Harry a Mondeo felé igyekezett. Elhaladtában az étterem előtt, vetett egy pillantást az üvegablakokra. Úgy vélte, már nincs szüksége a kámzsára, idegesítette a tudat, hogy így akár halálfalónak is nézhetik, úgyhogy örömmel lökte le magáról. Mikor végre kedvenc járműve elé ért, ismét nekidőlt, és megint elővett egy cigarettát. Úgy érezte, ez enyhíti majd zaklatottságát.

Ujjai között a füstölgő csikkel valóban lehiggadt, mélyre szívta tüdejébe a füstöt, élvezte a szorítást, és ameddig meg nem fulladt, lent tartotta a káros anyagot, majd lassan kifújta. Bal keze ekkor már a mobiltelefon felé kalandozott, és úgy határozott, azonnal értesíti Perezt a sikeres akcióról.

Most jóval tovább kellett várnia, mint nemrég, hogy a férfi felvegye, és már kezdett aggódni, hogy rosszkor hívta.

- Si? – dörmögött fel Perez ismerőssé vált hangja, s a kihangosító jóvoltából még reszelősebbnek tűnt, mint valaha.

- Én vagyok, padre – válaszolt egy slukk után.

- Harry Denem! – rikoltott fel boldogan Perez, mire ő elhúzta a száját, és megdörzsölte fülét, mert a gondolatra is fájdalom hasított bele, hogy ha nem teszi hangos módba a telefont, a férfi kiszakította volna a dobhártyáját.

- Si, padre – bólintott, majd legszívesebben fejbe vágta volna magát engedelmes nyakizmaiért. – Megöltem Dursleyéket.

- Nagyszerű, mi hijo – örvendezett beszélgetőpartnere. – Tudtam én, hogy számíthatni rád, terólad mindig olyan sok jókat hallani itten, bűnözőkörökben… tudtam én, hogy megteszed!

- Ez csak természetes, erre béreltek fel – vont vállat közönyösen, és idegesen körbe nézett, hogy vajon tényleg egyedül vannak-e. – Padre, mikor és hol találkozzunk a fizetség miatt?

- Szerencséd van neked, mi hijo – kuncogott fel rekedten munkáltatója, miközben az ő hátán a hideg futkosott tőle. – Én itten lenni Londonban, ma érkezni, fontos ügyben. Akár azonnal összetalálkozhatunk, mi hijo, és kifizetlek… mennyi is volt az ár?

Harry legyűrte borzadását, hogy még ma látnia kell a górét, de eltöprengett ezen a kérdésen… nem tudta, merheti-e megszegni a szabályokat, nem akarta magára haragítani Perezt, de tekintettel rá, hogy mit kellett kiállnia, hogy Dursleyék halottak legyenek…

- Nos, ötszázezer font volt az eredeti összeg – kezdte lassan. – De én másfélmilliót kérek.

A csendet vágni lehetett volna, Harry nem mert még levegőt venni sem. Szeme látszólag a lassan bezáró éttermet nézte, de valójában azt próbálta vizualizálni, milyen képet vághat munkáltatója erre a mondatra.

- Másfélmilliót, hm? – dörmögte halkan. – Nagyon merész vagy, Denem.

- Valóban, padre – nyögte ki összeszorult torkán. – De úgy vélem, nem vagyok túl tisztességtelen. Az összeg fedezi majd a kiadásaimat… - hazudta sietve. – Tudja, kellett vennem, itt Londonban egy lakást, hogy a megfigyeléseimet végezzem, és bár nem minősíteném nagy érvágásnak azt az összeget, mindenképpen veszteség számomra…

- Tudod, mi hijo… - kezdte Perez, s neki felugrott a szíve a torkába. – Én tisztellek tégedet, te nagyon bátor fiú vagy. Ezért megbocsátom, és megadom neked, amit te kérsz, kifizetem a másfelet is. Ha ez az ára, hát legyen, még mindig én tartozni egy köszönettel teneked.

Harry fellélegzett, és lusta vigyor jelent meg szája sarkában. Nem kedvelte beszélgetőpartnerét, de minden bizonnyal az ujja köré csavarta a férfit. És gazdagabb lett másfélmillió fonttal.

- Én vagyok hálás önnek, padre – Harry megint fejet hajtott, de kivételesen nem bosszantotta fel magát rajta. – Akkor, hol szeretne találkozni velem? Ma még szabad vagyok.

- Legyél abban a parkban, ami olyan nagy, mondjuk tizenegy órakor – dörmögte Perez, majd mintha elvigyorodott volna. – Ottan találkozunk, mi hijo. Adiós!

- Viszlát – dünnyögte a telefonba, megszakította a vonalat, majd sóhajtott, és a földre dobva, cigije csikkjére lépett, hogy eloltsa a parazsat. Azt hitte, nehezebben megy majd, de a szerencse mellé pártolt egy kis időre. Még mindig vigyorogva szállt be autójába, és azonnal a Hyde park felé indult, pedig rengeteg ideje volt még tizenegyig. Fel sem tűnt neki, hogy a levegőben négy fekete folt követi őt.

A park láttán különös nyugalom szállta meg, amit már régen érzett, és valójában most sem lett volna oka rá. Ruganyosan sétált be az ismerős ösvényre, és már meg is látta kedvenc padját, amire jólesően heveredett le. Persze a fák között sötétebb volt, mit odakint az utcán, de ez egyáltalán nem zavarta. Csukott szemmel hallgatta a fák madarainak éjjeli motozását, az sem zavarta, hogy arcán levegő suhan végig párszor, megcsípve bőrét hidegségével.

Kellemetlenül rövid idő múlva azonban emberi léptek zaját hallotta az ösvényen, és tudta, hogy perceken belül találkozni fog Perezzel. A háta közepére nem kívánta volna. Kinyitotta szemeit, egy pillanatig a hajladozó lombokra bámulva, majd oldalra fordította fejét, és felállt, meglátva a két sötét árnyékot.

- Mi hijo – köszönt felé a magasabb, és ahogy közelebb ért, már látta is sebhelyes, vigyorral kettévágott arcát. A mögötte lépkedő az egyik embere lehetett. A férfi kitárta karját, és a szokásos kézfogás helyett a saját hagyományaik szerint köszöntötte: megölelte, és arcon csókolta. Harry viszolyogva viszonozta az üdvözlést, és mikor Perez eleresztette, gyorsan fejet hajtott.

- Padre, öröm önt újra látni – hazudta gondolkodás nélkül, és még mindig a földet nézte, emlékeztetve rá magát, hogy tilos a górék szemébe pillantani.

- Nekem is tégedet, mi hijo – kuncogott a férfi, és intett a háta mögött állónak, hogy adja át neki az ezüstösen felcsillanó bőröndöt. Harry nem tudta leplezni szemének mohó felizzását, és hiába változtatott rajta Potter énje, a közelében lévő pénz gondolata örömmel töltötte el. – Itt hát az ár, Denem, remélem megfelel neked.

Azzal át is nyújtotta a csomagot. Harry rögtön visszaült a padra, és felpattintotta a táska zárjait. A sok köteg papírpénz szinte még ropogott, de tudta, hogy nem érheti be ennyivel, kivette az első pakkot, és darabra ellenőrizte a bankókat, nehogy hamisítványok legyenek. Ez volt az egyetlen dolog életében, amit soha nem csinált, és nem is akart: a pénzhamisítás. Az az egyik legrizikósabb vállalkozás, hiszen hemzseg a tárgyi bizonyítékoktól, s a legkönnyebb a hamis pénzből kikövetkeztetni a gyártóját – kész öngyilkosság.

Mindent rendben talált, így lecsukta az aktatáskát, és felpislogott Perezre, aki közben leült mellé. Harryt hirtelen zavarni kezdte a férfi közelsége, így észrevétlenül arrébb csusszant.

- Mi hijo, ne haragudjál meg – szólalt meg a góré reszelős-halkan. – De én azt hallani, azért utaztál te valójában ide, Angliába, kényelmes otthonodból, mert az itteni miniszter bérelt fel.

Harry gyomra a lábáig süllyedt, legalábbis ő így érezte. Érezte, ahogy düh kezd kavarogni a bőre alatt, de nem tudta, kire kellene dühösnek lennie: Perezre, amiért a dolgaiban kutakodik, esetleg Hoséra, mert nyilvánvalóan csak ő lehetett, aki beárulta Pereznél, vagy saját magára, amiért nem tudott nagyobb titokban dolgozni, és jobban odafigyelni rá, mit mond, kinek. Igaz, mit is várt, hiszen tudta, hogy megtörténhet ilyesmi.

Megköszörülte a torkát.

- Nos, nem egészen ez a helyzet, a miniszter csak értesített, de nem neki dolgozom. – És ezzel nem is mondott hazugságot. – Valójában nem sok köze volt a dologhoz, és a munkatársaimhoz még kevesebb.

Perez áthatóan nézett rá, ő pedig próbálta a lehető leghitelesebb arcát vágni.

- Nem kell félni, mi hijo, én bízni benned – dörmögte Perez nem sokkal később, mikor Harry tenyere már jócskán leizzadt, és lassan a halántékán is lecsordult egy verejtékcsepp, a hideg idő dacára. – Én nem mondani el senkinek, de remélem, tényleg nem vagy bajban.

- Bajban? – vonta fel szemöldökét csodálkozva, és elfeledkezve magáról, a fekete tekintetbe nézett. Érezte, ahogy elvörösödik, és gyorsan ölébe ejtette pillantását. – Elnézést, padre.

- Nem történt semmi – legyintett a férfi, jól hallható derűvel a hangjában, Harry pedig sokadszorra lélegzett fel megkönnyebbülten. – Azért kérdeztem, bajban, mert ha ez lenni, ha az undok políce rád szállt, szóljál nyugodtan Pereznek, és segítek neked.

Harry teljesen elképedt az ajánlattól, agyában pedig vészjelző gyulladt. Valójában tényleg nem ártana, ha számíthatna egy-két munkatársra, más bűnözőkre ebben a veszélyes buliban, de több minden szólt ellene. Egyrészt, el kéne mondania, hogy varázslók ellen harcol, hogy valójában megmenteni akarja az embereket, nem megölni, beszélnie kéne róla, hogy ő maga kicsoda, és miért fontos, hogy a legnagyobb halat ő fogja ki… és nem utolsó sorban tudta, hogy a segítségnek nagy ára lenne. Már tisztán érezte, hogy Perez azért ment bele a fizetsége növelésébe, és azért ajánlotta fel a segítségét, mert arra számít, állandó embere lesz, mint a mellette ácsorgó fiatal fiú…

- Köszönöm a lehetőséget, padre – kezdte lassan, és nagyon ügyelt, hogy ne legyen sértő. – De a feladataimat általában egyedül végzem. Bevallom, talán ez az egyik oka, hogy sikeres vagyok. És nem valószínű, hogy ne tudnám ellátni a munkámat, így sajnálattal, de inkább visszautasítanám az ajánlatát, padre. Igazán hálás vagyok érte, de azt hiszem, nem szorulok rá.

Perez arca csalódottságot tükrözött, sóhajtva vakarta meg bajuszát.

- Rendben, mi hijo, nem kötelezhetlek magam mellé – bólintott a férfi, rájőve, hogy szándékait leleplezték. – De egy olyan kiváló gyilkos, mint te… megbecsülnélek, mi hijo… Ígérd meg, hogy gondolkozni rajta, amíg itten vagy.

- Megígérem – bólintott rezdüléstelen arccal, majd másodszorra is felállt.

- Ó, és… hamarosan szervezek egy zártkörű rendezvényt, Olaszországban, öröm lenne látni tégedet is – pattant fel Perez, hogy megszoríthassa a kezét. – Sokan leszünk, nem jönni el te is?

Harryben újra feltámadt a menekülési vágy. Igazán tartott tőle, hogy a férfi véletlenül mégis említést tesz erről a miniszter által talált munkáról a többieknek… bosszúból talán ráuszítaná őket, amiért nem csatlakozott hozzá… legyűrte zavaró gondolatait, és kifejezéstelenül nézett maga elé.

- Még nem tudok nyilatkozni, padre – mondta megkerülve a válaszadást. – Nem tudhatom, meddig tart a mostani feladatom. Lehet, hogy még hónapokig…

Perez bólogatott, majd megveregette vállát.

- Hát, legyen. Értesítsél majd, ha mégis jönnél, mi hijo, szívesen látnálak. További szép estét neked!

Harry mélyeket lélegezve nézte Perez hátát, amíg az el nem tűnt az árnyékban. Ujjait elzsibbasztotta a bőrönd súlya, de nem mozdult addig, amíg egykori munkáltatója el nem tűnt teljesen. Akkor aztán sietős léptekkel indult kifelé, úgy érezte, egy perccel sem maradhat tovább a parkban, de nem tudta volna megmondani, miért gondolja ezt.

Autójához érve, szemét folyamatosan a környezetén legeltette, azt lesve, nem támad-e rá senki, míg beszáll, és valósággal bemenekült a járműbe. Nem bajlódott a normális kikanyarodással, egyenesen áthajtott a járdán, és amilyen gyorsan csak tehette, a Fonó sorra ment.

***

Már azt is furcsállta, hogy lakása függönyei el vannak húzva, pedig tisztán emlékezett rá, hogy kinézett az ablakon, és nem nyúlt hozzájuk. A Fonó sor közepén aztán meg is torpant, mert halvány fényt látott kiszűrődni ablakain, s a fény mozgásából ítélve, arra tippelt, az esetleges bent járók gyertyát gyújtottak. Keze rögtön fegyverére csúszott, s ezúttal elő is vette. Agyában egymást kergették a gondolatok, igazság szerint még az is megfordult a fejében, hogy Hermione jár a lakásában, és meg akarja lepni.

A résnyire nyitva hagyott ajtó azonban kiölte belőle a szép gondolatot, hogy szerelme esetleg vacsorával várja, a lány mindig ügyel a biztonságra, nem követne el ekkora hibát.

Óvatosan lökte beljebb az ajtót, és azonnal besurrant, amikor elég nagynak ítélte hozzá a helyet, hogy beférjen. Konyhájában sötétség honolt, ám az emeletről sárga csíkok szöktek a lépcsőre, egy részen bevilágítva előtte az utat. Szorosan markolta fegyverét, és hiába lépkedett higgadtan, szíve szaporán verdesett mellkasában. Nagyon remélte, hogy nem Voldemort vár rá az emeleten, hanem egy piti kis tolvaj.

Csak lábujja hegyével érintette meg a lépcsőfokokat, és szemei már a hálószoba félig nyitva felejtett ajtaján függtek. Odabent alakok mozogtak, halkan sustorogva. Harry megnyalta szája szélét, és maga mögött hagyta az utolsó fokot is, s nem nézett máshova, csak előre.

- Ezt nézd meg! Ez mi lehet? – nyávogott fel egy hátborzongatóan ismerős hang, Harryben pedig kéretlen harag áradt el.

- Féregfark, örülnék neki, ha csendben maradnál – sziszegte egy ingerült másik Pettigrew-nak, s ő felismerte benne Pitont. Elhúzta a száját, mert már emlékezett rá, mennyire gyűlölték egymást a férfivel, és ez elegendő volt hozzá, hogy most azonnal meg akarja ölni. Megállt az ajtó előtt, és óvatosan bepasszírozta magát a nyíláson. Ahogy sejtette, áldozatai az asztalánál álltak, ahová a biztonság kedvéért kipakolta a monitorjait.

Piton háta megfeszült párszor, és mikor kihúzta az asztal fiókját, megtalálta a feljegyzéseit a lehallgatott beszélgetésekről. Persze Féregfark is rögtön bele dugta az orrát a dossziéba, eldobva azt a bizonyos, milliós értékű repülő kamerát, amit nemrég húsos ujjai között forgatott. Harry arca fájdalmasan megrándult, ahogy a kis tárgy a padlóba csapódott, de ahogy látta, annak nem esett nagyobb baja.

- Ez mindent kihallgatott! – kiáltott fel Féregfark, és kikapta Piton kezéből a dossziét. Harry a fekete hajú férfi hátát nézte, mert az dermedt maradt, mintha lesújtotta volna, amit olvasott. Nem csoda, mert Harry megjegyezte magának a sorai alatt, hogy nem gondolja bűnösnek Pitont – ugyanis akkor még nem ismerte – és hozzátette, hogy erről Dumbledore-nak is tudnia kell. Valószínűleg ezen döbbent meg. Nem tudta, ennek örüljön-e, vagy sem, mindenesetre most egy cseppnyi jóindulatot sem érzett a nagyra nőtt denevér iránt.

- Nem kell annyira meglepődni – szólalt meg lágyan, és Pettigrew-ra szegezte revolverét. A másik kettő villámgyorsan felé fordult, de csak az alacsonyabb rántott pálcát. Már nem csak jobb keze volt ezüstös, hanem a másik is, amit nemrégen szétlőtt.

Ő azonban Pitonnal szemezett. A férfi fekete szemei szokatlanul nyíltan meredtek rá, de ő nem értett gondolatolvasáshoz, amiről Hermione beszélt neki.

- Harry Potter! – harsogta a patkányszerű varázsló, mire ő metszően ránézett, és hideg vigyort villantott a férfire.

- Peter Pettigrew! – viszonozta az üdvözlést. – Rendkívül örülök a találkozásnak.

- Képzelem. – A megszólított hangja cincogássá halkult, ahogy elbizonytalanodott. Sűrűn pislantott Pitonra, aki mozdulatlanul fürkészte Harryt.

- Nem gondoltam, hogy önként megöletik magukat – folytatta gúnyosan, és aznap már ötödszörre biztosította ki a kezében tartott pisztolyt. Az alacsonyabb rögtön a kérdéses tárgyra villantotta vizenyős szemeit, és megpróbálkozott egy szenvelgő vigyorral, de a félelem addigra már túlságosan átvette az uralmat arckifejezései felett. – Arra számítottam, hogy menekülni akarnak majd.

- Miért kéne félnünk tőled? – kardoskodott Féregfark, és jelentőségteljesen meredt társára. Az ex-bájitaltanár azonban azóta sem volt hajlandó megmozdulni. Harry szaporán járatta agyát, hogy mi lehet az oka, és lassan sejteni kezdte…

- Azt már nagyon ügyesen megfejtették, hogy kémkedtem maguk után – fordult ismét Pettigrew felé csevegő hangon. – De nem ez az elsődleges feladatom. Hanem, hogy megöljem magukat. Dumbledore-nak elege van már a lázadásaikból, már nem akarja, hogy életben maradjanak.

- Nem gondolod, hogy ezt botorság volt elmondani nekem? – vette át a stafétabotot Féregfark, felismerve, hogy Piton nem fogja kisegíteni, bár az említett sokkal hatékonyabb fegyver lett volna vele szemben. – A Sötét Nagyúr leghűbb embere vagyok, és amint visszatérek hozzá, elmondom neki… és azt is, hogy Perselus már nem a mi eszméinket követi. – szavait már a társához intézte, az azonban nem adta jelét, hogy hallotta volna.

- Maga? – Harry nem bírta megállni, hogy ne nevessen fel. – Maga lenne a leghűbb embere? Voldemortnak nincs leghűbb embere. – Nem tudta, miért mondja ezt, de olyan igaznak érezte, mint ahogy itt állt. – Ő csak saját magában bízik… és igaza is van. Én is így döntöttem volna a helyében. A másik meg… igen, nyíltan merek beszélni a feladatomról. Egyrészt, mert valószínűleg már nem maradna úgyse sokáig titokban, hogy a halálfalókra, és őrá vadászom, másrészt, nem ön lesz, aki elmondja neki mindezt, ugyanis most megölöm.

Pettigrew emelte a pálcáját, de ezzel egy időben Piton is mozdult a köpenye felé. Harry a váratlan dologtól jelentősen megrémült, hiszen eddig azt hitte… úgy vélte, Piton talán… Botorság – jutott eszébe kelletlenül, s keze reflexből cselekedett. Lehunyta szemét, hogy ne lássa a Piton által útnak indított fénynyalábot, majd pisztolya halkan pukkant egyet.

Harry nem érzett sem meleget, sem hideget, nem is döntötte fel a varázslat sugara, nem sebesült meg… ugyanúgy állt, lehunyt szemekkel a beálló, vibráló csendben, mint egy másodperccel előbb.

Felnézett, és kis híján a szája is tátva maradt. Mivel karja még mindig Pettigrew irányába mutatott, nem csodálkozott, hogy Pitont talpon találja, de azon már inkább, hogy a mágus nem rá szegezi pálcáját, hanem társa felé. Pettigrew a falnak csapódva a földre rogyott, amikor a kettős találat elérte. Piton átka valószínűleg erőteljesen ellökte őt, de mellkasán véres folt jelezte, hogy Harry is sikerrel járt.

Egymásra néztek, mindketten egy kicsit reszketve. Harry elgondolkodva fürkészte a varázslót.

- Miért? – bukott ki a száján a kérdés. Tudta, hogy nem kell megfogalmaznia többet, Piton így is értette. Zavarában ő is a száját húzkodta, ahogy Harry szokta, de inkább elhessegette fejéből a nevetséges gondolatokat.

- Sosem voltam igazán halálfaló – mondta ki a kissé meghökkentő igazságot. Odalent nyikorgás hangzott fel, de egyikük se törődött vele, egyikük se tudta, hogy négy ember távozott sietve a házból. Piton sóhajtott, és ettől sokkal inkább egy megtört öregembernek tűnt, mint harcra kész férfinek. – Túlzásnak véltem, amit a Nagyúr az embereivel tisztogatás címszó alatt művel. Mikor annak idején elmentem Dumbledore-hoz, abban reménykedtem, örökre megszabadulhatok… tőle. De kém lettem… az igazgató mégsem bízott bennem annyira… és a maradék bizalmat is elvesztettem, amikor eltűntél. Engem hibáztatott, mert nem tudtam róla, hogy Weasley-ék házát megtámadták, és szerinte azért tűntél el, mert Ginerva meghalt aznap. Mindezért engem okolt.

Harry eltöprengett a hallottakon, és kezdeti ingerültsége Piton iránt hangyányit csökkent. Sokkal inkább már sajnálatot érzett iránta – mindazonáltal fegyverét még a varázslóra szegezte.

- Félig igaz – vont vállat halkan, mert úgy érezte, tartozik az igazsággal a férfinek, aki miatta számkivetett lett. – Ginny a barátnőm volt, de én magamat hibáztattam a haláláért. Ugyanis már egy ideje… szóval, én már nem őt szerettem. De maga eszembe sem jutott, amikor elmenekültem.

Piton a földre ejtette szemeit, és az asztalra támaszkodott, de mielőtt bármelyikük kinyöghetett volna egy megérdemelt bocsánatot, a varázsló fájdalmasan felüvöltött, és bal alkarjához kapott. Harry önkéntelenül rohant az összecsukló testhez, és hagyta, Piton hadd kapaszkodjon meg benne. A mágus egész teste remegett, így jobbnak látta leültetni a székre. Le sem tagadhatta, hogy megijesztette a férfi hirtelen rosszulléte, és talán még aggódott is érte.

- Engem hív – susogta meggyötört, kissé rimánkodó hangon Piton. – Voldemort engem hív.

Harry aznap már sokadszorra sápadhatott el, ám ezúttal a testében eláramló hideggel, éles fájdalom hasított villám alakú hegébe, s valahonnan rögtön tudta, hogy a sötét mágus iszonyúan dühös.

- Nem mehet oda – vágta rá, mire Piton lehunyta szemeit. Harry megrázta vállát. – Menjen a másik lakásomra, leírom a címet, és rejtőzzön el annyi varázslattal, amennyivel csak tud. Kérem!

Pár pillanatig egymás szemébe meredtek, majd Piton aprót bólintott. Fél órával később egy hangos pukkanás hallatszott, s ezzel egy időben a Fonó sori házból eltűnt a fekete csuklyás páros.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés