Érezte magán a tekintetét, de nagyon zavarta. Úgy tett, mintha nagyon kellene koncentrálnia az éjszakai sötétségben úszó országútra, és percenként ellenőrizte a visszapillantó tükröt is. Hermione őt nézte, ez egészen biztos, szinte perzselte a bőrét. Talán vár tőle valamit? Valami magyarázatot? Mit mondhatna? Ő nem Potter. Nem tud a nevében nyilatkozni.

Közben azonban akaratlanul is az újabb emlékekre gondolt. Potter és Hermione egy rövidebb élettartamú viszonyba keveredtek, miközben párjuk volt. Ám azt nem értette, mi az az Odú, amit a lány emlegetett, és ki a Ron és Ginny nevezetű két személy, vagy hogyan haltak meg. Talán azok ketten akkor is együtt voltak, amikor a szerelmeik meghaltak, ezért veszekedtek? Ezért fájt?

Öntudatlanul harapta be száját a kín következtében. Szinte érezte a szégyent, a dühöt, a csalódottságot és bánatot, amit Potter átélhetett. De vajon ő szerette Hermionét? Ez a rengeteg kérdés még mind megválaszolásra várt, és remélte, hogy a mellette ülő tényleg tud mondani valamit róla, mert nem fog tudni rendesen dolgozni, ha ennyire hátráltatják a látomásai. Már a második botlását követte el, mióta itt van.

- Mesélsz magadról? – kérdezte csendes-rekedten Hermione, mire felé fordult. A lány kicsit álmos, de érdeklődő tekintettel nézett rá, és felhúzta zoknis lábait az ülésre, hogy átkarolhassa őket.

- Mit akarsz tudni? – bambult újra az útra, és ujjai megszorultak a kormánykeréken.

- Azt mondtad, amerikai vagy – kezdte a lány kíváncsi hangon. – Hol laksz, melyik államban?

- Rio de Janeiróban lakom, de Detroitban születtem – darálta automatikusan. – Hét éve költöztem Brazíliába.

- Gondolom, szép hely – jegyezte meg a lány vágyakozva. – Szívesen elmennék egyszer… mármint, most nem azt kértem, vigyél el, csak… olyan gyönyörű lehet, láttam már képeken, meg tévében. Szeretek utazni, és tanulni.

Harry halványan elmosolyodott.

- Én is szeretek. Sok helyen jártam már, és egyet sem bántam meg.

- Melyik tetszett a legjobban?

Töprengve összeráncolta szemöldökét.

- Nos, Olaszország nagyon élvezetes volt, csak az ott tartózkodásom felénél elkezdett szakadni az eső, így pont a tengert nem próbálhattam ki… - húzta el száját enyhén elcsüggedve az emlékektől, Hermione pedig sajnálkozva sóhajtott. – És Egyiptom is tetszett.

- És miért mentél oda? – faggatta Hermione ártatlanul. – Úgy értem, szabadságot kaptál, vagy…

- Nem, ott lakott az egyik áldozatom – vágta félbe a lelkes találgatást, mire kicsit lehűlt a levegő köztük. Tudta, hogy a lány nem is sejtette, valójában mi ő, ezért nem ártott hamar beavatni… még mielőtt valami súlyosabb helyzetben kellene. – A munkáltatóm fizette az utamat, úgyhogy jól jártam.

Hermione csendben maradt, és ő meg valamiért kezdett leizzadni, mintha izgulna… de mégis, min? Hogy mit szól a lány? Az kit érdekel?

- Bérgyilkos vagy. – Nem kérdés volt, megállapítás. Harry az utat nézve bólintott. – Denem?

Harry oldalra nézett, Hermione megfejthetetlenné vált arcára.

- Úgy hívnak – suttogta halkan. Hermione egy pillanatig meredten nézte, majd elnevette magát. Harry elkerekedett szemekkel bámult rá, és fogalma sem volt, mit talált viccesnek ezen a lány.

- Most min nevetsz? – kérdezte bosszankodva. Egyáltalán nem tetszett neki ez a viselkedés, és mégis… mikor a lány a könnyeit kezdte törölgetni széles jókedvében, az ő szája sarka is megindult felfelé, és ezután minden próbálkozása hiábavalónak bizonyult, amivel megpróbálta csillapítani utastársát, sőt, félre kellett állnia az autóval, mert ő maga is alig bírta.

