A rendőrök sanda pillantásaitól kísérve lépett az őrsre. Minden izma megfeszült, és ugrásra készen várt, hátha el akarják kapni. Jobb és bal keze egyaránt a zsebében lévő két pisztolyt markolta. Az igaz, hogy nem érkezett pontosan (öt percet késett), de azt azért remélte, hogy Stevenson megvárja. Az ügynököt viszont sehol nem látta, így csak még feszültebb lett. Ha meg merészeli váratni…

Ám akkor megérkezett Stevenson is. Először nem ismerte fel Harryt, ami nem meglepő, hiszen sosem látta élőben, és különben is csuklyát viselt, aztán valószínűleg észre vette, hogy ő az egyedüli az őrsön tartózkodó, egyenruha nélküli emberek közül, aki mellett nem áll rendőr.

- Mr Denem? – lépett hozzá, és mélyen ülő szemeivel kíváncsian fürkészte arcának azt a részét, amit láthatott. Harry kellő képpen ideges volt, hogy halkan visszavágjon.

- Nahát, hogy jött rá? – gúnyolódott, és fintorogva hagyta, hogy Stevenson belecsimpaszkodjon karjába, és elhúzza egy másik folyosó felé. Csak azért nem rázta le magáról, mert többen is figyelték őket, de szinte égette a másik tenyere, és izmait alig bírta fékezni, nehogy megüsse a mellette lépkedőt.

- Elnézést, amiért megvárattam – motyogta fogai között a férfi. Harry csak egy morgással jelezte, hogy hallotta, de nem akart reagálni, mert úgy érezte, a kiabálásnál csak hangosabban lenne képes megszólalni.

Beléptek pár ajtón, végigmentek néhány folyosón, közben szélesen mosolyogva mindenkire, aki szembe jött velük. Harry összeszorította állkapcsát, és tűrte a számára igen megalázó viselkedést, miközben megpróbálta elhessegetni elméjéből a csábító képeket, melyekben párszor bevert Stevensonnak.

Aztán végre egy lelakatolt ajtó következett, melyből ablak nyílt a szomszédos, egy asztalt és néhány széket leszámítva üres terembe. Harry fújt egyet, hogy lenyugtassa magát, majd „kísérőjéhez” fordult. Az zavartan köhintett, és hátrált tőle két lépést.

- A megbízója perceken belül megérkezik, kimennék elé – vágott bele, és merevségétől szokatlan módon meglóbálta karjait. Harry ellenben összefonta őket mellkasa előtt, és csak egy bólintással reagált. Stevenson tanácstalannak tűnt, majd valószínűleg úgy döntött, jobb, ha szó nélkül távozik. Harry csak akkor lélegzett fel egy cseppet, mikor ez megtörtént, majd unottan körbenézett. Egy keskeny asztal állt előtte, és egy fotel, ezen kívül ebben a teremben sem talált mást. Enyhén sötétebb volt, mint odakint, mert ide nem szereltek neonokat a plafonra de ez most direkt jól esett neki. Szeme valamiért sosem bírta a túl erős világítást.

Úgy egy negyed óra telhetett el, míg Harry karba tett kézzel ácsorgott, és csak akkor nyílt a szomszédos szoba ajtaja, hogy három alakot eresszen be az asztalhoz. Elsőnek az ősz szakállú férfi lépett oda, akit már korábban látott. Érdeklődve nézegette a tükröt, olyan jóságos mosollyal, amitől Harry hányingert kapott. Már értette, miért szúrták el a gyilkos elfogását… ha minden embere a férfinek olyan, mint ő maga…

Aztán a barna hajú, akivel Hermionét látta abba a szobába zárkózni. Akaratlanul is végignézett rajta, és megvetően ciccegett. Jóformán hajléktalannak tűnt, abban a nyúzott pongyolában. Inkább lenyelte a nyelve hegyére csúszott káromkodást, és az utolsó embert is szemügyre vette. Egy szigorú tartású nő volt, méregzöldhöz hasonló, bársonyszerű talárban, szorosan összefogott, ősz hajjal, szögletes szemüveggel.

- Mit esznek ezek a talárokon? – morgolódott halkan, és megcsóválta a fejét. Dumbledore intett társainak, hogy üljenek le. Azok rögtön helyet foglaltak az asztalnál, aztán kérdőn néztek az általuk tükörnek látott ablakra. Harry felvonta a szemöldökét, majd az előtte lévő asztalra hajolt, és bekapcsolta a mikrofont, amin keresztül beszélhetett a másik hárommal.

- Örülök, hogy végre magát is láthatom – gúnyolódott üdvözlés gyanánt. Dumbledore tovább mosolygott, és a tükröt fürkészte egy, tőle nem messze eső ponton.

- Én viszont akkor örülnék, ha maga is látható lenne – hajtotta meg fejét a férfi, fáradtságtól rekedt hangon, mely kívülről nem is látszott rajta. – De természetesen megértem, hogy másképp döntött. Ha rendes esetben, az irodámban találkoztunk volna, most megkérdezném, kér-e egy kis citromporból készült italt, vagy teát, de nem így alakult, ezért rögtön a lényegre térnék.

- Nem, nem – vágott elébe Harry, és érdeklődve szemlélte az öreg, rezzenéstelen, sőt, derűs arcot. – A lényeget már ismerem. Nekem a részletek kellenek.

- Rendben – egyezett bele Dumbledore. – Akkor részletekben. A nevem Albus Dumbledore, én vagyok a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola igazgatója.

Harry érezte, ahogy hűvösödik az arca, és a torka is összeszorult. A mondat ott visszhangzott a fejében, és kicsit megszédült tőle. Nem tudta, hogyan kellene erre normálisan reagálnia.

- Szórakozik velem? – préselte ki magából, és mélyeket lélegzett. A dühe is kezdett éledezni, ezért hangosabban beszélt. – Remélem, nem gondolja, hogy én ezt elhiszem.

- Pedig nem ártana – jegyezte meg Dumbledore, és most először elkomorodott a hangja. – Nézze, fiatalember! Lehet, hogy nagyon furcsán hangzik önnek, de varázslók és boszorkányok éltek, élnek, és reményeim szerint fognak is, még jó darabig. Tudom, több időre lenne szüksége, hogy mindent alaposan kiismerjen a mágusok világában, de sajnos pont az idő, aminek híján vagyunk, már hét éve sürget minket.

Harry beletúrt hajába, és azon igyekezett, hogy ne röhögje ki az öreget. Egyszerűen nevetséges volt az állítás, és biztosra is vette volna, hogy Dumbledore csak viccelődik, ha nem látja az „igazgató” arcán a kétségbeesett, szomorú és komoly tekintetet. Nehezére esett elfogadni ezt az új fordulatot, de úgy érezte, tartozik ennek az embernek annyival, hogy meghallgassa – ha mást nem is, legalább azt tudja, miért rángatták el Rióból.

- És pontosan mit várnak akkor tőlem? – kérdezte színtelenül, de cseppet rekedten. – Valami maffiafőnök megorrolt magára, amiért nem avatta be a bűvészmutatványa titkába?

A két másik, aki Dumbledore mögött ült, morcosan összenézett. Harry úgy sejtette, hogy magukra vették a sértést, és maguk sem örültek, hogy egy bérgyilkossal kell üzletelniük. A bíborpalástos azonban ügyet sem vetett erre, csak szomorúan mosolygott. Dühítette őt ez a nyugalom, bizonytalanná tette, és ettől csak még ingerültebb lett. Gyűlölt bizonytalan lenni.

- Nos, nem egészen ilyen keletű a mi problémánk – kezdte mélyet sóhajtva az idős férfi, és lejjebb ejtette égszín szemét a tükrön. – Tudja, egy feketemágussal akadt dolgunk. És sajnos, hét éve az utolsó reménységünk, egy fiú, is elveszett, hogy megnyerjük a harcot ellene. Márpedig harcok vannak, és szerencsétlenségünkre lesznek is. Ez a feketemágus, akit egyébként Voldemort nagyúrnak hívnak, a varázstalan emberek kiirtására, és a fehérmágusok bebörtönzésére feni a fogát. Üldöztet minket az embereivel, a halálfalókkal, az áldozatait megkínozza, vagy megöli, esetleg mindkettő… hatalmat akar a társadalmunk felett, bármi áron. És már kevésnek bizonyul a tudásunk, hogy legyőzzük.

Harryt különös, lélekszorító érzés kerítette hatalmába, ahogy az öreget hallgatta. Már nem hitte biztosan, hogy át akarják verni, sőt, olyan valóságosnak tűnt, olyan… igazinak, hogy majdnem félni kezdett. Ezen aztán annyira megdöbbent, hogy pár pillanatra azt is elfelejtette, mit akart kérdezni. Amikor összeszedte magát, újra az asztalra tenyerelt.

- Én nem vagyok varázsló, nem valószínű, hogy tudok mit kezdeni ezzel – mondta lassan, és remélte, hogy nem hallatszott hangján a hitetlenkedés, és a gúny, mert komolynak akart tűnni. – Miért rám gondoltak?

- Úgy vélem, Tom nem számít rá, hogy egy varázstalan embert kérek fel, hogy végezzen vele, helyettünk – vallotta be szilárdan, bár kicsit kelletlenül Dumbledore, és láthatóan örült neki, hogy beszélgetőpartnere nem küldte melegebb éghajlatra, amiért ilyesmivel traktálja. Harry összevonta a szemöldökét.

- Nos, azt nem mondanám, hogy teljes mértékben hitelesnek tartom az állításukat. – Megnyalta szája szélét, és a feszengő emberekre nézett a tükör túloldalán. Kelletlenül sóhajtott, és folytatta. – De, túl csábító az ár, amit kaphatok, ha elintézem azt a Voldemortot. Elég nehéz elhinni, remélem tudja, de hajlandó vagyok segíteni.

A két férfi, és a nő megkönnyebbülten egymásra nézett. Dumbledore arca azonban hamar elkomorodott, ahogy megint a tükörképét kezdte vizslatni félhold alakú szemüvegén keresztül.

- Nem lesz egyszerű, higgye el! – figyelmeztette. – Nem olyan bűvészmutatványosok vagyunk, mint amilyeneket a muglik, a varázstalan emberek ismernek. Sokkal bonyolultabb a rendszerünk, mint hinné. Voldemort a mágiája segítségével szokott ölni. Legyen óvatos, és vegye komolyan a dolgot!

Harry döbbenten nézte az öreget.

- A munkámat mindig komolyan veszem – bólintott érzelemmentesen.

- Helyes – élénkült fel az igazgató, majd előhalászott zsebéből egy pergamenborítékot. – Ebben megtalálhatja a kiiktatandó halálfalók listáját. Vannak páran. És nem vesszük zokon, ha nem élve kapjuk meg őket, ezek az emberek egyszer kerültek már börtönbe. Nem akarunk hasonlót hibázni. Főleg, hogy nincs több lehetőségünk rontani. Túl kevesen maradtunk Vele szemben.

- Szükségem lenne a lakhelyük címére, a munkahelyükére, vagy valamire, ami alapján megtalálhatom őket – megint bólintott, majd eszébe jutott, hogy ezt más úgy sem látta. Dumbledore viszont, mintha csak tudta volna, válaszul visszabiccentett neki, és egy másik kis borítékot is az asztalra tett, az előző mellé. Aztán komolyan közelebb sétált a tükörhöz, és suttogva szólalt meg.

- Ezeket az információkat, amiket most kiszolgáltattam, kérem, tartsa a legnagyobb titokban. Nem lett volna szabad megtudnia egy kívülállónak, de sosem voltunk ennyire rossz helyzetben. Eddig a kezemben tudtam tartani a dolgokat, de mióta Harry Potter eltűnt… Sajnos megromlottak az esélyeink.

Harry az asztal szélében kapaszkodott. Harry Potter neve mintha fejbe vágta volna, így kellet keresnie egy masszív ülőalkalmatosságot. Újra jelentkezett a villogás, a fejfájás, és a visszahangzó hangok. Most azonban mind a Harry nevet harsogta, kétségbeesetten, aggódón, majd dühvel telin. Aztán éles csattanással elhangzott a Potter szó… de olyan utálattal, hogy felkavarodott a gyomra… Ijedten támasztotta magát, már azt sem tudta hol van, csak halkan imádkozott, hogy múljon el.

Aztán egy sötét, homályos hely képe tárult a szeme elé, és minden más elhalt. Mintha a föld fölött lebegett volna, ahogy a sírokat nézte az esti feketeségben, ám akkor meglátott egy elmosódott alakot az egyik hantra kötözve. Szorongás vett erőt rajta. Aztán jött egy másik, egy görnyedt ember, aki egy kondérnál állt, de akkoránál, amekkorát még a tévében sem látott soha. Tompa susogást hallott, fények villogtak, színes gőzök terjedtek el az üstből, majd egy éles ordítás, és egy darabig minden a homályba veszett előtte… mikor a kép végül kitisztult, egy kifakult taláros, karcsú alakot látott a sírhoz béklyózott alak előtt állni. Az ő hangja azonban tisztán, és élesen csengett, sokkal inkább a fejében, mint ott, távol a hantnál.

„- Néhai apám földi maradványain állsz, Harry Potter.”

És akkor iszonyatos, hasogató fájdalom szúrt Harry régi sebhelyébe, mintha újra megnyílt volna. A temető, és a vékony férfi képe eltűnt, fájdalmasan lüktető vörös ködöt hagyva maga után. Harry füle sípolt, és egész teste rázkódott az átélt látomás hatására. Egyelőre nem tudott gondolkodni, csak feküdt valahol. Patakokban folyt róla a veríték, és a pulzáláson keresztül is hallott egy aggódó, kellemesen csengő hangot.

- Mr Denem? Ott van még? Remus, menj, nézd meg, lehet, hogy elment…

- Nem kell, itt vagyok – mondta gyorsan Harry, és kinyitotta a szemét. A padlót látta maga alatt, egy pár centire az orrától. Valószínűleg összeesett. Ez nem nagyon vidította fel, de annyira szédült, hogy még a morgás sem sikerült neki. Amilyen hamar csak tudott, feltápászkodott a földről, és, kezébe temette arcát. Dumbledore tekintete aggódó volt, és úgy fürkészte az üveget, mintha azon erőlködne, hogy meglássa mögötte őt.

- Valami baj van? – szólalt meg a háttérben a fiatal férfi, és ő is közelebb lépett az ablakhoz. Harry önkéntelenül meghátrált.

- Nincs, csak… a gondolataimba voltam merülve – habogta, úgy igyekezve, hogy ne ziháljon közben. Az idős nő gyanakodó maradt, de a két férfi nem faggatta tovább – szerencsére, mert úgy érezte, ha kinyitná a száját, szavak helyett az ebédje távozna belőle.

- Akkor mi most elmegyünk – szólt halkan Dumbledore. – Ha kérdése van, vagy segítséget szeretne kérni, csak hívja fel Mr Stevensont, és kérje meg, hogy szóljon nekem. Bármikor szívesen fogadom az iskolánkban is, ha úgy gondolja. Kérem, értesítsen, ha van valamilyen fejlemény az ügyben… És vigyázzon Voldemorttal! Ravasz és kiszámíthatatlan, ha az ember ükunokája nem ismeri.

Azzal a másik három odabiccentett a tükörképének, és távozott a szomszédos teremből. Harry remegő tagokkal nézte, ahogy becsukódik az ajtó, majd megtörölte arcát, és visszaigazította arcára a csuklyáját. Még mindig hasogatott a sebhelye, így a homlokára szorított kézzel ment az ajtó felé, majd egy gyors látogatást tett a szomszéd szobában a levelekért, és szédelegve indult a kijárat felé vezető úton.

***

Harry először is hazament, és kipihente a találkozást. Vagy, hogy pontosítsunk, belerogyott ágyába, és addig bámulta a plafont, míg lassan be nem homályosodott, és el nem tűnt az esti sötétben. Még mindig rátört a reszketés, ahogy felidézte az élethű látomását.

De vajon miféle látomás ez? Miért gyötri őt? Mi köze lenne neki egyáltalán Harry Potterhez, azon kívül, hogy egyforma a keresztnevük? És, ha ismerné is, mikor láthatta volna azt a jelenetet? Egyértelműen hitte, hogy nem a jövőt nézte végig, mert dejavu-hoz hasonlatos érzés kerítette hatalmába, ahogy visszajátszotta agyában a képsorokat. De mikor? Mikor történt volna, és hol?

A falakon tompa zaj szűrődött át, ahogy a szomszédos árvák lefekvéshez kezdtek készülődni. Harrynek eszébe jutott, hogy ígéretének ellenére, nem látogatta meg Theofilt, és ettől csak még rosszabbul volt. De jelenleg arra is képtelennek érezte magát, hogy felálljon villanyt gyújtani. Mintha lebénította volna valami láthatatlan erő… valami varázslat.

Vajon mennyire igaz? Eljátszott a gondolattal, hogy Dumbledore nem hazudott neki, és tényleg léteznek mágusok. Furcsa módon ez sokkal megnyugtatóbb volt számára, mint azt hinni, hogy kamu az egész. De aztán rájött, hogy semmi bizonyíték nem áll a rendelkezésére, hogy bizonyíthassa bármelyik oldalt is. Legfeljebb a boríték.

Tompán jutott el tudatáig, hogy feltápászkodott, és a levelekért indult. Gépiesen olvasta a hurkolt betűket, melyeket mintha mindig ismert volna, és felfogta a szavak értelmét is. Varázspálcák, átkok, védőbűbájok… mindezek ellen kell neki valamit kitalálnia? Hát nagyon kedves a tisztelt mágusoktól! Ha ők maguk nem tudtak szembeszállni egy „fajtársukkal”, akkor neki, egyszerű, bár nem hétköznapi, de mégis varázstalan embernek hogyan sikerülne?

Mégis, akkor hűlt el igazán, amikor az áldozatai fotóit kezdte nézegetni, ugyanis azok mozogtak! Némelyik arc csak pislogott, vagy ásított, esetleg az orrát vakargatta, de volt, amelyik fel-alá járkált a lefényképezett szobában, néha unottan kibámulva rá; az egyik, fekete hajú nő meg például ledéren a keretnek dőlt, és megpróbálta elcsábítani: kezeivel mellei halma felett legyezgette magát, csábosan somolygott, és a képkeretet simogatta, igencsak erotikus módon. Harry szinte megbabonázva meredt a fotókra, majd gyorsan a földre dobta őket, és visszahátrált az ágyhoz.

Itt volt a bizonyíték. Ezek tényleg varázslók.

- Akkor viszont kurva nagy szarban vagyok – suttogta magának remegő hangon, és félős tekintetet vetett a padlón szétszóródott papírok felé. Most, hogy tudatosult benne a valóság, már egyáltalán nem tűnt olyan kecsegtetőnek az ajánlat, amit a munkáért kapott, és már azon volt, hogy felhívja az ügynököt, hogy vége, ne keresse többé.

