Nem mondhatni, hogy határozottan jó érzés lett volna a varázstalan emberek közt kuksolni, amikor már tisztában volt vele, hogy ki ő, és mire képes, meg az ellenségei mire képesek, de kivételesen örömmel feledkezett meg a sok kudarcról. Még életében nem hibázott ennyit, mióta Denem a neve, és ez igazán kellemetlen volt számára.

Remélte, hogy kiszakadhat a gondolataiból, az önvádból, a hibáiból, és kicsit elterelheti a figyelmét egy másik üggyel. Hermionének éppen ezért csak annyit mondott, hogy rövid időre elutazik, és nem tudnak találkozni. Mindeközben azt remélte, hogy a csalódott lány nem dönt úgy, vele tart az „úton”, és nem próbálja megakadályozni őt. Sejtette, hogy Hermione kötelességének érezné ezt megtenni, és a lelkére akarna beszélni. Nagyon jól tudta, hogy a lány nem értené meg, hogy neki ez az élete, az új élete, és bármennyire is sikerült visszahoznia Potter-énjét, már sosem lesz ugyanaz az ember, aki egykor, arról már nem is beszélve, hogy a munkáltatója mit szólna, ha ezt az ügyet is lemondaná. Perezt a legkevésbé sem érdekelné, hogy szeret-e még gyilkolni, vagy sem, leginkább csak az elégtételét akarja végre azokon, akik keresztbe tettek neki.

Vernon Dursley egy fúrógyártó cégnél dolgozott, Perez értesülései szerint, így Harry Londonnak abba a szegletébe telepedett, ahol még nem járt eddig. A kérdéses, emeletes épület előtt egy kis vendéglő is helyet kapott, ahol internetközelbe tudott férkőzni, s most ki is használta ezt a szolgáltatást. Senki fia nem törődött vele, így elkényelmesedett a számítógép monitorja előtt, és rendelt egy kávét. Természetesen olyan helyet választott, ahonnan szemmel tartatta a szomszédos épületet is, és láthatta, amint az emberek megérkeznek munkahelyükre.

A Grunnings Fúrógyár fent volt a világhálón, viszonylag hamar megtalálta a honlapját, és hamarosan a személyzet listáját böngészte. Vernon Dursley életrajza makulátlannak tűnt, olyan embernek írta le a férfit, aki soha nem vétett még egyetlen hibát sem, de ennek Harry nem dőlt be. Éppen ő a kézzel fogható bizonyíték, hogy senki nem hibátlan. A gondolatra elfintorodott, és inkább tovább görgette az oldalt, ujjaival a csészéjén dobolva, s néha felpillantva a monitorról.

Dursleyről volt egy fénykép is a lap alján, és meglepődve tapasztalta, hogy ugyanaz az ember néz vele farkasszemet, akinek a családja mellett a minap elhaladt, és feltűnően megbámulták egymást. A malac szemek ezen a képen is összehúzódtak, de itt attól az idióta mosolytól, ami kettészelte a hájas fejet. Harry kárörvendően vigyorogva ivott a fekete folyadékból, és megállapította, hogy ez a kép legalább tíz éve készülhetett a férfiről, tekintve, hogy haja nem őz volt, hanem barna, és bajusza is sűrűbbnek tűnt rajta.

Felírta a honlap címét, majd felállt, és fizetett. Nem ronthatott ajtóstul a házba, mint eddig is, az első a megfelelő terv elkészítése, és ehhez több napra is szüksége lehet. Futó pillantással végigmérte a fúrógyárat, majd beszállt a Mondeójába, és visszatért a már megszokott, fonó sori lakásba, hogy kitervelje Dursley meggyilkolását.

Ha azt remélte, hogy ezzel minden problémája megoldódik, hát tévedett. Először is, Hermione többször is hívta a mobilján, meg a nyakláncon keresztül, de nem mert vele beszélni, nehogy elárulja magát. Emiatt persze jócskán lelkifurdalása támadt, és legszívesebben a falba verte volna a fejét, annyira hiányzott neki szerelme hangja, de amíg le nem rendezte az ügyeit, mindenképpen szerette volna elkerülni a zavaró tényezőket, márpedig Hermione az volt. Aztán amiatt is bűntudat gyötörte, hogy Dumbledore-ral, vagy Remusszal sem volt hajlandó újra találkozni, abból az egyszerű okból, hogy félt tőlük, félt, hogy megpróbálják ők is jó útra téríteni, de erre képtelen lett volna. Ugyan nem élvezte, ha gyilkolnia kellett, de ebből élt meg, és már természetesnek vette, és az eddig megszerzett luxust nem akarta feladni, csak mert a régi élete megkövetelte volna tőle. Emiatt aztán gyűlölte magát, hiszen nagyon jól tudta, hogy bűnös dolgot művel.

És, ha ez nem lenne elég, Dursley figyelésével valami furcsa szorongás, és emésztő rosszkedv telepedett a lelkére, amit nem tudott mire vélni. Az előérzetei figyelmeztetni akarták valamire, de fogalma sem volt, mi lehetett az. Mindezeket figyelembe véve, Harry már nem csodálkozott, hogy a tükörbe nézve egy sápadt, megnyúlt arcot látott, hatalmas karikákkal a szeme körül, amik arról árulkodtak, hogy nagyon keveset pihent mostanában. Miközben fintorogva vizslatta arcát megállapította, hogy még sosem festett ilyen borzalmasan.

A terve viszont már elkészült, úgyhogy lassan össze kellet szednie magát, és felkészülni az akcióra. Igazából még gratulálhatott is magának, hiszen állapota ellenére egész gyorsan, mindössze egy hét alatt sikerült mindent úgy rendeznie, hogy letudja az ügyet.

Kivételesen délig aludt, hogy megfelelően teljesítsen este, de aztán megerőltette magát, és a havazó tájra bámult az ablakon keresztül. Nem tudta ugyan, hány réteg ruhát kellene felhúznia, de végül csak vállat vont, és egy gyors ebéd után már magára is kapta a kabátját. Halvány izgatottság lepte el izmait, amit már régen érzett, de kivételesen örült neki.

Délután kettőre már a gyár parkolójában állt, és az ég felé fordította arcát, hogy arra hulljon a hó. Tekintetével közben a nagy autót kereste, amelyikkel Dursley szokott járni, s hamarosan meg is látta, amint bekanyarodik a kerítésen. Valószínűleg ebédelni mehetett haza a családjához. A tagbaszakadt férfi ráordított az egyik takarítóra, aki az ajtóból lapátolta a havat, majd elégedetten szemlélte meg a hajbókoló szerencsétlent, és bement az épületbe. Harry undorodva megcsóválta a fejét, és inkább az őrök felé kezdett sandítani.

A kiszemeltje egy barna hajú, szögletes állú férfi volt, aki már jócskán benne járt a korban. Az őr pár percen belül elindul szokásos körútjára, ám ezúttal egy árnyék is követi majd.

***

Kilépett a gyár ajtaján, megállt egy pillanatra a lépcsőn, és a havas-deres parkolót nézte unottan. Még mindig Dursley úrra gondolt, aki az imént minden ok nélkül megfenyegette, hogy végezze rendesen a munkáját, különben valami nagyon rossz dolog fog történni vele. Ennek Sammers nem tudott bedőlni, leginkább csak morgott rajta.

Nem értette, mi baja a főnöknek a munkájával, mert mindig lelkiismeretesen ellenőriz mindent, amikor a folyosókon, vagy a raktárban járőrözik, mindig ír jelentést, és sosem késik vele egy pillanatot sem, ha pedig rendbontást tapasztal, azonnal szól neki, és előfordult az is, hogy túlórázott. De nem, úgy tűnt, ez Dursleyt a legkevésbé sem érdekelte.

Haragosan csapta csizmáját a betonhoz, és maga elé meredt, szeme előtt újra, meg újra a kínos szituáció lebegett, amit át kényszerült élni. A centis hóréteg megroppant talpa alatt, amiért hálás volt, mert kizökkentette őt a mélázásból. Meg is torpant egy kicsit, hogy mély levegőt véve lenyugtassa magát.

Akkor hallotta meg maga mögött valaki más lépteit. Érezte, ahogy minden izma megdermed, jobb keze rögtön az övén viselt kábítópisztoly felé mozdult. Fülét hegyezte, de a finom roppanások addigra elhaltak. Nem akart megfordulni, nehogy megtudja a támadó, hogy észre vette, de igen lassan tudta csak kényszeríteni magát rá, hogy tovább induljon, ugyanolyan higgadt léptekkel.

Most megpróbált csendesebben haladni, így hallhatta, hogy a mögötte osonó is megindul vele. Ettől persze csak gombóc nőtt a torkába, mert bizonyossá vált, hogy nem hallucinált, nem képzelődött, és nem is paranoiás: tényleg őt követi valaki. Egy kis része abban reménykedett, hogy csak egy másik dolgozó lépett ki a gyárépületből, és haza igyekszik, vagy hasonló… megtörölte homlokát, és befordult a ház sarkánál, amerre hamarosan a raktár ajtaját találja meg. Ha be tudna menni az épületbe…

Az őt követő lépések azonban ahelyett, hogy elbizonytalanodva lassítottak volna, magabiztosan gyorsítottak, és egyre diadalmasabb hévvel közeledtek felé. Bepánikolva fokozta maga is a tempót, míg végül futásnak nem eredt a keskeny, hóval borított sikátorban. A távolban feltűnt a fal, ami lezárta az utca végét, és ott feketéllet rajta a raktár ajtaja. Már nincs sok vissza…