***

Hermione nem magyarázta el később sem, mit talált olyan nevetségesnek, de valahányszor szóba hozta a nevét, mindig szélesen vigyorgott. Harry ezt nem tudta mire vélni, így inkább csak legyintett rá.

Azóta megtalálták Harry következő célpontját is, és a férfi rájött, hogy Hermione nélkül nem lett volna esélye a nyomozásra. A Malfoy-kúria hatalmas kastély volt, Harry percekig ámult rajta, Hermione meg csak valami olyat morgott, hogy majd, ha elmegy vele a Roxfortba, megváltozik a véleménye. Mindenesetre közel s távol egyetlen szálló, vagy ház sem állt, így sátorba kellett költözniük, az erdőbe, és az bizony nagyon feltűnő jelenség. Legalábbis az lett volna, ha Hermione meg nem bűvöli, és akkor már nem is látszottak az ellenség számára, mintha ott sem lettek volna.

A lány nem zavarta meg a munkában, amiért nagyon hálás volt neki. Ő többnyire csak figyelte, mit hogyan csinál, és néha megdicsérte a szakértelmét a fegyvereihez. Harry nem tudta megállapítani, hogy ilyenkor gúnyolódott-e vagy komolyan gondolta, de határozottan jól estek neki az elismerő szavak – ezerszer jobban, mint mikor a munkatársai mondták ezt róla.

A hatodik estén Hermione szokatlanul hallgatagon ült a sátor másik végében, míg Harry a ház köré elhelyezett kisebb kamerák adásait kapcsolgatta a monitoron. Nagyon nehezen tudta beállítani őket, hiszen nem volt konnektor a közelben, és az antennás képek nem voltak éppenséggel a legtisztábbak, és folyton elment a hang is. Már vagy három órája azokkal szórakozott, így kissé ingerülten sziszegett magában.

- Na, talán most megmarad – jelentette ki, mikor nagy nehezen megállította az ugráló képsorokat. Óvatosan távolabb mászott, oda, ahol Hermione kucorgott a tűz mellett, és a maradék sült húsra vetette magát. Ő vadászott le egy őzgidát, aminek Hermione nem örült túlzottan, de hajlandó volt enni belőle pár falatot.

- Harry?

Felnézett a lányra. Hermione szomorúan pislogott rá.

- Egyáltalán nem hiszed el, hogy ki vagy?

- Nem – vágta rá, majd rájött, hogy ezzel igencsak elkeserítette Hermionét, így gyorsan kijavította magát. – Illetve, nem tudom. Azon kívül, hogy néha rám törnek furcsa látomások, meg hasonlítok rá… elég abszurd lenne az egész. Emlékszem az egész életemre, szinte minden pillanatára, lehetetlen, hogy csak illúzió legyen. Emellett… valóban furcsa, hogy mennyire egyezik Potter külseje az enyémmel… de ez semmit nem jelent. Tudod, állítólag mindenkinek van egy alteregója a világban – hozta fel vidámabban a számára megint csak elképzelhetetlen tényt. – Ki tudja, talán nekem Potter a hasonmásom.

Hermione kicsit jobb kedvre derült, de továbbra is csalódottan nézegette a tűz lángjait.

- Sajnálom – mondta halkan a lánynak, mire az kérdőn felpislantott rá. – Szeretted őt, ugye?

- Szeretem – javította ki mosolyogva, de szomorúan Hermione, és halvány csillogás lepte el a szemét. – Még mindig… és nem zavarna, ha visszatérne… vagyis… Figyelj, van, amit még nem mondtam el, mert nem tudtam, hogyan reagálsz rá…

Harry rosszat sejtve tette le a combcsontot, amiről az imént ette le a húst, és türelmesen várakozott. Hermione többször is vett pár mély levegőt, majd halkan belekezdett.

- Tudod, miután Ron és Ginny meghaltak… pár hétig még velem voltál… csodálatos volt számomra, amit nagyon szégyellek, hiszen szinte el is felejtettem Ront melletted… De akkor történt valami. Nagyon magad alá zuhantál, és mi tagadás, én is. Mert… én is megtudtam valamit… és…

Harry látta, milyen nehéz a lánynak beszélnie, nem is erőltette. Inkább kezeibe fogta az övéit, és megsimogatta a kihűlt ujjakat.

- Nem kell, hogy beavass a részletekbe – mondta kedvesen, és kelletlenül szájába harapott. – Ez csak rátok tartozik, nem rám…

- Ginny terhes volt – szakította félbe keményen. Harry gyomra süllyedni kezdett, és elkapta a szédülés.

- Mi? – tátogta szinte hangtalanul, és a füle sípolása miatt nagyon kellett figyelnie.

- Te meg kiakadtál, ami nem csoda… és azt mondtad, az lesz a legjobb, ha kitörlöd az emlékeidet, és valaki másét teszed a helyére, mert nem akarod folytatni tovább. Részeg voltál, azt hittem, nem mondod komolyan, de másnapra eltűntél. – Hermione szája megremegett, és látszott rajta, hogy alig bírja visszatartani a keserű, fájó könnyeket. - Itt hagytál, egyedül, és én… nem tudtam csinálni. Tovább kellett volna, de nem ment, és két éve odaadtam… beadtam egy… pedig szerettem… de nélküled nem…

A hisztéria pár pillanat alatt ellepte a lányt, és Harry erre csak akkor jött rá, mikor már nem értette, miről is van szó pontosan. Hermione előre-hátra dülöngélt, és motyogott valamit. Gyorsan magához ölelte, és köré zárta karjait. Sosem szenvedett még szerelmi bánatban, így nem tudta, mit kéne mondania, amitől Hermione megnyugszik, hacsak nem azt, amit a lány hallani akart. Mélyet sóhajtott, és a másik füléhez hajolva suttogott.

- Semmi baj, megoldjuk. Ne félj, visszajöttem, megoldjuk. Ígérem.

Azzal Hermione máris kevésbé remegett, és jólesően fészkelte magát az ölébe. Ez Harrynek sem esett volna rosszul, csak éppen tudta, hogy valójában nem neki kellene itt ülnie, és a lány nem is annak hiszi, mint aki.

***

Lassan hűvösödni kezdett az idő, ahogy a szeptemberi hónapba léptek. Harry, nyomában Hermionével, a Malfoy-kastély minden ízét kiismerte, de ide már nehezen tudott volna behatolni, mert folyton jöttek-mentek a fekete csuklyások. Már így is nagy volt a veszélye, hogy lebuknak a kamerák miatt, amiket a kerítéshez helyezett el.

Harry arra a kellemetlen döntésre jutott, hogy vissza kell térniük korábbi, londoni lakásába, hogy megfelelő tervet készíthessen, lehetőleg a lebukás veszélye nélkül. Hermione a saját lakhelyét ajánlotta, de ő lebeszélte, mondván, hogy nyilvánvalóan keresik a barátai, munkatársai, és nem lenne szerencsés, ha őt is ott találnák. Na meg félt, hogy összefut Dumbledore-ral, és meg kell magyaráznia, mit keres Hermione lakásán… ez elég kínos helyzet lenne.

Az árvaház látványa valamiért elsápasztotta Hermionét, az meg még jobban, mikor Harry megemlítette, hogy van itt egy kisfiú, akivel egészen összebarátkozott. A lány olyan gyorsan iszkolt be az intézet melletti épületbe, mintha üldöznék. Harry nem tette szóvá a dolgot, pedig nagyon kíváncsi volt, mi borította ki ennyire. Aggódott, hogy talán fél valamitől, vagy van még valami, amiről ő nem tud.

Hermionét nem zavarta a szegényes kinézetű szoba, és rögtön az ágyra vetette magát. Harrynek nevethetnékje támadt, ahogy a lányt nézte: az pontosan olyan karmozdulatokat tett, mint amikor az ember hóangyalt csinál. Hermione persze felkapta fejét a kuncogásra, és ő is csatlakozott… Ez aztán meglepte Harryt, hiszen a viselkedése éles ellentéte volt a lenti meneküléssel.

- Akkor én a másik szobában leszek, jó? – fordult hozzá, miután lepakolta táskáit. Hermione könyökére támaszkodva ült fel, és szomorú mosollyal bólogatott. Harry megkönnyebbülten csukta magára a kisebb háló ajtaját. Valójában félt egy kicsit, hogy Hermione majd vele akar aludni, mint barát a baráttal, de ő akkor is férfiből volt, egy huszonnégy éves férfiből, így nem tudta volna fenntartani a békés látszatot sokáig.

És könnyebb is volt elzárkózva megírni egy összefoglaló levelet a munkáltatójának a nyomozása kevés eredményéről. Esedékes volt, hiszen már jó ideje nem hallatott magáról – igaz, jó hírekkel nem szolgálhatott igazán.

A levél lendületesnek tűnt, és lényegre törőnek, mégsem engedte szabadulni az érzés, hogy egy csomó minden hiányzik belőle. Azt ugyan nem tudta volna megmondani, hogy pontosan mi, de nem tetszett neki a száraz fogalmazás, és ezen éppen eléggé felbosszantotta magát ahhoz, hogy ingerülten felpattanjon, és kirontson a nappaliba. A fürdő felé vette az irányt, pedig erős kényszere volt rá, hogy Hermionéhez kukkantson be előbb… de nem. Minek zavarja most a lányt, az is lehet, hogy már alszik. Feleslegesen nem akarta zargatni, így is nehéz napok állnak mindkettejük mögött.

Ám amikor benyitott a fürdőbe, azonnal rájött, hogy Hermione még nem alszik – ugyanis egy ijedt sikkantással pattant ki a habos vízből, majd maga köré rántott egy törülközőt, és mélyen elvörösödött. Harry a meglepettségtől egy pillanatig tátott szájjal állt dermedten az ajtóban, majd, mint aki mély álomból ébred, szemei elé kapta kezét, és sűrű bocsánatkérések közepette hátrált ki a fürdőből. Odakint pedig a hűtőhöz sétált, és párszor beleverte a fejét, de arca még mindig lángolt az iménti szituációtól. Alig kapott levegőt a hirtelen rátört vágytól, legszívesebben vízbe fojtotta magát érte. Hogy lehet ennyi esze? És a teste miért reagál ilyen hevesen, mikor más esetben sokkal több időre van szüksége?

Kinyitotta a hűtő ajtaját, és befeküdt a polcra, de hiába, mert pont dereka alatt nem érte a hideg.

- Harry?

Megrándult, és beverte fejét a felette lévő polcba, miközben kihúzta magát a hűtőből. Hermione elpirulva, de kuncogva nézett rá, immár pizsamában. Harry megint érezte, ahogy arcába tolul a vér, és legszívesebben a föld alá süllyedt volna.

- Én… öh… bocsi, csak… ne-nem tudtam, hogy… – makogta kezeivel gesztikulálva, és háromszor lőtte főbe magát, amiért itt szerencsétlenkedik. – Azt hittem, már alszol.

- Semmi baj, csak mondjuk kopogj, ha legközelebb… - A mondat vége ott úszott a levegőben, de Hermione már túltehette magát a megbotránkozáson, mert még mindig, rendületlenül mosolygott. Harry gyorsan bólogatott, és elnézett a lány válla felett.

Aznap este álmatlanul forgolódott, és legszívesebben a föld alá bújt volna szégyenében. Soha, egyszer sem égette le magát ennyire egy nő előtt, nem is értette, most mi történt vele, hogy megszólalni alig tudott a lány jelenlétében. Kellemetlenül szúrta tudata határát a gondolat, hogy talán lehet valami abban, hogy ő… de nem. Az nem lehet, nincs olyan varázslat, Hermione talán csak félre értette.

Oldalra dobta magát, és lehunyta szemeit, mikor a vágy tüze végigégette. Folyton az az alabástrom bőr járt a fejében… és egy kicsit irigy volt Potterre. Bár simán megtehette volna, hogy eljátssza a megtért fiúcskát, és beáll világmegmentőnek, de nem érezte tisztességesnek Hermionével szemben. Nem akart neki több fájdalmat okozni, és szerelmet korántsem érzett iránta, hogy megtehesse ezt a lépést… Harry összeszorult öklébe harapott kínjában. De isten lássa lelkét, soha, senkit nem kívánt ennyire.

Halkan nyílt a szobaajtó, mire azonnal felült, és minden homály eloszlott szeméről. Hermione sikkantott, mikor meglátta a rá szegeződő fegyvert, de aztán nyugodott, hiszen Harry nyomban eltüntette azt, amint felismerte. Persze ez nem azt jelentette Harry részéről, hogy távozott volna belőle a feszültség, nem. A lány megjelenése a szobájában eléggé beindította a fantáziáját… remélte, hogy nem lesz semmi baj, és tud magán uralkodni.

