna.

Elővarázsolt egy bögrét magának, megkocogtatta, és belekortyolt gőzölgő teájába. Kis híján leöntötte magát, amikor Lily hangját hallotta az ajtóban.

- Azt hittem, sosem jössz.

Harry hátranézett hálóinges szerelmére, és elmosolyodott, vére rögtön sebesen száguldott ereiben, látva a lenge anyagot. Lily hozzá somfordált, és az ölébe telepedett. Jólesően karolta át derekát, és óvatos puszit nyomott az övéhez képest forró arcra.

- Hogyhogy nem alszol? – susogta a vörös hajzuhatagba, és beszívta a finom illatot. Lily megköszörülte a torkát, s ő álmosan felemelte fejét a válláról.

- Mondani akartam valamit – kezdte el feszengve a lány, és félve fordult felé. – Azt hiszem… azt hiszem, kisbabát várok.

Harry gyomra görcsbe rándult, váratlanul érte a hír, hogy hamarosan itt az idő, és kicsit meg is ijedt.

- Haragszol? – kérdezte halkan Lily, és lehajtotta fejét. Harry elmosolyodott, és megcsóválta a fejét. Nem haragudott, csak talán elszomorodott cseppet.

Sirius, Remus és a szüleik tudták meg először, hogy babájuk lesz, majd persze Dumbledore, és a Rend is. Frank és Alice Longbottom elbizonytalanodtak, és elárulták, hogy az ő családjukban is gyarapodás várható. Perselus Piton azt kapta feladatául, hogy derítse ki, melyik család Voldemort kiszemeltje, ám nem meglepő módon, nem tudta meg a választ.

Azonban Voldemort valami okból kifolyólag, a terhesség hetedik hónapjában, májusban, meglátogatta őket.

Megmondhatatlanul rossz érzése volt, miközben a lemenő napot nézte a varázsablakokon keresztül. Lily már nem járt be dolgozni, ezért ő sokkal szétszórtabb lett. Jobban örült volna, ha a felesége vele van, de persze ezt nem várhatta el tőle.

Most például a tegnapi meglepetésén merengett el nagyon. Születésnapja volt, és Lily behozta neki az ebédet, meg egy szolid tortát, melyen marcipánszarvas poroszkált. A munkatársai elénekelték neki a Boldog szülinapot! című dalocskát, és ő vörös arccal, pironkodva fogadta a hátba veregetéseket.

- Ágas! – szisszent fel Sirius a szomszéd fülkéből. Harry megzavarodottan pislogott rá, mire a fiú a közeledő Remusra nézett.

- Voldemort! – kiáltott fel az ajtóban a barna fiú, és őket kereste. – James, Lily bajban van!

Munkatársai felhördültek, de ő és barátja már rég hoppanáltak a Potter-házhoz. Remus is felbukkant mellettük, félretéve Siriusszal való elhidegülését, és pálcájukat előre szegezve rontottak be a feltört ajtójú házba.

Lily a nappaliba szorult, és rémülten kuporgott a földön, pálcáját messze repíthette Voldemort átka. A sötét mágus az ajtónak háttal állt, de azonnal észre vette őket. Harry enyhén meghökkent: Voldemortnak fekete szemei, és ugyanolyan haja volt, bár arca már kígyós beütést kapott. A nagyúr gonoszan elmosolyodott.

- Nocsak, James Pot…

- Sectumsempra!

Az átok olyan váratlanul harsant, hogy Voldemortnak nem maradt ideje védekezni. Testét számos sebhely szelte meg, mire a mágus rémülten pislogott le magára. Odakint azonban felhangzott az erősítés is, a munkatársak, és Voldemort belátta, hogy ez most nem jött össze.

- A feleségemet senki nem bánthatja! – kiáltott rá Harry dühösen, mielőtt a varázsló eltűnt volna. Egy gúnyos tekintet volt a végső válasz.

Harry pocakos feleségéhez sietett, és megölelte. Lily megkönnyebbülten kapaszkodott meg nyakában. Az aurorok beözönlöttek a házba, és alaposan átkutatták, nehogy bármilyen ártás, vagy ősi varázslat rajtuk maradjon. Harry legszívesebben bevitte volna Lilyt a Szent Mungóba vizsgálatra, de felesége megnyugtatta, hogy semmi baja.

Harry kicsit borzongva gondolt erre, közben belépett házuk kapuján. A következő alaklom Harry születése volt… még alig múlt letargiával, szülei halála után.

Zihálva futott fel az emeletre, ahol Lily vajúdott, de a javasasszony nem engedte már be a hálóba. A lány kérte, hogy otthon szülhessen, ám Harry már az elejétől úgy tervezte, hogy ott áll majd mellette. Most azonban csak az ajtó előtt topoghatott, elfeledkezve minden másról, és hallgatta felesége nyögéseit. Ez volt a hibája, ő szúrta el.

Nem csukta be a kaput, és nem zárta be varázslatokkal, annyira sietett haza, fel a nejéhez. Hamarosan suhogó hang csapta meg a fülét, majd sziszegés… rémülten perdült meg, és még éppen kivédte Voldemort kábítását. A bűbáj az ajtóba csapódott, és kiszakította helyéről. A gyógyítóasszony felháborodott, de aztán meglátta ellenfelét, és velőt rázóan sikoltozni kezdett. Harry háttal állt a szobának, de észre vette a kínlódó Lilyt, és még erősebb védésekre ösztönözte magát.

Azonban Voldemort sem volt szívbajos, és hamarosan főbenjáró átkokkal bombázta. Harry ettől kicsit megkönnyebbült, mert a minisztérium tudja, hol követnek el ilyet, és talán észre veszik őket… ám nem tudta, meddig bírja tartani a frontot. Lily nem tudott megmozdulni, fájásai egyre sűrűsödtek, és az izgalom hatására valószínűleg még jobban felgyorsultak.

Harry egy zöld halál elsuhanása után meglátta barátait a mágus mögött, akik elszántan emelték fel pálcáikat, és sikerült meglepniük a nagyurat. Voldemort persze már nem hagyta magát olyan könnyen, de Remus és Sirius nagyon kitartóak voltak, és Harry sem restelkedett.
Mikor egy újabb Sectumot indított el, a varázsló felüvöltött, és még az átok előtt elhoppanált. A falon örökre ott maradt a sok törés, amit a varázslat okozott.

Sirius zihálva szemlélte meg a „művet”, majd elismerően rávigyorgott.

- Megtanítod nekünk, ugye?

Harry éppen válaszolt volna, amikor Lily felkiáltott, hangját pedig egy csecsemő rekedt, éles bömbölése követte. Hirtelen felcsapó boldogsággal rontott hátra, és feleségéhez sietett, aki véresen, izzadtan, sápadtan, de mosolyogva tartotta karjában a vézna kis testet. Teljesen elérzékenyült a látványtól. Harry Potter gömbölyű fején pár szál fekete haj szálldosott. Amikor meglátta kettejüket maga fölött, abbahagyta az üvöltést, és smaragdszemeivel nagyokat pislogott, majd halványan mosolygott.

Lily sírva-nevetve fogta meg az ujjnyi pici tenyeret. Harry elkérte tőle, hogy a karjába emelhesse a fiát. Odament vele Siriushoz, és Remushoz, akik könnyeiket nyelegetve, vigyorogva néztek a pici arcocskára. Remus tekintete különösen szomorúnak tűnt, és egy sanda pillantást vetett Sirius felé. Harry sejtette miért, és ő lett volna a legboldogabb, ha barátai kibékülnek, és családot alapítanak, ám… nem, most nem akart erre koncentrálni. Újra a fiacskájára nézett, és visszaadta Lily kezébe.

Nem tudta, hogy hogyan sikerült ilyen pompásan kiszabadulni Voldemort átkai alól, de nagyon örült, amikor megtudta, hogy a kisfia egészséges, és nem szenvedett kárt a támadásoktól. A harmadik támadás már szinte meg se kottyant nekik. Voldemort két csatlósával ment hozzájuk, Harry első szülinapján. Lily és ő hamar visszaverték a támadást, arról nem is beszélve, hogy a vendégsereg sem nézte tétlenül, hogy a nagyúr tönkreteszi a kis Harry születésnapi zsúrját.

Belépett a házba, és tekintetével máris totyogó fiát kereste. Mostanában igen fürge lett a kölyök, Sirius nemrég volt olyan ostoba, hogy ráültette a Nimbusz 1500-asára, és megröptette a nappaliban. Harry szerencsére nem volt otthon, ezért csak Sirius hallgatta végig Lily hisztériáját, amikor feltűnt neki, hogy Harryke a levegőben száguldozik egy versenyseprűvel.

- Sziasztok! – köszönt hangosan, mert úgy tűnt, ezúttal senki nem totyog elé üdvözlésül. Hangját meghallva azonban kicsi Harry felvisongott, és hamarosan egyenként lépkedve a lépcsőn, igyekezett felé. Ugyan kapaszkodott a korlátba apró kezeivel, Harry jobbnak látta, ha gyorsan felkapja.

Mikor karjába emelte, és megdobta a kisfiút, az vígan sikongatott, és belekapaszkodott talárjába, hogy a nyakához bújjon.

- Apapapp – gügyögte, orrát hozzádörgölve a fiúcska. Harry tudta, hogy ez az „apát” akarta jelenteni, és mosolyogva megpuszilta sebhelytelen homlokát.

- Ah, hál’ istennek, azt hittem, nem tudom elkapni! – hallotta meg Lily hangját, s a boszorkány kioldalazott a fürdőből. Kicsit zaklatott volt a tekintete. – Ma folyton megszökött tőlem. Szia, drágám!

- Szia! Nem ártana, ha felvennénk Remust dadának – jegyezte meg vigyorogva, és elindult Harrykével a fürdőbe.

- Nem is értem, hogy engedhetted, hogy elköltözzön! – morgott Lily. Remus valóban nem lakott már velük. Amikor Lily megszülte Harryt, szökni kezdett tőlük, és Harry kocsmákban bujdokolva talált rá, így belátta, hogy nem zárhatja be Remust magukhoz, ha nem akar ott lenni velük. Vett neki egy albérletet Londonban, bár minden nap vitt neki ebédet, és ha mégsem, akkor is beszéltek pár sort. Ez Siriusnak nem tetszett. Úgy vélte, Remus nem velük van, de Harry ilyenkor csak legyintett.

Mintha csak meghallotta volna, hogy rá gondol, Remus hangja szűrődött be a fürdőbe, ahol elmélyülten mosdatta a remekül szórakozó, pancsikoló kisfiát. Lily valószínűleg ajtót nyitott a fiúnak, s az hamarosan meg is jelent a fürdő előtt. Mosolyogva figyelte, ahogy Harry Harrykét vicceli meg, varázsbuborékokkal.

- Szia! – köszönt hátra fordulva, de azonnal megbánta – Harryke ráfröccsentette a fél kiskádnyi vizet. Kiköpte szájából a habot, majd a kacarászó kisfiút egy törülközőbe csavarta. Úgy vélte, elég volt mára a pancsiból. Remus is kinevette, amit nem nézett volna jó szemmel, de régen hallotta tiszta szívből kacagni, ezért elnézte a dolgot.

Lily átvette Harrytől a fiúcskát, és nagyon nehezen tartotta vissza jókedvét elázott feje láttán. Harry legyintett, majd egy pálcamozdulattal megszárította magát, és elvezette Remust a nappaliba, ahol leülhettek beszélgetni.

- Nem akarom, hogy Sirius legyen a titokgazda – jelentette ki rögtön, mikor átadott neki egy bögre teát. Harry elfintorodott, sejtette, hogy sor kerül erre. Remus pirosabb orcával nézett rá, és látszott, hogy kicsit zavarban van. Meg is értette, de nem akarta megkönnyíteni a dolgát.

- Sirius nem a családja, Sápi – mondta halkan, és arra gondolt, hogy vajon Sirius mikor jön hozzá, hogy lemondja a tisztséget. – Ő lesz a gazda, mert ő Harry keresztapja is. Így döntöttem. Vagy te szeretnél vigyázni ránk?

- Nem – rázta meg hevesen fejét Remus, majd, mikor Harry játékos bosszúsággal felvonta szemöldökét, még vörösebben folytatta. – Persze nem miattatok. Magam miatt. Inkább valaki mást, kérlek! Tudom, hogy Dumbledore is járt itt, és felajánlotta…

- Nem kell más! – csattant fel barátságtalanul, elunva a vitát. Remus szomorúan pislogott rá, és ő elszégyellte magát, mert nem akarta, hogy így váljanak el. – Ne haragudj, Sápi. Sokat jelentesz nekem, de most nem hallgatok rád. Nem lehet.

Remus bólintott, de tekintetén látszott, hogy feldúlt maradt. A barna fiú már állt fel, hogy elmenjen, de Harry gyorsan magához rántotta. Most látja utoljára, ki szerette volna használni az alkalmat.

- Ne feledd az évszámot, és nagyon vigyázz magadra! – suttogta neki. – És ne roppanj össze, kérlek! Erős vagy, bátor, és kitartó. Tarts is hát ki!

Remus felvonta szemöldökét, majd elmosolyodott, és megcsóválta fejét. Még mindig nem hitt neki. Lilyt is megölelte, majd kilépett az ajtón. Harry homályos szemekkel nézett utána.

Felesége folytatta a takarítást, kicsi Harry pedig még apja mellett játszogatott, majd bemászott ölébe, és hamarosan elaludt.

Aznap, késő este Sirius hívta a tükörben. Azonnal beszélni akart vele.

Sirius sápadt volt, és verejtékezett, látszott, hogy nem aludt egy szemhunyásnyit se napok óta. Petert húzta magával. A szőke fiú reszketett, mint a nyárfalevél, és Harry tudta, hogy sajog a karján a Jegy, ezért sajnálta a fiút. Sirius se nézett ki jobban, de ezt betudhatta a jóslat fezsültségének is.

- Ágas, nem akarok titokgazda lenni! – magyarázta sietve a fiú, és leültette Petert a kanapéra, majd fontoskodva hozzá fordult. – Figyelj, mindent elterveztem! Voldemort engem akar majd megkörnyékezni, igaz? Rögtön rám gondol majd, tudja, hogy a legjobb barátod vagyok. Engem fog kiszemelni, és ez nekünk nem jó. Arra gondoltam, hogy inkább Peter legyen a gazda helyettem, mert róla senki nem gondolná, hogy megbíznád ezzel a titokkal! Ez a legnagyszerűbb megtévesztés!

Harry mosolyogva bólogatott, közben szomorúan pislogott a riadt Peterre. Az csak összehúzódva kuporgott a kanapén. Sirius nagyon heves volt, és várakozva topogott, hogy mondjon valami ellenérvet, de Harry nem tudott ellenérvet, hiszen mi is lett volna az? Avatta volna be Siriust, hogy Peter halálfaló? Ugyan, bolondság.

A fekete fiú megkönnyebbült, hogy nem akadékoskodott, és ennyire bízott benne, ám hamarosan Harry elküldte őt haza, hogy pihenje ki magát végre, így elbúcsúztak. Még tovább ölelte barátját, mint Remust, mert tudta, hogy a fiú egy héttel később már a börtönben lesz, és csak tizenkét év múlva szabadul ki. Fájó szívvel nézett utoljára a szép arcra, a pajkosan csillogó szemekre, és a halvány mosolyra, majd nagy nehezen nyelt egyet, és elköszönt tőle. Sirius is kilépett az életéből. Ez legalább olyan érzéssel töltötte el, mintha ők haltak volna meg hirtelen…

Peter még ott ücsörgött mellette, de csak, mert nem tudott mozdulni a félelemtől. Máskor pirospozsgás arca most hamuszürke, és beesett volt, kék szemei kivörösödtek, s szája széle is remegett. Nyilván nem számított rá, hogy barátja ilyen könnyen elfogadja Sirius döntését. Mivel Lily és Harryke már lefeküdtek, nem kellett lebukástól tartania. A kandallón lévő míves dobozkából vörös bársonyanyagot vett elő, egy kis üveg tintával, és egy szép pennát is előhúzott, majd komótosan megírt egy levelet, míg Peter feszengve várt, hiszen meg kellett beszélniük a részleteket. Harry egyszer újraolvasta a levelet, majd belekezdett.

… Most, hogy így kitárgyaltuk, hogy milyen aranyos vagy babakorban, hogy a barátaimat hogyan kell kezelned, hogy a medálnak annyi, és hogy a serleg a farkasoknál van, megkérlek, hogy a pergament add át Remusnak! Írtam neki pár sort!

Szeretlek, és ezerszer ölellek, Harry

Kedves Sápi!

Harry vagyok. Rövid kis üzenet az enyém, de már tudod, mit akarok mondani. Most mentél el, meg akartál győzni, hogy ne Sirius legyen a titokgazda. Még mindig nem hitted el, hogy nem látjuk többé egymást, de már úgyis mindegy nekem.
Remélem, nem felejtetted el a dátumot. James aznap került a testembe, és én aznap kerültem vissza hatodik végére… Piton megmentésének napjára. Gondolom, már hiszel nekem.
Mondd majd el Jamesnek, hogy tudod! Szüksége lehet a támogatásra. Bánj vele Jamesként! És ne szomorkodj miattunk! Ennek így kellett történnie. Nem is tudok már mást mondani: sok szerencsét Voldemorthoz, és vigyázz magadra!

Nagyon szeretlek, Harry

Elégedetten, bár szomorúan varázsolta láthatatlanná a szöveget, majd egy erős szeretet-mágiával kezelte, hogy Jameset megóvhassa valahogyan. Nem tudta, sikerül-e, de nagyon reménykedett.

Peter félelemmel teli arcán egy kis értetlenség is keveredett, ahogy őt figyelte, de eléggé gondolataiba mélyedve kuporgott még helyén, s figyelte tevékenységét, ahogy édesanyja zsebkendőtartójába csúsztatta a lepecsételt levelet. Harry az asztalra rakta a csomagot, majd lassan leült barátjával szemben szemben, és sóhajtva komoly kifejezést erőltetett arcára.

- Nincs mit mondanod. Tudom, kinek dolgozol. De nem haragszom rád.

Peter szeme elkerekedett, attól, amit mondott, és egész teste megremegett. Szája hangtalan, rémült mondatokat formált, s kezét tördelve pislogott az ajtó felé, de Harry újra magára vonta a figyelmét.

- Meg kell mondanod Voldemortnak, hogy itt vagyunk – jelentette ki határozottan, miközben enyhe bűntudata támadt, hogy most pont úgy viselkedik, mint Dumbledore szokott, azaz ő maga rendezi meg a szörnyű eseményeket. Ez azért nyomasztotta. – Nem halhatsz meg, de megöl, ha nem teljesítesz egy parancsot, és azt fogja kérni, hogy árulj el minket. Egy hete kérek tőled, egy hetet, mielőtt elmész hozzá! Addig maradj a Szellemszálláson, ahogy Sirius tette volna, kérlek! Elhiszem, hogy nehéz lesz, de tedd csak meg! Én megbocsátottam már rég. Persze, senkinek nem kell tudnia róla, hogy az „engedélyemmel” árulsz el, mert az kínos kérdésekhez vezetne, amiket nem fogok senkinek megválaszolni, soha, így te sem fogod tudni.

Peter tátongva felpattant, de ő résen volt, és visszanyomta ültébe a fiút. Az reszketett a félelemtől, és nyilván nagyon kiborította, hogy Harry ilyen könnyen rájött a titkaira. Ám ő már hetedik tanévük óta sejtette, hogy a fiú elkalandozott más eszmék felé, abból a kis utalásból is, amit Regre tett, és utána mondott.

- James! – nyöszörögte Peter, és térdre esett előtte. Nagyon emlékeztette a tizenkét évvel későbbi esetre, amikor a férfi előtte, mint Harry előtt csúszott. – Nem akartam… de olyan erős…

- Tudom, Farkacska – vigyorgott kedvesen a szőke fiúra, mire az fájdalmasan megvonaglott. – Mint mondtam, nem haragszom. Ez a feladatod. Végezd el, és élj, amíg teheted! Találtam neked egy bűbájt…

Harry az eddigieknél is nehezebb szívvel vett elő zsebéből egy papírost, és azt átadta a reszkető srácnak, majd gondolatban megkínozta magát egy Cruciatusszal.

- Ezzel az átokkal felrobbanthatod a környezeted, ha szorult helyzetbe kerülnél valami miatt, és menekülnöd kell. Ne aggódj, nem nehéz elvégezni! Javaslom, hogy gondolkodj, hogyan szabadulhatsz meg, ha elkapna valaki, és dolgozz ki egy jó tervet a bűbájhoz!

Peter egy darabig még szipogott, majd átölelte. Harry már bánta, hogy annak idején elintézte a varázslót… de nem tudhatta. Eggyel nőtt a bűntudata, de már nem érezte igazán a súly alatt, hogy került rá még.

- Sajnálom, nem akartam, hogy így legyen! – ismételte a fiú, és elhajolt tőle. Megtörölte arcát. – Ég veled, és… te voltál, és leszel a legjobb barátom.

Ez a mondat egy héttel később is ott lebegett a szeme előtt. Senkivel nem találkozott azóta. Harryke nyűgös volt, hogy nem mehet ki a szabadba, de valahogy mindig lefoglalták. Harry annyiszor röptette meg, ahányszor csak a kisgyerek akarta, vagy épp csiklandozta, mikor valami huncutságra készült. Ám így el is röppent az egy hét, szinte észrevétlenül.

Harry reszketve költötte vacsoráját. Mindenszentek előtti este volt. Lily jókedvűen dúdolgatott, és a rádiót hallgatták, noha mostanában megszaporodtak a halálesetek, így néha megszakították vele az ünnepi adást, ám ilyenkor Lily gyorsan lekapcsolta a varázseszközt. Ennek Harry is örült.

Most már viszont félt. Ez a vacsora az utolsó életében. Furcsa érzés volt. Nem tudta, hogy féljen-e tovább, vagy megnyugodjon végre, hogy minden tőle telhetőt megtett. Rossz volt elképzelni, hogy soha nem ölelheti magához szenvedélyesen Lilyt, nem fog több jóéjt puszit adni Harrykének, nem ébred fel többet egy szép álomból. Bizarr volt.

Lily lassan Harryke lefektetéséhez készülődött, ő pedig nyugodtan ácsorgott a konyhában. Nem, nem a félelmet választotta. Nem akart rettegni, pont ma, pont most, ha eddig ilyen egyszerűen megteremtette a jövőt. Elbambulva töltötte az utolsó perceket, Lily hangját hallgatva, aki az emeleten éppen a fiút rakhatta kiságyába. Gügyörészett neki, és néha nevetett. Már csak pár perc, gondolta kicsit elszorult torokkal, é elhomályosodott szemekkel.

A személyes riasztójuk hamarosan megbizseregtette a bőrét, ami csak egyet jelentett, hogy átlépték a kerti kaput. Harry kiszaladt a konyhából, és a sápadt, lefelé igyekvő Lilyhez fordult, aki valószínűleg szintén felfigyelt a mágikus vibrálásra, és a karjában a cseppet sem álmos kisfiúval rémülten meredt rá.

- Lily, fogd Harryt és menekülj! Ö az! Fuss! Menekülj! – kiabált úgy, ahogy emlékeiben élt

- Nem hagylak itt! – sikoltott fel felesége.

- Nem vagyok fontos! – ordított fel kétségbeesve. - Fogd Harryt és fuss! Majd én feltartóztatom!

Lily egy könnyes pillantást vetett rá, majd botladozva felszaladt az emeletre. Harry ugyan előreszegezte pálcáját, de nem készült varázsolni semmit, közben már megint eláradt benne egy kis félsz. De minek is? Ő akarta, hogy így legyen… a Sors akarta, hogy így legyen.

Az ajtó kirobbant a helyéből. Voldemort egyedül volt, fenyegető alakja kitöltötte a bejáratot. Amikor észre vette őt, kegyetlenül felkacagott, mert nyilvánvaló volt számára, hogy James Potter nem fogja legyőzni, Harry nem is akarta. Halványan a mágusra mosolygott. Az felvonta szemöldökét a gesztus láttán, de nem mondott neki semmit, két szón kívül:

- Avada Kedavra!

Harry James Potter utolsó gondolata az volt, hogy legalább a fia túlélte.

***

Sirius remegve rogyott a ház romjaira. Látta a két holttestet. Szemeiből szüntelenül csorgott a könny. James kitekeredett végtagokkal feküdt a romok alatt. Lily nem messze tőle… Harry pedig a nem messze álló, bozontos Hagrid karjában bömbölt, s az óriás is hangosan vonyítva hüppögött.

- Tudom, mit érzel – nyüszített Hagrid, majd fél kézzel előkotorta pettyes zsebkendőjét, és trombitálva kifújta az orrát. – A legjobb barátod volt.

Sirius az önvádtól megreszketett, és üvöltve feküdt a ház törmelékeire. Ő a hibás! Peter elárulta őket, elárulta Lilyt és Jameset. És ő volt a barom, a seggfej, aki ezt ajánlotta neki, szinte nem is hagyva más lehetőséget. Hagrid nagy keze a hátára siklott, de ez nem nyugtatta meg. Egyetlen feloldozás létezett számára. Ha megöli a patkányt! Ez az egyetlen, a bosszú, ami megmaradt neki. És ő még képes volt Remusra gyanakodni? Nemhogy a mostanában nagyon furcsán viselkedő Peterre figyelt volna? A düh méregként áradt el benne.

- Add Harryt, elviszem – szippantott a bosszútól új erőre kapva, és nehezen feltápászkodott a törmelékről. Amikor tekintete James holttestére vetődött, újra elfogta a görcsös zokogás, hiszen mindenkinél jobban szerette a varázslót. Istenem, James, annyira sajnálom! Kérlek, ne haragudj! Hálátlan korcsnak érezte magát, hogy gyávasága miatt kibújt a védelmező szerep alól, és nem lett ő a gazda, annak az embernek a titokgazdája, aki az élete, a lénye egyik fele volt. Arcát bemaszatolták a könnyek, de annyira remegett a karja, hogy nem tudta letörölni őket. Szipogva Hagrid felé fordult, és hátrahajtotta fejét, hogy a szemébe tudjon nézni.

- Nem lehet… - motyogta a vadőr, az előbbi kérésére válaszul. Sirius majdnem felordított, hogy ilyen makacs emberrel kell most Harryért vesződnie.

- Hagrid, bízd rám Harryt, én vagyok a keresztapja, majd én vigyázok rá! – kérte meggyötörten, de a félóriás bozontos fejét rázta, és könnyeit törölgette.

- Sajnálom, de Dumbledore professzor azt kérte, sőt parancsolta, vigyem hozzá. Szerinte a nagynénjééknél lesz jó helye.

Sirius elkeseredetten próbálta meggyőzni az óriást, hiszen tudta, milyen emberek azok a Dursleyék, James mesélte, hogy rettentően viselkednek, és soha nem akarták látni őket, pedig Lily a nő testvére volt… Igaz, a családi kötelékre a mágusvilágban sem mindig adni, erre pont ő a jó példa.

Sirius sápadtan, megtörten bólintott. Hagrid nagyon kitartó volt, és nem hagyta, hogy elvege Harryt, ő pedig nagyon gyengének és fáradtnak érezte magát hozzá, hogy szokásos hevével vitázzon. Úgyis lesz még ideje beszélni az igazgatóval is, most más dolga van még, majd, ha elkapta Petert, beszél a varázslóval, és magához veszi keresztfiát.

- Rendben, értem. Akkor vidd a motoromat! Azzal hamarabb odaérsz hozzá, és nekem most úgyse kell.

Hagrid szaggatottan sóhajtozva figyelte őt egy ideig, majd szipogva bólogatott, felült kedvenc motorja ülésére, és Harry kis pokrócával a karján felszállt. A motor hamarosan berregve eltűnt az égbolton. Sirius sápadtan, gyötörten várt még pár percet, hogy egyedül is gyászolhasson, s csak azután alakult nagy nehezen kutyává, hogy az áruló Peter nyomába eredjen.

Legelsőnek a fiú londoni lakása felé vette az irányt, mert sejtette, hogy majd megpróbál úgy tenni, mintha még nem értesült volna Jamesék haláláról. Sirius felnyüszített, de ez sem segített. Ám akkor megérezte érzékeny orrával az ismerős illatot, és meglátta a lakásából kilépő Petert. Azonnal emberré alakult, nem törődve a csodálkozó muglikkal, és pár lépéssel a szőke fiú mögé szegődött. Peter megérezte őt, és vinnyogva hátrált a falhoz. Kezével megtámasztotta maga mögött azt, és riadtan pislogott rá, majd reszketve felvisított.

- Lily és James…! Sirius! Hogy tehetted ezt?

A járókelők megdermedve figyelték, de Sirius agyát elködösítette a düh, hogy ezt észre vette volna. Hogy meri ez a rohadt patkány őt vádolni!

A pálcája után kapott, de az áruló váratlanul előre lendítette a kezét, és egy robbanás rázta meg a földet. Sirius ijedten bukott a földre, majd felegyenesedett, amikor a rengés elcsitult, és viszolyogva körbe nézett.

Mindenhol holttestek hevertek, előtte pedig, Peter helyén a csatorna mélyéig le lehetett látni. Már épp azon volt, hogy belehányjon a lyukba, mert a gyomra felfordult a sok hullától, amikor meglátta a kráter mellett azt a kis testrészt… egy ujjat. Csodálkozásában még öklendezni is elfelejtett. Ezt ő tervelte ki? Az a nyápic fiú, aki velük együtt járt a Roxfortba? Ő találta ki ezt a briliáns tervet?

Elfogta a nevetés. Peter nagyon ügyesen titkolta a képességeit, bár a robbantás biztosan Voldemort ötlete volt, ám az, hogy levágja az ujját, és patkány módjára a csatornába bújjon… hát ez oltári. Hasa görcsösen rángott, és egyszerűen ne tudott nem nevetni, bár ez a nevetés most az őrült zokogást helyettesítette. Sírni akart, üvölteni, mint egy gyerek, de nem mert, ezért inkább röhögött.

Szinte észre sem vette, hogy pár perc múlva lefogták, és megkötözték. Még akkor is kacagott, pedig a félelem méregszerűen kavargott benne. Ártatlan, nem akart az Azkabanba kerülni…

Egy fenét ártatlan, éppolyan korcs, mint Peter. Mégsem tudott mást, mint nevetni, ezen az egész helyzeten. Peter talán azt gondolta, hogy megvédi őt? Egy frászt, amint teheti, bevallja az animágiát, és a tárgyaláson is elmondja majd… nem fog ilyen egyszerűen börtönbe kerülni, azt nem hagyja.

Kacarászva figyelte, ahogy az aurorok egy szigetre hoppanálnak vele. A hidegtől a torkára forrt a nevetés, s végre tudott sírni. Ne! Nem akarom, ne! James, bocsáss meg!

Egy vérző mellső lábú patkány végig figyelte, ahogy a számára egyik legkedvesebb ember a fájdalom súlya alatt annyira megroggyan, hogy csak nevetni bír. Szemei azonban üvöltöttek, és ettől még jobban sajnálta. Nem is gondolta, hogy patkányként ennyire fájhat a szíve…

Mit művelt? Ehhez nem volt joga! James se erre gondolt, amikor a menekülésről beszélt. Hogy lehetett ilyen önző? Ha tudott volna zokogni, megtette volna, amikor látta, hogy Siriust elfogták. A fiú még akkor is kacagott, de arca a rémület fintorába torzult. Aztán a barátja, a védelmezője eltűnt az aurorokkal, és ő visítva szaladt a másik irányba. Már nem lehet ember, ha még élni akar. Bár azzal megmentené Siriust, de a bűnét sosem mosná le előtte. Remus előtt… menekülnie kell, örökre.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés