Harry, miután kirobogott a vendéglőből, behuppant kocsijába, és pár pillanatig lehunyta a szemét. Erős hányinger környékezte, és úgy hasogatott a feje, hogy azt hitte, menten beleőrül. Csukott szemmel kutatott ki magának egy fejfájás-csillapítót is, és víz nélkül lenyelte.

A gyógyszer azonban túl lassan hatott, és neki tovább villogtak az összefüggéstelen képek és hangok agyában. Volt, amelyik egy ősz hajú úrról szólt, volt, amelyikben ő maga veszekedett egy vörös hajú fiúval, aki ismerősnek tűnt neki, de mégsem, hiszen tudta, hogy sosem találkoztak. Aztán hangok. Gúnyosak, vontatottak, károgva nevetőek, de akadtak csendes-szomorúak és kegyetlenül bőrbe hasítóak is.

Végül megnyugtató sziszegést hallott. Ez annyira meglepte, hogy jajgatni is elfelejtett. Értette a sziszegő hangot! Olyan volt, mintha saját maga mondta volna, de nem. Hiszen ő… te jó ég, ez egyre rosszabb. Ideje lenne felkeresnie egy orvost, vagy pszichiátert. Ebbe bele fog őrülni.

És csodák csodájára, a fejfájását, mintha a szél fújta volna el. Egy kis ideig még várt, hátha visszatér, de a hangok is lehalkultak azóta. Ettől ugyanúgy könnyebbült meg, mint ahogy félt is. Teljesen biztosra vette, hogy a sziszegés az oka, hogy már nincs rosszul, s ez valahogy nem töltötte el jó érzéssel.

Gyorsan elméje mélyére űzte gondjait, és az újabbak felé fordult (még így is rengeteg akadt): lakást kellett keresnie. Szerencséjére észre vett egy írószerboltot a sarkon, ahol újságokat is látott kirakva az ablakba, így, miután leellenőrizte, észre vette-e valaki, kiszállt az autóból. Ugyan fontokra még nem volt alkalma váltani egy fityinget sem, az eladónő szívesen kisegítette. Vett egyet az aktuális hírlapból, kifizetett egy doboz cigarettát, aminek most nagy szükségét érezte, noha nem szívott rendszeresen, aztán visszament a kocsihoz.

A napilap írt néhány gyerek eltűnéséről, egy balesetről Wales-ben, meg pár, átlagosabb jelentőségű hírről, míg végül megtalálta a hirdetéseket. Végigböngészte az eladónak ítélt lakásokat, majd szörnyülködött egy sort az árakról. Eddig sehol nem kellett ilyen sokat fizetnie a szállásáért, ám nem adhatta lejjebb egy saját, bérelt lakásnál, munkája miatt. Még csak az kéne, hogy egy szállodai dolgozó észre vegye nála a fegyvereket és kémcuccokat.

Érdeklődve szemlélte az egyik kis cikkelyt, ami szerint pont ebben az utcában van egy eladó, kétszobás lakás, nyugati kilátással, és nem is olyan eget rengető áron. Arrébb ment hát, majd befordult a sarkon, és a házszámokat figyelte. Nem volt sok dolga, a sarkon álló épület az utca feléig ért – iskola, vagy hasonló lehetett, méretei alapján –, aztán rögtön a kérdéses ház jött. Megállította az autót, újra kiszállt, majd megvárta, míg a járdán átkelő gyerekek elmennek előtte kísérőikkel. Egyenruhájuk volt, és mindannyian szomorúan, kedvetlenül ballagtak tanárnőjük felé. Harry hamarosan meg is tudta, miért a lelombozódott hangulat: tekintete az iskola vaskapujára vándorolt, s ahogy az elöl haladó tanárnő kinyitotta azt, felfigyelt rajta a réztáblára, és az aranyló feliratra. St. John’s Intézet.

