Harry ellenőrizte, hogy Piton tényleg megtette-e, amit mondott neki, majd futva indult a város egy kicsivel odébb eső lakása felé. Mindenképpen értesítenie kell Hermionét a változásról, és aztán… tudta, hogy Pitonnak azért fájdult meg a karja, mert Voldemort rájött valamire vele kapcsolatban. Fogalma sem volt, miért, de volt egy olyan érzése, hogy a Nagyúr tudomást szerzett róla, hogy visszatért Angliába, és arról, hogy Pitonnal karöltve megölték egy emberét.

Ez viszont azt jelentette, hogy nincs többé biztonságban. Újabb hibának könyvelte el, hogy nem sikerült titokban tartania a szervezkedését egészen a legvégéig, de ezt a gondolatot most hanyagolta. Lelepleződött, és nagyon valószínűtlennek tartotta, hogy Voldemort nem indul azonnal a keresésére. Ez még mindig nem lett volna hatalmas baj, csakhogy az ellenfelei ezúttal mágusok voltak, és akárhogy erőlködött, neki nem jutott eszébe egyetlen bűbáj neve sem. Enyhén szólva pech.

Mire a hidegben Hermione lakásához ért, erősen szúrt az oldala és a tüdeje – előbbi a futástól, utóbbi a mínusz öt foktól. Remélte, hogy a lány nem haragszik rá, amiért gyakorlatilag menekült a vele való találkozástól az elmúlt időben, és azt is kellemesen vette volna, ha komolyan veszi a baljós előérzetét.

A lány csak nagy sokára nyitott neki ajtót, tekintete álmos, és talán kicsit nyűgös volt. Mikor alvástól bedagadt szemein keresztül felismerte, rögtön feléledt, és behúzta az előszobába. Harry egy egyszerű köszönéssel akarta kezdeni, de Hermione addigra már a szájára tapadt, és hevesen csókolta. Akármennyire volt sürgős a mondandója, ennek nem tudott egykönnyen ellenállni, és igencsak csalódottan tolta el magától.

- Ugye tudod, hogy irtó dühös vagyok? – motyogta Hermione kifulladva, szavai élét azonban jelentősen csökkentette a kis mosoly csillogó szája sarkában. Harry akaratlanul is elvigyorodott, emellett halvány pír szökött – a hidegtől egyébként is vörös – arcába.

- Bocsi, csak elfoglalt voltam – Már éppen újra barátnőjéhez hajolt, mikor eszébe jutott, hogy miért is jött, s ez kijózanította. – Voldemort támadásra készül. Rájött, hogy az országban vagyok.

Hermione arca elsápadt, és megnyúlt. Barna szemei az övéit kutatták, hátha viccelődésen tudják kapni őket, de Harry komolyan bólintott, hogy megerősítse szavait.

- Szólnunk kell a Rendnek – határozott azonnal a lány, és már szaladt is hálószobája felé, de félúton megtorpant, és megperdült, már-már megrovó tekintettel. – De hát neked is van nyakláncod! Értesítsd Dumbledore-t, én addig a többieknek szólok!

Harry enyhén megdöbbent barátnője hirtelen jött parancsnoki ambícióitól, de engedelmesen, nyakát behúzva kezdte előrángatni inge alól az arany medaliont, amit azóta is magán hordott.

Kipattintotta hát a medált, és egy pillanatig bizonytalanul meredt a kis lyukacsokra.

- Öhm… Dumbledore professzor! – szólt bizonytalanul, majd, mikor semmi nem történt, megköszörülte a torkát, és megemelte hangját. – Professzor, a segítségére van szükségem. Hallja, amit mondok?

A medál hirtelen recsegni kezdett, mint a rádiótelefonok, s ő kis híján elejtette a nyakláncot. Mire összeszedte magát, és újra maga elé emelte a varázskészüléket, abból eltűnt a recsegés, és inkább olyan hang hallatszott, mint amikor egy táskában kotorásznak valami után.

- Igen, itt vagyok. – Dumbledore professzor hangja tisztán, és élesen csengett, és kicsit túl éberen, hajnali egyhez képest. – Harry?