- Ne haragudj, csak… - kezdte halkan Hermione, és pár lépéssel közelebb jött hozzá. – Nem tudok aludni, és gondoltam… esetleg nem zavarna, ha melléd feküdnék? Kicsit fázom.

Harry elfojtott egy mély nyögést, amit az alhasa tájékán fellobbanó forróság váltott ki. Óvatosan felemelte a takarót, és arrébb kúszott, jelezve, hogy kénytelen eleget tenni ennek az igazából ártatlan és jelentéktelen kérésnek. Hermione felderült, és vidáman bemászott mellé, majd hátához húzódott.

- Biztos nem zavarlak? – suttogta tarkójának a lány, forró lehelete megbizsergette nyakát.

- Nem – nyögte ki morogva, és beharapta száját, amikor vékony kar ölelte át derekát. Hermione vállgödrébe hajtotta fejét hátulról, és fészkelődött még egy kicsit. Harry teste úgy lángolt, mintha a föld belsejébe került volna, de nem mert csinálni semmit – úgy vélte, csak egyfajta mozdulatra lenne képes, de ahhoz a másik beleegyezése nélkül pláne nem akarna hozzá kezdeni.

- Régen, ha féltem, így bújtam hozzád – motyogta a lány halkan, valamennyire kiszakítva őt az erotikus merengésből, amitől tüzelt minden sejtje. – Olyan csodálatos volt az az idő, amit veled tölthettem, és úgy fájt, hogy elmentél. Sokat sírtam utánad. De mondd… hogyan lettél te bérgyilkos? Azelőtt az ölés gondolatától is kirázott a hideg.

Harry megköszörülte a torkát, és párat sóhajtott. Csak természetesen, mintha ott sem lenne. Csak természetesen, mintha nem karolna át, nem préselődne hozzád, nem éreznéd a melleit a hátadon… csak nyugalom.

- Tizenhét voltam, amikor meghaltak a szüleim – magyarázta, de félt, hogy félúton elveszti a fonalat. – És… be akartak adni neveldébe, mondván, hogy… még fiatal vagyok. Megszöktem és… ez az egy munka, amit találtam. Eleinte nehéz… nehéz volt, de egyre többen ismertek és… egyre több munkát kaptam, súlyos pénzkötegekkel, amire nagy szükségem volt. Így kitanultam a szakmát, fejlesztettem magam… hét évembe telt, de azt hiszem, megérte.

A mondat végére már erősen zihált, és egyik kezével a paplanba markolt. Hermione ujjai játékosan hintáztak hasa előtt, majd egyre közelebb értek bőréhez. Mikor ujjbegyei finoman megcirógatták őt, kis híján felkiáltott. Hermione nem vette észre – vagy úgy tett, mintha nem tudná –, hogy mit művel vele, elgondolkodva hümmögött.

- Annyira sajnálom… én nem tudnám elképzelni rólad… úgy értem, ez olyan furcsa így. Végül is, nem ítéllek el, nehéz lehetett tényleg, csak szokatlan tőled.

- Én nem Potter vagyok, Hermione – szögezte le halkan, reszkető hangon. A lány megint hümmögött, aztán megtette azt, amitől Harry a leginkább félt. A nyakára hajolt, és lengén megcsókolta bőrét. Nem tudta kontrollálni magát, már nem… kellett neki… akarta.

Villámgyors mozdulat volt, ahogy leteperte a lányt, és fuldokolva hajolt ajkaira. Hermione pont olyan vágyakozva csókolt vissza.

***

Azóta nem beszéltek. Csupán formai, túlzottan hideg, udvarias távolságtartásban maradtak. Harry döntött így, és sokkal inkább haragudott magára, mint a lányra. Az az éjszaka beleivódott agyába, és nagyon szégyellte, hogy kihasznált egy magányos nőt, aki a szerelmét látta benne… de annyira vágyott rá. És még ezért is párszor verte volna a fejét a falba, de még mindig álmodozott róla, szívesen megismételte volna az estét – a teste mindenképpen, de a józansága visszatartotta. Úgy érezte, nincs joga hozzá.