Bíztatóan mosolygott a többi gyerekre, akik reménykedve viszonozták a gesztust, és némelyik még integetett is neki. Belefájdult a szíve, bárhogy ellenkezett. Emlékek rohanták meg a saját elárvulásáról, mikor tizenhét volt. Apja Kanadából tartott hazafelé hozzájuk, amikor autóbalesetet szenvedett: a kocsija egy szakadékba szaladt, és felrobbant. A holtestét sem találták meg a romok között, hiszen a hamun kívül alig emlékeztetett rá valami, mi is történt, és csak egy-két fém alkatrész maradt mindössze a járműből. Anyja teljesen maga alá zuhant, lebetegedett, és egy hónapra rá apja után halt. Ezeknek a gyerekeknek valószínűleg ennyi emlékük sem maradt szüleiktől.

Egy kisfiú, és egy másik tanár zárta a hosszú sor végét. A hosszú, fekete hajú gyermek sápadt arcát könnyek áztatták, és hüppögve rángatta kezét kísérője szorításából, aki igyekezett féken tartani, mind a kisgyereket, mind saját türelmetlenségét. Megálltak, lemaradva így a többiektől, és a gondozó lehajolt a fiúcskához, és megrázta karját. Suttogott hozzá valamit, de nem értette, mit. A fiú még keservesebben sírt, és még jobban ellenállt. Harry nagyon megsajnálta, és sejtette, hogy a gyerek azért viselkedik így, mert ő nagyon is emlékszik a szüleire, és rossz neki az árvaházban. Ő is hasonlóan reagált a gyámügyisek megjelenésére, csak nem hagyta magát neveldébe záratni, helyette megszökött, és Detroitból Brazíliába menekült. Ott kapta első „ügyét” is.

Sóhajtva nézte végig, ahogy a kisfiú is lassan eltűnik a kapu mögött, majd erőt vett magán, és belépett a kopott épületbe. A falon ott sorakoztak a postaládák, megnézte a feliratukon, hogy melyik lehet a házmesteré, akinél kifizeti a következő „otthonát”, aztán a lépcsők felé indult.

***

Délutánra már fel is vitte az ingóságait a legfelső emeletre, és éppen azon töprengett, hogy nem ártana, ha kicsit felderítené a terepet, és bejárná a város főbb részeit. Mikor elkezd dolgozni úgysem lesz ideje ilyesmire, és legalább tudja majd, hová kell mennie, vagy éppen, merre tud menekülni. Miután rendelt magának egy pizzát, és komótosan elfogyasztotta, útnak is indult, de ezúttal már normális külsővel, nem olyan könyvmolyosan, mint ahogy érkezett. Fő a biztonság. Ezúttal pedig már kapucnis, földig érő köpenyét is felhúzta, mert odakint megsűrűsödött a köd.

Első útja visszavezetett a Hyde parkba, majd hirtelen ötlettől vezérelve, előhalászott pár üres lapot, egy kicsi ceruzát, és egy keménynek számító táblát, s azzal együtt ült le arra a helyre, ahová először is telepedett. Nagyon ritkán fogta el a vágy, hogy rajzoljon, egyrészt, mert szintén nem nagyon volt rá ideje, ha ment valahová; meg ott volt neki a fényképezőgép is, de az olyan tájakról, melyekhez különösen vonzódott, mindig alkotott egy-két vázlatot, talán azt remélve, hogy így még inkább megmarad emlékezetében az útja.

Ám amikor hideg szél söpört végig rajta, és csepegni kezdett az eső, belátta, hogy jobb, ha tovább indul, és ezek után már csak az elektronikával alkot kézzel fogható bizonyítékokat Londonról. Néhány utcán keresztül még céltalanul hajtott, majd gondolt egyet, és lefordult egy néptelenebb, széles útra. Ahogy az eső kis cseppjeit látta az ablakon, akaratlanul, de elfogta a szomjúság, és teljesen kiszáradt a szája. Persze pont most nem vitt magával egy üveg vizet sem.

Morgolódva fékezett le az utcasarkon, majd észre vette, hogy a könyves- és a lemezbolt között húzódik egy fekete ajtócska. Egy lyukas kondért formázó cégér lógott fölötte, de remélte, hogy ez egy kocsmát jelent, így célirányosan elindult afelé. Határozott léptei azonban meginogtak, és úgy érezte, mintha koponyája hátuljába, valahova a gerince és a feje találkozásához éles tőrt hasítottak volna bőrébe. Kis híján elesett, ahogy megfájduló szeme előtt megjelent egy majd’ három méter magas férfi, bozontos, fekete szakállal, kicsi, sötét bogárszemekkel…

Vett pár mély lélegzetet, majd öklével a homlokára csapott. Egyazon napon már a második látomása… hát ilyen is ritkán van. Összeszorította fogát, hogy legyűrje a hasogató fájdalmat, de az erőltetéstől a halántékai is begörcsöltek. Szinte beesett a fekete ajtón.

Jól sejtette, a helyiség kocsma volt, de a csaposon kívül alig tartózkodtak benne. Az agg férfi fejét középen terebélyes, kopasz folt ékesítette, mosolyában egy fog nem sok, annyi sem volt. Mégis elé sietett, szinte hálálkodónak tűnt, és mélyre hajolva kérdezte meg, mivel szolgálhat.

Biztos rosszul megy neki. – gondolta Harry, és fejét masszírozva ült le az egyik sötét asztalhoz, ahol a kezéig alig látott el, olyan gyér volt a fény. A kocsmáros hamarosan hozott egy tekercset, és előzékenyen szétterítette neki.

- Válasszon egy italt, uram – buzgólkodott az öreg a pergamen-szerű papírosra mutogatva. – Esetleg meg is szeretne nálam szállni? Van szabad szobám, ha gondolja.

- Köszönöm, nem messze lakom – hárította olyan kedvesen, ahogy fájó feje csak engedte, majd figyelte, míg a férfi visszatér a pultja mögé, ahol egy részeg alak éppen egy új pohár alkoholért könyörgött. Harry tekintete a kínálatra siklott, és jópárszor el kellett olvasnia, mire rájött, hogy nem az ő szemével van gond.

- Mi a fene az a vajsör? – ráncolta homlokát. – Mézbor… Na, a whiskyt legalább ismerem – dünnyögött fejcsóválva. Soha életében nem hallott még ezekről az italokról, és nem is tudta mire vélni a dolgot, de igazán csak akkor képedett el, amikor a pénznemeket olvasta. Fogalma sem volt, mi az a galleon, sarló (talán ezt ismerte, de hogy sarlóval fizetni… azzal inkább búzát vágtak régen, legjobb tudomása szerint), és knútokról sem tudott sokat.

Felemelte fejét, hogy megkeresse a csapost, és megkérdezze tőle, mégis, mik ezek, ám akkor ismét nyílt az ajtó, és egy egész csoportnyi ember masírozott be rajta. Harry felismerte köztük Caramelt. Gyorsan lejjebb csúszott a székén, és megpróbált beolvadni a homályba, arcába húzta csuklyáját, és az érkezőket leste.

Caramel mögött egy vén, ősz hajú és szakállú, igen ösztövér, bíborszín taláros férfi lépkedett, korához képest ruganyosan. Félholdas szemüvege valósággal szikrázott a sötétben. Aztán mögötte egy folt hátán folt taláros, őszülő, meggyötörtnek látszó fiatalember is feltűnt, majd egy kopaszodó, vörös hajú, szarukeretes szemüveggel, aztán egy furcsa, magas kalapot viselő, bicegő férfi, aki annyira szemébe húzta a fejfedőt, hogy alig látszott az arca.

Végül egy fiatal, talán vele egykorú, roggyant vállú lány zárta a sort, és ő ült le utolsóként, a harmincas barna mellé… a vonásait nem látta tisztán, de bozontos haja annyira ismerős volt neki, hogy még gyomra is összeugrott tőle. De nem is ez volt a legrosszabb az egészben, hanem, hogy tőle kétasztalnyira helyezkedtek, és valamennyit megláthattak belőle. Nem, most nem akar lebukni. Mélyen a papír fölé hajolt, és bősz olvasást mímlelt, erősen fülelve.

- Nos, Cornelius? – hallotta meg az öregember rekedtes hangját. – Sikerült tárgyalni azzal a személlyel?

- Hát, amennyit kivettem a dologból – kezdte feszengő hangon a már ismert férfi. –, abból úgy tűnik, elvállalja az ügyet. De sajnos még nem avathattuk a részletekbe, mert mennie kellett… valami dolga volt. Azt mondta, még hívja telefonon Stevensonékat, és ők meg majd értesítenek minket. Megjegyzem, Albus, a férfi beszélni akart veled.

Harry megfeszült. Tehát ez az öregember a megbízója. Lopva végigmustrált a rikító taláron, a derékig érő szakállon, és a görbe orron, aztán elhúzta a száját. Remek. Igazán remek.

- Nem tudtad kideríteni, mi köze van a mi Denemünkhöz? – kérdezte nyomatékosan most a bicegő, és közelebb hajolt Caramelhez. – Túlságosan hasonlítanak, nem tetszik ez nekem. Lehet, hogy valójában ismerik is egymást. Akkor meg elveszítjük a csatát.

- Nem hinném, hogy ismerik egymást – intette le Albus Dumbledore a gyanakvó férfit, Harry pedig minden porcikáját a hallgatózásra koncentrálta. Mi folyik itt? – Tomnak nincsenek rokonai, legalábbis, én sosem hallottam róla.

- És ha mégis? – szólalt meg első ízben a lány, kicsit kritizáló hangnemben, de ez szinte zene volt Harry füleinek, és hűsítő nyugalom ereinek. Hogy miért, azon inkább nem gondolkodott. – Azért ne felejtse el, igazgató úr, nem olyan elterjedt a Denem név. Bár tudnánk, milyen Denem… talán utána tudnék nézni…

- Ez egy bérgyilkos, Hermione – csóválta meg fejét a mellett ülő csendesen. – Nem valószínű, hogy lennének róla fontos információk egy olyan oldalon, mint amit abban a számításgépben mutattál.

Harry egyet értett a barna hajú alakkal, de úgy érezte, van valami, amit nagyon nem ért. Látta, hogy a lány megint megroggyan. Valószínűleg teljesen letörte a hír.

- Akkor egyelőre nem tudunk róla semmit? – faggatta tovább Caramelt Dumbledore. A pocakos idegesen megrázta a fejét.

- Annyit, hogy azt kérte, mondják le a körözését, és a vérdíjat a fejéről ezért az üzletért cserébe.

- Ötletes – bólintott a vörös hajú. – Kicsit mardekáros. Vagy inkább…

- Voldemortos – fejezte be halkan a barna hajú lány, mire Caramel és a vörös hajú megrezzent. Harry összeráncolta homlokát. Hol hallotta ezt a szót? Voldemort… Voldemort.
Képtelen volt rájönni, miért olyan ismerős neki, és miért érez hirtelen kényszert rá, hogy végigsimítson régi sebhelyén. Teljesen megzavarodott.

- Megegyezhetünk, hogy azonnal szól, Cornelius, ha Denem találkozni akar magával? – most először a fáradt öregember hangja némi szigorral csendült. Caramel bólogatott. – Akkor majd én is ott akarok lenni, elvégre teljesen érthető, hogy a felbérlőjével is beszélne. Úgy vélem, egyelőre nem érdemes most többet ezen gondolkodnunk. Cornelius, örülök, hogy segített. Nektek pedig köszönöm, hogy eljöttetek. Most megyek, mielőtt bezárnak a mugli üzletek. Kifogyott a citromporom.

Az öreg hamarosan eltűnt, Caramel is otthagyta a társaságot, míg a vörös hajú és a bicegő valamit beszéltek a minisztériumról. Végül már csak a barna hajúak maradtak.

- Van kedved sétálni egyet az Abszol úton? – fordult a férfi a lányhoz, mire az elmosolyodott, és bólintott. Harry elképedten követte őket szemével, míg el nem tűntek egy ajtó mögött. Morogva hümmögött. Sejtette, miféle gondolatok járhattak a szakadt férfi fejében, ahogy a lányra nézett, de, hogy ilyen nyíltan… kicsit idősnek vélte volna a lányhoz… Hermionéhez.

Mi a frászt törődik ezzel?! Hiszen nem is ismeri őket, min van így felháborodva? Nem mindegy neki, mit művel a csaj és kivel? Felpattant, és sietve távozott a kocsmából, nem törődve vele, hogy a kocsmáros utána kiabál.

***

Pityegés. Idegesítő. Pedig kivételesen nagyon szépet álmodott (kamaszkorában volt utoljára ilyen vele, azóta valahogy még arra sem maradt ideje): a Hermione nevű lányt látta, és mindketten meztelenek voltak… beleborzongott a jóleső érzésbe, aztán bosszúsan összevonta szemöldökét. Még csak az hiányzik, hogy kapcsolatba keveredjenek. Ha szerencséje van, soha többé nem látja.

Megint a pityegés, mire idegesen felpattant az ágyából, és pár döngő lépéssel a kabátjánál termett. Előhalászta zsebéből mobiltelefonját, majd kicsit elsápadt.

- Harry Denem – köszönt igen rekedten.

- Üdvözöllek, mi hijo! – reccsent a vonalban az ismerős, spanyol akcentus. – Emlékezel te még rám?

- Természetesen, Perez – kaparta elő emlékezetéből a góré nevét, és idegesen megdörzsölte szemét. – Az angol lány…

- Így van – nevetgélt kedélyesnek szánt hangon Perez. – Azt csiripelik pici kismadár, hogy vagy te pont ottan.

- Igen, sürgős dolgom akadt – nyögte ki összeszorult torkán. – Elnézést, amiért nem értesítettem.

- Nincsen gond, nincsen – mondta jókedvűen a másik, majd komolyabbra váltott. – Akkor te elvállalod a gyilkolást nekem, igaz? Vagy már nem akarod?

- De-dehogynem – sietett kijelenteni. – Ha küld esetleg egy fényképet a lányról, vagy egyéb információkkal szolgálhat…

- Van fénykép. Átküdlheti Maria… faxon…

- Faxon, az jó, remek – bólogatott hevesen, majd amilyen gyorsan csak tudta, lerázta a górét. A fax hangja élesen hasított a hajnali csendbe, és csak remélni merte, a szomszédok nem veszik észre a zajt. Nem szívesen részesült volna megrovásban. Először kevert magának egy capuccino-t, majd komótosan odasétált a tálcához. Ahogy a kezébe vette a képet, kis híján ráköpte szájából a kávét.

Hermione nézett rá a fényképről. A lány egy padon ült, és fejét hátra fordítva meredt a kamerába a kép készültekor. Mint akit rajta kaptak valami csintalanságon. Csak éppen a tekintete egy szemernyi undort, és dacot tükrözött.

Harry férfiúi ösztönei újra működésbe léptek, de nyögve elfojtotta őket, és inkább a keletkezett problémára koncentrált. Nem lesz ez így jó. A lány a jelenlegi megbízója pártfogoltja, ha megöli… lehet, hogy elkapják, és bezárják. Vagy búcsút mondhat az életének. De vajon mit válasszon? Az ötszázezer fontot a csajért, vagy a hatóságok kivonulását az életéből? Igazából mindkettő igencsak csábította. Valahogy meg kell oldania a helyzetet…

Egyelőre sóhajtva letette a képet az asztalára, gabonapelyhet reggelizett, majd eszébe jutott, hogy még fel kell hívnia az ügynököt telefonon. Fáradtan lerogyott az ágyra, és a plafont bámulta. A szomszédságból sírás hallatszott át, aminek először nem fordított nagy jelentőséget, ám akkor rájött, hogy neki azon az oldalon, ahonnan a hang jön, elvileg nincs is szomszédja. Hamarosan azonban meg is oldotta a dolgot: az árvaház. Biztos az a kisfiú ébredt fel egy rémálomból, és a szüleit keresi.

Összeszorult a torka, és megpróbálta kiverni a fejéből a fiú arcát, de nehezen ment. Annyira magára emlékeztette. Pedig rendes esetben nem kavarja fel egy hisztis gyerek. De ez most más volt.

- Jaj, könyörgöm, elég! – kínlódva fejére szorította párnáját, hátha ettől majd eltűnik minden gondolata. Annyi baj gyötörte, hogy úgy érezte, nem bírja egyedül. Ezúttal nem. Pedig még el sem kezdte a munkát. Ügyelt rá, hogy, miközben dolgozik, mindig higgadt és kipihent maradjon, mert csak úgy tudott teljes figyelmével a feladatra összpontosítani. De hogy most sikerül-e…

Mikor elég erősnek érezte magát a mozgáshoz, először is lefürdött, majd felhívta végre Stevensont, ám ezúttal kijelentette, hogy egy rendőrégi kihallgató szoba tükör mögé rejtett kabinjában szeretne sort ejteni a találkozóra, hogy az inkognitóját megőrizze, és csak az ősz hajú férfival hajlandó ezentúl tárgyalni. Stevenson kelletlenül beleegyezett az új feltételekbe, de jól hallhatóan feszélyezte, hogy Harry ilyen mértékben irányítja az eseményeket.

A tárgyalást délután háromra beszélték meg, így Harrynek bőve maradt ideje egy kis sétafikálásra. Ez azonban egy apróbb kalandot tartogatott a számára, amiről később nem tudta, hogy örüljön-e neki, vagy dühöngjön.

Ebéd után volt már, és kedvenc parkjában pihent, csak most egy másik padon. Nagyon jól esett a csend, a lágy napsütés a lombok között, a madarak hangja… Aztán gyerekzsivajt hallott meg távolról, de még mielőtt kinyithatta volna rá szemét, egy éles kiáltás hatolt felé.

- Theofil, azonnal gyere vissza! – rikácsolt egy női hang. Harry kinyitotta a szemét, hogy azt lássa, amint egy kis alak rohan a park kavicsos útján, abba az irányba, amerre majd a felé vezető ösvényre kanyarodik, míg a bejáratnál egy színes gyerekcsoport ácsorgott, a kettő között valahol pedig egy szoknyás asszony igyekezett futni – magas sarkú cipőben.

Harry felállt, és az út közepére sétált. Addigra az ismerős, fekete fürtös kisgyerek már befordult a sarkon, és mivel pont üldözőjét leste, nem vette észre őt. Mikor teljes lendületéből nekiütközött, Harry gyorsan felkapta, és óvatosan leszorította a karjait, nehogy a gyerek vergődni kezdjen.

- Kérem – nyöszörögte hüppögve, és próbált kiszabadulni kezei közül. – Kérem, engedjen el…

- Nyugalom – mondta halkan, és fejét a fiúcskáéra támasztotta. Bár bérgyilkos volt, azért egy kisgyereket sosem bántott volna, sőt… sokszor eszébe jutott, milyen lenne, ha a nyakán lógna egy kölyök. Főleg akkor kísértette meg ilyesmi, mikor Hosé csemetéi mentek át hozzá a medencéjében pancsolni, meg tévéjátékot játszani. Utálta magát érte, de valahol mélyen néha feltámadt benne valamilyen apai ösztön, ami egyre kellemetlenebbül facsarta meg lelkét. Bár, azt sokkal jobban bánta, hogy pontosan tudta, neki a gyermekáldás nem nagyon adatik meg, hiszen elsősorban egy élettárs kellene hozzá… aztán meg, mivel magyarázná meg neki, hogy miért az a munkája, ami? És akkor még nem is gondolt rá, hogy egy gyerek milyen kiváló célpont az ellenségeinek.

- Kö-köszönöm… uram – lihegte a melléjük érő tanárnő, és kezével derekát szorongatta. Kövérkés arca most piros foltokkal gazdagodott a futás hevében, mélyen ülő, seszín szemei szemrehányóan meredtek a Harryhez lapuló kisfiúra. – Már… azt hittem… elveszítjük. Köszönöm, hogy… megfogta.

Azonban, amikor Harry le akarta tenni a fiút, az erősen átkarolta a nyakát két, vékony kis karjával, és teljesen rátapadt. Megnyugtatóan megsimogatta reszkető hátát, és gyengéden lefejtegette… volna magáról, ám, mint kétségbeesett gyerekek általában, a fiúcska hamar visszatalált nyakába.

- Kérem, ne… nem akarok visszamenni! – szipogta tompán. A tanárnő egyelőre nem tett megjegyzést, mert még nem volt elég levegője hozzá, de rosszallóan ciccegett, és szigorúbb arcot öltött magára. Harry agya közben a megoldáson dolgozott, lehetőleg egy olyanon, amelyikben mindketten jól járnak.

- Ha a tanár nénid megengedi, itt maradhatsz egy kicsit velem, és beszélgethetünk – hallotta meg végül saját hangját, pedig azt akarta mondani, hogy sajnos ő nem szólhat bele az olyan dolgokba, melyek nem rá tartoznak, és nem tud segíteni igazán.

A „tanár néni” kicsit megdöbbent, kicsit bosszankodott, majd kijelentette, hogy csak egy órácskát lesznek a parkban a picikkel, aztán mennek vissza a délutáni foglalkozásokra. Harry biztosította, hogy a fiúnak nem eshet baja vele, és ő is csak rövid ideig marad a parkban, így végül a nő megengedte, hogy a gyerek vele maradjon.

Mikor gondozója elment, a kisfiú szorítása megenyhült, és hangyányit távolabb húzódott tőle. Szeme teljesen kivörösödött a sírástól.

- Theofil a neved, igaz? – érdeklődött kedvesen mosolyogva Harry, és már-már olvadozva (na jó, annyira nem, de jelentősen ellágyulva) figyelte, ahogy a fiú egy vérbeli gyermeki mozdulattal, esetlenül megtörölgeti arcát kardigánja ujjával.

- Igen – motyogta, majd babrálni kezdte Harry ingének legfelső gombját. – Bocsánat… csak nem szeretnék visszamenni velük arra a helyre.

- Miért nem szeretsz ott lenni?

Harry visszaült eredeti helyére, és az ölébe ültette Theofilt. A fiú egy kicsit fészkelődött, majd hátradőlt, és Harry őt átkaroló kezeit nézegette.

- Hiányzik anya – mondta újra sírós hangon.

- Hány éves vagy? – sóhajtott, és összeszorult a torka, mikor a gyerek azt válaszolta, nemrégen múlt hat. Igazságtalannak érezte, hogy ilyen fiatalon kellett elveszítenie valakit, akit szeretett, és akire valószínűleg már tudott emlékezni annyira, hogy fájjon neki…

Később mégis sikerült lenyugtatnia a gyereket, és végül már majdnem neki fájt jobban, mikor a tanárnő Theofilért jött, és elvette tőle. A fiú persze megint elkeseredett, ezért Harry gyorsan megígérte, hogy majd meglátogatja. Mikor a kisgyerek integetve távozott, Harry már érezte, hogy ezt nem lett volna szabad, mert bele fog bukni.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.