Ám valami visszatartotta. Maga sem tudta mi, egyszerűen úgy érezte, muszáj végig csinálnia, amibe belekezdett. Már csak azért is, mert, ha a varázslásos sztori igaz volt, valószínűleg az is, hogy ő az utolsó esélye ezeknek az embereknek… aztán meg ott voltak azok a bizonyos képek a fejében… Már biztosan tudta, érezte a zsigereiben, hogy a látomásai összefüggnek ezzel az új ügyével, és nem véletlenül látta azt a jelenetet Potterről, és arról a sovány alakról… jelent, sőt, jelez valamit.

Vett egy mély levegőt, és ismét végignézte a fényképeket. Ismeretleneknek tűntek, noha egy-két arcot már mintha látott volna. Úgy határozott, azokra fog koncentrálni, és célzottan figyeli saját magát, a reakcióit, hátha ki tud hozni valamit a helyzetből.

A lakcímeket homlokráncolva olvasta el. Sajnos úgy tűnt, hogy itt kellett hagynia ezt a belvárosi lakást, mert a legközelebbi „halálfaló” is csak London szélén élt, valahol a szegény-negyedben.

***

Harry a Fonó sor nevű utca előtt álldogált. Köpenyét fázósan összehúzta magán, hogy ne dideregjen a szakadó esőben. Nem tévedett, amikor „szegény-negyednek” titulálta a városrészt: a legtisztább helyen is térdig ért a sár, mindenhol szemeteszsákok, üres műanyagüvegek hevertek, évszázadosnak tűnő koszréteg fedte mind a járdát, mind az utat. A sorvégi malomtorony baljóslatúan magasodott fölé a ködben.

Harry fintorogva sóhajtott, és bicegve megindult a leghátsó ház felé. Azért járt nehézkesen, mert délelőtt elbúcsúzott Theofiltól. Hiába ígérte meg a kisfiúnak, hogy rendszeresen ír neki, az nem akarta elengedni, és a végén már három nevelő fogta le a gyermeket, Harry pedig majdnem futva távozott, de az árvaház utolsó lépcsőjén megcsúszott a cipője, és megrándult a lába – mintha a sors is azt akarta volna, hogy ne hagyja magára a fiúcskát, aki annyira a szívéhez nőtt, csupán néhány nap alatt. Nagy volt a kísértés, de nem engedhette meg magának, hogy elhozza.

Felocsúdott szomorú emlékeiből, és kényszerítette látószerveit, hogy a kisfiú arca helyett a leendő lakhelyét vegye szemügyre. Pont olyan kopott ház volt, mint a többi, viszont, ahogy körülnézett, látta, hogy szemtől szemben helyezkedik leendő áldozata rejtekhelyével.

Nem ácsorgott a viharban sokat, felfeszítette a lezárt ajtót, majd felhívta a viskó tulajdonosát, hogy kivenné a lakást. Azonban az volt olyan dörzsölt, hogy a végleges megvásárlást követelje tőle, amihez már nagyon nem fűlött a foga… de mit volt mit tenni? Így is ez a legmegfelelőbb hely a bűnöző figyelésére.

Miután lerendezte a dolgot, és meggazdagodott a ház tulajdonjogával, felment az emeletre, ahol szakadt ágyat találhatott, és egy íróasztalt, az ablak alatt. Leült a székre, és elhúzta a megszürkült csipkefüggönyt. A szomszédos házban semmi mozgás nem volt. Az ablakokon sötétítő lógott, az ajtón lakat, és villanyok sem égtek, pedig már elég sötét volt a szobákban, hogy kelljenek.

Amikor kaparászás hangjai ütötték meg a fülét, ijedten fordult hátra, és előkapta fegyverét, de csak egy mocskos patkány bámult rá, aztán megriadva kereket oldott. Harry bosszankodva levette csuklyáját, és gondterhelten a hajába túrt. Jobban kell vigyáznia, a hidegvérét muszáj megőriznie, ha nem akar lebukni.

Megfeszült, és kilesett az ablakon. Két fekete kámzsás alak közeledett a kiszemelt házhoz, majd a magasabb lopva körbe nézett, és egy furcsa mozdulatot tett kezével. Harry a gyenge esőfüggöny miatt nem látta, mit csinált pontosan, azonban a másik kettő akkorra már bent is volt a házban. Aztán újra nyugalom borult a házra, és észre sem lehetett venni, hogy áldozatai hazaértek volna. Harry úgy döntött, hogy visszamegy most a parkolóba, ahol autóját hagyta, és azonnal elhozza cuccait, amivel nekiláthat a munkának, nem érdemes sokat halogatni.

***

Három nappal később már nagyjából tudta, mikor mennek el, majd mikor érkeznek a szomszédai. Kellemesen, de hidegen sütött a reggeli nap, és az ablakok is párásak voltak. Az utca tócsái és mocsarai csillogtak a fehér fényben, de ő észre sem vette őket. Áldozatai éppen fél órája távoztak, és itt volt az idő a cselekvésre.

Először gyanútlan sétálgató ember alakjában ténfergett végig az utcán, de közben lopva belesett a házak ablakain, hogy vajon hány tanúra számíthat, ha véletlenül lebukik. Majd megtette az utat visszafelé is, de ekkor már jóval határozottabban, és célirányosan áldozata háza felé lépegetett.

Nem a főbejáratot választotta, mert Dumbledore figyelmezette, hogy a varázslók riasztó-bűbájt, vagy mit szórnak a házukra, és megérzik, bármekkora távolságból, ha betörnek hozzájuk. Így inkább óvatosan beugrott a ház melletti, gondozatlan, gazos kertrészbe, és nagy léptekkel került a viskó túlsó oldalára. Nagyon igyekezett, hogy ne tapossa le a növényeket, nehogy észre lehessen venni belőlük a lábnyomait, így viszont köpenye alja és nadrágja is csurom víz lett a reggeli pára jóvoltából.

A hátsó ajtón nem volt lakat, amit ő jó jelnek könyvelt el. Lassú mozdulattal nyúlt a kilincs felé, de ahogy rácsúsztatta bőrkesztyűs ujjait, sem történt vele semmi. Elővette hát tárcáját, és kipróbálta az első megoldást: a bankkártyáját. Az ajtó résébe dugta, és párszor megmozgatta benne, mire a bejárat gond nélkül kinyílt előtte. Egyetlen lépéssel a házban találta magát.

A konyha olyannyira meglepte, hogy egy pillanatra a szája is nyitva maradt. Ugyanis a helyiség ragyogott a tisztaságtól, az asztalon megannyi, számára ismeretlennek tűnő növény hevert, szép sorokba rendezve, a polcokon üres üvegcsék, és italokkal telik, de némelyiknek igen furcsa színei voltak, így nem vehette biztosra, hogy nem valamilyen méreggel van-e dolga.

Az edények az üveges ajtajú kredencben kaptak helyet, de volt egy nagy üst a sarokban is. A másik sarokban régi vágású kályha, amilyenben a kenyereket szokás sütni… Harry soha az életben nem látott még olyat, csak hallott róla, mintha valami mítosz lenne, így most jócskán ledermedt. Aztán meghallotta a másik szobából jövő, halk ketyegést, ami egy falióra lehetett, és ez végre felélesztette.

Ezúttal a derekára csatolt övtáskából vett elő pár apró, gombszerű tárgyat, melyeknek egyik oldaláról leszedegette a fedelet, így fel tudta őket tapasztani bármilyen felületre. Tett poloskát az asztal alá, a kredenc hátuljára, és a küszöbre, hogy a hely minden pontjáról jó lehessen hallani az esetleges beszélgetéseket.

Ezután ment ki a nappaliba, amin megint elképedt, de most más végett. A falakat körben padlótól plafonig érő könyvespolcok fedték, amelyek mindegyike roskadozott a sok kötettől. Ezt azért nem gondolta volna egy bűnözőről. Legalábbis az ő otthoni körében „normális” ember a kezébe nem vett egy olvasnivalót sem. Harry ugyan tartott fenn magának egy kisebb könyvtárat, de persze, a fent említettek érdekében, nem mondta el senkinek. Ő szeretett olvasni, és tanulni, de nem sokan osztották a nézeteit.

Gyorsan tett a polcokra is poloskát, majd a szoba közepén álló asztalka aljára, és a kanapé alá. Azután homlokráncolva nézett körbe. Vajon hogy lehet feljutni az emeletre? Körbe járt a fal mentén, de nem talált semmit, csak a bejárati ajtót. Tanácstalanul fordult a nappaliként funkcionáló szoba belseje felé, mígnem tekintete az egyik oldalt lévő könyvespolcon nem akadt. Résnyire állt a faltól, de mögüle halvány világosság szűrődött ki.

Gyanakodva ment oda, majd teljesen elképedt (ki tudja, hányadszor), mert a polc valójában egy rejtekajtó volt, ami mögött lépcső vitt fel a másik szintre. Piszok nagy szerencséje volt, hogy észre vette, és, hogy nyitva maradt az átjáró. Gondolkodás nélkül felosont az emeletre, és három, puritán egyszerűségű hálót talált, bomló matracú, rácsos ágyakkal, szürke falakkal, szőnyeg nélkül… azért mindennek van határa! Hogyan tudnak egyáltalán ilyen helyen élni? Még a legalapvetőbb kényelmet sem tudta biztosítani a lakhely.

A hálókba másfajta érzékelőket is elhelyezett, amik tudathatták majd vele, merre jár-kel a szobában a legtöbbször áldozata, illetve, előhalászott táskájából egy igen érzékeny műszert is, ami ugyan csak borszem nagyságú volt, de magában foglalt egy távirányítható kamerát, és korlátolt idejű hangrögzítőt is, emellett pedig apró, szinte láthatatlan propellerek segítségével a levegőben is lehetett navigálni. Nagyszerű kis kütyü volt, de Harry még sosem használta, mindig talált kifogást, hogy miért nem veti be a több milliárd dolláros kémkészüléket.

Most letette az egyik ágy alá, majd elindult az utolsó helyiség, a fürdő felé, ahová vízálló poloskákat helyezett el. Pár pillanat alatt leért az emeletről, és öt perccel később már saját háza hálójában ült, és a monitorokat dugdosta össze. Még nem volt „adás” bennük, de hamarosan beüzemeltette mindet.

A poloskák mindegyike külön mikrofonon szólal majd meg neki, de mivel az összeset egy kisebb fajta, fekete dobozba zsúfolták, bezsuppolhatta az asztal szélére. A fő monitorja körülbelül húsz centiméter átmérővel rendelkezett, az került középre, és persze az volt a kamera közvetítője. A távirányítót több zsineggel kellett hozzá csatolni, a végére jócskán belezavarodott, de végül a kamera bekapcsolt, és sikeresen megmutatta neki a szomszédos ház hálójában tanyázó porcicákat az ágy alatt. Próbaképpen megjártatta egy kicsit a borsszemet, és nagyon elégedett volt. Tökéletes képminőség, könnyű kezelhetőség… nagyszerű kis találmány.

Estig nem is történt semmi, mert csak akkor érkeztek a halálfalók, de azután is csak pár szót váltottak, a „nagyúr bájitaláról”, és arról, hogy „vajon meddig lesz eredménytelen a keresés”. Harry persze nem értett belőle semmit, de gondosan lejegyezte, hátha a munkáltatójának fontos. A kamera egyelőre nem kapott munkát, és a poloskák is szüneteltek, noha erre csak később jött rá, mert először azt hitte, valami baj van velük, ugyanis némelyik pillanatban furcsa recsegést produkáltak, mintha valami zavarta volna a vételüket. Harry végül új eredmények nélkül tért aludni.

***

Majdnem egy hétig így is maradt az állapota, azaz semmi újat nem hallgatott ki. Ez azért eléggé lelombozta. A két halálfaló valószínűleg pont nem voltak jó viszonyban, így néhány „jó reggelten” meg „viszláton” kívül nem sokat jegyzetelhetett.

Ezen a reggelen már nem is úgy kelt fel, mint aki számít valamire a mai nappal kapcsolatban, sőt, első útja sem a monitorhoz vezetett, hanem a fürdőbe, majd le a konyhába egy kávéra. Addig is megpróbálta elterelni a gondolatait, majd eszébe jutott, hogy már neki is szállítanak újságot, ezért az ajtóhoz ment, és kivette a ládájából az összetekert lapot.

Éppen csak egy pillantást vetett a kinti utcára az ajtó lefüggönyözött üvegén át, aztán egy pillanatra az ütő is megállt benne. Két, fekete taláros, kámzsás alak ment el a háza előtt. Ez nem is lett volna furcsa, csakhogy szomszédai felé siettek, és nem el onnan, ami arra engedett következtetni, hogy más halálfalókkal akadt dolga.

Mint a villám, úgy szaladt fel az emeletre, gyorsan bekapcsolt minden készüléket, és szinte azonnal hangokat hallott. Úgy döntött, itt az ideje, hogy levezesse a borsszemet az emeletről, így kezébe vette a távirányítót, és elnavigálta az ajtóig, míg áldozatait hallgatta.

- Féregfark, menj, nyisd ki az ajtót! – parancsolta egy bársonyos, de gúnnyal és hidegséggel teli hang. Harry lepislantott a szomszéd ajtajába, ahol még ott ácsorgott a két csuklyás.

- Nem vagyok a szolgád, hányszor mondjam még? – csattant fel egy vinnyogó hang, majd suhintáshoz hasonló hangot hallott, és a Féregfarknak nevezett férfi feljajgatott. Harry türelmetlenül várta, mikor ér le kamerája a nappaliba, ahol a két célszemély tartózkodott. Egyelőre csak a folyosót látta, és a benyílást, ahol majd leröpteti a kémszerkezetet.

- Jó, jó… - morogta behódoló hangon Féregfark, és döngő léptekkel átszelhette a nappalit. Még így is hallotta azonban, mit dünnyög orra alatt a férfi. – Azért egy kis tisztelet lehetne benned, mocskos denevér. Különben is a Nagyúr kérésére figyellek… - Zárak kattantak, és Harry felkapta a fejét, hogy lássa az eseményeket. Odalent résnyire tárult a bejárat, és az alacsonyabb áldozata fél szemmel végig mérte a jövevényeket.

- Mrs Malfoy… Draco, mit akartok itt? – Szélesebbre tárta az ajtót, és meghajolt, de nem engedte be a küszöbön állókat. – Tudjátok, hogy most nem alkalmas, Perselus dolgozik.

- Nem érdekelsz, féreg – mordult fel egy fiatal férfi hangja, és a magasabb jövevény megragadta társa karját, fél kézzel pedig rászegezett egy hosszú botot Féregfarkra, akin még Harry szobájából nézve is jó látszott a sápadtság. Pufók arcán eddig bágyadt vigyor ült, most azonban rémülten meredt a magasabbik jobb kezére. Pár pillanattal később már ott sem volt, és beengedte a vendégeket, így Harry visszakormányozta figyelmét a kamerára, ami már a könyvespolcnál járt.

Akkor bújtatta ki a polc mögül, amikor áldozata és a vendégek leültek a nappaliban. A ház ura fekete, zsíros hajfüggöny mögül nézett a két szőkére. Az egyik egy Harryvel nagyjából egykorú srác volt, arca hegyeskés állban végződött, és most szinte világított a fekete pongyola miatt. Szemei körül még így is remekül látható karikák ültek. A másik egy asszony volt, kissé talán gőgös pillantásba merevedett arccal, de mintha egy cseppnyi félelem és szorongás is társult volna hozzá. Hosszú, szőke haját szalaggal fogta hátra, amit a srác élvezettel babrálgatott, míg lezajlott egy formainak tűnő beszélgetés a nő és az áldozata között.

Harry közben felröptette a borsszemet a lelógó csillárra, és onnan fülelt.

- Mi járatban erre, Narcissa – kérdezte a férfi, és pálcás kezének intésére a konyhából egy üveg bor lebegett ki, három pohárral egyetemben. A Narcissának nevezett nő (aki – jött rá nem sokkal később Harry – szintén rajta volt a kivégzési listán) reszketve átkarolta magát, majd a mellette ülő, haját piszkálgató fiúra nézett.

- Nem akarjuk ezt folytatni, Perselus – suttogta a nő, és rettegő tekintettel nézett újra a megdermedt férfire. Harry nagyon hegyezte a fülét, de ezúttal nem csak ő, hanem valószínűleg Féregfark is, mert hangos szuszogást hallott az egyik mikrofonból. A Perselusnak nevezett áldozata köhintett, majd megsuhintotta a pálcát, és attól kezdve az a poloska, amiben eddig Féregfark lihegett, recsegő hangot hallatva, soha többé nem üzemelt. Elfojtott egy káromkodást, és sejtette, hogy ez valami védőbűbáj lehetett a másik férfi ellen.

- Nagyon veszélyes húzás volt ide jönnötök – folytatta Perselus (Harry kutakodott a papírjai között, így hamarosan rájött, hogy a másik neve Piton). – A Nagyúr… ha ezt megtudja, nem valószínű, hogy túlélitek. Tudjátok, hogy mostanában én nem vagyok pártfogolt nála. Potenciális ellenfélnek tekint.

- Tudjuk, Perselus – tördelte meg vékony ujjait a szőke asszony. – De te vagy az utolsó esélyünk. Segíts! Nem akarom, hogy a fiam ilyen fiatalon… A Nagyúr azt parancsolta neki, hogy mostantól ő is vegyen részt a harcokban, mivel már kitanulta a párbajozás fortélyait… de nem akarom, hogy Draco részt vegyen a háborúban.

- Dumbledore sem engedné elrejtőzni – csóválta meg fejét Piton, és sóhajtott. – Már nem bízik ő sem bennem. Nincs mit tenni. Dracónak vagy harcolnia kell valamelyik oldalon, vagy meghal. Nincs más esély. És már nekem sincs.

Ebben a pillanatban a három halálfaló jajgatva kapott bal alkarjához, mintha hirtelen fájdalom hasított volna bele. Piton felpattant, majd a következő percben egy pukkanással teljesen köddé vált. A két Malfoy követte a példáját, és nem sokkal később Féregfark jött elő az emeletről, és zihálva dobbantott lábával.

- Úgyis elkapnak titeket, mocskok – vicsorogta, miközben még mindig a karjára mutatott pálcájával, pont a bal karjára, így Harry gyanakodva figyelte mozdulatait. Azonban a férfi ezek után csak visszatért szobájába, és estig semmi nem is történt. Harrynek addig volt ideje kielemezni a hallottakat.

A két Malfoy kegyelmet akar a munkáltatójától, és Pitonhoz mentek hozzá segítségért. De vajon miért? A férfi szerint Dumbledore sem bízik már benne… ezek szerint régen még az öreg embere lehetett… a részleteket ugyan nem ismerte, de úgy sejtette, valami kémféle emberrel lehet dolga. Mérhetetlen gyűlölet áradt el benne, de ezen maga is meglepődött. Teljes zavarodottságban feküdt le aludni, abban a tudatban, hogy holnap megoldódik a rejtély – hiszen nem hagyja tovább menekülni áldozatait.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.