Kerülte a vele való találkozást, amennyit csak lehetett. Többnyire visszament a Malfoyok házához, és mégis a veszélyes környéken építgette a behatolási tervet – vagyis úgy tett, de semmire nem jutott vele -, Hermione pedig a lakásban maradt. Volt azonban, hogy egész nap a Hyde parkban lófrált, és persze ezt nem kötötte a lány orrára… nem akarta, hogy utána induljon. Tudta, jól tudta, hogy ezzel nagyon megbántja Hermionét, de félt, hogy nem bír majd ellenállni neki, és sokkal tovább merészkednek, mint szabadna. Mindig ott lebegett lelki szemei előtt a kis tény: Hermione Pottert szereti, és a lány az övé.

Sosem gondolta volna, hogy egyszer elveszíti a kedvét tőle, hogy a munkáját végezze, de most nagyon úgy festett, hogy kiesett a formájából. Egyfolytában fáradtnak, álmosnak és ingerültnek érezte magát, és a pokolba kívánta az egész bűbájkodó bagázst, legszívesebben elvonult volna a világ elől, és kipihente volna a sok emléket, ami nap mint nap megkörnyékezte. Már nem olyan hosszúak, ismét csak a villanásnyi képek, de rendesen megfájdult tőlük a feje, és olyankor csak még dühösebb volt.

Ma is, csak itt ténfereg a padok között, és gondolkodik, minta ezzel egy csapásra megoldaná a feszültséget kettejük közt. Nem mert haza menni, nem akarta látni a lány szomorú arcát, de legfőképpen, szerette volna, ha beszélgetnek, és nem csak elnéznek egymás mellett… de ebből beláthatatlan dolgok következtek volna.

Lehunyta szemeit, és hátra hajtotta fejét. Egy megoldás maradt számára. Ha elengedi a lányt. Már bízott benne annyira, hogy tudja, semmit nem fog elárulni senkinek. Diszkréten elköszönnek, és útjára bocsátja. Akkor talán sikerül elfelejtenie őt. Egy baj volt ezzel a tervvel, hogy nem tudta megtenni. Szinte sóvárogva várta minden nap a találkozást (amit persze később már bánt, mert nem szóltak egymáshoz), és hiányzott neki, ha nem volt mellette.

Még csak az kell, hogy szerelmes legyen! Azt már nem! Denem, verd ki a fejedből az ötleteidet!

Teljesen megrémült, amikor valaki az ölébe huppant. Automatikusan a fegyvere után kapott, és meglökte támadóját, mielőtt láthatta volna, de keze egy szokatlanul kicsi derékba ütközött, így gyorsan felnézett rá. Theofil széles mosollyal pufók kis arcán, nézett rá, majd mikor látta, hogy ő is csodálkozva viszonozza a gesztust, nagyot kiáltva vetette magát a nyakába. Harry hirtelen azt se tudta, mit mondjon, annyira meglepte a gyerek érkezése, de aztán feltűnt neki, hogy a társait, és a tanárnőit sehol nem látja, és erre már gyanakodva eltolta magától. Szigorú arcot vághatott, mert a kisfiú vigyora egykettőre lehervadt.

- Megszöktél? - Sokkal inkább kijelentés volt, mint kérdés. Theofil lesütötte szemeit, és megpróbált nyakához bújni, de Harryt annyira feldühítette a tudat, hogy a fiú egyedül kószált az utcákon, hogy nem tudott meghatódni.

- Elment az eszed? – dorgálta meg mogorván, és megfogta a gyerek vékony csuklóit. – Nem szabad neked egyedül csámborogni a városban, Theofil. Hogy képzelted? Tudod te, milyen veszélyes ez?

- Azt hittem, örülsz majd nekem – harapta be száját a kisfiú, és elcsuklott hangja. Hamarosan halkan hüppögni kezdett, amitől már ő is megenyhült, és megölelte üdvözlésül. Hiába, még ez is a nyakába szakadt. Mit tegyen ezzel a kiskölyökkel? Annyira ragaszkodik hozzá. De nem hurcibálhatja magával a fél országon.

Theofil szorosan a nyakába csimpaszkodott. Harry érezte a homlokán, hogy az melegebb, mint kellene lennie, amitől megint elkapta az aggodalom, de csak egy gyenge sóhajt hallatott és hagyta, hogy a gyerek megnyugodjon az ölelésben. Csak ezután vetette fel, hogy vissza kell menniük az árvaházba, amit persze a másik nehezen fogadott, de Harry eltökélten vitte az intézet felé. Theofil mindenféle ígéreteket tett neki, csak vigye magával, de mindet elutasította, elkeserítve ezzel a fiúcskát… nem tudott mit tenni. Meghagyta a sápítozó tanároknak, hogy adjanak neki gyógyszert hőemelkedésre, majd nehezen lefejtegette magáról, és sietve távozott – még mielőtt meggondolta volna magát.

Nem maradhat tovább a városban. Nincs értelme egyik csapdából a másikba esnie, el kell küldenie Hermionét, és messzire menni, hogy se Theofil, se ő ne találják meg, és elrendezhesse a dolgait. Igen, meg kell tennie.

Hermione, nem kis meglepetésére, az ő ágyán ült, amikor belépett a lakásba. A lány eltökélt pillantással méregette onnan, Harry pedig teljesen elbizonytalanodott. Akar valamit. – gondolta feszengve, és inkább úgy tett, mintha nem venné észre a mustrálást, a konyhába ment, és komótosan elővett kenyeret, vajat, kolbászt… Kész csodának tartotta, hogy nem remegett a keze közben.

Hermione azonban nem adta fel ilyen könnyen, követte őt, és hamarosan lehuppant mellé az asztalhoz. Harry megköszörülte a torkát. Talán, ha ő előbb kezdi, a lány meggondolja magát abban, amit mondani akart…

- Sokat gondolkodtam – mondta, mintha csak egy be nem fejezett beszélgetés fonalát venné fel. Hermione várakozva leste minden mozdulatát, és ő kicsit elképedve eszmélt fel a tényre, hogy zavarban van. – Azt hiszem, nincs értelme, hogy tovább együtt legyünk.

Szeme sarkából látta, hogy a lány teljesen megdöbbent. Gyorsan folytatta, mielőtt még meggondolhatta volna magát.

- Úgy vélem, megbízhatom benned, szóval haza engedlek. Persze, nem szeretném, ha bárki tudná, hogy ki vagyok, remélem, ez érthető is.

Hermione maga elé meredt, és úgy tűnt, sokkot kapott – legalábbis nem reagált, mikor Harry kétszer is megkérdezte, jól van-e. Aztán magához tért, arca komor volt, és csalódott. Talán nem erre számított?

- Rendben – mondta halkan. – Ha nem kellek neked, elmegyek.

Harry kis híján megfulladt a félrenyelt kenyérdarabtól, és érezte, ahogy az ingerültség megint hatalmába keríti. Hogy gondolhatta ez a lány, hogy több is lesz a kapcsolatukból? Egyáltalán… ez nem is volt kapcsolat, csak egyetlen éjszaka.

- Sosem ígértem semmit neked – jegyezte meg, erősen visszafogva a benne tomboló jó pár szidalmat. Hermione erre csak összeszorította a száját, és egyetértően bólintott. – Sosem mondtam, hogy szeretnélek.

- Csak nem emlékszel – suttogta a lány, de sokkal inkább magát győzködte, mint őt. Harry keze már remegett.

- Én nem Potter vagyok – szögezte le, kissé rekedt hangon. Hermione mindentudó mosollyal válaszolt, de szemeit könnyfátyol borította el.

- Higgy, amit akarsz. – Azzal felállt, és becsörtetett szobájába, de nem telt el egy fél perc sem, mire ismét kijött onnan, kezében kis táskájával. Harry már éppen reagált volna, amikor a lány, felé sem fordulva hozzátette előző mondatához:

- És persze, nem szólok senkinek. Úgyse tudnék mit mondani.

Ezzel már ki is lépett az életéből. Harry pár percig még mereven, feszülő izmokkal leste az ajtót, mintha várná, hogy visszaforduljon valamiért, majd elernyedt. Megkönnyebbültnek kellene lennie, hogy ilyen könnyen ment, de valamiért csak bűntudatot és csalódottságot érzett mellkasában. Dühe egy pillanatra teljesen ellepte agyát, és az előtte heverő bögrét a szemközti falhoz vágta. Ennek így kellett történnie. – bizonygatta fújtatva, mire egy kis hang a fejében rögtön lepisszegte.

- Ha így gondolod, őrült vagy.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés