Harry a Fonó sori házban üldögélt, ahová csak nemrégen tért vissza, remélve, hogy végül is leszámolhat Pitonnal. Tudta, hogy idiótán vigyorog, de nem tehetett róla. Amióta visszament Hermionéhez, feléledt iránta a régi érzés, a megnyugtató, biztonságos, és igencsak feltüzelő szerelem. Máskor ezért főbe lőtte volna magát, hiszen szerelmesen hideg fejjel gondolkodni aligha lehetett, márpedig neki kellett az ésszerűség, mert már mindenképpen le akart számolni Voldemorttal.

Hermione készségesen mesélt neki a horcruxokról, amiket a Nagyúr a halhatatlanságért készített, illetve a kettejüket összekötő kapocsról, amit egyéves korában „kapott”, egy villámheg formájában a Nagyúrtól. Mesélt az iskolai évekről, a kalandjaikról, és Harrynek attól kezdve minden tisztán rémlett, mintha el se felejtette volna. Ám egy súlyos hiányosságra még nem derített fényt, és tudta, hogy Hermione szántszándékkal kerüli a témát: a szülei. A valódi szülei. Nagyon érdekelte, mi van velük, de nem akart feleslegesen rákérdezni.

A mai is borongós volt, akárcsak egy másik november elejei nap. Harry nem kis mértékben izgult, ugyanis Hermionével úgy beszélték meg, ma értesíti Dumbledore-t, hogy össze kell hívni egy sürgős gyűlést, mégpedig „amiatt a bizonyos bérgyilkos miatt”. Érthető, ha már párszor leverte a víz reggel ébredés óta, és meggyőződése volt, ha Hermione itt lenne, már nem is gondolna a soron következő feladatra: a szembesülésre a barátaival.

Kettőkor csörrent meg a mobilja, ami azt jelentette, hogy Hermione híreket kapott. Reszkető ujjakkal nyomta be a zöld gombot, és hangja is enyhén remegett. Hermione egy darabig kuncogott ezen, bosszúskodásra késztetve, ám azonnal kiröppent agyából a gondolat, amikor meghallotta, hogy egy óra múlva várják a londoni Grimmauld tér 12-es számú háza alatt.

Harry a parkoló irányába lépkedett, a GPS-t vitte magával (nomeg azért egy pisztolyt, vészhelyzet esetére, aminek a markolatát egész úton a zsebében szorongatta), és felsétált a tisztább utcasorokba. Ezek már éles ellentétei voltak a külvárosi környezetnek, de nem nagyon nyerték el a tetszését ezek sem: széles kockaházak, sablonnal kialakított kertekkel, drága kocsikkal, és fintorgó… muglikkal… határozottan nem tetszett neki. Szórakozottan nézegette az utcatáblákat, majd vetett egy pillantást az elektronikus térképre. Az előző parkoló közelebb helyezkedett a házához, de most máshová állt, ne legyen annyira nyilvánvaló Pitonék számára, hogy ismét a közelben van.

Tehát a Privet Drive nevű sorba kanyarodott, elnézegetve a tiszta lakásokat. Mintapéldányok, vagy inkább, kiállítási példányok, mintha a lakók versenyeznének, kié a legmakulátlanabb ház az utcában. Harry csak sóhajtott: a szegénységben legalább volt valami személyes, itt meg csak a rend, az előírásos külső… csak színészkedés az egész.

Egy szőke, magas nő vágtatott ki a házából, mikor a kerítésük mellé ért. Harry a csuklya alól fürkészte, összevont szemöldökkel. Az asszony halkan vitatkozott az ajtóban préselődő férfival, aki irdatlanul kövér volt, és gombszemei lassan hájas arcába vesztek. Mikor sikerült kikászálódnia a bejáraton, őket egy fiatal férfi is követte, de az idősebbhez hasonlóan, jó sok zsírral volt megáldva. A család már majdnem beült a környék leghatalmasabb autójába, amikor a malacszemű férfi észre vette, és elhallgatott, sőt, megdermedt. Mintha parancsra cselekednének, a másik kettő is felkapta a fejét, és felé nézett. Harry lehajtott fejjel haladt el a ház előtt, de addig szemezett a családdal, amíg nem kellett nagyon hátrahajtania a fejét hozzá. Volt bennük valami, amitől keserű gyűlölet áradt el benne, de nem tudta, mi lehet az.

Csak akkor lélegzett fel, amikor már a Ford Mondeo nyugalmát élvezhette, és pár pillanatra megpihent az ülésen. Csak nyugalom – ismételte folyamatosan, mint valami mantrát.

A Grimmauld tér London közepe táján helyezkedett. Érdekes módon, ez az utca viszont pont a Fonó sorra hajazott, semmint a Privet Drive-ra. A szemét halmokban, hegyekben magasodott a házak fala mentén. Az esővíz nem tudott elfolyni a csatornán, így a járdák mellett egész kis folyók alakultak ki, amiket az ereszekből lecsöpögő eső tartott életben. Harry megpróbált úgy megállni az úton, hogy ne mocskolja össze autóját a koszos vízzel, de csak félsikert aratott.

Vetett egy pillantást az utcasarokra, majd bezárta kocsiját, amikor halk pukkanást hallott. Megfordult, s nem kis ijedségére, szembe találta magát Hermionével, aki kipirult arccal ugrott a nyakába, és mire feleszmélt, már javában csókolóztak. Mint a szél, úgy röppent el minden más a fejéből, ellenben a vágy teljesen fellobbantotta érzékeit, és, ha nem tudatosult volna benne egy csattanó zaj következtében, hogy az utcán vannak, kezeivel már a lány meztelen testén szánkázott volna.

Nyögve elszakította magát a forró szájtól, és hátrébb lépett. Hermione szégyenlősen kuncogott, majd végül nyomott egy puszit az orra hegyére. Harry valósággal lebegett a föld felett azoktól az érzésektől, amik rátörtek. Talán a pillangók a gyomrában, talán azok emelték fel.

Ám hamarosan ismét elfogta a szorongás, mikor a lány a házak felé fordult.

- Olvasd el ezt a levelet – szólalt meg Hermione, magára vonva figyelmét, és meglengetett egy papírfecnit az orra előtt. – Aztán magadban ismételd el!

Harry homlokráncolva a dőlt, hurkolt betűkre nézett, és felismerte bennük Dumbledore kézírását.

A Főnix Rendjének főhadiszállása a Grimmauld tér 12. alatt található.

Értetlenül fordult Hermione felé, aki azonban a velük szemben álló két házra bökött. Odanézett – és kis híján felugrott a levegőbe, de azon nyomban eszébe jutott, hogy járt már itt, és a két ház között felbukkanó épület csupán a Fidelius-bűbáj miatt nem volt látható számára, legalábbis eddig.

A kígyóalakot mintázó kopogtatótól a hideg is kirázta valamiért, de szerencsére azzal nem törődtek, mert amint Hermione kis ökle finoman a falapra koppintott, odabent sűrű lánccsörgéshez hasonló surranások hallatszottak, majd nemsokára a bejárat kinyílt, és megjelent benne az az őszesbarna, szakadt férfi, akit már látott párszor. Eddig teljesen megfeledkezett róla, és most elkomorulva méregette a csuklya alól a barázdált arcot, ami kíváncsian fürkészte őt, és egy boldog mosollyal üdvözölte Hermionét.

Beléptek a poros előszobába, Harry fél szemét a varázslón tartotta közben, és közönyösen körbenézett. Még mindig alig tudta megszokni az érzést, hogy egyszerre találja ismerősnek és teljesen idegennek a házat. Tudta, hogy sok időt töltött itt a barátaival, sokat takarított, de ugyanakkor sejtelme sem volt, milyen főbb emlékeinek kellene lennie róla.

- A többiek már bent vannak – szólalt meg suttogva a varázsló, mire Harry unottan felé fordult. A különös, borostyán színű szemek érdeklődve, bár kicsit tartózkodóan csillogtak rá. – A nevem Remus Lupin, de hívhat Holdsápnak is.

Harry emlékezete egy pillanat alatt kapcsolt, és magát is meglepve elvigyorodott, majd olyan hirtelen ölelte át a férfit, hogy az megingott.

- Remus – suttogta a varázslónak. Az megmerevedett, majd kezeivel hátrébb tolta, és belesett a csuklyája alá. Szemei kikerekedtek.

- Harry – felelt vissza pont olyan halkan, és ezúttal ő rántotta magához. Harry ebben a pillanatban vágta fejbe magát legalább hétszer, amiért pont arra az emberre féltékenykedett, aki régóta jó barátja volt. Még jó, hogy felismerte, amikor bemutatkozott.

Hermione szipogására szétváltak, és Harry mosolyogva karolta át a meghatódott lány vállait. Most, hogy kiderült ki ő, nem mert egykori segítőtársa szemébe nézni, nem akarta látni az elutasítást bennük.

- Talán menjünk le a konyhába – javasolta szelíden Remus. – Nagyon fognak örülni neked. Annyira aggódtunk érted.

Harry elhúzta a száját zavarában, és érezte, ahogy a szégyen végigmar rajta. Mégis csak egy bólintással felelt, és követte a férfit a lépcsők felé, majd egy kis ajtón lefelé. Hermione ott ment mellette, s csak ez adott erőt neki. Amikor nyílt az ajtó, mindenki elhallgatott, aki eddig bárminemű beszélgetést folytatott, és a csuklyás idegenre néztek, jól látható feszültséggel arcukon. A sokfős társaságban nem kevés vörös hajat látott meg, és rögtön tudta, hogy ők Weasley-ék, Ron és Ginny rokonai. Megtalált még egy magas, fekete bőrű embert is, a már ismert szigorú tartású hölgyet, Dumbledore-t az asztal túlsó felén, és legalább egy tucat olyan embert, akiről nem tudta volna megmondani, honnan ismeri őket.

A tekintete végigcikázott a nyomasztó hangulatú, zsúfolt konyhán, majd pillantása a neki hagyott egyetlen üres helyre szökött. Hermione már leült mellé, Lupin pedig kicsit távolabb húzódott, egy fél szemét takargató öreg mellé, aki talán a spanyol munkatársaihoz hasonlíthatott – legalábbis rendelkezett annyi sebhellyel, mint azok. Harry feszengve helyet foglalt az asztalfőn, szemben Dumbledore-ral, de a pisztolyáról nem merte levenni a kezét.

- Üdvözlöm köreinkben – emelkedett fel Dumbledore, miközben kék szemei végigfutották Harry merev alakját. – Nagyon örvendek, hogy eljött végre.

- Elnézést! – szólalt meg Hermione, és Harry elsápadt. A lány pontosan azt a fajta pillantást vetette rá: „El kell mondanod, most.” – De van egy fontos tudnivaló, Denemmel kapcsolatban. Nos, ő nem Denem, hanem…

Hermione elhallgatott, és ajkát beharapva nézett rá. Harry lemondóan sóhajtott, és a hajába túrt, s ezzel a mozdulattal lecsúsztatta arcáról a kámzsát. Egyenesen felnézett Dumbledore szemeibe, melyekben lassan valami rádöbbenés féleség csillant. Az asztalnál ülő hölgyek sikkantottak, és kezüket a szájuk elé kapták, a férfiak pedig hápogva meredtek rá. Harry megpróbálkozott egy kedves mosollyal, de nagyon szerencsétlenre sikeredett, leginkább csak egy kis fintorra. Most már több jelenet is versenghetett élete legkínosabb szituációjának címéért.

- Harry! – sikoltott fel a vörös hajú, pufók asszonyság, akit Mrs Weasley-ként azonosított, és enyhe pánikkal tapasztalta, hogy a boszorkány már keblére is szorította, és könnyezve ölelgette, mintha rég nem látott fia lenne. Ezek után még két leányzó szaladt hozzá: egy piszkosszőke hajú, a döbbenettől dülledt szemű, és egy fekete loknis, bár ők visszafogottabban ugrottak a nyakába. Mire pedig teljesen feleszmélt mind zavarából, mind csodálkozásából, már azt látta, mindenki körülötte tolong. Sokan a kezét ragadták meg, egyesek egy futó vállon veregetéssel, de akadtak, akik nem fogták vissza magukat, és pont úgy megropogtatták bordáit, mint Mrs Weasley.

A kavargás lassan távolodott tőle, és megannyi kérdés tolakodott a helyére, szinte leteperték.

- Hol voltál? Úgy aggódtunk!

- Hogy mehettél el szó nélkül?

- Hiányoztál, már azt hittük… baj történt veled.

- Örülök, hogy itt vagy!

Harry ide-oda kapkodta a fejét, és felemelte kezeit, azt remélve, ezzel elhallgattathatja a „rajongókat”, akiket alig ismert fel, de ez nem jött össze, csak tovább faggatták. Esdeklő tekintettel lesett Hermione irányába, de végül egy erélyes, csendes „Elég!” fojtotta el a társaság zsivaját. Dumbledore még mindig ott állt a széke mögött, és most igen szúrós szemekkel nézett a többiekre. Harry zakatoló szíve lassan csillapodott, ahogy mindenki meghunyászkodva az öreg előtt, szépen visszasomfordált a helyére, majd leült. Felnézett az ősz hajú mágusra, és az egy kedves rándulással a szája sarkában viszonozta a pillantását, kék szeme mintha röntgenként pásztázta volna végig a lelkét.

A csendben úgy bámult rá mindenki, mint egy istenségre, ami eléggé zavarba hozta. Hermione végül megkönyörült rajta, és elmondta helyette, hogy alig emlékszik valamire a varázsvilágból egy összetett varázslat révén, amellyel módosította saját emlékeit, és az eredetieket csak lassacskán tudják majd felszínre hozni. A rövid monológ több hangulatot is kiváltott az asztalnál: volt, aki sajnálta a dolgot, és nem nagyon értette, miről van szó, volt, aki hitetlenkedve, sőt, gúnyosan nézett, mintha nem hinne el egy szót sem az egészből, de akadtak, akik egyenesen megrémültek, amiért Harry nem tudja, ki ő.

Végig lesütötte a tekintetét, és ha felemelte, is csak Dumbledore felé pislogott. Az öreg elgondolkodva fürkészte, és láthatóan pörgött az agya – ki tudja, talán van megoldás erre is, csak a megfelelő személyt kell megtalálni hozzá.

- Természetesen segítünk neked visszailleszkedni, Harry – kezdte Dumbledore, egy megnyugtató, jóságos mosollyal az arcán. – Különös, hogy így alakult. De úgy tűnik, szükséges volt, hogy elmenj tőlünk.

- Tessék? – habogott Hermione, és Remus is a homlokát ráncolta, míg a többi ember hol Harryt, hol az igazgatót bámulta. Dumbledore jól megfontolta mondandóját, mielőtt reagált volna.

- Harry Potter nem tudott gyilkolni – magyarázta csendesen az öreg, mire a légkörben még nagyobb hallgatás támadt. – Muszáj volt megtanulnia… és visszatérnie ilyetén módon ugyan, de végül is akkor megérte. Mit gondolsz, Harry, le tudod győzni Voldemortot?

Harry beharapta száját, és kiverte a veríték, mikor látta, hogy újra őt mustrálják.

- Nem emlékszem egyetlen varázslatra se – kezdte lassan, letört arckifejezéseket okozva a konyhában. – Normá… akarom mondani, mugli módszerekkel fel tudnám venni a harcot, de azt hiszem, az nem elegendő. Szükségem van valakire, vagy valakikre, hogy fedezzenek, ha eljutok a… végső pontig.

- Igen, ez érthető – bólintott Dumbledore árnyalatnyi derűvel a hangjában. – Nos, akkor engedd meg, hogy kinevezzelek Rendtaggá.

- Úgy érti, a Főnix Rendjének tagjává? – kerekedett el Harry szeme, miközben azt se tudta, hogy most sírjon-e, vagy nevessen. – Igazgató úr, ne elejtse el, hogy én is bűnöző vagyok… bármi is történt régen, bármi van most, ha lezártam így vagy úgy, Voldemort ügyét, visszatérek Rio de Janeiróba, és valószínűleg folytatom az életemet, ahogy eddig tettem. Nem hiszem, hogy valaha meg tudnám itt szokni annyira, amennyire maguk elvárnák, és akárhogy csavarom, a valóságnak hitt életem már nagyon sokat megváltoztatott bennem. Egy részem örökké Harry Denem marad. Nos… ennek fényében még mindig azt szeretné, ha tagja lennék egy olyan szervezetnek, ami bűnüldözéssel is foglalkozik?

A helyiségben vágni lehetett volna a feszült csendet, mert valahogy most tudatosulhatott mindenkiben, hogy valójában nem őt, hanem a Voldemort megölésére elbérelt specialistát várták – és erről azóta, mióta levette kapucniját, teljesen megfeledkeztek. Néhány ember szeme hatalmasra tágult a döbbenettől. Rájöttek, hogy már nem egészen Harry Potter ül velük szemben, akit régen ismertek. Harry elhúzta a száját a gondolatra.

Dumbledore mélyet sóhajtott, majd egyik kezével szakállába túrt.

- Igen, szeretném – felelt a kérdésre, mire Harry csodálkozva felkapta a fejét. – Szükségünk lehet még a segítségedre, és a kapcsolatot is szeretnénk tartani veled. Arról meg már nem is beszélve, hogy jól jöhet, ha a Rendnek van egy kitűnő… khm… vadásza, aki ért a varázstalan fegyverekhez is – és idővel a varázshasználathoz is, mert úgy vélem, helyes lenne néha egy-egy bűbájt előhozni a fejed mélyéből, hogy ne legyél olyan kiszolgáltatott Voldemortnak. Ezen felül pedig, kapnál egy nyakláncot, amin keresztül segítséget tudsz hívni.

Dumbledore felé sétált, út közben a zsebében kotorászva, pont akkor emelt ki egy vékony aranyláncot belőle, mikor mellé érkezett. Harry bizonyos fokú megilletődöttséggel nézett egykori mentorára, és érdeklődve vizslatta a medaliont, amit az agg varázsló a kezébe adott. Egy főnixmadár volt belegravírozva, ami szárnyát csapkodta, majd lenyugodott, és új gazdáját vette szemügyre. Harry kipattintotta a medált, de az belül nem fényképeket talált, hanem apró lyukacsokat, olyanokat, mint a mikrofonokban, vagy sokkal inkább a poloskákon van.

- Ha beszélni kezdesz, megszólal a mienk is, és meg tudod mondani, ha bajban vagy – avatta be a titokba a varázsló Harryt, akinek halvány vigyorra húzódott a szája sarka.

- Szóval ez a maguk mobiltelefonja? Érdekes – motyogta jót derülve a megszólítottak értetlen arckifejezésén. Csak a Mr Weasley-ként megismert, vörös hajú férfi pislogott felé felcsillanó szemekkel, mikor elhangzott a „telefon” szó.

A gyűlés további részében megbeszéltek pár dolgot a halálfalókkal kapcsolatban, de Harry nem sok újat tudott közölni, mint, amit már egyszer leírt a társaságnak. Az is beletartozott az igazságba, hogy zavarta a sok, felé küldött pillantás, a suttogások, és szívesen elszabadult volna a légkörből. Egyrészt, úgy érezte, cserben hagyta a társait, és Potter helyett is szégyellte magát, másrészt tudta, hogy rengeteg, az életét érintő kérdést tennének fel neki, amikre egyelőre nem tudott, vagy még nem akart válaszolni. Éppen ezért, amikor vége lett az ülésnek, a kérések ellenére nem maradt a Grimmauld téren. Hermione is megpróbálta marasztalni, de csak annyit mondott neki, hogy majd megbeszélik később, és menekülésszerűen hagyta el a helyszínt.

Kicsit tartott a megrovásoktól, és attól, hogy valami kellemetlen emlék jutna eszébe, vagy valakit megbántana, amiért nem tudja, honnan ismerik egymást. Szíve ugyan szívesen maradt volna szerelmével, és a régi barátokkal, de tudata, mely már túl Denemmé formálta őt, nem engedhette meg magának ezt a kényelmes luxust. Egyébként is munkája volt, amit még el kellett végeznie, nem maradhatott cseverészni, amikor Voldemort egyre erősödik, és egyre többen segítik őt. Így is túl sokat hibázott már.

Viszont nem is csak ezért akart ilyen hamar egyedül lenni, hanem, mert eszébe jutott egy igencsak fontos dolog. Alighogy hazaért a fonó sori lakásába, már hívta is a mobiljába táplált számot, és türelmetlenül várta, hogy a vonal végén felvegyék a telefont.

- Si? – dörmögött fel Perez mély hangja, s neki megizzadt a tenyere.

- Jó napot, padre – köszönt illedelmesen, majd bosszankodott magán, amiért még így, telefonban is fejet hajtott. Ezt a beidegződést már régen megfigyelte magán, de még sosem irritálta ennyire, mint most. – Ne haragudjon a zavarásért.

- Á, Denem, ugye? – vidult fel munkáltatója, és köhögött pár sort. – Mi hír, mi hijo, megölted a británica?

- Nos, nem – vallotta be, és megtörölte verejtékes arcát, rámeredve az üres falszakaszra. Mielőtt a férfi válaszolhatott volna, gyorsan folytatta. – Problémám adódott, padre, így sajnos le kell mondanom ezt az ügyet. Igazán bánom, de… jelenleg egy másik feladatom is van, és nehezebb, mint eddig hittem.

- Ah… érteni – motyogta, valószínűleg elgondolkodva, Perez. – És nem tud segíteni te sehogy?

- Hát, annyit tudok, hogy a lány nem rendelkezik sok információval önről, padre – hazudta gondolkodás nélkül, remélve, hogy ezzel lenyugtatja a másikat. – Legalábbis, amik vannak neki, azokkal nem járulhat a hatóságok elé, és nem tehet feljelentést, mert túl kevés lenne hozzá.

- Hm, rendben, én hisz neked, mi hijo – morogta végül Perez, mire Harry halkan kifújta tüdejéből a fennakadt levegőt. – Annyit kérdez még tőled, egy másik munkát sem tudsz elvállalni?

- Milyen munkát? – suttogta Harry rosszat sejtve, de félelme alaptalannak bizonyult.

- Vernon Dursley, és családja – mondta a férfi rekedten. – Megölni őket, nagyon fontos nekem, és nem bízni én szívesen valaki másra. Fia nagyon szemtelen volt velem, egyszer adtam én el neki fehér port, és azóta sem fizetett… de ez lényegtelen. Nem tudod te elvállalni ezt sem?

Harry beharapta száját, és szemeit is összehúzta. Most mit mondjon Pereznek? Eléggé betett neki ez a javaslat, hiszen Voldemort egymaga is nagy gondot okozott neki, de valójában tartott egy kicsit Pereztől, és nem mert erre is nemet mondani neki.

- Nem tudom, padre, nekem…

- Angliai ők is – sietett leszögezni a férfi, s ezzel Harry kénytelen volt rábólintani a munkára, azt remélve, hogy valóban nem tart tovább, mint könnyű esti kikapcsolódás… Nem akart több bonyodalmat az életébe.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés