Odakint az égbolt lassan teljesen besötétedett, s vele együtt a kopott kis lakás is. Az azt bérlő, fiatal, húszas éveiben járó férfi azonban nem törődött ezzel, túlontúl lefoglalta, hogy a harminckötegnyi tízezer dolláros bankót az utazózsákjába tegye, miután elégedetten megszámolta őket. Csupán egy kis borítéknyit hagyott elöl: szállása árát a tulajnak.

Mikor a zöldes kötegek már mind egy szálig a bőröndjében pihentek, ült még pár pillanatig a homályban, az indigókék eget bámulta a mocskos kis ablakon keresztül, s izmaiban hagyta elterjedni a siker kellemes bódítását. Közben az elmúlt heteken töprengett. Talán ez volt a legveszélyesebb küldetése az eddigiek közül, pedig már tizenhét éves kora óta volt bérgyilkos, és átélt ezt-azt. Igaz, bármilyen rizikós munkát elvállalt, amit megfizettek neki – ezek többsége mégis inkább emberölések voltak. A legtöbben – régi életében persze, és szüleivel az élen – szörnyülködtek volna ezen, de Harry Denemnek nem volt más választása, miután a dolgok megváltoztak. Ahhoz képest pedig, hogy milyen nevelésben részesült, egész jól ment neki az üzlet.

Hogy lelkiekben mennyire viselte meg? Nos, eleinte nagyon nehéz volt, mint minden más is, mikor elkezdődik, de azóta hozzá szokott. Hozzá szokott a vérhez, a félelemhez, a gyanakváshoz, a meneküléshez. Volt ugyan néha, hogy hányingere támadt, amikor végignézett egy kivégzést, vagy saját maga lőtt bele egy élő testbe, néha érezte úgy, hogy ez nem ő, ennek nem így kellene lennie – de az ilyen gondolatokat mindig igyekezett hamar elfojtani magában. Nem tehetett mást, semmi nem volt már a régi. A hibátlan munkához meg egyébként is üres szív, tiszta fej és hidegvér kell. Ez neki mindig megvolt, mindig megőrizte.

A mostani gyilkosságba azonban majdnem belebukott. Egy politikussal végezni, aki még annak idején a háborúban volt ezredes… nos igen, ez kicsit nehezebben ment, mintha csak egy családapát kellett volna eltennie az útból, hiszen azokat nem védik annyira, mint egy hivatalos személyt. De háromszor annyit is fizetett a feladatért a munkáltatója.

A munkáltató. Mindig ezzel a névvel gondolta azokra, akik felbérelték, mert így a dolog személytelen maradt, legalábbis többnyire. Soha nem kérdezett rá semmi diszkrét, vagy privát dologra, csak teljesítette a feladatát. Persze, mint mindig, titkon most is elgondolkozott, mi lehetett az oka, hogy meg kellett ölnie egy embert, miért volt fontos a forrása számára, milyen eget rengető hibát vétett… mégsem kíváncsiskodott az ilyesfajta információk után. Jutalma megbízhatóságáért és hallgatagságáért az volt, hogy felbérlői, és annak emberei fedezték őt, és ha nagyritkán szüksége volt rá, segítettek neki bármiben.

Elzarándokolt gondolataiból a mobiltelefonja rezgése zökkentette ki. A fülébe akasztotta fülhallgatóját, majd szemét meresztve kibetűzte a nevet, aki hívta.

- Harry Denem – szólt unottan, és a hosszú hallgatástól kissé rekedten, majd elhúzta a száját, mikor meghallotta a behízelgő hangot – enyhén borsózott tőle a háta.

- Denem, haver! Hogy, s mint, öregem? – kiabált a vonalba egy fiatal srác, akivel szomszédságban lakott Brazíliában. Harry fintorogva sóhajtott, szájában a keserű érzéssel, ami mindig eltöltötte, ha lekezelték.

- Nem vagyok a haverod, Hosé – állt fel gúnyos mosollyal, átvéve a megalázó modort, megnyújtózott, mint egy jóllakott macska, aztán vállára vette a súlyos zsákot, és a borítékot a helyiség egyetlen, rozoga asztalára helyezte. – Egyébként jól.

- Sikerült a meló, amivel megbíztak? – A másik szokása szerint figyelmen kívül hagyta, hogy Harry nem vevő a közvetlenségére, de a férfi inkább már nem is szólt semmit. Helyette kámzsás ballonkabátja zsebéből egy tollat halászott elő, és a borítékra egy rövid kis köszönetet firkantott, nagyon ügyelve, hogy ne hagyjon maga után ujjlenyomatokat, vagy kósza hajszálakat, amik hozzásegítenék a hatóságokat az elfogásához.

- Érdekelne, honnan tudsz te erről – morgott teljesen kedvetlenül, kissé talán bosszúsan is, s a sötétben megkereste az ajtót. A partnere a vonal túlsó felén halkan nevetett.

- Hogy ne tudnám, pajtás! Különben is, már vagy ezerszer kerestelek itthon, és úgy véltem, ha nem engedsz be, akkor valamilyen munkát kaptál.

- Az eszedbe se jut, hogy akkor sem engednélek a házamba, ha otthon lennék? – tette fel a kézenfekvő kérdést, és kárörvendően felnevetett, mikor hallotta, hogy a másik habogni kezd. – Tök mindegy, inkább mondd meg, mit akarsz?

- Hát, gondoltam, rendezhetnél végre egy kis összejövetelt a nagy arcoknak – ugrott neki új lelkesedéssel a témának a fiatal. Harry felvonta a szemöldökét, kulcsra zárta a lakás ajtaját, és lendületesen a lépcsők felé indult a lelakott házban, néha félrerúgva egy-két papírgalacsint az útból.

- Nem szokásom rendezvényeket adni – jegyezte meg, kettesével szedve a fokokat lefelé, amivel hangyányit nagyobb zajt csapott az üresen kongó házban. – Ezt te is tudhatnád már. De gondolom, az lenne az egésznek a célja, hogy végre rád is szükség legyen, mi?

- Légy belátással, haver – váltott könyörgőre a másik, és küszködve fújtatott párat, azonnal ledobva magáról lelkes álarcát. – Nincs egy árva fityingem se, kell egy kis lóvé, másképp hogyan tartanám el a kölykeimet?

- Minek vannak egyáltalán? – szúrta közbe tettetett érdeklődéssel Harry, de a kis lurkók arcának emlékére halványan felkunkorodott a szája sarka. Leért a mocskos földszintre, a megfelelő postaládába dobta a kulcsot, és a törött üvegű kapu felé vette az irányt.

- Mit gondolsz, minek? Ki tud folyton a csajok állapotára figyelni, ha… fel van dobva? – háborgott Hosé. – Ne mondd, hogy neked még nem csúszott be egy-két potyautas! Bár, ha jobban meggondolom, nem is nagyon látlak nőkkel, pedig csak dongnak körülötted, mint a legyek.

- Tudtommal dongani a darazsak szoktak. – Harry legyintett, kilépett a hűvös utcára, és automatikusan körbe nézett, esetleges rendőrök után kutatva. Miután meggyőződött róla, hogy senki fia nem tartózkodik az egyébként forgalmas utcában, a közelben parkoló, fekete Ford Mondeo Titanium felé indult, s az hamarosan két pittyenéssel tudatta vele, hogy a belé szerelt érzékelők észre vették a zsebében lévő kulcs jelzését, és a riasztók kikapcsoltak.

- Na, haver! – kérlelte a másik a vonalban, mire ő nagyot sóhajtott. Nem nagyon szerette a felhajtást, vagy feltűnősködést, és azt se akarta, hogy a házát száz meg száz bűnöző lepje el, felhívva erre a rendőrség figyelmét is – túlságosan szerették volna elkapni. Ám nem akart túl kihívóan viselkedni munkatársai körében sem; náluk ugyanis divat volt összejövetelekre járni, vagy partit rendezni.

- Rendben, legyen, de nem fogom összeszedni a vendégeket – egyezett bele végül saját vesztébe, és bedobta pénzét a csomagtartóba, a több tucatnyi fegyver, meg egyéb, kémkedéshez használt kütyük dobozai mellé, aztán előre ment a vezetőüléshez – mindeközben folyamatosan a környéket lesve.

- Ó, remek, pajtás, akkor majd én intézkedem – nyerte vissza újra lelkesedését Hosé. – Te meg csak pihenj addig. Egyébként most hol vagy?

- Indulok haza Washingtonból – Eme nyomatéka képpen beindította autója motorját, mi halkan felbúgott. – Úgyhogy most le is teszem, ha nem gond.

- Rendben, szi… - Harry gyorsan kinyomta mobilját, majd kiakasztotta nyakából a mikrofont. Egy lendületes kanyar után pedig már az úton száguldott, teljesen figyelmen kívül hagyva a pirosat jelző lámpákat a magasban.

***

Természetesen, szokás szerint, minden gond nélkül ért haza a rio de janeiro-i házba. Szerencséjére még nem várta ott senki, úgyhogy kényelmesen ledobta magát a nappaliban a kanapéra. Pont kelt fel a nap, amit a szemközti üvegfalon keresztül nagyon szépen láthatott. A sugarak megcsillantak a kinti medence kék vizén, a fák csúcsait sárgára színezte, a távolban feltűnt a háborgó tenger, s kicsit a baloldalra szorulva a híres szobor halvány körvonalai is felderengtek a szomszéd sziget csúcsán. A panoráma tehát tökéletes volt, és csak hálálkodni tudott a sorsnak, hogy ilyen jól fizető munkája akadt.

Már éppen elaludt a békés csendben, kezdett teljesen ellazulni három hosszú, fárasztó nap után, amikor nagy zajjal kicsapódott a ház túlsó oldalán lévő vaskerítés. Felnyögött, és megdörzsölte arcát, s csak remélte, hogy a vendégek még nem érkeztek meg Hoséval, és három nap alatt nem sikerült minden főgórénak értesülnie a készülődő szörnyűségről, amit az a féleszű éppen az ő házában akart megejteni.

Ám a facsaró csalódottság még abban a pillanatban ellepte egész mellkasát, és összeszorította tüdejét is; már hallotta az egyre növekvő zsivajt, és lelki szemei előtt megjelent egy ötvenfős harci sereg, teljes díszben, fegyverekkel felszerelkezve. Megcsóválta a fejét a nevetséges képre, és kényszeredetten feltápászkodott a puhán hívogató párnákról. Hiába, az alvást halasztania kell.

Hosé, aki egy hosszú, fekete hajú, alacsony srác volt, vidáman integetett neki, mikor kinyitotta a bejárati ajtót.

- Denem! – csapott a vállára, és invitálás nélkül besompolygott az ajtón. Harry halkan nyöszörögve félre állt, hogy a fiú mögött tolongó, pár tucat ember mind beférjen. Az egyik vendége egy terjedelmes hasú, spanyol maffiafőnök volt, Harry első munkáltatója; ő atyaian megpaskolta az arcát, és saját nyelvén köszöntötte.

- Minden oké, fiam? – dörmögte, olyan rekedten, mintha reszelőt nyelt volna.

- Minden, padre – bólintott illedelmesen Harry, és még véletlenül sem merészelt a másik szemébe nézni – ugyanis ez tilos volt. És megalázó – tette hozzá magának sóhajtva, a halovány indulattól enyhén kipirult arccal.

- Helyes. – A további szavakat elnyomta a többi érkező köszönése, és Harry roppant mód zavarba jött, mikor az előző főnökei mind hozzá léptek. Ha tehette, senkinél nem vállalt kettőnél több állást, és az egyéb találkától is megkímélte magát. Nem akarta azt az érzetet kelteni ezekben az emberekben, hogy ő is olyan talpnyaló, hűséges szolga, mint akikkel általában találkoznak. Jobban kedvelte, ha a szabadsága megmarad, és még a munkája végzése közben is csak akkor kell a főnöke haragjától tartania, ha a megbízás befejezése előtt elront valamit. Ilyen persze még nem fordult elő, ő sosem hibázott.

A nagymenőkkel természetesen ott jöttek a nők is; többnyire lefizetett örömlányok, vagy éppen munkatársak, mind-mind combközépig érő miniben, és egy leheletnyi melltartóban, mely, mintha ott sem lett volna. És a reggeli békét felváltotta a cigarettafüst, az azonnal beindított zene üvöltése, és a rengeteg száj fecsegése. Harrynek már most hasogatott a feje, és eldöntötte, hogy Hosét kérés nélkül is ki fogja csinálni, ha vége a napnak. Miért is engedett ennek az őrült ötletnek? Még azt is jobban szerette, ha a srác kölykei kéredzkednek fel hozzá, a lármás gyerkőcöket is szívesebben látta a házában.

Mivel szobalányt nem tartott (túl sok kellemetlen esélyt hordozott magában: az esetleges viszonytól az árulásig mindent – meg amúgy is jobban szerette ellátni magát), most neki kellett összedobnia valamit a konyhában, miközben a vendégei önállósították magukat, és a medence mellett összetolták a két kerti asztalt. A zene ekkor már olyan hangos volt, hogy az ébredező város is könnyen hallhatta odalent, így az ő migrénje is felerősödött, miközben a tartalék borokért ment a pincébe.

Ezért nem rendezett soha ilyen partit. Itt nem számít, hogy milyen állapotban van, vagy egyáltalán, ott van-e a vendégei között, csak a zene, a pia, és a társaság a lényeg – na meg persze a drog, a füves cigaretta, és ezeknek adása-vétele. Összeszedte magát, és tett egy kört a medence mellett, hogy mindenkinek tölthessen a vörösborokból. A nagylelkű gesztust olyan természetesnek vették, hogy meg se köszönték, pedig a nála alacsonyabb „rangú”, pitiáner tolvajoktól ez elvárható lett volna – eleinte bosszankodott rajta, de hamar belefáradt, így végül már csak imádkozott, hogy vége legyen a napnak. Persze, hiába.

A mindenki más számára tökéletes állapot eltartott körülbelül délig, akkor lett kész a többfogásos ebéddel. Megpróbálta a dolog jó oldalát nézni: amíg főzőcskézett, nem kellett elviselnie a társaságot (csak a szívet-a-normális-ritmusból-kizökkentő zenét), így akadt pár nyugodt perce. Nagy szerencséjére pedig az összetolt asztalok mellé sem fért oda, nem panaszkodott… olyan sokat. Bevándorolt spanyolokkal, brazilokkal és arabokkal együtt enni különben sem lett volna élvezetes, szívesen húzódott a hatalmas konyhába, ahol még a tűző naptól is megmenekült. Legalább pátyolgatta kicsit sajgó fejét.

Ez a békésnek mondható szakasz viszont csak alig fél órát tarthatott, odakint lassan az italokat kezdték hiányolni, mehetett egy újabb körre a pincébe – a fenébe is, túl gyorsan fogytak a borai. Megpróbált fintorgás nélkül megjelenni a górék előtt, és egy illedelmes mosollyal ürítette az üvegeket. És még mindig remélte, hogy a napnak gyorsan vége lesz.

Úgy egy órával az ebéd után Hosénak eszébe jutott a házigazda, és bőszen lengette a karját, jelezve, szeretné, ha oda menne. Harrynek erre lett volna egy pár szaftos káromkodása, hogy mit ugráltatja még ő is, de észre vett a fiú mellett egy, a számára eddig ismeretlen férfit, aki érdeklődve nézett felé; láthatóan ő kérte a fiatalabbat, hogy szóljon neki. Tehát akar valamit tőlem – állapította meg kis gyomorfeszüléssel, és igen okosan, s egy intéssel visszajelezte, hogy mindjárt jön.

Ehhez jobban fel kellett készülnie, így rászánta magát egy fejfájás-csillapítóra, noha annak tekintetében, hogy miután odaül „társai” közé, valószínűleg neki is kell majd innia, ez elég veszélyes húzás volt. Visszatértekor három hölgyemény is a nyomába szegődött, és amikor kerített magának egy üres széket, mind a három arra törekedett, hogy az ölébe ülhessen. Harry ugyan csak az egyikükre volt elég, de azért a többi sem adta fel a próbálkozást, hogy találjon magának egy szabad térdet, vagy combot rajta. Egyszerűen nem volt értelme elzargatni őket, mert ezek nem értettek a szép szóból, erőszakot meg nem mert alkalmazni.

- Denem, ez az úr itt Armando Perez – mutatott fél tonna behízelgéssel a hangjában Hosé az ismeretlenre, bár a mondat több helyen is az áthatolhatatlan zsivajba veszett, ami újra a tetőfokára hágott, amikor nem volt már mivel betömni a vendégek száját. Harry nehézkesen kivette az egyik lány alá szorult karját, és kezet rázott Perezzel. A fekete hajú, sötétbarna bőrű férfi arcát nem egy sebhely szelte át, és a bozontos bajsza alatti széles mosoly még feltűnőbbé tette ezeket. A hegek viszont nem riasztották el, hiszen akik az asztalnál tolongtak most mellette, mind temérdek párbajban vettek részt, és szenvedtek látványos sérüléseket. Úgymond a munkájukhoz tartozott.

- Sokat hallottam terólad, mi hijo – kezdte Perez mély hangon, erős spanyol akcentussal, de többnyire igazodva az ő angoljához, amit szülővárosából, Detroitból hozott magával. Harry csak bólintott egyet, és csendben maradt. – Azt hallottam, te vállalsz… asesinato…

- Így van, padre – helyeselt gyorsan, és töltött a másiknak is egy kis bort. Az asztalnál, a közelben ülők rájuk kezdtek figyelni, így kisebb lett a társaság zsivaja. – Vállalok gyilkosságot. Akadt netán problémája, padre?

- Mondhatni, úgy is mondhatni – nevetett Perez, és megsimogatta bajszát. – Egy británica… egy fiatal…

- Egy angol lány? – kérdezte homlokráncolva, és érdeklődőn fészkelődött kicsit. Ez valószínűleg tetszett Pereznek, mert megint nevetett.

- Az, mi hijo. Nemrégen voltam én Anglia, nagyon fontos üzlet volt, és ott találkoztam británica. Utánam szaglászott, és megtudhatott valamit… foglalkozom drogárusítás. És félek, británica szól… políce. Elvállalod?

Harry fáradtan örökké kócos hajába túrt. Egyelőre nem akart munkát vállalni, csak élvezni szerette volna a rengeteg dollárt, amit újonnan kapott, de valamiért úgy érezte, ezt most nem hagyhatja ki, főleg, mivel sosem volt még Angliában, és nagyon régóta szeretett volna eljutni oda.

- Még gondolkozom rajta, padre – sóhajtott végül. – Most értem haza Washingtonból, nem terveztem utazást, de… meglátom, mit tehetek.

- Fizetek neked ötszázezer font, ha megöl británica – hangzott a mindent eldöntő mondat, mire többen füttyentettek az asztalnál. Harrynek minden rossz érzése ellenére is felcsillant a szeme. Nagyon fontos lehet az a csaj. Munkája miatt értett a pénzhez, és az átváltáshoz, és gyors fejszámolással megállapította, hogy ötszázezer font nem kis pénz.

- Ez nagyon jól hangzik – vigyorgott maga elé, és hamarosan mégis bólintott. Legalább ezért megérte ez a parti.

***

Ám másnap már nem így gondolta, mikor a párnáról felemelve fejét, megtörölte szemeit, és körbe nézett házában. Smaragd tekintete dühösen rávillant az üvegajtóban fekvő Hoséra.
Az, hogy a fiú ott hortyogott, nem zavarta; ő a többtucatnyi, elgurult üvegre, a szétdobált tányérokra, és a vastag, krémszínű perzsaszőnyegen elterülő borfoltokra akadt ki. Elég volt egy kósza tekintet a medence felé, és láthatta, hogy abba is került mindenféle üdítő és étel (meg ki tudja még, milyen emberszármazékok).

Inkább lehunyta szemeit, és visszadőlt a kanapéra, ahol előző este elnyomta az álom. Hogy hogyan tudott elaludni a részeg összejövetelben, ami a nap végére igencsak eldurvult? Egyetlen magyarázata volt: hogy látomásai miatt már Washington óta nem aludhatott, és végtelenül kimerült.

Nos, igen. Harry elhúzta a száját, ahogy eszébe jutottak a látomásai. Azokról senkinek nem beszélt, természetesen, mert nem voltak olyan súlyosak, de az álmait mindig megkeserítették. Legtöbbször vörös hajú lányokról szóltak, de azokat folyton egy zöld fénynyaláb nyelte el. Ha pedig nem ezt látta, akkor különböző jelenetek, emberi arcok villantak be neki, esetleg egy-egy olyan hely, ahol soha életében nem járt… És egyszerűen fogalma sem volt, mi idézi elő nála ezt az állapotot.

Nyögés hallatszott az ajtóból, és Hosé felemelkedhetett – az árnyéka eltakarta a felkelő napot.

- A fejem – motyogta a srác halkan, aztán tétován megindult (a hangok alapján) a bejárati ajtó felé.

- Hová ilyen sietősen? – csattant fel, és hirtelenjében felült fekhelyén. Hosé szó szerint ugrott egyet, majd rémületét színpadias hápogással igyekezett elpalástolni.

- Haver, a frászt hozod rám – tette szívére a kezét, és lihegett hozzá. Harry rávicsorgott, felpattant, és pár lépéssel mellette termett. Hosé annyira összehúzta magát, hogy Harry derekáig sem ért fel a nagy görnyedésben.

- Ugye tudod, hogy te takarítasz? – sziszegte fellángoló ingerültséggel, és nyomatékosan megragadta a másik gallérját, hogy arcuk egy szintbe kerülhessen, amint felhúzza.

- Ne légy dühös… - makogta levegő után kapkodva Hosé. – Neked is csak használt, hogy itt voltak, hiszen kaptál új melót…

- Nincs szükségem kerítőkre, hogy legyen dolgom, köszönöm – vágott a fiatal szavába, enyhén megrázva. Hosé felnyüszített, és összeszorította a szemét.

A fiú életét tulajdonképpen a telefon csörgése mentette meg. Harry fújt egyet, elengedte a vörös arcú kölyköt, majd két lépéssel a kanapéhoz ment. A kijelző azonban ismeretlen hívót írt ki, így megpróbálta visszafogni magát, és nyugodt hangon megszólalni – a jó benyomás sokat segít mindenen.

- Harry Denem.

- Mr Denem? – A hívó hangja mély volt, szinte komótos, és kihallatszott belőle a jól nevelt, angol stílus (Harry – bár nehezen vallotta be magának – kész boldogságnak érezte, hogy az amerikai, elszlengesedett beszédstílus után, amit itt, Rióban használtak általában, ilyet is hallhat). – A segítségére lenne szükségem.

Összeráncoltra a szemöldökét, és a reszketve ácsorgó Hoséra nézett, miközben agyában egymást kergették a lehetőségek. Megtanult már gyanakodni rendesen, és esze is volt, hogy gondolkozzon – minden szerénység nélkül merte állítani.

- Honnan tudja a telefonszámomat? És ki maga? – kérdezte végül, „terepfelmérés” céljából.

- Ó, ne haragudjon! A nevem Andrew Stevenson, és Londonból hívom. Az FBI volt hajlandó kiszolgáltatni a számát, bár figyelmeztettek, hogy vajmi kevés sikerrel fogom lehallgatni, mert ők is hiába akarják – Stevenson kuncogott pár másodpercet, míg Harry enyhe menekülési kényszert kezdett érezni a lábaiban.

Nem az lepte meg, hogy az FBI tudta a telefonszámát, ő maga adta meg egyszer nekik, csak a hivatalos szervek bosszantása miatt, hiszen nem tudták se nyomon követni, se lehallgatni. Inkább attól öntötte el páni félelem, hogy ilyen könnyen ki merték szolgáltatni az információt. Azonnal megállapította magában, hogy egy külső ember aligha érdeklődhetett volna őutána, akit az Interpol, az FBI és a CIA is körözött, tehát a hívó valószínűleg valamilyen nagy hatalmú személy lehetett, vagy, egy nagyhatalmú személynek teljesítette a parancsát.

- Mit akar? – kérdezte rekedten, és felkészült rá, hogy a házát pillanatokon belül kommandósok lepik el. Gyorsan körbe is lesett, majd a kandallója melletti szekrényből elővett egy tartalékpisztolyt. Csak a biztonság kedvéért.

- Munkát szeretnék ajánlani önnek, amennyiben ráér – közölte a meghökkentő tényeket meghökkentően nyugodtan partnere. Harry leeresztette pisztolyt tartó kezét.

- Milyen munkát?

- Nos, úgy értesültünk, ön egy kitűnő bérgyilkos, és nagyon sikeres. A miniszter úrnak pedig akadt egy kis problémája. A részleteket most nem mondanám el. Nem lehetne, hogy találkozzunk valahol?

Harry agya még inkább zakatolt. Egy miniszter akarja felbérelni? Egy angol miniszter? Ez több mint furcsa. Ilyet még sosem hallott, és ha az ép eszére hallgat, azonnal kiröhögi a hívót, és leteszi a telefont.

Mégis fontolgatni kezdte az ötletet, éppen a szokatlan szituáció végett. A pánikon keresztül is elöntötte egy bizonyos fokú kíváncsiság, mi, vagy ki volt az oka, hogy egy államfő alkalmazni akar egy bérgyilkost az ügy megoldására. Miért kockáztathatja meg, hogy ilyen „sötét” ügyletekbe keveredjen? Végül is, nem árt, ha egy cseppet utánajár a dolgoknak.

- Legyen a riói kikötőben, holnap délután ötkor! – döntötte el elszántan. – Viseljen egy sárga napszemüveget, üljön be a Rio’s cafe nevű kávézóba, a hetes asztalhoz! Én csak telefonon fogom felhívni, gondolom, ezt meg lehet érteni. Nem szívesen jelennék meg egy hivatali személy előtt.

- Rendben, ha így jobb önnek… - egyezett bele készségesen Stevenson. – Akkor holnap ötkor, a Rio’s-ban. Viszlát!

Harry töprengve nyomta ki mobilját, majd leengedte karját, és vetett egy pillantást a kíváncsi Hoséra.

- Mit állsz még ott, te szerencsétlen? – dörrent rá, mire a srác megrezzent. – Állj neki a takarításnak, ha már a te hibád, hogy a házam egy szemétdomb lett!

Hosé meg sem mert mukkanni, inkább nekilátott, hogy összeszedje az elgurult üvegeket. Harry közben kényelmesen leülhetett az egyik napozóágyra, és kivételesen nem törődve a másik általában zavaró jelenlétével, a különös hívón gondolkodott. Ez az ügy valóban több mint furcsa.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.