- Voldemort… lecsapni készül – hadarta az információt, közben az előbukkant Hermionén felejtve szemét, aki nem törődve vele, félig meztelenül rohant keresztül a házon, hogy alkalmas öltözéket keressen magának, közben pedig zihálva beszélt ő is egy másik Rendtaggal. – El kell mennem Malfoyékhoz, azonnal cselekednem kell, mielőtt összeszedhetné az embereit. Úgy vélem, náluk összefuthatok Lestrange-dzsékkel is, őket is megpróbálom kiiktatni. Ha eljön az ideje, hogy Voldemorthoz induljak, szólni fogok. Arra kérném, hogy várjanak készenlétben.

Dumbledore nem vágott a szavába egyszer sem, később pedig biztosította, hogy rendben lesz minden, és ellágyuló, aggodalmas hangon hozzá tette, hogy vigyázzon magára. Ez eléggé zavarba hozta őt, hogy habogva megszakítsa a „vonalat” a medál összecsukásával, és percekig a még mindig szaladgáló lányt bámulta.

- Akkor később még beszélünk, a Grimmauld téren – lihegte Hermione nemsokára, és elköszönt beszélgetőpartnerétől. Sápadtan nézett fel rá, majd halványan elmosolyodott, de talán csak azért, hogy őt bíztassa. Harry lelkén megmagyarázhatatlan szorítás lett úrrá, olyan, ami eddigi feladatai elvégzése előtt soha. Határozottan szorongott a Voldemorttal való találkozástól, mert most nem lehetett biztos benne, hogy élve megússza.

- Hermione… - kezdte, de elakadt a hangja. A lány még mindig mozdulatlan volt, és ugyanolyan fürkészően nézte Harryt, mint Harry őt. Vett egy mély levegőt, és a sóvárgásnak eleget téve nála termett, hogy magához szorítsa.

- Ne aggódj, sikerül – motyogta tompán barátnője a vállába, és megcirógatta hátát. – És, ha majd legyőzted… újra együtt leszünk, ugye? Nyíltan.

Harry torka annyira összeszorult, mind a félelemtől, mind a bűntudattól, hogy csak bólogatni tudott. Hermione még nem is sejtette, hogy ő tényleg nem szándékozik Angliában maradni, egyelőre vissza akar térni Rióba, és pihenni. Ugyan az szerepelt a tervei között, hogy – talán nyáron – ide költözzön, de addig is, neki ott volt az otthona, és bárhogy tagadta, hiányzott neki. Vajon mit szólna erre Hermione, ha tudná, hogy még mindig erre vágyik?

- Mondanom kell valamit – tolta el magától olyan hirtelen barátnője, hogy egy másodpercre megszédült tőle. Kirángatta magát önsanyargató, szomorú gondolataiból, és a fájdalmasan eltorzul arcra nézett. Megrémítette, hogy Hermione a könnyeivel küszködik.


- Amikor elmentél… nem sokkal előtte… megtudtam valamit, magamról, aminek talán most nem fogsz örülni – kezdte a lány, szemével elnézve válla felett. – Én… én is gyereket vártam tőled, Harry.

Érezte, ahogy megbicsaklanak a térdei, és bőre teljesen kihűlt. Tátogva nézett a lehajtott fejű Hermionére, majd erőt vett hirtelen támadt szédülésén, és száraz szájjal nyögte ki:

- Mi… mi az, hogy vártál? U-ugye nem…

- Nem, nem történt semmi baj, csak… - Hermione láthatóan pont úgy meghökkent a reakciójától, mint Harry a bejelentéstől. Zsongó agya hamar kiötölte, hogy a lány azt hihette, leteremti miatta…

- Megszületett – sóhajtott mélyet barátnője. Nem tudta volna megmondani, mi volt az az érzés, ami keresztülfutott rajta, mikor meghallott a halk szavacskát, de úgy érezte, képes lenne a Holdig repülni tőle. Melegség öntötte el sejtjeit, és minden más gondolat eltűnt fejéből.

- Akkor, van egy kisgyerekünk? – A gondolatra akaratlanul húzódott vigyorra a szája, amin Hermione, ha lehet, még jobban elképedt.

- Te örülsz neki? – kérdezte reménykedő hangon, és ismét elhomályosodott a tekintete, de ezúttal a boldogságtól. Keble alatt, mintha léggömb dagadt volna az őt eltöltő érzésektől, és bólogatott. Hermione a nyakába vetette magát, és nevetve felugrott a derekára. Harry vele kacagott, teljesen elfeledve, mit is akart tenni negyed órája, teljesen figyelmen kívül hagyva, hogy fogy az idejük… Egy gyerek. Annyira álmodozott róla, mindig olyan nagyon szerette volna… hát ezért. Talán, mikor elment Amerikába, már sejtette Hermionéről, csak a lány még nem tudta… talán ezért sóvárgott egy család után olyan nagyon.

Ám hamarosan lelohasztotta jókedvét az agyába furakodó, rossz előérzettel párosuló, árulkodó nyom. Először is az jutott el a tudatáig, hogy most Hermione lakásában állnak, és, ha a lány terhes volt, és szült, egy minimum hat éves gyereknek is itt kéne kapaszkodnia belé. Aztán akaratlanul arra is rájött, hogy a lakásban nem rendeztek be gyerekszobát, nincsenek szanaszét hagyott játékok a földön, nincsenek kicsi cipőcskék az elegáns magas sarkúak mellett az előszobában, nem lóg színes kabátka Hermione pongyoláival a fogason.

Aztán még nagyobb rémülettel vette észre, hogy barátnője boldog hüppögése egy cseppet sem enyhült, sőt, inkább görcsös zokogássá alakult.

- Hermione… mi történt? – nyögte ki szaporán, riadtan verő szívvel. Felfoghatatlanul fájdalmas volt számára a gondolat, hogy volt egy gyermeke, és esetleg történt vele valami… alighogy megkapta, el is vesztette.

- Amíg kicsi volt… kisbaba – szipogta a lány, és elhúzódott tőle, de nem nézett fel a szemébe. Arca könnyektől csillogott. – Addig itthon neveltem. Remus, mivel nem talált munkát, sokat segített nekem, megértő volt. Aztán… aztán megkérdeztem, hogy nem akar-e hozzám költözni, mert akkor könnyebben… akkor nem kéne mindig elrohangálnia esténként. Nem értette félre… tudta, hogy barátilag kérdeztem… de nemmel válaszolt. Azt mondta, nem akarja megkockáztatni… hogy miatta baja essen. És én rájöttem, hogy egyedül nem vagyok képes… hogy nem tudom…

Hermione hangtalanul sírt, magára kapott blúza ujjával törölgetve szemét. Harry gyomra kicsire zsugorodott. Amellett, hogy szégyellte magát, amiért egyedül hagyta barátnőjét, valósággal reszketett az aggodalomtól, hogy mi történhetett azzal a babával.

- Árvaházba vittem, azt gondoltam, hogy úgy jobb lesz, mindkettőnknek.

Harryben a rossz érzések csillapodni látszottak, de agya még vadabbul pörgött, és olyan sebességgel illesztgette egymásba a darabkákat, hogy úgy érezte, le kell ülnie a felismerésektől. A padlón foglalt helyet, és a falnak dőlt. Hermione letérdelt elé, és esdekelve, kezét tördelve hintázott előre-hátra, nedves szemeivel megbocsátásért könyörögve. Nem haragudott a lányra, nem, csupán a váratlan fordulatok képesztették el annyira, hogy nem tudta talpon tartani magát. Szíve már nem riadtan, hanem reménykedve kalimpált, nem tudta, meg merheti-e kérdezni… Vajon jól sejti?

- Theofil? – ejtette ki száján, majdnem hangtalanul. Hermione abbahagyta a hintázást, és csodálkozástól megnyúlt arccal, meredten bámult rá.

- Honnan…? – Ennyi pont elég volt neki. Magához ölelte a lányt, és megint elfogta a boldog nevetés. Mégsem volt véletlen, nem hiába kedvelte meg a kis vakarcsot… az ösztönei vezethették hozzá, talán azért szerette meg az első pillanatban.

- Hermione! – kezdte elszántan, és úgy akarta volna folytatni, hogy ne aggódj, mert ha ennek vége, egy család lehetünk. Ám ekkor fülsüketítő recsegés támadt a nyaka irányából, ezzel kirántva őket abból a meleg légkörből, amiben azóta tanyáztak, mióta Hermione beavatta a titokba. Egy csapásra az eszükbe tódult, hogy dolguk van, hogy támadásra készülődnek, hogy Voldemort… te jó ég, még Voldemort is vissza van.

Felpattantak, majd barátnője ijedten folytatta az öltözködést. Dumbledore végül csak annyit üzent neki, hogy mindannyian készen állnak. Ennek hallatán Hermione gyorsan magára kapta legvastagabb kabátját, és megragadta őt.

- Elhoppanállak a Fonó sorig – magyarázta gyorsan, és zsebébe dugta varázspálcáját. – Gondolom, ott vannak azok a kémkedős cuccaid. Aztán én is a Rendhez megyek. Mindenképpen értesíts, ha bajban vagy, jó?

Harry mindössze bólintani tudott, és már meg is perdültek. Előzőleg Piton hoppanált vele a belvárosi lakásba, így a második alkalommal nem járt olyan nagy mértékű fájdalommal a művelet, de azért meg kellett tapogatnia sajgó fülét, mindenképpen a helyén van-e, mikor az ismerős, dohos szobában találta magát. Hermione egy röpke csókkal búcsúzott, és azonnal pukkant tovább. Harry egy ideig letaglózva, megdermedten meredt utána, majd észbe kapott, és sietve felszaladt az emeletre.

Pettigrew holttestének látványa megdöbbentette, és meg is ijesztette, mert ahogy a szobába lépett, az üveges tekintet pont vele nézett farkasszemet, de aztán persze emlékeztette magát a nemrég történt eseményekre. Megkerülte a férfit, és saját magához képest is sietős mozdulatokkal kapkodta össze legmegbízhatóbb, kedvenc fegyvereit, amennyit csak elbírt, el akart vinni. Tudta, hogy el kellene tüntetnie a gyilkosság bizonyítékait, de úgy érezte, erre végképp nem maradt ideje. Ki kellet iktatnia egy tucat embert, lehetőleg azelőtt, hogy Voldemort begyűjtené őket. Nem, Féregfark ráér utána, a felszerelései pedig most nagyon nem érdekelték.

Fél órával később már izzadó tenyérrel markolta a kormányt, és a lehető legnagyobb sebességgel száguldott a teljesen néptelen úton. Most először úgy igazán irigykedett a varázslókra, amiért tudnak hoppanálni, és dehoppanálni. Ugyan Hermione azt mondta neki, ő is letette a vizsgát, és szerzett „jogosítványt”, de Denemként erre már nem emlékezett, és hiába is elevenítette fel agyában az elméletet, ha a gyakorlat veszett ki belőle.

Lassan persze úgyis a helyére kerültek a régi dolgok, és a szülei történetén, és a varázsláson kívül mindenre képes volt emlékezni – tudomása szerint. Bár előbb visszatért volna! Vagy a legjobb az lett volna, ha el se megy. Akkor Theofilnak nem kellett volna végigszenvednie az a tortúrát…

A kisfiú arca kristálytisztán bukkant fel emlékeiben, és mosolygásra késztette. Nagyon kíváncsi volt, mit szólna hozzá, ha azt mondaná, ő az apukája… remélte, hogy örülne neki. Annyit könyörgött, hogy vigye magával, remélte, hogy még mindig vele akar menni.

***

Hajnalodott, mire elérte a kérdéses városka melletti erdőt. Vállára dobta táskáját, melybe fegyvereit tette, nomeg pár plusz töltényt, vészhelyzet esetére. A házhoz legközelebb eső parkolóban hagyta az autóját, és sietős léptekkel eredt az erdő felé.

Út közben fáradtan megdörzsölte szemét, és visszagondolt az elmúlt, zsúfolt napra, amit maga mögött hagyott. Túl sok minden történt, és túl hirtelen. Miért nem tudott Voldemort legalább egyetlen napot várni a felfedezésével? Igaz, tegnap délig aludt Dursley miatt, de azóta például nem is evett, és izmai elnehezüléséből arra következtetett, szüksége lett volna egy gyors reggelire legalább. Az alváshiány tulajdonképpen csak annyiban zavarta, hogy szúrt a szeme tőle, de ahhoz már egészen hozzászokott.

Az erdőben még koromsötét volt, a hajnali, halványszürke égbolt még nem lopakodott a csupasz, de levél alkotta lombkoronához hasonlóan sűrű ágak közé. Talpa alatt ropogott a megfagyott növényzet, itt-ott hófoltok derengtek fel a földön… olyan nyugodtnak tűnt minden. Bár ritkán tett ilyesmit, most mégis imádkozott, hogy ne érkezzen későn – de tekintve, hogy neki autóval több órába telt az utazás, voltak fenntartásai. Ha Hermionének csak pár másodperc kellett, hogy a város egyik végéből a másikba vigye…

Megszaporázta lépteit, és erősen szorította revolverét. Minduntalan az jutott eszébe, hogy vajon Hermione, és a Rendtagok nem kerültek-e bajba, amiért ő ilyen lassú, mugli módon akarja megoldani a problémát. Küzdött ellene, de folyton az járt a fejében, hogy talán ők már harcolnak, talán Voldemort már útra kelt rég.

A fák közül lassan előbukkant az a tisztás, amin egyszer végiglopakodott, hogy kihallgassa az udvaron gyülekező halálfalókat. Ahogy visszaemlékezett az itt töltött legutóbbi estére, ismét elsápadt a gondolatra, hogy egy haldokló fiú múltjából alkotta meg a sajátját, hogy képes volt kihasználni… Megborzongott, és inkább elméje mélyére űzte a kéretlen emlékeket.

A környéken minden csendes volt. A hó itt már nagyobb mértéket öltött, ezért könnyebben láthatta meg a sok lábnyomot, amik a régi kúria felé vezettek. Ez óvatosságra intette, és kissé legörnyedve haladt a vaskerítés felé. Mikor mellé ért, igyekezett úgy helyezkedni, hogy egyetlen ablakból se láthassák, ha a ház lakói véletlenül korábban kelnek, és kinéznek a homályos, világosodó tájra… persze, ha még itthon vannak – súgta fejében egy kis hang gonoszul. Összeszorult a torka, és inkább a kerítéshez zárkózott.

Azonban itt ütközött az első akadályba: a fegyvereit előbb be kellett juttatni a kerítés vasrúdjai között, mert amíg ott lógott a vállán a teletömött táska, nem sok esélye volt, hogy elegánsan bemásszon a kertbe. Óvatosan levette hát a batyut, és minél hatékonyabban megpróbálta bepasszírozni a kertbe. Lassabban haladt, mint szeretett volna, de most nem dühítette fel magát ezen.

Egyedül a pisztolyát tartotta magánál. Kezeivel megmarkolta a kerítést, és segítségül hívta hét év alatt szerzett tapasztalatait. Nem meglepő, hogy kisebb erőfeszítés nélkül feljutott a vas tetejére: izmai még nem erőtlenedtek el ezalatt a pár hét alatt. Régebben sokszor kellett falat másznia – olyat is, aminek teljesen sima volt a felülete, ez a kerítés kifejezetten könnyű feladatnak számított. Legfeljebb holnap, ha lesz némi izomláza.

Mikor a földre huppant, csendesen, mint egy macska, gyorsan körbe pillantott, és a bejáratot fürkészte guggolva. Semmi jele nem volt, hogy észre vették volna, amit egy cseppet furcsállt. Vajon miért nem volt a kúria körül riasztóbűbáj? Megint megrohamozták azok a gondolatok, miszerint elkésett, és egy lelket sem fog a házban találni.

Immár felemelt fegyverekkel közelített a ház felé, és nem lassan osonva, hanem minél hamarabb kikerülve az ablakok hatósugarából – a fal tövébe csak akkor láthatnak le, ha kinyitják azokat, és azt meg meghallaná. Egyik kezében a revolverrel, a másikban egy hosszabb csövű gépfegyverrel lapult a falhoz, az ajtó mellé, miután felugrott a lépcsőn. A fekete ajtó hatalmas volt egy emberhez képest, egy kígyót mintázó kopogtató díszítette, mely ezüstből készülhetett, pont, mint a kilincs.

Harry szemöldökráncolva meredt a zárra – benne hagyták a kulcsokat.

Megint körbe lesett, aztán újfent a zárra nézett. Nem a szeme káprázott, tényleg ott voltak. Két dolgot tartott lehetségesnek. Az egyik, hogy a halálfalók annyira siettek uruk hívására, hogy otthagytak csapot-papot, és talán észre sem vették, hogy mekkora hibát követtek el. A másik lehetőség szerint csapda volt.

Az utóbbit azonban rögtön elvetette. Ha tényleg csapda lenne, az azt jelentené, hogy Voldemort nem csak azt tudja, hogy visszatért az országba, hanem azt is, hogy utána kémkedett, márpedig arról senki fia nem tájékoztathatta… Hacsak nem Piton. Tépelődve állt egyik lábáról a másikra, és még mindig nem merte megfogni a kulcsokat, hogy belépjen a kúriába. Vajon Piton őszinte volt hozzá? Vagy csak a bőrét akarta menteni, hogy aztán a Nagyúr bőrét is mentse, azon nyomban, amint egyedül marad?

Reményeire hallgatva, megmarkolta a csomót, és halkan elfordította a kulcsot a zárban. Egy apró kattanás, és az ajtó magától kinyílt. Harry erősen tartotta a kilincset, és a felbukkanó résbe meredt. Először a bal kezében tartott fegyvert dugta be rajta, majd apránként az egész bal oldalát. Le se tagadhatta volna, hogy sosem rettegett még ennyire a lebukástól. Amint a feje is bekerült a házba, villámgyorsan húzta be másik oldalát, hogy becsukhassa az ajtót, s a félhomályban az impozáns előszobát, és a hatalmas márványlépcsőket kutatta. A fehér kő élesen elütött az ugyancsak márvány padlótól, ami azonban a fentivel ellentétben fekete volt.

Egy-egy pillantás az előszobából nyíló két, csukott ajtó felé, majd az emelet irányába meredt. Sehol senki, szinte kong a ház az ürességtől. Valamelyik szobából egy állóóra kattogása szűrődött le, a vastag falakban futó csövekben néha gurgulázva folyt a víz. Mindezek a hangok visszhangot vertek, de nem tudták volna elnyomni beszélgetés, vagy sietős léptek neszét. Borzongott ettől a furcsa némaságtól, de nem ácsoroghatott az ajtóban a végtelenségig. Jobb felé indult, hogy felderítse, nincs-e valaki a zárt ajtószárnyak mögött. Felkészült az azonnali cselekvésre, ha esetleg egy családtag mégis lenne valahol a házban, fegyvereit mind kibiztosította már.

Leverte a víz, ahogy megfogta a míves kilincset, és lenyomta. Tartott tőle, hogy egy kattanással, vagy nyikorgással elárulja magát, mint valami rossz akciófilmben. Nyelt egyet, majd nagyon lassan nyomni kezdte lefelé a fémdarabot, egyúttal erősen húzta maga felé, hogy ennyivel is kevesebb legyen a zár hangja, mikor kinyílik. Semmi nem történt, ahogy egy cseppet beljebb tolta a fát, úgyhogy óvatosan besurrant a szobába, és rögtön vissza is csukta az ajtót. Ez volt a hiba – nem nézett körül, mielőtt besétált a csapdába, és már csak egy vörös villanást érezhetett, mielőtt sötétség borult rá.

***

Emlékezett egy durranásra, de nem tudta volna megmondani, mihez tartozott, vagy neki mi köze volt hozzá. Úgy hasogatott a feje, és a homlokán lévő sebhely, hogy kápráztak tőle lehunyt szemei. Gyomra háborgott, tagjait kényelmetlenül nyomta valami kemény, és hideg, és nem utolsó sorban érezte, hogy teste körül valami vékony dolog tekereg, és szorítja.

Felpattantak a szemei. Az első, amit meglátott, egy fehér, felpeckelt szájú arc volt, zsíros, fekete hajjal körítve. Aztán nehezen fókuszálva, de bemérte a másik szemeit is, melyek fájdalmat és kétségbeesést tükrözve néztek vissza rá. Megismerte az alakban Pitont, és már azon volt, hogy megkérdezze, mi történt, amikor rájött, hogy az ő száját is bekötötték egy kötéllel, akárcsak a másikét.

Halványan kezdtek visszatérni az emlékei. A Malfoy-kúriába igyekezett, bement az előszobába, aztán egy másik ajtón… Visszacsukta szemét, mert rosszul lett saját ostobaságától. Hogy nem ismerte fel? Miért dőlt be neki? Hülye hülye hülye!

Óvatosan mozdította meg könyökét, hogy ellenőrizze, milyen szoros a kötél, ami lefogja, közben pedig megemelte egy kicsit fejét, mert arcának jobb oldala már teljesen elzsibbadt a földön való hasalástól. Mozgolódást, és sutyorgást hallott, amitől megfeszült. Voltak még a szobában rajtuk kívül, és vártak valamire – kétség sem fért hozzá, hogy az ő ébredésére. A felsajduló sebhelyből pedig sejtette, hogy ki az, akinek a tekintete most lyukat éget a tarkójába… itt várt rá végig.

Nem volt értelme tovább tettetni az ájultságot, több dolog miatt sem. A fegyvereit elvették, de érezte, hogy ruháit nem kutatták át, mert a nyaklánc medálja a mellkasába vájt, és a csizmájába rejtett pisztoly is bőrébe nyomódott. A másik előnye pedig az önleleplezésnek, hogy megszabadul a köteleitől, vagy, ha azt nem is, de mindenképpen ülő helyzetbe tornázzák, hogy a Nagyúr élvezettel ölhesse meg őt.

Pár percnyi nyelvmunkával sikerült alsó ajkán keresztül lefejtenie magáról a szájpecket, majd jólesően megmozgatta állkapcsát.

- Örülök, hogy végre személyesen is találkozhatunk Voldemort – mondta rekedten, de jól hallhatóan, és nagy nehezen a másik oldalra ordította nyakát, hogy Piton helyett a többi halálfalót, és a feketemágust láthassa. A csuklyások eddig nem vették észre halvány mozgását, így most meglepetten felkiáltva pattantak a talpukra. Voldemort a kandalló előtt ült (maga a kandalló a fél szobát elfoglalta, olyan hatalmas volt), és nyugodtan, vörösen lángoló szemekkel, tág pupillákkal vizslatta. Harry pont olyan higgadtan meredt vissza rá.

Sejtette, hogy a halálfalókat megrémíti a kígyószerű szempár, ezért nem néznek rá mesterük arcára, de ő… azaz a fiú, akinek az emlékeiből Harry Denem lett… sok horrorfilmet, és sci-fit látott már, ahol sokkalta gusztustalanabb lényekkel találkozott, és igaz, hogy azok nem voltak valóságosak, Voldemort meg igen, attól még nem kezdett reszketni a félelemtől. Talán ez volt az, ami a mágust felingerelte annyira, hogy végre megszólaljon.

- Harry Potter – mondta felizzó tekintettel, és hihetetlen gyorsasággal állt fel a nagy fotelből.

- Harry Denem – vágta rá kertelés nélkül, és élvezve, hogy szavai nyomán a körben ülő és álló csuklyások felhorkantak, rámorogtak, vicsorogtak – sértésnek vették talán, hogy ki merészelte javítani a Sötét Nagyurat. Voldemort megtorpant felé menet, és lapos orrlyukai fenyegetően kitágultak.

- A koszos mugli nevét viseled – közölte vele lenézően, mert valószínűleg ő is felháborodott, ha nem is azért, mert feleseltek vele. – Azt a nevet, amit én éveken át kénytelen voltam hordani, mint egy átkot. Miért? Harry Potter, miért akartál pont… - láthatóan nehezére esett kimondani gyerekkori nevét. – Talán, hogy engem bosszants?

Harry először vállat vont, de szája mást válaszolt, mint amit akart volna, mégis tudta, hogy igaz.

- Be akartam neked bizonyítani, hogy Denemnek lenni nem tragédia – mondta cseverésző hangon. A kámzsások hullámzó mellkassal meredtek hol rá, hol az egyre dühösebb Voldemortra. – Abban reménykedtem, hogy ha egyszer megtalálsz, szembesülsz ezzel. Ne kérdezd, miért, mert fogalmam sincs. És különben sem akartam se Dumbledore lenni, se Malfoy, a te mugli neved viszont pont kapóra jött.

- Mocskos sárvérű! – pattant fel a Nagyúr foteljének aljában kuporgó alak, és hisztérikusan rángatta elő varázspálcáját. A nő hangja, és termete ismerős volt neki, és hamarosan rájött, hogy Bellatrix Lestrange-dzsel áll (vagy fekszik) szemben, azzal a boszorkánnyal aki megölt… megölte valakiét, de… Harry összeráncolta szemöldökét, mert nem jutott eszébe, kit gyilkolt meg Lestrange. Talán, túl fájdalmas emlék lehetett.

- Nyugalom, Bella – szisszent fel Voldemort, mire a zúgolódó szolgák elcsendesedtek. A mágus kifürkészhetetlen arccal nézett rá. – Igazán szemtelen kölyök vagy, Potter. De van még pár kérdés, amire választ fogsz adni, mielőtt a szemtelenségedért fizetsz. Utána már úgysem lesz lehetőséged rá.

A halálfalók ezúttal felröhögtek. Harry fáradtan sóhajtott, és tovább folytatta kezének lassú mozgatását, miközben vállával bal oldalára lökte magát a hasmánt való fekvésből.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.