Azonban mielőtt elérte volna a kérdéses helyet, egy rémisztően ismerős hangot hallott: fegyvercső csusszant ki egy bőrtokból. A követője megállt, majd egy kattanás jelezte, hogy kibiztosította a pisztolyát. Kétségbeesetten nyitotta a száját, hogy felkiálthasson a magasba, az ablakokhoz, hogy segítséget kérhessen… ám akkorra már késő volt. Üldözője meghúzta a ravaszt, a hangtompító csökkentette a durranást… neki pedig éles fájdalom hasított bal lapockája alá. Érezte, ahogy előre bukik, térdei becsuklottak alatta, de a hideg csak egy pillanatra hatolt a tudatáig. Az utolsó pillanatra.

***

Harry pár lépéssel az elterült test mellé ért, és megfordította. Igyekezett, hogy ne legyen véres a keze, és kesztyűs ujjaival is csak a legfontosabb helyeken érjen a hullához. A férfi sápadt arca teljesen nyugodt volt, de ő csak egy szemvillanás erejéig nézte meg, majd rögtön nekilátott az igazolvány, a kitűznivaló névtábla, és a kábítópisztoly eltulajdonításához. Hozott magával kék inget, nadrágja alapvetően fekete volt, így csak ezekre volt szüksége, hogy a nap végéig beépülhessen a felügyelőgárdába, majd túlórára hivatkozva bent is maradjon, addig, amíg Dursley.

A névtábla melletti kis fényképet gyorsan kicserélte a sajátjára, közben felnézve párszor a test mellől, nehogy lebuktassák. Éppen eleget ücsörgött már a kocsijában és a szemközti kávéházban, hogy tudja, most a raktárnál vannak, így még könnyebb dolga lesz, még jobban elvegyülhet a dolgozók között. Legfeljebb azt mondja majd, hogy még újonc.

Az átöltözést pillanatok alatt elintézte ott, a hóban, neki az már rég nem számított. A hideget meg se érezte, gondolataiba merült, s újra meg újra a következő lépéseket ismételgette magában. Az térítette magához, hogy megbökte ujját a kitűző hegyével. Lenézett a lassan kihűlő testre, majd szemével a nem messze lévő konténert célozta meg, és felmérte a méreteit. Igen, az pont jó lesz rejtekhelynek.

Szerencsére még nem esett ki annyira a formájából, hogy ne tudta volna felemelni a magatehetetlen testet; vonszolás nélkül jutatta a kiszemelt tárgy mögötti keskeny résig, majd egy aprót változtatva eredeti tervén, inkább a földön hagyta a hullát. Nem akart túlságosan kimelegedni. Miután pedig a vérnyomokat is eltüntette a hóról, végre kezdetét vehette a munka.

A raktárhelyiség nem volt valami hatalmas, és csak préselődve fért el a sok doboz között, de hamar megtalálta a felfelé vezető lépcsőt, és a liftet is. Csak néhány másodpercig gondolkodott, de végül is az előbbit választotta, hogy megtudhassa, mi merre van az emeleteken. A felvonót elég, ha este használja majd.

A lépcső egy néptelen, keskeny folyosóra vezetett, amin probléma nélkül végig haladt, így jutott el a bejárati csarnokba. A hely magában foglalta a dolgozók pihenőhelyét, a recepciót, és egy kisebb fajta váróhelyiséget a vendégeknek. Az üvegajtó jóvoltából éles fehérség ömlött a terembe, bár a távoli mennyezeten égett néhány neoncső is, melyet a szürke márványlapok tompítva vertek vissza. Minden tükörfényesen ragyogott, s Harrynek most is egy csepp fájdalom hatolt a szemeibe. Úgy sejtette, hogy ez a látásjavító bűbája miatt lehet, amit még Potterként végzett el magán – valószínűleg, hiszen nem emlékezett, hogy Denemként viselt-e valaha szemüveget.

Páran ráköszöntek, mintha ismernék, de az őrök közül volt, aki bizonytalanul méregette. Harry fesztelen mosolyt vágott, és odabiccentett két kék ingesnek, akik megzavarodva viszonozták az üdvözlést, majd egymáshoz hajoltak sugdolózva. Ő azonban szemével ekkor már a falakat pásztázta, az eligazító táblát keresve, s hamarosan meg is találta a kávéautomata mellett. Komótosan sétált oda, mintha csak unalmában venné szemügyre, agya viszont sebesen pörgött, hogy minden kis információt elraktározzon, ami szükséges a feladatához.

Akaratlanul is eszébe jutott, hogy mit szólna Hermione, ha látná őt itt. Valószínűleg kiakadna rajta… Harry sóhajtva elméje mélyére űzte a lány könnyektől csillogó arcának képét. Hiába, ő ezen már nem tud változtatni.

A nap lassan haladt előre, de Harry gond nélkül végigvészelt hét órát az épületben. Az első hármat azzal töltötte, hogy az emeleteken mászkált, és észrevétlenül bekukkantott az irodák ajtajain. Fúrógyár lévén, sokszor hallott egy-egy élesebb hangot, amikor kipróbáltak egy terméket, de szerencsére a sok emelet letompította a hangot, nem zavarta meg őt a hallgatózásban. Mert azt azért nem hagyhatta ki, hogy meg ne tudja, a dolgozók mit gondolnak Dursleyről – persze hamar rájött, hogy a férfit itt mindenki utálja. Ez valamiért jó érzéssel töltötte el.

Ám, délután öt óra felé már nem volt mit tennie, nem izgatta a kihallgatás sem, így ott ücsörgött a földszinten, az egyik asztalnál, és egy capuccinót kortyolgatott. Odakint már sötétedett, és a lámpákat sem kapcsolták még fel, úgyhogy elvegyülhetett az árnyékban, és zavartalanul leshette, ahogy a munkások lassanként hazaszállingóznak. Az őrök maradtak csak, pont úgy, mint ő, de már nem foglalkoztak vele. Pár szót váltottak, amikor Harry előkerült az emeletről, megkérdezték, új-e itt, mire Harry elmesélte, hogy délelőtt kötött szerződést Dursleyvel, és azonnal munkába állt. Ez elégnek bizonyult a férfiak számára, azóta felé se néztek.

Amikor beköszöntött a nyolc óra, Harry teljesen egyedül volt a csarnokban. A portás megkérdezte, meddig marad, és rábízhatja-e a zárást, amire csak bólintott, úgyhogy most egy jó nagy kulcscsomót pörgetett ujjai között. Még el is mosolyodott ezen a botorságon, amint a recepciós fiú csinált.

Tudta, hogy Dursley még itt van, nem látta kimenni az épületből. Hosszú idő után felkelt, és jólesően kinyújtóztatta tagjait, melyek teljesen elgémberedtek a sok várakozásban. Komótosan indult a lift felé, majd zsebre tett kézzel várt egy kicsit míg megérkezik. Egy futó pillantást vetett az üvegajtó felé, de senki nem volt ott. Egy csilingelés jelezte a felvonó érkezését, majd halkan surrogva kinyílt az ajtó, amin azonnal beslisszolt, és megnyomta a legfelső emelet gombját. Szeme folyamatosan a vörös számokat leste az ajtó felett, ami mindig mutatta, melyik emeleten jár éppen, s ekkorra már igencsak megsürgette volna a történéseket.

A legfelső szinten is teljes csend honolt. Már lekapcsolták a villanyokat, de az irodák üvegablakainak és nyitva hagyott ajtajainak hála, az utcalámpák sárgás fénye halványan megfestette számára az utat. Nesztelenül lépkedve ment végig a széles folyosón, majd befordult jobbra, amerre az igazgatói irodát sejtette. Egy pillanatra megtorpant, amikor a szemközti, vörösre festett ajtón váratlanul fénycsík szökött ki, de hamar rájött, hogy eddig is résnyire nyitva lehetett, mert senki nem lépett ki rajta.

Amennyire tehette, nyugodt maradt, keze azonban már a revolver markolatát simogatta türelmetlenül. Lélegzetet alig véve settenkedett az ajtóhoz, és a résen belesett az irodába. Dursleyt nem látta, de hallotta a kattanásokat, ami arra utalt, hogy a férfi a számítógép előtt ül. Szerencsétlenségére azonban az ajtó megnyikordult, amikor mutatóujja hegyével kijjebb akarta húzni, hogy többet lásson.

- Igen? Van ott valaki? – kiáltott ki azonnal Dursley, Harry pedig egyetlen lépéssel a másik oldalra siklott, a sarokba. Forgószék gurult a puha szőnyegen, majd döngő léptek hangzottak fel, s hamarosan szélesre nyílt a vörös bejárat, eltakarva Dursley elől a testét. Az ajtó holttere persze elég szűkös volt, de neki tökéletesen megfelelt, hiszen Dursley meg sem próbálta mögötte keresni. Még látta a férfi árnyékát, amint kimegy a folyosó végéig, majd valószínűleg körbe nézett, hol lehet a rejtélyes betolakodó.

- Ha megtudom, ki szórakozik velem, teszek róla, hogy egy életre megbánja! – harsogta a tagbaszakadt férfi a vaksötétbe, Harry ezt kihasználva besurrant az irodába, és ezúttal egy másik ajtóba rejtőzött. Egy szemvillanással felmérte a szűk terepet, ami egy mosdó volt, majd csendesen szedve a levegőt, hallgatta végig, ahogy Dursley morogva visszatér az irodájába, és bezárja az ajtót.

- Ostobák – dörmögte Dursley, majd ismét felhangzott az egér, és a klaviatúra kattogása. Harry óvatosan előre lépett egyet, hogy szemügyre vegye az igazgatót, és az irodáját.

Az asztal a plafontól a padlóig érő ablak előtt állt, Dursley egy hatalmas bőrfotelben csücsült, és egy nagy monitorhoz hajolt. Az asztal másik sarkán állt egy kis lámpa, magányosan szórva fényét a mahagóni bútorra, és a rajta heverő dossziékra.

Az igazgató megvakarta ősz hajú fejét, majd legyintett valamire, és fáradtan hátradőlt a székében. Széles orrán apró szemüveg ült, amit talán az olvasáshoz kellett hordania. Harry, mint valami prédára leső ragadozó, ugrásra készen várta, hogy lecsaphasson. És akkor Dursley gondolt egyet, s székével az ablak felé fordult, háttal a mosdó ajtajának. Egy gyors, meghallhatatlan mozdulattal előrántotta hangszigetelt fegyverét, és három hosszú lépéssel a férfi mögött termett. Az nem vette észre, a lenti utcát pásztázta malacszemeivel. Harry pár centire tartotta tőle a pisztolyt, egyenesen az alig kivehető, széles tarkónak, majd várt egy másodpercet, és meghúzta a ravaszt.

Dursley feszült tartása megenyhült, és a székbe rogyott.

***

Harry semmihez nem nyúlt lefelé menet, csupán a gyárat zárta be, a kulcsot pedig a lépcsőre ejtette. Az elégedettség hűsítő folyamként kavargott benne. Hát mégsem romlott el minden, még mindig tud tökéletesen dolgozni… ez annyira felvillanyozta, hogy Mondeójába már széles vigyorral szállt be.

Miközben kihajtott a szinte néptelen útra, zsebéből elővette azt a papírcetlit, amit az igazgató asztalán talált meg. Eszerint Dursleynek kilenckor fel kellett volna vennie megvacsorázott családját egy neves étterem előtt, és együtt hazamenni velük. Harry a GPS-szel könnyen megtalálja majd a keresett utcát, ám még nem volt teljesen kilenc óra, úgyhogy talán neki is lesz ideje egy kis evésre.

A kérdéses épülettől nem messze parkolt le. Odabent még javában folyt az élet, pincérek sürögtek a vendégek sokasága között, és vígan trécselő barátok, sokgyermekes családok élték gondtalan életüket. Harryt egy pillanatra elfogta a vágy, hogy ott üljön ő is, Hermionével, és Theofillel, akiről az utóbbi időben annyira elfeledkezett, hogy levelet sem írt neki. Milyen szépek is lennének együtt…

Megrázta fejét, és előző szándékával ellenkezően, mégsem ment be az étterembe, nem akart a részese lenni a kellemes forgatagnak, mert már így is túl sokat ábrándozott. Inkább csak nekidőlt autójának, és elővette azt a doboz cigit a zsebéből, amit még hajdan, Londonba érkezése napján vett. Már csak néhány szál volt benne, az utóbbi időben túl sokat kellett segítségül hívnia egy kis lazuláshoz.

Amikor azonban meggyújtotta a cigarettát, kinyílt az étterem ajtaja az utca túloldalán, és két ismerős alak lépett ki rajta. Az egyik vastag, elegáns kabátot viselt, szőrös nyaka és kézelője a divathoz igazodott. A nő loknis fején kalap csücsült. A mellette álló férfi azonban nem követte anyja elegáns viseletét: ő egy sötét dzsekit, farmert és talán edzőcipőt viselt, fején pedig baseballsapka virított. A hájas fiatalember már vagy három fejjel túlnőtte anyját.

A két alak ácsorgott még egy kicsit a járdán. A fiatalabb folyton az utat, és az elhaladó autókat figyelte, a nő meg a karjára pislogott, amin nyilván az óráját hordta. Harry is ránézett a magáéra, majd miután megállapította, hogy Dursley már fél órát késett, elégedetten tapasztalta, hogy a család másik két tagja idegesen útnak indul gyalog. Megszaporázott, de higgadt léptekkel, tisztes távolságból követte a két alakot.

A nő vadul mutogatott a magasabbnak, talán a férjét szidta, amiért nem jött értük, ahogy megígérte. Harry hallotta ugyan a rikácsoló, duzzogó hangot, de azt nem, hogy tényleg erről folyik-e a szó. Négy-öt méter választotta el őket, és a belvárosban ténfergő néhány ember. Mindvégig a pároson tartotta szemét, ennek eredménye képpen néha nekiment egy-két járókelőnek.

Petunia Dursley csattogó léptekkel vágott át a zebrán, majd nyomában loholó fiával eltűnt egy kisebb utcácskában. Harry összehúzott szemekkel eredt futásnak, és észre sem vette, hogy ezúttal őmögötte is léptek nesze zavarja meg a békésnek mondható belvárosi utcát.

A sarkon befordulva lassított, mert újra meglátta áldozatait. Azok a sikátor közepénél jártak. Harry hangtalanul ment utánuk, ám most közelebb merészkedett, mint eddig. Mivel egyre távolodtak az autók és emberek halk, de mindent beterítő hangjától, már érthette, miről folyik a szó.

- Megmondtam neki, miért nem értette? – dühöngött Mrs Dursley, a fia pedig szaporán bólogatott. Harry arra tippelt, hogy vagy nagyon tart anyja szidalmától, ezért ért vele egyet, vagy nem is tudja, miről van szó, csak bambán bólogat, nehogy véleményt kelljen nyilvánítania. Inkább az utóbbit tartotta lehetségesnek.

A páros ismét elkanyarodott, ezúttal balra. Egy az előzőnél szélesebb utcába kerültek, de itt nem lakások, vagy egyéb épületek álltak, hanem alacsony garázsok, mindkét oldalon. Talán a nőnek van saját autója is? – futott át Harry agyán az enyhe bosszúság. Nem szívesen nézte volna végig, ahogy áldozatai meglépnek egy kocsival, mert mire ő a sajátjához ér, azok már messze járhatnának, és azalatt akár rá is jöhetnének, hogy Mr Dursleyvel történt valami.

Már nem ügyelt rá, hogy csendben maradjon, úgy zárkózott az érintettek mögé. Két méterre járt tőlük, amikor a fiatal férfi hátranézett a válla felett, majd felkiáltott, és maga mögé rántotta anyját. Harry kezében addigra már ott volt a revolver, egyenesen a srác szívére mutatott vele. Mrs Dursley ezt csak pillanatnyi késedelemmel fogta fel, seszínű szemei kikerekedtek, és szája elé kapta kesztyűs kezét. Szótlanul méregették egymást egy darabig, a két Dursley rettegve leste minden mozdulatát. Harry halványan elmosolyodott a csuklyája alatt, amit már a kocsijában a fejére hajtott.

- Üdvözletem – hajolt meg gúnyosan, majd kibiztosította fegyverét.

- Harry? – húzta össze apró szemeit a férfi, mire ő mozdulatlanná dermedt. Nyakán és hátán mintha jeges víz ömlött volna végig, ahogy a fiatalabb kinyögte a nevét. Agya egy pillanatra teljesen leállt a döbbenettől, majd lázas munkába kezdett.

- Ismerjük egymást? – kérdezte rekedten, és tüdejét összeszorította valami furcsa szorongás. Megint mi történt?

Két áldozata egymásra pillantott, majd a nő előmerészkedett fia széles háta mögül, és megpróbált a kámzsája alá lesni.

- Te vagy az? – tudakolta éles hangon, már-már parancsolóan. Harry hidegen végignézett a remegő asszonyon.

- Harry Denem vagyok. Fontos ez? – vonta fel szemöldökét, és kárörvendően derült a másik kettő megrezzenésén. – Maguknak egyáltalán nem. – válaszolta meg saját kérdését. – Hiszen mindjárt halottak lesznek, mint a drágalátos Mr Dursleyjük.

Petunia elsápadt, a fiú pedig nyöszörgött egyet. Láthatóan sokkolta őket a hír. Harry ezúttal Mrs Dursleyre szegezte fegyverét.

- Ne! – sikoltott fel a nő, és térdre vetette magát előtte. Annyira elcsodálkozott ezen, hogy nem sütötte el a pisztolyt, hanem várt valamiféle folytatást… még soha senki nem könyörgött neki az életéért.

- Kérlek, Harry… tudom, hogy szörnyen viselkedtünk veled, de a nagynénéd vagyok. Kegyelmezz, kérlek! Harry!

Az apró pöttyök a szeme előtt nem a délelőttből fennmaradt, szállingózó hópelyhek voltak. Teljesen megszédült, és nagy erőfeszítések árán sikerült csak közönyösnek látszania. Közben hőhullámok futottak végig rajta, hol az előbbihez hasonló hidegek, hol forróak… de látomás, emlék nem bukkant felszínre. Teljesen megzavarodott.

- Hogy lenne már a nagynéném? – csattant fel ingerülten, de nem tudhatta biztosan, hogy mi történik vele. Ha ez a nő tényleg rokona, már kéne rá emlékeznie, már látnia kellene, hogy hozzá tartozik… mégsem történt semmi. – Detroitban nőttem fel – tette hozzá az információt, persze tudta, hogy ez nem igaz, de erről a nőnek nem kellett tudnia. – Soha életemben nem láttam magát, és ha lenne is nagynéném, valószínűleg ugyanúgy Amerikában élne, mint én.

- Nem… Harry, ne mondd ezt! – kulcsolta imára kezeit Petunia, és szeméből könnyek eredtek el. Fia mögötte állt, éppen olyan rémülten és értetlenül. – Kérlek, ne tedd! A rokonaid vagyunk! Hidd el… bármi történt, mi akkor is a rokonaid vagyunk… ne haragudj, kérlek! Bocsáss meg!

- Sajnálom – mondta komótosan, közben egyre dühösebben, amiért még mindig nem történt semmi. Egy emlék kell, emlék, emlék – hajtogatta szinte rimánkodva, de semmi. Ez még inkább ingerültté tette, amin maga is meglepődött.

- Emlékezz ránk, ne tedd – suttogta megtörten Petunia, immár egész testében a földre borulva, keservesen zokogva. Az indulatok, amik benne kavarogtak, még nagyobb erővel törtek rá, és legszívesebben a saját halántékának szegezte volna a fegyverét.

Miért nem jut eszébe? Nagyon meggyőzőnek tűntek, miért nem képes emlékezni? Vagy csak átverik, valójában nem is ismerik? Miért így működik ez a hülye varázslat? És Hermione miért nem említette egy szóval sem, hogy vannak még élő rokonai?

A düh, a tudat, hogy a nő esetleg hazudhat neki, megremegtette kezét. Egy pillanatra még ingerülten belemeredt a felismerően csillogó, kétségbeesett szemekbe, majd lehunyta sajátjait, és meghúzta a ravaszt. Halk pukkanás, majd a fiatal férfi rimánkodó hangja hallatszott. Kinyitotta szemét, és azt láthatta, hogy a fiú az anyja kuporgó testére borul, megrázogatja, majd rémülten rá néz. A nő homlokát vörösre festette a vér, tekintete felakadt…

Harry keze már automatikusan lendült a másik áldozat felé, és bár már nem érezte magát se dühösek, se rémültnek, mint az előbb, de éppolyan határozottan lőtte fejbe az utolsó Dursleyt is. A fiatalember szeme üvegessé vált, azonnal meghalt.

Megreszketett a karja, leeresztette hát, és a két holttestet nézte. Mellkasa összeszorult, megpróbált mélyeket lélegezni, de nehezen ment. Nem értette, miért hazudta neki a nő, hogy rokonok, és azt sem, hogy miért nem tudott rájuk emlékezni, ha tényleg azok. Eddig mindenkit felismert, előbb-utóbb minden archoz kapcsolt nevet is, de a három Dursley láttán csak a gyűlöletet érezte, megvetést, és fájdalmat, és még mindig nem tudta, miért.

Kavarogtak a gondolatai, és miközben sarkon fordult, megfogadta, hogy rákérdez végre a családjára Hermionénál. Muszáj, muszáj megtudnia, hogy vajon most az utolsó rokonait intézte-e el, vagy simán csőbe akarták húzni. Csattogó, de lassú léptekkel ment visszafelé azon az úton, amelyiken jött, merőn bámulva a lába előtti aszfaltot, és rajta a lucskossá olvadt havat, de igazából az elmúlt negyed óra járt a fejében. Ahogy a nő könyörgött neki… honnan tudhatták a nevét? És miért nem érez bűntudatot, amiért megölte őket, mikor határozottan rossz volt neki látni, ahogy az életükért imádkoznak…

Ismét ott sétált a széles főutcán, valahol a távolban, talán egy templomban, harangszó zendült, jelezve, hogy tíz óra. Erre a gondolatra akaratlanul is ásított egyet, és fáradtan gondolt a Fonó sor béli szegényes lakásra… de talán Hermionéhez mehetne… olyan régen látta…

***

- Szerintem hívd a Nagyurat, Lucius – suttogta egy sebhelyes arcú, csuklyás férfi egy másiknak.

Hárman álltak az utcában, és az éttermet figyelték. Amióta a Sötét Nagyúr megneszelte, hogy Potter visszatért az országba, ismét figyelniük kellett a rokonaira, pedig azok nagyon unalmas, és már-már visszataszító életet éltek. Egy szó, mint száz, a halálfalóknak nem tetszett, hogy muglik után kell koslatniuk, egyáltalán nem érezték magukhoz méltónak a feladatot – azonban a Nagyúr így rendelkezett, nekik pedig engedelmeskedniük kell.

Azonban most nem egyedül voltak: egy magányos, kámzsás illető dőlt egy varázstalan járműnek, amilyeneket a muglik úgy általában a közlekedésre használtak, és leplezetlenül figyelte az étterem bejáratát. A halálfalók az első perctől kezdve rajta tartották a szemüket, és már majdnem pálcát rántottak, amikor az alak elővett egy dobozt, és meggyújtott egy kis rudacskát. Arra tippeltek, hogy az a muglik illanója lehet, mert pont úgy füstölgött, de sokkal rövidebb volt.

Amikor pedig a két megfigyeltjük kilépett, látták, hogy a távoli alak is megfeszül, akárcsak ők. Mivel árnyékos helyen álltak, se Dursleyék, se a másik nem vette észre őket, amint elhaladtak mellettük. A csuklyás idegen, akit ők ugyanolyan varázstalannak néztek, mint Dursleyéket, árnyékként követte a kiszemelteket.

A Luciusnak nevezett kámzsás gyorsított léptein, hogy utolérjék a másik hármat, de közben társa figyelmeztetésének engedve, levette jobb kezéről a kesztyűt, és a bal karján lebegő talár alá nyúlt, kitapintva egy bizonyos bőrfelületet. Tudta, hogy az összes halálfaló Jegye felizzott, mint az övé, de a Nagyúr parancsba adta, hogy azonnal értesítsék, ha különös dolgot tapasztalnak Dursleyék körül.

Elég volt az a pár percnyi pihenő, mire felnéztek, kiszemeltjeik messze jártak, majd nem kis ijedségükre, a kámzsás futásnak eredt Dursleyék után, és eltűnt egy leágazásban. Azonnal szaladni kezdtek, csizmáik megcsúsztak párszor a latyakban, de még így is érezték a hűvös szelet, ami megérintette hátukat, és tudták, hogy a Nagyúr csatlakozott hozzájuk. Nem volt idő azonban megállni magyarázkodni, három megfigyeltjük eltűnt arról az utcáról.

Bevetették magukat a sikátorba, és oldalukat szorongatva, de már lassabban haladtak tovább – nem voltak hozzászokva a jégen való szaladgáláshoz, meg úgy egyáltalán a szaladgáláshoz, hiszen, ha követnek valakit, hoppanálnak, vagy seprűn mennek. A sarokra érve mindannyian megkönnyebbültek, és ismét az árnyékba vetették magukat, de ezúttal helyet szorítva az időközben érkezett negyedik alaknak.

- Nagyuram – hajtották meg fejüket suttogva a vörös szemű varázslónak, aki igencsak ingerülten nézett rájuk.

- Elmondanátok végre, mi okból rángattatok ide? – sziszegte, olyan halkan, mintha csak a szél susogott volna. Mindannyian megremegtek a lelkükön eluralkodó rettegéstől, de Lucius összeszedte magát, hogy válaszoljon, elvégre ő hívta urát.

- Nagyuram, valaki figyelte Dursleyéket rajtunk kívül… idáig követtük őket. – A szőke, kámzsás férfi a kinti utcára bökött. A Nagyúr kígyószemei megvillantak, és arrébb lökte őket, hogy belássa a helyet. Visszafojtották lélegzetüket, és feszülten fülelve hallgatták Mrs Dursley könyörgését.

- Kegyelmezz, kérlek! Harry!

Diadalmasan egymásra pislogtak a csuklya alatt, és uruk reakcióit figyelték. Ismerték ezt az arckifejezést, tudták, hogy a Sötét Úr valósággal boldog, amiért megtalálták Pottert, ennyi idő után. A vörös szemekben, melyekbe máskor nem mertek nézni, eszelős lángok gyúltak, a fehér ujjak, melyek eddig a sikátor falát támasztották, most a téglákba martak.

Tovább hallgatták a jelenetet, és kíváncsian lestek ki uruk válla felett, mert most megtehették. Azonban majdnem felkiáltottak a döbbenettől, amikor meghallották a fiatal fiú válaszát… Detroitban nőtt fel? Megint egymásra néztek, Voldemort pedig összevonta szemöldökét – ezen megint elcsodálkoztak. Sosem látták rajta ezt az értetlen fintort, hiszen a Nagyúr mindig mindent tudott…

Az már csak hab volt a tortán, amikor meghallották az apró pukkanást az utcáról. Először azt hitték, Potter elhoppanált, de akkor meglátták a vérző homlokú, és minden bizonnyal halott nőt…

- Felfordult a világ? – motyogta maga elé a Sötét Nagyúr, mire ők is a fejüket csóválták. Szentigaz, hogy egy mukkot sem értettek Potter hablatyából, a tetteiből meg még annyit se. Mikor észre vették, hogy Potter elindult visszafelé, Voldemort pálcája rájuk szegeződött, s a következő pillanatban már láthatatlanok voltak. A csuklyás alak elgondolkodva haladt el előttük, talán akkor se látta volna őket, ha nincsenek bűbáj alatt.

Mikor ismét láthatóvá váltak, a Nagyúr azonnal a fiú nyomába eredt, ők pedig megbabonázva követték – ezúttal mindannyian választ reméltek erre a furcsaságra.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.