Másnap bizonyos fokú kíváncsisággal vágott neki az útnak. Ugyan némi félelmet érzett magában, de a gyávaság sosem tartozott a fő jellemzői közé, így a leghiggadtabb álarca alatt ült be autójába. És különben sem fogja az az ember kiszúrni, ahhoz nagyon éles szem kéne. Ezzel győzködte magát, többnyire sikerrel, elvégre igaza volt: délután ötkor már javában zajlik az élet a városban, a tömegben nem lehet csak úgy észre venni… nincs rajta semmi gyanús.

Hosé persze megpróbálta kikérdezni, ki volt a hívó, de ezúttal nem a szokásos indokokat hozta fel, hogy miért nem mondhatja meg, hanem azt, hogy ő sem tudja (no gondolkodott rajta, hogy hazudik, de végül nem látta értelmét).

Amikor leparkolt a kávézó előtt, még a kocsijából belesett az ablakon. Direkt olyan helyre állt, ahonnan ez lehetséges. Sokáig meresztette a szemét, mert az üvegen túl is ugyanúgy nyüzsögtek az emberek. Mikor sikerült meglátnia a bizonyos asztalt, és nem volt ott senki, megint elfogta az enyhe pánik. Párszor körbekapta a fejét, hogy a vendéglő helyett az utcát is szemügyre vegye, de nem talált semmi túl gyanúsat, semmit, ami arra utalt volna, hogy el akarják kapni.

Bekapcsolta rádióját, és kényelmesen lecsúszott az ülésen. Végül is, még nem volt teljesen öt óra. Éppen azon volt, hogy becsukja a szemét kicsit, és élvezze a lehúzott ablakon beáramló, sós, tengeri szellőcskét, amikor észre vett egy fekete ballonkabátot. Ez annyira meglepte, hogy majdnem eltátotta a száját. Itt nyert bizonyságot állításának ellenkezője: igenis lehet feltűnőnek lenni, még a nagy forgalomban is.

Ki az az idióta, aki ilyen melegben képes fekete kabátot felhúzni, ami lelóg majdnem a földig? Ráadásul a széles vállú fickó kalapot hordott, amin ő már a fejét is megcsóválta. Látta, hogy az utcán ténfergők is összesúgnak a fazon mögött… Harry alig tudott napirendre térni a dolog felett. Ám akkor az illető egy pillanatra az ő kocsijának az irányába nézett, egészen az utca végére, majd betért a Rio’s-ba. És sárga napszemüveget viselt.

Harry megfeszült, és már sokkal élesebben figyelte a szögletes arcú, mogorva pasast – már teljesen biztos volt benne, hogy ő hívta, mert odabent leült a hetes asztalhoz. Elérkezettnek látta az idejét, hogy kiszálljon, és egy közelebbi rejtekhelyről vizslassa az ügynököt, aki azalatt rendelt magának.

Autóján gondosan üzembe helyezte a riasztót, majd zsebre vágta a kulcsot, és ő is tett egy napszemüveget magára, de ezüstöt, hogy ne lássák a szemét. Kényelmesen, egy árva pillantást sem vetve a kávézóra, ment a bejárathoz, majd egy fiatal hölgy mellé szegődött, és elsétált az ügynök mellett. Az az ablakot fürkészte, észre sem vette, így zavartalanul leülhetett egy olyan asztalhoz, ahonnan ő nem látszott jól, ám a másik Harry számára igen.

Egy kis ideig még várt, hogy pontosan öt óra legyen, aztán megfogta mobilját, szokás szerint megigazította a pólójára csíptetett mikrofont, és megkereste a híváslistán az előző napi telefonszámot.

A csengőhang nem hallatszott el hozzá, de látta, amint Stevenson fekete aktatáskájához hajol, és előhalássza a saját készülékét. Hamarosan meghallotta a már ismert akcentust.

- Mr Denem?

- Talált – bólintott kedélyesen. – Térjünk a lényegre. Mit akar pontosan?

Látta, hogy a negyvenes férfi egy pillanatig elgondolkodó arccal bámul ki a napsütéses forgatagba, és a vitorláshajók árbocára, majd lassan megszólalt, csészéjét simogatva.

- Nagyon fontos ügy lenne – kezdte halkan, megigazítva sárga napszemüvegét. – És sok pénzt kapna érte.

- Van pénzem, köszönöm – vágott a szavába hűvösen, a reakcióit figyelve. Az ügynök, mintha kezdett volna kétségbeesni, vagy mindenesetre türelmetlen lenni.

- Akkor, mit kér a szolgálataiért? – mondta ki azt a kérdést, amit nem lett volna tanácsos. Harry mindig nagyon ügyelt rá, hogy ne ejtse ki a száján, ugyanis ezzel a mondattal az ellenfele kezébe adja az irányítást, elveszti a lehetőséget, hogy ő szabja a feltételeket. Éppen ezért most hasznára válhat.

- Az a feladat súlyától függ – vigyorgott lustán, élvezettel figyelve, ahogy az ügynök idegesen babrálja a szalvétáját. A férfi szögletes állkapcsa megfeszült, bozontos szemöldökét összehúzta – egyértelműen megpróbált keménynek látszani.

- A miniszternek nagyon súlyos gondja támadt, és remélte, hogy egy olyan kiváló bérgyilkos, mint maga, el tudja intézni…

Harry még szélesebben vigyorgott. Ezt a taktikát is ismerte, egy kis hízelgés, ami legyezi a meggyőzni kívánt személy egóját… Nos igen, valóban hatásos. De azért még nem vette le a lábáról.

- Miért? Elfogytak a talpnyalói az országban? – gúnyolódott, és ő is kortyolt egyet az üvegéből, amit magával hozott (szigorúan vizet). Az idegen ujjai megszorultak a mobiltelefonon, majd pár másodpercre eltűnt, mert emberek haladtak el Harry előtt.

- Senki nem elég tapasztalt hozzá a csapatainkban, hogy megoldja – nyögte ki kelletlenül beszélgetőpartnere a fájó igazságot. – Túl veszélyes.

- Á, értem, akkor inkább én dögöljek meg, engem úgy is el akarnak tenni láb alól – fejtette ki ártatlanul hamis véleményét, hogy kicsit húzza a másik idegeit. Az ügynök persze azonnal habogni kezdett. – Teljesen mindegy. A feladatot mondja! Mit kéne tenni?

- Hát rendben – sóhajtott a férfi, majd letette fejéről kalapját, és rövid, barna hajába túrt. – Egy sorozatgyilkosról van szó. Nagy veszélyt jelent ránk, de nem tudjuk nyomon követni. És sajnos rengetegen dolgoznak a keze alatt, akik megint csak problémát okoznak. A miniszter már minden lehetséges utat bejárt, de mikor az FBI-osok sem vállalták el a feladatot, már majdnem feladta. Akkor gondoltunk először rá, hogy egy specialistával tárgyaljunk, és így jutottunk el a leghírhedtebb, és legmegbízhatóbb emberhez… magához.

- Oh, akkor ez igazi megtiszteltetés – vonta fel szemöldökét, magában fontolgatva a hallottakat. – Szóval azt kéri, adjam fel a bűnözők körében a magasban tündöklő hírnevemet azzal, hogy a hatóságok kérésére egy „kollégámat” kiiktatom? Aki, ha jól szűrtem le, valami maffiafőnök lehet Britanniában… nem gondolja, hogy ez hatalmas kérés? Ha kiderül, sokat veszíthetek.

- Ezzel tisztában vagyunk – bólintott az asztalnak az ügynök. – Mégis, ön az utolsó esélyünk.

Harry elhallgatott, és az ajánlatot fontolgatta. Egy percig sem hitte, hogy alvilági körökben túl sokáig titokban maradhat, hogy elvállalt egy ilyen munkát, és nem derítette fel a gondolat, hogy nem csak a hatóságok, de már a hozzá hasonló bűnözők is azon legyenek, hogy elkapják. Ez már túl soknak tűnt neki. Nem akarta elveszíteni sem a pénzét, sem a lakását, sem az életét, és a börtön sem csábította túlzottan. Feszengve jött rá, hogy most választania kell: vagy a bűnözőkkel marad jó kapcsolatban, és a hatóságokkal nem, vagy az ügynököt, és a minisztert választja, de akkor elveszíti az addigi kemény munkájának szinte minden gyümölcsét. És tudta jól, hogy úgy jár rosszabbul, ha az utóbbi lehetőség mellett dönt: ha magára haragítja a maffiafőnököket, azok sokkal többféle (és sokkal illegálisabb) módszert vetnek majd be, hogy kézre kerítsék.

- Mr Denem? – zökkentette ki gondolkodásából az ügynök hangja. Megköszörülte a torkát.

- Elnézést, csak azon töprengtem, mi lenne a megfelelő ár, hogy teljesítsem ezt a nemes kérést. – Megint ivott a vizéből, majd belefogott. – Ha tudják, hogy valójában mit teszek kockára, akkor nyilván megértik, hogy ezt kérem… Lehet, hogy így is az egész világ engem köröz, de a munkatársaimmal is elboldogulni, már túl nagy falat lenne. Ezért azt akarom, hogy rekesszék be az utánam való kajtatást, ismerjék el, hogy tévedtek, és vegyenek le az elsőszámú közellenségek listájáról, minden országban. A pénzüket megtarthatják, nincs rá szükségem.

Harry még látta egy másodpercre, hogy az ügynök elhúzza a száját, de ennél alacsonyabb fizetséget nem fogadott volna el. Elégedett volt magával, hiszen sikerült úgy formálnia a helyzetet, hogy valami módon, de győztesen kerüljön ki belőle. Ugyanez Stevensonról nem volt elmondható, amit Harry kért, az nagyon sok pénzébe kerül majd Angliának – mert annak ellenére, hogy ő nem akarta azt a pénzt, még rengeteg országot kellene ilyen úton meggyőzniük az angoloknak, hogy mások is megtegyék ezt nekik.

- Erről még beszélni fogok a miniszter úrral… - kezdte volna partnere, ám Harry megcsóválta fejét; ismerős terepre tévedt, és csak azért sem hagyta magát.

- Nem, Miszter, most dönti el! – parancsolta keményen. – Nincs időm rá, hogy a drágalátos minisztere válaszára várjak napokig. Ha kellek, mondja meg, ha nem, örültem a találkozásnak.

- Rendben! – vágta félbe emeltebb hangon a férfi, majd körbelesett, tekintetével elriasztotta az éles kiáltásra felé fordult arcokat, és halkabban folytatta. – Rendben, elfogadjuk a feltételeit. Hajlandó elvállalni?

Harry hátradőlt a széken.

- Hajlandó vagyok – bólintott rá saját vesztére (enyhe dejavu: egy héten belül másodszorra tett valami nagy botorságot, amibe esetleg belebukhat), közben mélyet sóhajtott. Hiába, a legjobbaknak is kell néha küzdenie.

- Akkor, kérem, holnap induljon el Nagy-Britannia felé, és szálljon egy londoni gépre! Ha megérkezett, ezen a számon elérhet. Még mindenképpen meg kell beszélnünk pár dolgot.

Az ügynök habogott még valamit a végtelen hálájukról, meg hasonlókról, aztán lassan szedelőzködni kezdett. Harry addigra már letette a telefonját, és mozdulatlanul nézte, ahogy a ballonkabátos alak kimegy az utcára, majd hamarosan beül egy taxiba. Akkor felállt ő is, és kocsija felé indult.

***

A Londonba való utazáskor nem eredeti személyigazolványát használta, hanem a Peter Denem nevűt, amely szerint a Harvard egyik gyakornok tudósa volt, és éppen tanulmányi útra utazott a szigetekre. Ezzel a legkisebb feltűnést sem okozta, természetesen nem gondolta volna senki, hogy az a lenyalt hajú, reszketeg, szódásszemüveggel rendelkező „kisfiú” egyenlő lehet egy bérgyilkossal, akire jelenleg milliós értékű vérdíj volt kitűzve. A púderrel pedig még a villám alakú sebhelyét is el tudta takarni, amelyet gyerekkorában, biciklisbaleset közben szerzett – a jármű váza elhajlott és eltört, ahogy véletlenül karambolozott egy másik biciklissel a kanyarban, és az éles töredék felhasította a homlokát. A másik fiatalnak (egy munkája első napját töltő postásfiúnak) nem esett baja, ami kész csoda volt.

Kirángatta magát emlékeiből, mert csak apja és édesanyja aggódó arca jutott róluk eszébe, és ettől elszomorodott. Bár már hét éve meghaltak, Harry még mindig csak sajgó szívvel tudott rájuk gondolni. Akkor vált bűnözővé, és akkor kezdődött el az élete, de ha tehette volna, még így is számtalanszor visszaforgatta volna az időt, hogy velük lehessen.

A repülő ablakából már látszott London terebélyes városa. Harry az izgatottság hatására végre háttérbe tudta szorítani szülei emlékét, és leendő feladatára koncentrálni. Valószínűleg hónapokat tölt majd el itt, és szerette volna kiélvezni minden egyes pillanatát. Egész életében ide vágyott, és bár nagyon kedvelte Riót is, szívesen vett volna magának egy házat ezen a helyen, valahol egy zöld erdős, mezős, hegyes vidéken, ahonnan esetleg rálátása nyílik egy valódi kastélyra… vagy pont egy kastélyba költözni… mindig vonzotta a sok évszázados épületek képe, és kamaszkorában szobája falát tucatnyi kastélyos plakáttal, és újságokból kivágott fényképekkel dekorálta ki.

Persze London maga olyan volt, mint minden más nagyváros: hatalmas és emberekkel teli. Igaz, itt jóval hűvösebb volt az idő, néhol még így, nyáron is ködfoszlányok úsztak a levegőben, és a közlekedés is az ellenkező irányban zajlott. Harry remélte, hogy bal oldali vezetőüléséből azért még el tudja navigálni autóját az úton. A járműt természetesen magával hozatta, noha plusz pénzt kellett fizetnie a szolgáltatásért: a repülő raktere már tele volt, és csak húzósan fért be egy extra hely a sok csomag közé, de nem volt hajlandó lemondani a saját autó nyújtotta élvezetről.

Mikor kihozták neki, teljesen épen, Harry egy százast csúsztatott a középkorú férfi kezébe köszönetképpen, majd gyorsan ki is hajtott a reptérről. Persze volt nála GPS, és rendes, papírtérkép is, hogy ne tévedjen el nagyon. Úgy döntött, a város egyik legismertebb helyére, a Hyde parkba megy, egyrészt, mert nagyon kíváncsi volt rá, másrészt ott talán nem volt olyan tömeg, és kisebb eséllyel hallgathatják ki telefonálás közben.

Maga az út azonban olyan érdekes volt, hogy több kereszteződésnél is majdnem rossz irányba fordult. Rajta felejtette szemét a kétemeletes buszokon, és a nevezetességeken, úgymint a Big Bem, vagy a Buckhingam Palota.

Aztán végül valahogyan mégis eljutott a park kapujához, és keresett a közelben egy parkolót. Kicsit didergett, ahogy a Nap kósza felhők mögé bújt, és gyorsan előhalászott egyik utazózsákjából egy kardigánt. Csak az álszemüveget elvette jelmezéből, úgy vélte, anélkül is biztonságban van.

A park csodálatos volt. A hűvös idő ellenére ugyan sokan sétáltak a fák alatt, de olyan csend volt, mintha ez másik világba lépett volna. Csak a madarak csicseregtek, egy érintetlen erdő érzetét keltve. Harry túrázott régebben a vadonban, de egyik sem ragadta magával ennyire. Nemsokára talált egy üres padot, letelepedett rá, és jólesőn csukta be a szemét. Még ide is hajlandó lenne beköltözni, jóval nyugodtabb, mint Rio.

Fél órát adott magának, hogy kiélvezze a nyugalmat, aztán kelletlenül felhívta ismét a telefonszámot.

- Remek! – örvendezett az ügynök, mikor megmondta, hogy a parkban van. – Nem messze van egy csendesebb vendéglő. A Vauxhall Roadon, könnyű megtalálni… mondjuk fél óra múlva? A tizenegyes asztalhoz ülünk, az kicsit eldugottabb. Vagy jobb szeretne az irodámba jönni?

- Isten őrizz – vágta rá rögtön a férfi morogva. – Nem akarok lebukni. Jó lesz az a vendéglő is… bár én nem ülök egy asztalhoz magukkal. Azért annyira nem bízom az angolokban.

Így hát fél órával később egy zaklatottnak tűnő egyetemista telepedett abba a bizonyos vendéglőbe, egy olyan helyre, ahonnan szemmel tarthatta a tizenegyes számozású asztalt. Egy könyvet is vitt magával álcázásul, de csak bámult a sorokra, és fülét hegyezte, jön-e valaki.

Hamarosan jött is, és Harrynek többször fordult a gyomra idegességében, mert furcsa látomás-képek kezdtek neki bevillanni az érkezők láttán. Először is az ügynök, ezúttal egyszerű, szürke öltönyben, és egy nagy aktakupaccal. Mögötte méltóságteljesen lépkedett maga az angol miniszterelnök (így már érthető volt, miért sorakoztak fel testőrök a bejárat előtt), majd joviálisan mosolyogva leült, körülbelül szemben Harryvel. Ez még nem lett volna baj, nem miattuk érezte magát a fiú sarokba szorítva.

A minisztert két ember követte. Egyik egy megroggyant vállú, pocakos férfi volt, egy szörnyen elnyűtt pongyolában, amit először fel sem ismert, csak később jött rá, hogy az bizony egy talár, de a legmeghökkentőbb, amit valaha látott. Mert hát részt vett néha egy tárgyaláson (nem saját ügyből kifolyólag, hanem egy társa elítélése kapcsán), és tudta, hogy talárt csak a bírók viselnek, de azok is patyolat tiszta, és lehetőleg fekete színűt. Ez a férfi azonban hajszálcsíkos ruhában jelent meg, mely kissé már szakadozott – mintha mindennapi viselete lenne. És, ha ez nem lenne elég ízléstelen, egy neonzöld keménykalapot gyűrögetett görbe ujjai közt.

Eddig úgy gondolta, az angoloknak van stílusa, de ezek szerint tévedett. Viszont a pocakos ember még nem is volt olyan vészes, mint a mögötte bicegő. Annak ugyanis oroszlánszerű sörényként terült el haja, és meg sem próbálta leszorítani egy hajgumival; talárja makulátlan, de babakék színű volt… Harry kis híján hányingert kapott tőle. Nem, biztosan csak álmodik.

A magas, sörényes férfi megnézte őt magának, miközben elbicegett mellette botjával, de nem úgy pislantott rá, mintha felismerte volna, ezért megnyugodva szusszantott. A négy férfi elkényelmesedve lehuppant az asztal köré, fészkelődtek egy kicsit, és udvarias csevelybe kezdtek – mintha nem is egy bérgyilkossal lenne találkájuk. Harry hátradőlt a székben, így már nem láthatta őket, nyakába akasztotta a fülhallgatót, és hívta a már megszokott számot.

A négy férfi hangja elhalt a távolban, amiből arra következtetett, hogy észre vették a csörgést. Harry csak egy pislantást mert vetni az alakokra, de abból rögtön rájött, hogy ki fogják hangosítani. Ennek nem túlzottan örült – bár végül is, mit várt?

- Halló?

- Én vagyok – vigyorgott magában a fiú, és visszadőlt a székére, így kikerültek a szemszögéből ügyfelei, és nézegethette az odakint elhaladó emeletes buszokat. – Mást várt?

- Természetesen, nem – köszörülte meg torkát Stevenson. – Nos, megbeszéltem a miniszter urakkal a feltételeit…

- Urakkal? – hangsúlyozta Harry, és fellángolt benne a rossz előérzet. Újra figyelni kezdte a társaságot, és ezúttal az idegeneket szemlélte meg jobban. – Mi ez a többes szám? Vagy talán a parlamentben már minden ostoba mitugrász értesült róla, hogy ide jövök?

- Nem, ne értse félre, Mr Denem! – szabadkozott rögtön az ügynök, és a másik három is aggódva összepislantott. Talán attól féltek, hogy mindenkit legyilkol, ha feldühítik. Harry kuncogott a gondolattól.

- Milyen betoji társaság! – Színpadiasan sóhajtott. – Nem gondoltam volna, hogy az angolok nyápicok…

- Ön nem angol? – szólalt meg, érkezése óta először a zöld keménykalapot tartogató férfi, és megpörgette a kérdéses ruhadarabot ujjain. Hangja rekedt, megtört és szörnyen fáradt volt.

- Ön ki? – kérdezte röviden, elnyomva hirtelen támadt szédülését, amit egy-egy éles villanás tarkított. A négy férfi a távoli asztalnál egymásra nézett, majd a kalapos megköszörülte a torkát, és bizonytalanul közelebb hajolt a mobiltelefonhoz, mintha nem lenne benne biztos, milyen távolból szóljon bele, vagy suttogjon-e.

- Cornelius Caramel, Mr Denem… a titulusom egyelőre, úgy vélem, lényegtelen. Én vagyok a megbízójának egyik embere, én kértem a miniszter urat – tiszteletteljes bólintás a miniszter irányába. -, hogy keresse meg nekem.

- És én, természetesen – szúrta közbe a sörényhajú, mire Caramel láthatóan elhúzta a száját. Harry egészen biztos volt benne, hogy azok ketten nincsenek túl jó viszonyban. – Jómagam is a hatóságokat erősítem, és szükségünk van önre.

- Egen, hallottam hírét – vigyorodott el ismét Harry. – Nade… akkor ki az igazi megbízóm, és miért nem ő jött ide?

Látta, ahogy a két öltönyös átadja a terepet a talárosoknak, azzal, hogy kényelmesen hátra húzódnak. A talárosok pedig tanácstalanul néztek egymásra.

- Albus Dumbledore-nak hívják, és… nos, azt üzente, hogy ma nagyon elfoglalt, és nem biztos, hogy el tud jönni – hadarta el egy szuszra Caramel a szöveget, és feszengve várta a reakciót. Harry már éppen elkezdett bosszankodni ezen, de akkor megint elkapta a szédülés, és az imént elhangzott név sokszoros hangerővel visszhangzott fejében. Elfojtott egy nyögést.

- Elnézést… de attól tartok be kell rekesztenünk a csevelyt…

- Várjon, ha ennyire fontos, szólunk neki – ijedezett Caramel, Harry azonban hasogató fejjel a szavába vágott.

- Nem, nem azért, engem hívnak a másik vonalon – hazudta gondolkodás nélkül. – Ha elrendeztem ezt, visszahívom, de lehet, hogy ma már nem beszélünk. Elnézést.

Azzal gyorsan kinyomta a mobilt, és ujjaival halántékát masszírozva, feltűnés nélkül kislisszolt a kávézóból, átkozódva, amiért látomásokkal áldotta meg az ég.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.