Harry megebédelt, amennyire ebédnek lehetett nevezni a délután egykor elfogyasztott szendvicset, majd csendesen, feltűnés nélkül átsétált a szomszéd házba. Sietős mozdulatokkal szedte össze poloskáit, és kémkészülékeit, tett egy kört a lakásában, majd a parkoló felé igyekezett a holmijaival. Nem szándékozott tovább a Fonó soron maradni, hiszen ma este véget vet a fogócska első szakaszának.

Hamarosan újra a tisztaságtól csillogó konyhában volt, elrejtőzött az egyik kredenc oldala mögött úgy, hogy a bejárat felől ne látsszon. Mostanra persze jelentősen elzsibbadt mindene, mert mióta a kredenc mögé guggolt, nem is mozdult meg. A kis viskó lassan rásötétedett, odakint felgyúlt az utcai lámpa is, majd, úgy kilenc óra környékén furcsa vibrálásra lett figyelmes, aztán kattant a bejárati ajtó zárja. Megfeszült, s hegyezte fülét.

- Felmegyek a szobámba – kényeskedett Féregfark hangja nyújtottan. – Perselus, főzz nekem valamit vacsorára. A Nagyúr azt mondta, erre nyugodtan használhatlak, amíg be nem bizonyítod az ártatlanságodat. Tehát eredj! És el ne égesd!

Harry a szemöldökét ráncolta, ahogy a döngő lépteket hallgatta maga felett. Piton még mozgolódott egy kicsit a nappaliban, majd a konyhába gyertyaláng fénye hatolt. Felkészült a meglepetésszerű támadásra, és várta a megfelelő pillanatot. Szekrényajtó nyikorgott, majd valamit az asztalra csaptak. Ezután áldozata alakja feltűnt látószögében, és neki háttal tányérok után kezdett kutatni.

Harry előrelépett, és elővette pisztolyát a zsebéből, neki nyomva a halálfaló tarkójának, aki mozdulatlanná merevedett.

- Csönd – parancsolta a hosszú hallatástól rekedten. Piton nem reagált, s ő kibiztosította a fegyvert. Akkor azonban áldozata fürgén megperdült, a pisztoly nagyot csattanva esett ki a kezéből, és elsült. A durranás aztán megingatta Piton akcióját, mert a kelleténél egy kicsivel tovább meredt a földön heverő fémtárgyra, talán nem tudva, mit is kellene kezdenie vele. Harry kihasználta az alkalmat, és egy határozott mozdulattal kiütötte a villanó pálcát ellenfele kezéből, majd a másik döbbenetének köszönhetően, baljával lefoghatta csuklóit, jobbját pedig ökölbe szorítva, pár ütéssel a földre teperte a halálfalót.

Pitonnak felrepedt a szája, de meg sem próbált küzdeni az életéért, nyilván tudta, hogy Harry jóval erősebb nála, és sokkal tapasztaltabb is az ökölharcokban. Így csupán ott feküdt, csendben alatta, és hangosan szuszogott. Görbe orra alatt is vér csordogált összepréselt szája felé, majd a hasadékban kissé szétfolyva folytatta útját lefelé. Harry hallgatózott, de nem vett észre döngő lépteket az emeleten, ezért hamarosan megtalálta a hangját.

- Kinek dolgozik? – suttogta a másik tarkójának. Piton megpróbálta felé fordítani a fejét, de annyira már nem tudta, hogy lássa is Harryt.

- Albus Dumbledore-nak – felelt végül, pont olyan halkan, és kiköpte a szájában felgyűlt vért a padlóra. Harry felvonta a szemöldökét, és töprengve vizslatta a másik profilját.

- És Voldemort?

Piton összerezzent, és ijedten megmozgatta karját Harry szorításában.

- Ostoba – sziszegte rémült felszínnel a hangjában. – Ne mondd ki a nevet!

- Mert? – kérdezte halk éllel, nem figyelve rá, hogy homloka tájékán ismerős lüktetés kezdett kialakulni. Csak most ne!

Piton fújt egyet, és megnyalta ajkait.

- Mert tilos – felelt röviden, de mivel Harry csendben maradt, folytatta. – Akin rajta van a Nagyúr jele, nem ejtheti ki a száján, mert meghallja, ha hívjuk. És nem akarok kockáztatni, hogy esetleg azt is észre vegye, ha más mondja ki a nevét.

- Kockáztatni? – ismételte gúnyosan, és megszorította Piton csuklóját. – Maga így is, úgy is meghal. Nem hiszem, hogy ezen van már mit kockáztatni.

Szavaira Piton váratlanul hátra dobta magát, ami azzal járt, hogy lecsúszott a másik hátáról, és áldozata jobb keze is kisiklott markából. Piton rögtön rávetette magát, és ezúttal ő volt, aki győzelmet aratott: kölcsönösen tartották egymás kezét, Harry a földön fekve, mellkasán Pitonnal, aki diadalmasan vigyorgott le rá. Aztán, Harry nem kis rémületére, elengedte őt, és feljebb rántotta róla a csuklyát, amit mindig magán hordott, ha szembe került az ellenfeleivel.

Pár másodpercig némán meredtek egymásra. Piton arca teljesen megnyúlt, és döbbenten vizslatta arcának vonalait. Harry állta a metsző pillantást, és hasonlóval válaszolt.

- Na, mi lesz? – susogta hidegen, mire Piton még inkább elfehéredett. Fekete szemei élénken csillogtak, és meg sem próbált másfele nézni velük. – Maga került felülre. Megöl? Vagy hagy futni? Hm? Figyelmeztetem, vagyok elég tapasztalt hozzá, hogy egy mozdulattal végezzek magával, ha arra adódik alkalmam. Rajta van a halállistán, Piton.

- Mi történt veled? – kérdezte meghökkenve Piton, Harry pedig gyanakodva összevonta szemöldökét, megpróbálva leplezni csodálkozását. Mellkasában valami furcsa, ismerős szorítás keletkezett, aminek most nem akart túl nagy jelentőséget fordítani.

- Mit parancsol? – kérdezett vissza nyújtottan.

- Mi történt… hogy lehet… - A férfi ezúttal a homlokát vette szemügyre, rajta a villám alakú sebhellyel. Harry kényelmesen, bár elég feszülten várakozott alatta, és igyekezett értelmet kicsikarni a másik szavaiból – s az imént tapasztalt rossz előérzet méginkább hatalmába kerítette légzését.

- Nem tudom, mit akar – kezdte végül, mikor Piton már jelentősen megbámulta minden porcikáját, és most szemeibe meredt. – Nem ismerem magát, és nem is akarom igazán. Azt a feladatot kaptam, hogy megöljem. Nincs ezen mit titkolni.

Piton nem tudott úrrá lenni az elképedésén, és ez már kezdte nagyon zavarni. Ám mielőtt beleélte volna magát egy lehordásba, a homlokban felerősödött a pulzálás, és villanások jelentek meg előtte. Áldozata sötét tekintete megvillant, majd mélyen fölé hajolt, alig pár centire az arcától, és kíméletlenül pásztázta szemeit. Harry dühösen le akarta lökni, de akkor fájdalmasan összerezzent, mert mintha villám hasított volna koponyájába.

Egy sötét picében állt, Hermione és egy vörös fiú mellett, akivel látomásaiban már találkozott. Egy üst terpeszkedett előtte, de ő a túloldalán magasodó férfit nézte: Perselus Pitont. Fekete talárban volt, mint mindig, kampós orra alatt megvetően lesett bele a kondérba, majd vicsorogva felmordult.

- Ötven pont a Griffendéltől, Potter – susogta, hangjába hahotázás vegyült a pince másik végéből, de olyan homályos volt a kép, hogy nem vette ki, kik nevetnek. Piton az asztalra tenyerelt, és pár centire hajolt hozzá, úgy meredt a szemébe, gyűlölettel teli, fekete tekintetével.

- Nem hiszem el, hogy egy ilyen egyszerű bájitalt sem tud megfőzni. Netán akadt valami fontosabb elfoglaltsága, és nem ért rá?

- Nem, professzor – hallotta meg saját hangját, de olyan tompán, mintha egy vastag fal mögül szólt volna.

Harry levegő után kapkodott, mert a rá nehezedő test elszorította tüdejét. Úgy forgott vele a világ, mintha egy ringlispílben ült volna, de azért méltósággal igyekezett kiszabadulni. Ám áldozata elengedte, minden szó nélkül is. Gyorsan feltápászkodott, és az asztalba kapaszkodva remegő kezével, felhúzta magát álló helyzetbe.

Piton a kredencnek dőlt, karjait maga mögé támasztva, kissé rogyottan, és igencsak fürkészően nézett felé. Harry lihegve bámult rá, tudta, hogy most valami nagyon fontos dolgot látott. Ez az ember egy professzor? Talán pont abban az iskolában, amelyben Dumbledore is igazgató volt, talán ő is ott tanított… de hogyan került volna Harry oda? Illetve Potter… Megzavarodva túrt bele hajába.

- Potter…

Harry automatikusan felnézett, majd önkéntelenül javította ki a tanárt.

- Denem.

Piton arca megint megnyúlt a döbbenettől. Folytatni akarta valamivel a kijelentést, ám akkor egy tömzsi alak jelent meg az ajtóban.

- Mi történt, Perselus? – kérdezte nyavalyogva, és baljával jobb kezét dajkálta, melyen mintha ezüstből öntött kesztyűt viselt volna. – Miért nem főzöl már… - A másik ekkor észre vette őt, és torkára forrott a szó. Harry remegését felülmúlva ugrott pisztolyához, és a pálcát rántóra szegezte. Azonnal elsütötte saját fegyverét, s a durranás sokáig visszhangzott a csendben. Aztán Féregfark bal kezét szorongatva ordítani kezdett, vére fröcskölve terítette be a padlót. Piton meg se próbált segíteni rajta, helyette Harryt vizslatta. A fiú érezte, hogy nincs itt maradása, ezt a küldetést – életében először – elrontotta. Két lépéssel az ajtónál volt, és menekülésszerűen rontott ki rajta. Hallotta, hogy Piton követi, ezért futni kezdett a kihalt utcában, olyan messzire, amennyire csak bírt, majd két fordulattal a parkolóban volt, az autója mellett.

Piton akkor fordult be a sarkon, amikor ő beindította a motort. Zihálva dőlt egy oszlopnak, és Harry szemébe nézett. Ő megpróbálkozott egy gúnyos vigyorral, de még mindig remegett a látomástól, és azoktól a különös érzésektől, amik eláradtak benne Piton iránt… így a mosoly csak egy fájdalmas, ziháló fintor lett. Pitont is éppen annyira megviseltek látta, mert az még mindig lihegett, majd kinyílt a szája, és nyilván mondott valamit. Harry elfordította róla a fejét, és gázt adva az országútra hajtott, akkora sebességgel, amekkorával csak tudott.

***

Harry még napokkal később is igencsak zaklatott állapotban volt. Úgy érezte, most vagy ő kezd megőrülni, vagy lappang valami a háttérben.

A képsorok alapján, melyeket Piton házában átélt, Harry Potter testében volt. Egy tanórán a halálfalóval. Ez mondjuk, eleve eltér az eredeti látomásaitól, hiszen eddig mindig kívülről szemlélte az eseményeket, vagy egyszerűen azok túl rövidek voltak, hogy leszűrje belőlük, hol játszódik, vagy mikor. Emellett viszont, Potter az ő hangjával beszélt… Harry fejében pedig gyökeret vert a képtelen gondolat, hogy a látomások szereplői… nos, hogy ő maga volt.

Harsányan felnevetett, aztán elhallgatott, és kezébe temette arcát. Mi lehet az oka, hogy ennyire átérezte azt az emléket? Miért nézte Piton Potternek? És miért töri ennyit ezen a fejét? Egyszerűen képtelenség, hogy ő egy személy legyen Potterrel. Hiszen hogyan is lehetne ő egy világmegváltó fiú, aki hét éve tűnt el?

Hét éve, ő meg bérgyilkos lett… hét év… hét év… olyan furcsa volt minden.

Harry fáradtan pislogott bele a visszapillantóba. Mi történik körülötte? Miért emlékezik egy olyan srácra, akit soha életében nem ismert? Miért került kapcsolatba vele? Esetleg, mégis van köze hozzá? Kizárt.

Ezzel az indulatos végszóval kiszállt autójából, majd csörtetve igyekezett következő áldozata lakása felé. Hermione… már egy hete figyelte, pontosan azóta, hogy… Hogy életében először kudarcot vallott. Hermione viszont túl egyszerű rend szerint ment el, és érkezett haza a lakásába, így a kis izgalom, amit a nyomozgatások közben mindig érzett, most valahogy nem tudta elvonni a figyelmét az előző ügyről. A vereségről.

Szinte erőnek erejével kényszerítette magát, hogy csendesen suhanjon fel a lépcsőn, de minduntalan odacsapta lábait a betonhoz, annyira dühös volt magára. Nem lett volna szabad engednie, hogy Piton leteperje. Vagy nem kellett volna húznia az időt az ostoba kérdezgetéssel, hiszen nyilvánvaló volt, hogy Piton hol is áll… bár néha elbizonytalanodott… de ez nem változtatott a tényen, hogy halálfaló. Aki ismerte Pottert. De miért ismerte fel benne Pottert?

Vett pár mély lélegzetet, és a kiszemelt ajtó felé lesett a sarokról. A folyosó üres, és sötét, Hermione csak egy óra múlva jön, addig be tudja poloskázni őt is, és megtudhatja, mennyire értesült a lány Perez ügyeiről. Még nem volt biztos benne, hogy megöli, hiszen Dumbledore embere volt, és így akár meg is ronthatja a mágus szemében az esélyeit.

Egy koppanás észhez térítette. Nem, most nem kalandozhat el. Figyelnie kell, mint eddig mindig. Főleg most… Hermione…

Már meg tudta regulázni forrongó izmait, így szinte suhanva termett ott az ajtónál, mondhatni lábujjhegyen lépkedve. Itt is leellenőrizte, a biztonság kedvéért, hogy nincs-e valamilyen nagyon erős védőbűbáj a házon, majd az előzőnél is jól bevált bankkártyás-módszert alkalmazva, kinyitotta az ajtót. Körbe pislogott, a biztonság kedvéért, aztán besurrant a kis résen keresztül.

Koromsötét volt a szobában, de nem akart villanyt kapcsolni, elvégre az feltűnő lehet a szemközt lakóknak… ha foglalkoznak ilyesmivel, persze. Csendesen beosont az előszobából a nappaliként szolgáló helyiségbe, melyet egy pult választott el a konyhától. Lakályos kis otthon volt, látszott rajta a Nő keze nyoma. Nyilván az ő háza, Rióban, is ilyen kellemes lenne, ha Hermione is benne lakna.

Megrázta magát, és sóhajtott. Kezdett teljesen belezakkanni ebbe. Inkább a nappaliban elhelyezett komódhoz lépett, és kihúzta a fiókokat. Semmi, csak mágikus képeslapok, egy-két levél Remus Lupintól (a neve valahogy ismerős volt számára, de hirtelen nem tudta kivel összekapcsolni), meg hivatalos, minisztériumi papírok… Harry alaposan végigpörgette a pergameneket. Mágiaügyi Minisztérium? Saját minisztériumuk van? Megint a fejét csóválta. Elvégre, min is lepődik meg, ha már a mágusok külön társadalmat alkotnak, számítani lehetett erre. Már csak azt remélte, hogy az ottaniak azért nem körözik őt, és lehetőleg nem is tudják, hogy jelenleg megpróbálja megmenteni a seggüket.

Miután már az összes fiókot kiforgatta, előhalászta a poloskákat, és benyúlt a komód aljára, hogy felragassza. Így, ebben a térdelő pozícióban feje pont egy szintbe került a szekrényen álló fényképekkel, amíg keze meg nem találta a megfelelő felületet, azokat nézegette. Azonban alig egy pillanattal később kis híján hátra szédült, és ujjai közül is kicsúszott a kis szerkezet. Nem érdekelte túlzottan, helyette elakadó lélegzettel még közelebb hajolt az egyik bekeretezett fotóhoz, és meredten bámulta.

Hermione állt rajta, azzal a már ismerős, vörös hajú, langaléta sráccal, aki majd’ egy fejjel túlnőtte a lányt. Hermione azonban nem a fiú felé fordult, hanem a harmadik alakhoz, és boldogan arcon csókolta. Annak a fiúnak hollófekete haja volt, sápadt, kicsit soványkás arca, és mandulavágású, zöld szemei. Kerek szemüveget viselt, amögül pislogott pajkosan Hermionére… Harry tekintete a fiú homlokára vándorolt, ahonnan épp az imént söpörte ki a kusza hajszálakat. A fehér bőrön élesen rajzolódott ki a villám alakú sebhely. Az–nem–lehet!

- Harry?

Úgy pattant fel, mint akibe bolha csípett. Miközben megpördült tengelye körül, még mindig forgott vele a világ, és sípolt a füle, de amikor meglátta a bejárati ajtóban Hermione bozontos hajú alakját, egy csapásra elfelejtette a gondjait – legalábbis azokat, melyek eddig gyötörték, és helyükre újak tolakodtak. Ilyen nincs. Ez a lány pont most jött haza korábban? Pont ma nem maradt, ahol szokott lenni? És ő, ő meg megint lebukott?

Hermione a sírás határán állt, ami egy egészen kicsit meglepte, mert azért nem gondolta magát olyan rémisztő alaknak… bár ki tudja, a lánynak mi a rémisztő. Talán megijedhetett tőle… Ám akkor Hermione megindult feléje. Olyan hirtelen kapta elő revolverét, hogy szinte észre sem lehetett venni a mozdulatot; a másik megdermedt, tőle két méterre, és elkerekedett szemekkel bámult a fegyverre, csillogó, barna szemei pont olyan döbbenetet tükröztek, mint nemrégen Pitonéi, és mikor felnézett rá, kérdően fürkészte őt. Harry nem kérdő, hanem gyanakodó volt.

- Ismerjük egymást? – szólalt meg halkan, még mindig Hermionére szegezve a pisztolyt, és látványosan végigmérte. Hermione arcán a borzalom és a rettegés olyan hirtelen áradt el, mintha csak ebben a pillanatban jött volna rá, hogy ő nem egy régen látott ismerős, hanem egy gyilkos.

- Hát tényleg megtetted? – kérdezte a lány hüppögve, mire felvonta a szemöldökét, és nagyon igyekezett hűvös arcot vágni.

- Pontosan mire gondol, kisasszony? – udvariaskodott gúnyosan, mire Hermione, nem törődve a rá mutató fegyverrel, a kanapéhoz slattyogott, és úgy zuhant le rá, mintha a világ minden gondja az ő vállain nyugodna, és nem bírná. Harry hökkenten nézte a zokogó lányt. Nem igazán tudta, mit mondhatna, vagy egyáltalán, mit kéne tennie. Mindenesetre rosszul esett neki, hogy áldozata összetörten reszket a kanapén, és ezzel saját magát is meglepte.

Azért a fegyverét még Hermionére szegezte, s úgy lassúzott felé, kis topogásokkal, majd leült ő is, a kanapé legtávolabbi sarkára, és fokozatosan csúszott közelebb hozzá, mint aki retteg, hogy egy gyors mozdulattól a másik annyira megijed, hogy kizavarja a világból is. A kíváncsiság dolgozott benne, tudni akarta, mi ez az egész, mi folyik körülötte, és úgy vélte, a lány talán megmondhatja neki.

- Honnan ismersz engem? – kérdezte halkan, és megpróbálta elővenni legmegértőbb, legkedvesebb arcát, noha leginkább türelmetlen volt. Hermione hisztérikusan felnevetett, és térdeire könyökölt, homlokát tenyerébe támasztva.

- Együtt éltünk – motyogta, újra könnycseppeket eresztve melegítőjére. Harry nem tudott mit felelni, így leginkább csendesen várt. A lány megtörölgette arcát, és felé fordult. – Nem emlékszel rám, igaz?

Megcsóválta a fejét, és lejjebb eresztette pisztolyát. A lány szipogott párat, majd átkarolta magát, mintha fázna, és maga elé, meredt a padlóra. Ugyan Hermione, mikor megérkezett, rakott tüzet a kandallóban (rejtély, hogy miért nem vette észre ezt előbb), de a fénye most nem világított rá annyira a sápatag arcra, így nem lehetett biztos benne, hogy a borzalmat látta-e elsuhanni rajta.

- De akkor hogy kerülsz ide? – töprengett, és ismét felé fordult. Harry elgondolkodva nézett a barna szemekbe, közben gyomra mélyén feltámadt benne valami különös bizsergés, amitől kissé elsápadt.

- Azért jöttem, hogy megöljelek – vallotta be a kegyetlen igazságot. Hermione megremegett, és szaporábban vette a levegőt – megijedt tőle.

- Akkor? Mire vársz? – suttogta, és Harry nem kis elképedésére felpattant, hogy elé térdeljen. Megrezzent, amikor a lány kezei a térdére estek. – Ölj meg, az életem, életünk nélküled borzasztó. Nincs értelme.

Az érzelemmentes kijelentésre annyira megdöbbent, hogy pár pillanatig semmi nem jutott az eszébe, amit mondhatna. Hosszú ideig mélyedt a lány szemeibe, majd arra eszmélt, hogy az már egészen közel hajolt az arcához, és lassan lehunyta szemeit. A dús ajkak résnyire kinyíltak, s Harry agyára már majdnem vörös köd telepedett, ám, mikor Hermione szája elérte az övét, jobb keze szinte magától felemelkedett, és a másik halántékának nyomta a fegyvert. Hermione riadtan felpislogott rá, Harry pedig elfordította tekintetét. Nem, nem bírja. Nem megy…

- Sajnálom – motyogta, de nem tudta, hogy pontosan mire mondta, csak úgy kicsúszott a száján.

- Harry – szólította meg halkan a lány, s ő a szőnyegről kelletlenül felpillantott rá. Szánakozó tekintettel szembesült, amitől vörösre gyúlt az arca. – Még nem késő. Még segíthetek. Talán újra tudsz emlékezni magadra, hogy ki vagy…

- Elég! – csattant fel, a lányba fojtva a szót. Hermione megremegett. – Nem tudom, miért néz engem mindenki valaki másnak, mint aki vagyok… de nem lehetek egyazon személy vele… Potterrel. Mert nyilván azt hiszik, az vagyok. De én soha, soha életemben nem jártam Angliában, Amerikában nőttem fel.

Hermione már az elején a fejét ingatta, majd mikor idáig ért a rémült szóáradatban, merészen kezei közé fogta arcát.

- Harry, semmi baj! Engedd, hogy megmagyarázzam! Kérlek, ne légy ilyen makacs!

Egy pillanat műve volt az egész. Éles fájdalom a tarkójában, majd egy hangorkánba került. Ordított a fájdalomtól, ami megszédítette, de a saját hangját alig hallotta. Aztán, mintegy parancsszóra, a süvítő zaj elmúlt, és ő ismét Hermione lakásán állt, szemben az elhomályosodott körvonalú lánnyal, aki sírva toporzékolt előtte.

- Nem teheted, tudom, hogy fáj, nekem is fáj, de harcolnunk kell! – üvöltötte a lány, mire ő dühösen visszavágott.

- Nem érted? Nem bírom! Ginny és Ron… Elegem van, hogy minden, számomra fontos személy meghal körülöttem! Elegem van Voldemortból, elegem van Dumbledore-ból, meg belőled is! Úgy akarsz tenni, mintha mi se történt volna, pedig történt!

- Nem akarok úgy tenni! – visította Hermione, és a földre rogyva, bozontos hajába markolt. – Csak megpróbálom feldolgozni. Azt hittem… azt hittem te is így gondolod… és én már… Harry, ez olyan nehéz nekem! Úgy érzem, elárultam őt!

- Mert lefeküdtél velem, mielőtt meghalt? – fintorgott fájdalmasan, és szúró érzés keletkezett szemeiben. – És én mit mondjak? Én Ginnyt csaltam meg veled… ez szerinted nem elég rossz?

- De én nem azért tettem, mert… én akartam – suttogta a lány, és ő érezte, hogy elsápad. – Már jó ideje nem szerettem Ront. Téged szerettelek. És amikor megtámadták az Odút… Nem így akartam elmondani neki, és neked… de én…

Harryvel forgott a világ, ahogy barátját nézte. Hermione zokogva ringatózott a padlón, és ő automatikusan felé indult. Nem tudta, hogy a lány őt szereti. Nem is sejtette, hogy neki mást jelentett az az éjszaka. Nem hagyhatja így itt.

Megölelte, majd megcsókolta, és megígérte neki, hogy sosem hagyja el. Hermione a nyakába omolva szipogott még egy darabig, majd Harry felhúzta őt, és bevitte a hálóba…

Harry zihálva feküdt valahol, homloka és halántékai sajogtak a fájdalomtól. Agya az előbbi emlékrészletet elemezte, és reszketegen sóhajtott tőle. Teljesen átélte, amit Potter érzett, és ez megrémítette.

- Harry – simogatta meg egy tenyér a fejét, s ő kénytelenül kifeszítette nehéz szemhéjait. Egy pillanatig még csak a homályt látta, majd lassan kiélesedett előtte Hermione könnyes arca. Akart valamit mondani neki, de nem jöttek ki szavak a száján. Ehelyett megint érezte a szúrást a szemében, mígnem némileg csodálkozva pislogott, mikor forró cseppecskék kezdték mosni arcát. Létezik, hogy ő sírjon?

Pillanatokon belül Hermione ölelésében találta magát, ami nagyon jól esett neki. Szégyellte ugyan, de nem tudta megállítani a mellkasából feltörő remegéseket, és a könnyei sem apadtak egy cseppet sem. Kétségbeesetten kapaszkodott Hermionébe, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga – és most valahogy annak is tűnt.

Percek, vagy talán órák telhettek el, nem tudta pontosan. Hermione rendületlenül ölelte, és csitította, még akkor is, mikor már csak üvegesen meredt egy pontra a plafonon. A lelkét is eladta volna, ha végre megérti, mi a csoda történik vele, mi történik Potterrel, és mi lesz belőle. Talán meg kellene találnia Pottert? Azért vannak emlékképei róla? Talán ez utalni akar a rejtekére? Mert azt nem volt hajlandó elhinni, hogy ő ugyanaz lenne… képtelenség, hiszen papírok és az emlékei bizonyítják, hogy az ő neve Denem, és detroiti. Nem lehet azonos az angliai Potterrel, aki ráadásul varázsló is volt.

Finoman eltolta magától Hermionét, mire az kis mosollyal az ajkain nézett rá, ám nem viszonozta. Nem, ő nem Potter.

- Ha nem akarsz meghalni, velem kell jönnöd – mondta kifejezéstelennek szánt tekintettel. Hermione arca megnyúlt, és hápogva nézett rá. – Akkor mesélhetsz még nekem Potterről. De nem hagyhatlak itt. Feljelenthetsz, és nem bízom benned. Nem ismerlek.

Hermione szemeibe visszatért a szomorúság, de csak bólintott. Harry türelmetlenül várta, míg a lány gyorsan összepakolja magának a legszükségesebb holmikat, majd elhagyták a lakást. Igen, talán így kideríthet valamit. Ha Hermione mesél neki, akkor könnyebb lesz – és nem azért viszi magával, mert bármit is érezne a lány iránt.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés