Harry visszatért a Malfoy-kúriához, de ezúttal végleg. Látni sem akarta Londont, sem azt a lakást, sem az emlékeit – ez utóbbiak persze nem tűntek el nyomtalanul, és szinte minden este újraélte azt az egyet, csakhogy másnap reggel kínlódva ébredjen. Így, egy idő után lemondott az alvásról, inkább szüntelenül a házat leste a közeli erdőből, hogy meglelje azt a pontot, és azt a napot, ahol és amikor be tudna hatolni, hogy felderítse a benti terepet, és végre előbbre jusson az üggyel.

Sosem fogott még ki ennél nehezebb feladatot, és ez nagyon idegesítette. Az alváshiánytól egyfolytában fájt a feje, a halántékai begörcsöltek, mikor rátört egy-egy látomás, a több napos, sőt, több hetes földön-fekvéstől minden izma sajgott, egyre hűvösebb lett az idő, és sokszor teljesen elfagytak a kezei… Szóval érthető, ha ezek után egyfolytában hol magát szidta, hol Dumbledore-t, hol a mágusokat, hol Stevensont, hol Hermionét, de leginkább Pottert. Ha nem hagyja itt ezt az őrült társaságot, akkor neki nem kellene Dumbledore-nak dolgoznia, és teljes nyugalomban élhetne, pihenhetne Rióban, a tengerparton, egy-két szép hölgyikével, és fogalma sem lenne, hogy holmi sötét varázslók tönkre akarják vágni Angliát.

Ráadásul úgy tűnt, hogy nem is fog tudni bejutni a halálfalók egyik fő lakhelyére. Sajnos az ő védelmük már sokkal erősebb volt, mint annak idején Pitoné, és ezzel nem tudott mit kezdeni. Gondolkodott rajta, egy idióta percig elképzelte, hogy szerez egy varázspálcát, és megpróbál kihozni belőle valamit, de aztán nagyon gyorsan elvetette az ötletet. Ő nem varázsló… nem Potter!

Amikor egy október közepei vihar elkapta, fogcsikorgatva húzta fejére a pokrócot, ami alatt feküdt, és megpróbált nem vacogni, vizes ruháiban. A sátor falai jobbra-balra dőltek a szélben és az persze besüvített a réseken. Harry legszívesebben összetört volna valamit dühében, és megmasszírozta sajgó homlokát. A változatosság kedvéért, most a villám alakú hege lüktetett, és ezt nem igazán értette… De végül is, mi az, amit az utóbbi időben ért?

Felmordult, és úgy döntött, ha már ilyen szerencsétlen idő van, alszik egyet, addig sem érzi, hogy fázik. Lecsukta szemeit, de a következő pillanatban ki is nyitotta. A vele szemben álló monitor, amit azért még összedugdosott, most valami különös dolgot mutatott: mozgást.

Felült, és egészen közel hajolt a parányi üveghez. A zöldes adás, ami az esti sötétnek volt köszönhető, kicsit homályos volt, a kamerára cseppent esőtől, de az jól látszott, hogy egy tucatnyi ember tűnt fel a kapuk előtt. Taláros alakok voltak mind, de olyan sok, ahányat még nem látott egyszerre. Nem tétovázott tovább, felpattant, és rögtön kisietett a dülöngélő sátorból, s futólépésben igyekezett a ház felé. Ha mást nem is, legalább megpróbál a közelükbe férkőzni. A kémszerkezetek nem, de egy maréknyi poloska azért volt nála, begyömöszölve a zsebébe. Ha be tudná csempészni az egyik kámzsás ruhájába valahogyan…

A ház előtt a kis csoport rezzenéstelenül állt a viharban. Mintha nem is éreznék a hideget, a szúró cseppeket, mind az ajtó irányába fordultak. Harry a szemét meresztgette a fa mögül, majd pár lépéssel a kerítéstől nem messze magányoskodó, terebélyes bokor mögé sasszézott.

Óvatosan kidugta fejét az ágak közül, és megint az ajtót leste… akkor azonban rájött, hogy a csuklyások nem a bejáratot fürkészik, csak az előtte álló embert, aki köré tisztes távolságban gyűltek. Az alak magas volt, és sovány, arca nem látszott onnan, ahonnan Harry nézte, de valami így is megrándult a gyomrában. Nem tudta, merjen-e közelebb settenkedni, mert már nem volt olyan nagy a távolság, amiből ne vehették volna észre, és akármennyire fájt, de figyelembe kellett vennie, hogy mostanában sokat hibázott, és a tudása néha túl kevésnek bizonyult ezekhez az emberekhez. De így semmit nem derít ki, innen még azt sem hallja, miről beszélnek, muszáj odamennie, legalább a kerítésig.

Lehasalt a földre, és lassú mozdulatokkal mászott előre. Időnként felemelte fejét, hogy megnézze nem leplezték-e le, majd ment tovább, noha már nagyon átfagyott a hidegtől, és minduntalan összekoccantak fogai.

Kis híján elkáromkodta magát, mikor a vaskerítésbe ütötte kobakját, nem vette észre, hogy ilyen közel van hozzá. Ott végre felülhetett, mert több bokor és fa is állt, ami mögött nem látják majd meg, és viszonylag kényelmesen kereshetett magának egy jó helyet a leskelődésre. Megkereste tekintetével a magas alakot – és megint megrándult a gyomra.

Ilyen közelből már jól látszott a tar koponya, a hullafehér bőr, a hiányzó, vagy legalábbis lapos orr, és… és két vérvörös szempár, macskás pupillákkal, melyek szinte világítottak a kastélyból kiszűrődő félhomályban.

Harry sebhelye fellángolt, de összeszorította száját, és figyelte a férfit. Látva, hogy a többi csuklyás milyen tisztelettel bánik vele, úgy sejtette, hogy a kígyóarcú mágus maga Voldemort. Róla ugyan kapott fényképet, de az nagyon régen készülhetett, mert ott még egy tizenéves fiú pislogott rá unottan, fekete hajjal és szemekkel, és nemes arccal. Ez az ember egy cseppet sem hasonlított rá, de kétség sem fért hozzá, hogy a Sötét Nagyúrral akadt dolga.

Villogás, sikolyok, halálhörgés… a fájdalom a sebhelyéből indult ki, és terjedt át egész koponyájára. Harry a földre rogyott, gyomra kavargott, és tompán érezte, ahogy öklendezik.

Hideg volt, és sötét, de nem adhatta fel. Minél távolabb jut Angliától és Voldemorttól, annál jobb. A hoppanálás sokkal fájdalmasabb volt, mint egyébként, mert nem minden nap végzett interkontinentális hoppanálást. Mikor lábai földet értek, egy pillanatra megrogyott, és a földre esett, a bűzös aszfaltra. Szemüvege az orra hegyére csúszott, ezért mindent homályosan látott.

Lehorzsolt tenyerével visszatolta a látóeszközét, és felpislogott. Egy sikátorban térdepelt, nagy kukák mögött, valahol kutya ugatott, sziréna hangja hasította át a hűvös levegőt, de egyébként semmi különös zajt nem hallott. Nem követték.

Feltápászkodott, és szaladni kezdett az utca felé, ahol látott pár autót elhaladni. Ám mikor kiért, egyenesen belerohant egy másik alakba, egy vele egykorú fiúba. Bocsánatot kért, és ment volna tovább, de akkor észre vette, hogy a másik srác sír, és ezzel egy csapásra elfelejtette, mit is akart kezdeni magával. Felsegítette, párszor maga mögé lesve, hogy tényleg nem követi-e senki, majd a karjába kapaszkodóra nézett.

Kusza, barna haj, maszatos, könnyes arc, és kínlódó tekintet – úgy tűnt, a másik sokkal nagyobb bajban van, mint ő, és az ösztöneiben volt, hogy segítsen az embereken. Megpróbálta megnyugtatni a fiút, majd megkérte, hogy mesélje el, mi a baja. valójában azt remélte, így a saját problémáit elfeledheti egy kis időre. A srác szipogva, akadozva elmondta neki, hogy a szülei nemrég meghaltak, az apja egy szakadékba zuhant, az anyja meg a bánatban követte őt.

- Rá… ráadásul én is meg fogok halni – motyogta még a fiú, és megint keservesen felzokogott. Harry elvezette őt egy épület felé, mely világító felirattal adta az emberek tudatára, hogy egy szálloda…

Az emlékképek erősen felpörögtek, mintha napokat ugrott volna át, mígnem egy halovány fényű szoba képénél meg nem állt a kavargás. A barna hajú fiú az ágyban feküdt, és Harry kezét fogta. Sápadt volt, és reszketett.

- Félek – suttogta nyöszörögve. Harry szája kiszáradt, teljesen megkedvelte a kölyköt, de sajnos tényleg haldoklott. Szinte öntudatlanul válaszolt.

- Én tudok segíteni neked – hallotta meg a hangját. A fiú reménykedve felpislogott rá. A következő másodpercben már azt látta, ahogy ezüstös hajszálakat vesz ki a másik fejéből, egy varázspálca segítségével, és a fiú arca fokozatosan ellazul, megnyugszik… A srác rámosolygott, és megköszönte az elmúlt hetek segítségét, de a mondat végére szemei már élettelenül meredtek válla fölé. Harry tenyerével lecsukta a fénytelen, fennakadt tekintetet… egy nagy kőtál előtt állt, melyben ezüstös füst úszott, és a fiú fejéből kivett hajszálak elvegyültek benne. Harry pálcája a saját homlokához ért, és saját fejéből is távoztak a hajszálak, majd azokat kettéhasította egy bonyolult lengetéssel, és az egyik részét visszahelyezte halántékába… Az emlékmódosító varázslat előtt régi emlékeit elzárta az újak elől, nehogy összekeveredjenek, de azért megmaradjanak… mert nélkülük tényleg elveszne… Fájdalmas varázslat, ami hozzáért, vörös fénnyel kúszott a fejébe, és, mint valami polip a karjaival, úgy zúzta szét apránként az emlékeket. Utoljára még arra gondolt, hogy legalább pár nap múlva Harry Potterre egyáltalán nem emlékszik majd, hiszen mikor felébred, Harry Denem lesz…

A zúgás a fülében szinte átszakította dobhártyáját. Szájából keserű lé folyt, gyomra össze-összehúzódott, feje lüktetett, és úgy érezte, menten kettéhasad. A fű esőszagú illata csak késve tudatosult orrában, de nem tudta, hol van pontosan, vagy mit csinál ott. Kavargott benne minden, és megint hányt.

Aztán kiáltozásokat hallott, de nem tudta mire vélni őket. Nyugalom, Harry, csak gondolkodj! Mi történt a látomás előtt? Mi?

Eső. Eső, és szél… és csuklyák, meg leplek. Taláros csoport a bejáratnál, igen, már kezdett derengeni.

Mint, akinek gyorscsévélésre kapcsolják az agyát, jutott fájó eszébe minden: a kúria, a halálfalók, Voldemort. Felpattantak szemei, és egyáltalán nem lepte meg, hogy a sárban fekszik. Tagjai remegtek, de erőnek erejével kényszerítette magát, hogy a kiabálókra nézzen, a kerítésen túlra. Még esett az eső, de már csak szemerkélt, és a szél is elcsendesedett. Voldemort már sehol nem volt, csak az emberei vitatkoztak még ott – talán kizárták őket?

Remegő lábaira támaszkodott, aztán amilyen gyorsan csak tudott, megfordult, és a közeli erdő felé kezdett mászni. Nem vették észre, mert nem hallott éles hangokat, már csak tompán érzékelte a külvilágot. Nem mert gondolni arra az emlékre, amit látott, de folyton eszébe jutott. Nem, az nem lehet, hogy… Nem létezik, hogy ő legyen…

Mire feleszmélt, már össze is rogyott a sátorban, és zokogott. Zsongó hangok kergetőztek a fejében, de nem azok voltak a legszörnyűbbek, hanem a fájdalmas szorítás a mellkasában. Kihasznált egy haldokló fiút.

***

Harry pár nappal később villámlátogatásra készült, Little Hangleton-ba, de nem azért, mert Dumbledore leírása alapján az Voldemort szüleinek lakhelye, hanem mert valami annyira vonzotta, hogy szinte meg sem tudott állni. Sokkal inkább szerette volna önmagát megtalálni ott, mint a feladatához nyomozni.

Mióta eszébe jutott a szökésének a napja – igen, már elismerte, hogy valóban ő lehetett Potter, noha a gondolat teljesen kifordította magából –, sokkal többször, de már fájdalommentesen törtek rá emlékek. Szépen lassan majdnem minden visszaszivárgott elméjébe, és a Potter-énje ennek viszonylagosan örült, és szégyenkezett a hét évvel ezelőtti műveletért, ám ő, Harry Denem legszívesebben a falba verte volna a fejét, és megszabadult volna ettől az idegen, és az övétől annyira eltérő életszemlélettől, gondolkodásmódtól. Mondhatni azt is, skizofrén lett, mert ki nem állhatta Pottert, aki azóta majdnem minden döntését felülbírálta.

Harry remélte, hogy, ha több mindent is megtudott magáról, akkor majd könnyebben kezeli a régi személyiséget, és esetleg vissza is szoríthatja elméje mélyére, ahol eddig rejtőzött. Töprengett persze azon is, hogy talán jobb lenne neki bevonulni egy őrültek házába, egy rózsaszín gumiszobába, hátha… De azért annyira még normálisnak érezte magát, minthogy ilyet tegyen.

Little Hangleton egy völgy mélyén feküdt, és igencsak családias hangulatú városka, vagy inkább falu volt, ahol mindenki ismert mindenkit, és az a fogalom, hogy titok, szinte nem is létezett közöttük. Harry úgy érezte, betolakodik ebbe a légkörbe, hogy megzavarja a hangulatot, így nem is szállt meg a fogadóban, hanem felfelé indult a dombon, a magányosan álló, düledező kúria felé. Nem is sejtette, hogy pont ezzel hívja fel magára a figyelmet – Denemék régi házába hosszú évek óta nem ment senki.

A felkelő nap egy kis ideig még melengette a levegőt, de az esőtől csúszós fű a talpa alatt, a hegyek takarásában nem száradhatott meg, és az éltető sugarak hamar a felhők mögé emelkedtek. Harry igyekezett szedni a lábát, hogy még a feltámadó szél előtt a házba érjen. Az eső pont abban a pillanatban kezdett el szakadni, hogy belépett a korhadt ajtón, és magára csukta.

Nem kereste a villanykapcsolót, vagy a lámpákat, egyenesen az emelet felé ment, mert tudta, hogy ott van valami. Valami, amit meg akar érteni, amit látnia kell. A poros lépcsőn látott jó pár lábnyomot, amik arra utaltak, hogy azért jártak még a házban, talán tíz éve, vagy több… Szaporán dobogott a szíve, de maga sem tudta, miért annyira izgatott.

A folyosón egy pillanatra megtorpant, hogy körbenézhessen. A túlsó végén lévő ajtó irányába fordult, azt csak félig hajtották be, nem úgy, mint a többit, amit még kulcsra is zártak. Csak késve figyelt fel rá, hogy a legfrissebb lábnyomok is oda vezetnek, így már azokat is érdeklődve szemlélte. Végül aztán tétován megállt az ajtó előtt, és óvatosan a fára helyezte ujjbegyeit. Azok bizseregtek az érintéstől, és megremegtek. Vett hát egy nagy levegőt, és belépett a szobába.

Szinte telesen üres volt, egyetlen momentuma, a kandalló, és az előtte álló, méretes támlájú szék volt, egy foszlott szőnyeggel, de mindhárom tárgyon vastag porréteg ült. Harryt enyhe csalódottság fogta el, mert határozottan remélte, hogy valami érdemleges dolog történik – még azt se bánta volna, ha újra egy látomás környékezi meg. Lemondóan sóhajtott, és már majdnem kifordult a szobából, mikor vetett egy pillantást az esőcseppes ablakra.

Átsétált a kőpadlós szobán, léptei kongó visszhangot vertek, szinte az egész házban. Az ablak hasonlóan megviselt volt, mint a lépcső, vagy az ajtók, üvege lötyögött a keretben, de azért még tartotta magát. Harry óvatosan, lassú mozdulatokkal fogta meg a kilincset, nem lehetett biztos benne, hogy nem szakad ki rögtön az egész, amint hozzáér.

Odakint még mindig esett, így csak egy cseppet dugta ki a fejét. Ebből a szögből belátta a fél kertet, a távolban pedig észre vett egy kisebb kalyibát, amit talán sufninak használtak. Ám mégsem azt vette jobban szemügyre, tekintete egészen a kerítésen túlra siklott, és átnézett a falu másik végébe. Így már nem tűnt olyan kicsinek a hely, ám Harry ezen gondolatai teljesen megrekedtek, és csak a vészjelző villogott agya sarkában. Összeráncolta szemöldökét, és hunyorított, majd a felismerés villámként hasított belé. A távoli fehér pöttyök túl kicsiknek tűntek a házakhoz képest, és túl közel voltak egymáshoz… egyértelműen sírok lehettek.

Gyorsan sarkon perdült, ám ahogy újból meglátta a szobát, egy villanással összeesett. A feje nem lüktetett, de elégé szédült, így megkapaszkodott a padlóban. Pont most, amikor egy karnyújtásnyira van a választól?

Érdekes módon, ahogy a forgó rengeteg csillapodott, ugyanott állt, ahol eddig – de ezúttal társa is volt: a köpcös Féregfark, akinek még mindkét keze emberi volt; meggörnyedt a szék mellett, és a padlót vizslatta, mintha olyan érdekes lenne. Mégis, érezte, hogy a székben is ül valaki. A tekintete folyton oda vándorolt vissza a másikról. Összeszorult a torka, és átsuhant a padló felett, azzal a szándékkal, hogy megnézze a fotel háttámlája mögé csúszott alakot, akinek még a feje búbja se látszott ki.

Úgy torpant meg, mintha falba ütközött volna, mert akkor meghallotta a beszélgetést, amit a feltételezett személy folytatott Féregfarkkal. A Kviddics Világkupa kifejezés nem teljesen volt világos számára, de nagyjából elkapta a fonalat: Voldemortnak volt egy embere a Roxfortban. Mielőtt azonban eltöprenghetett volna, ki lehet az (gondolt első sorban Pitonra, de valamiért úgy érezte, nem ez lesz a megoldás), egy majd’ három méteres test kúszott be a szobába, szaporán öltögetve a nyelvét, és Voldemort szokatlanul magas, süvítő hangját követte. Harry nem is ettől szédült meg, hanem a kígyó sziszegésétől – ugyanis értette, mit beszél. Mintha önmagában nem lenne elég bizarr, hogy egy ekkora, emberevő hüllő ennyire figyelmen kívül hagyja Féregfarkat és Voldemort feltételezhető alakját… Megrázkódott a felismeréstől, hogy Potter értett a kígyók nyelvén, csakúgy, mint Voldemort.

A hüllő szerint egy mugli állt az ajtóban, és hallgatózott. Voldemort elismételte ezt a másik embernek, mintha az nem érthette volna (ki tudja – gondolta Harry), mire a köpcös férfi beinvitálta az öregembert. Egy szerencsétlen kisember volt, bottal járt, a háta meggörnyedt, és látszott rajta, hogy erőltetnie kell szemét, hogy lásson, és fülét is, hogy halljon. Harryt rossz érzés fogta el, ám ez semmi volt ahhoz képest, amikor Féregfark, ura parancsára az öregember, és ezzel Harry felé is fordította a fotelt. Harry éppúgy hátra ugrott, mint a bácsika.

Egy furcsa lény ücsörgött a székben, bepólyálva több rétegnyi pokrócba. Nem volt nagyobb egy játék babánál, ám ebben ki is merült a kettő dolog közti hasonlóság. A teremtménynek nem volt haja, és testét vörös és mályvaszínű pikkelyek borították, akár egy groteszk kígyóét, ami csecsemőtestben született. Arca azonban már nem pufók volt, hanem lapos, két kis rés látta el az orr feladatát az arc közepén, ám talán mégis a vérvörös, vékony pupillás szemek voltak a legrémisztőbbek. Két szó harsant, és egy nagy erejű, zöld átok lövellt ki a lény pálcájából, amit csökevényes, fejletlen kezében tartott – a végtag látványa erős hányingerrel töltötte el, maga sem tudta, miért.

Az átok zúgva csapódott az öregbe, aki hátra zuhant a padlóra, és üveges szemekkel, rémült fintorral az arcán meredt a plafonra.

Harry ebben a pillanatban magához tért, és megajándékozta a padlót a reggelijével. Eddig még soha nem látta Voldemortot ölni, egy látomásban sem, és különös módon, nagyon taszította ez a fajta gyilkolási módszer. Nem egyszer volt már tanúja annak, ahogy az élet távozik egy emberből, és nem egy gusztustalan halálnemet ismert, és látott már alkalmazni másoknál, de azok valahogy eltörpültek emellett. Most ugyanis szinte hallotta a halál hangját, amikor az átok az apókába vágódott, szinte érezte, ahogy elsuhan mellette, hogy birtokba vegye, visszakérje, ami az övé. És ez a tudat, ez az érzés sokkal hátborzongatóbb volt, mint egy látványra undorító, ám személytelen, vérrel teli jelenet.

Szédelegve tápászkodott fel a kövezetről, és zihálva megtámaszkodott a falban. Közben azonban már azon járt az agya, Potter… vagyis ő, mikor, miként élte át ezt az emléket, mert a beszélgetés szavai nem utaltak rá, hogy a szobában tartózkodott volna, sőt! Pont őt akarták becserkészni.

Egyelőre csak legyinteni tudott, és automatikusan nagyot lépett ott, ahol régen az öregember teste feküdt. Rájött persze, hogy már felesleges kerülgetnie, nincs ott semmi, de alig szabadult a szörnyű gondolattól, hogy néhány éve ténylegesen ott terült el.

A szakadó eső már nem zavarta, csupán annyiban, hogy néha megcsúszott a lába a talajon. Azon az úton távozott, ahol nemrég felsétált, és a főutcán keresztülvágva, célirányosan igyekezett a temető felé. Bármennyire szörnyű lesz, de látnia kell még, még több emléket, hogy rájöjjön, miért őneki kellett volna a világmegmentő srácnak lennie. Ez már azóta foglalkoztatta, mióta menekülésszerűen távozott a Malfoy-fészek közeléből, és méginkább érdekelte, miközben gyalog átvágott a Great és Little Hangleton közti vadonon, és az emlékein merengett.

A temető sírjai kicsit megdőltek az évek súlya alatt, de Harry nem állt meg a neveket nézegetni. Tudta, hova kell mennie, látta középen a lehajló fűzfát, amire a temetős látomásából még emlékezett.

Három sír állt azon a környéken, és kicsit nagyobbak voltak, mint amelyek mellett elhaladt. Bár, az is igaz, hogy némelyiknek a fele hiányzott, mintha az idő erejének engedve tört volna le a tetejük, némelyik furcsán berepedt, mintha direkt megrongálták volna.

A három sír középsője mellett állt meg, és maga elé meredt. Még látszottak a tűz nyomai, ami a kondér alatt égett valamikor, azon a részen ugyanis nem nőtt vissza a fű, és a föld egészséges, barna színe feketén sötétlett a koromtól, vagy talán magától a mágikus kisugárzástól. Miután kielemezte a nyomokat, és a mellkasában egy furcsán szorító érzéssel felállt, a középső hantra emelte a tekintetét, ahová annak idején kikötözték.

Abban a pillanatban fordult vele a világ egyet, és érezte, hogy le kell térdelnie, vagy bepottyan a sárba. Közelebb mászott a hanthoz, és kibetűzte a nevet, egyenként minden vonalat, mintha ettől mássá változhatna síron virító név.

Tom Denem

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.