Voldemort visszasétált a fotelhez, és leült, Bellatrix szorosan a lábaihoz telepedett, már-már a férfire tapadva. Elfintorodott ettől a túlzott rajongástól, mert még a maffiózók körében sem tapasztalt ilyen, szinte szerelmes ragaszkodást egy diktátorhoz (aztán kárörvendve jutott eszébe, hogy Hitler is elbukott).

Voldemort elővette hosszú, fekete varázspálcáját, és suhintott vele, mire Harryről eltűntek a kötelek. Bosszankodott ezen egy sort, hiszen az elmúlt fél órában, varázslat nélkül egészen szépen haladt, hogy önmaga szabaduljon meg tőlük, de a végeredmény végül is ugyanaz volt. Gyorsan felült, és maga elé húzta a térdeit, majd átkarolta őket. Ellenfelei mindezt a félelmének könyvelték el, mert még hangosabban nevettek rajta. Harry viszont nem akart mást, mint a kezeit közelebb juttatni vele bokájához, és a bokájára kötözött pisztolyhoz. Persze a halálfalóknak erről nem kellett tudniuk. Lusta vigyor jelent meg szája sarkában, amivel eléggé felháborította Voldemortot, mert az elvicsorodott, és egy újabb intéssel közelebb húzta őt magához. Harry kis híján kibillent az egyensúlyából, ahogy a padlón csúszott.

- Az első kérdésem hozzád… Hogy van a nagynénéd? – érdeklődött gúnyos felhanggal Voldemort. Érezte, ahogy kifut arcából a vér, és egy pillanatra levegőt venni is elfelejtett. Hát igazat mondott Petunia Dursley? Kétségtelen, hogy erre akart utalni ellensége. A hirtelen rátörő szégyen azonban nem volt elég erős, hogy kiüljön az arcára.

- Nagyjából holtan – vont vállat hidegnek szánt hangon. Tudta, hogy Voldemort most az érzelmi zsarolásra tért volna ki, ami igen népszerű kínzási mód volt a munkatársai körében is, ezért még véletlenül sem mutatta, hogy felkavarta a kérdés, bár nagyon is így volt. A mágus és társai fel is vonták a szemöldöküket. Most az övé volt a pont. Egy-null, Voldemort, a javamra.

- Esetleg beavatnál a részletekbe? – susogta a feketemágus, és érezni lehetett rajta, hogy nem örül, amiért nem vált be áldozatának elbizonytalanítása.

- Szerintem tudod őket, ott voltál, nem? – vigyorgott szinte kedvesen. Ezzel még jobban elképesztette a „közönséget”. – Máskülönben nem hoztad volna fel a témát. Arra következtetek, hogy esetleg kihallgattál, vagy megtaláltad a holttesteket a városban. De, ha ezt akarod… Megöltem őket.

Szavaira a legtöbben egymásra néztek, és el sem titkolhatták, hogy mennyire meg vannak döbbenve. Azonban a reakciók három csuklyásnál eltértek a többitől, ezért lassan bizonyossá vált számára, hogy lehet valóság abban, amit mondott. Voldemort vagy követte személyesen, vagy azzal a hárommal figyeltette. Ez azonban felvetette azt az aggasztó kérdést, hogy mióta tudhatja a Nagyúr, hogy Angliában van.

- Megölted – ismételte a mágus, ismét elcsendesítve ezzel a sutyorgókat. Hangja hideg, és kegyetlen volt, de meglepettséget nem tükrözött. – Miért?

- Bár ez szakmai titoknak minősül – ha beavatlak, az szakmai szószegésnek -, de ezúttal válaszolok: mert a munkáltatóm holtan akarta őket látni, és fizetett érte, hogy megtegyem. Ilyen egyszerű.

Az értetlenség a tetőfokára hágott a nappaliként funkcionáló szobában. Nyilván már abban is kételkedtek, hogy ő Harry Potter.

- Miről fecsegsz, Potter? – dörrent rá váratlan ingerültséggel Voldemort, és ebből könnyen rájött, hogy a másik sem szerette, ha valaminek nem látta meg az értelmét, és nem tudott összefüggéseket találni. – Mi az, hogy a munkáltatód?

Harry még szélesebben vigyorgott, mint eddig. Tudta, ha válaszol, azzal végképp kiborítja a halálfalókat. Le sem tagadhatta volna, hogy már alig várta a pillanatot.

- Bérgyilkos vagyok – mondta mézesmázos nyugalommal, majd hozzátette: - És leköteleznél, ha Mr Denemnek szólítanál, ahogy általában az emberek. Megszoktam az udvariasságot.

A halálfalók megroggyantak, és rimánkodva néztek rá urukra. Nyilván ez már túl sok volt nekik egy napra, főleg úgy, hogy a felét nem értették a dolognak.

- Akkor nem okozna neked nehézséget ezentúl engem szolgálni. – Voldemort valószínűleg most kivételesen figyelmen kívül hagyta a pimasz visszavágást a nevével kapcsolatban. Hangja alig hatott többnek, mint egy kósza fuvallat, mégis mindenki értette, és megfeszültek ültükben. Harry csak a szemöldökét tüntette el kócos frufruja alatt.

- Csalódnod kell – kezdte színpadi sóhajjal a választ. – De nehézséget okoz. Nekem nincs, és nem is lesz főnököm soha, a szabadságom az egyetlen, amihez foggal-körömmel ragaszkodom. Különben sincs szükséged rám, ha jól látom, sok embered van. Plusz, én varázsolni sem tudok, úgyhogy legfeljebb muglikat ölhetnék, azt meg egyébként is teszem. Az… ajánlatodat, vissza kell, hogy utasítsam.

Ezúttal már Voldemort szeme is elkerekedett.

- Nem tudsz varázsolni – gúnyolódott hitetlenkedve, lesajnáló mosollyal. – Hülyének nézel?

- Ami azt illeti… - Harry, látva Voldemort arckifejezését, inkább nem fejezte be a mondatot, helyette válaszolt a kijelentésszerű kérdésre. – Nem tudok. Ugyanis elfelejtettem, hogyan kell.

Erre a csuklyások már csak a fejüket csóválták, és vártak, hátha végre valaki veszi a fáradtságot, hogy elmagyarázza nekik, mi történik. Harry elégedetten szemlélte őket, majd ismét az őt fürkésző Voldemort felé fordult.

- Mindent harapófogóval kell kihúzni belőled, ostoba? – csattant fel süvítő hangon a mágus, és dühösen felpattant. – Mesélj szépen, annál tovább élsz.

Harry kénytelenül, de belátta, hogy tényleg mondania kell valamit. Ugyan nagyon élvezte Voldemort idegesítését, nem kockáztathatta meg, hogy annyira ingerültté tegye, hogy a végén tényleg ő húzza a rövidebbet. Különben is, még idő kellett neki, hogy mutatóujjával végre megfogja pisztolya csövét a csizmájában. Nagy vonalakban beavatta hát Voldemortot, hogy mi történt vele kitalált életében, de azt nem említette, hogy miért hiszi ezt magáról. Elmondta a cenzúrázott élettörténetet, körülbelül addig, hogy egy Dumbledore nevű alak felbérelte őt. Nem mondott vele nagy újságot, de nyilván ez volt az a rész, ami már Voldemortnak is eléggé homályosnak tűnt: felemelte a kezét, és ő engedelmesen elhallgatott.

- Mindez nagyon hiteles – kezdte a mágus az okfejtést, és hosszú, sápadt ujjait végigfutatta pengevékony ajkán. Közben a házban megkondult egy óra, ami elárulta neki, hogy már reggel nyolc van. – De nem igaz. Honnan vetted egyáltalán? Azt remélted, így nem annak hiszlek, aki vagy? – A gondolat elszórakoztathatta a Nagyurat, mert hűvösen kuncogott.

- Szerintem… – vágott bele összehúzott szemekkel, és megint nem tudta, miből gondolja, hogy igaz, ami eszébe jutott. –… te ismersz olyan varázslatot, amivel lehetséges egy egész életnyi emléket… „ellopni” valaki mástól, és beilleszteni egy elmébe, olyan módon, hogy az teljesen valósnak tűnjön.

A Sötét Nagyúr szeme már másodszor tágult ki a döbbenettől, és ezúttal felismeréssel telt meg. Ezzel egy időben Harry a szájába harapott, mert váratlanul minden eddiginél fájdalmasabban lángolt fel villám alakú sebhelye.

- Honnan… honnan vetted? – hápogta egyre magasabb hangon a mágus, és fenyegetően felé lépett, hogy nyomatékosítsa szavait. – Honnan jöttél rá, te kis mocsok? Beszélj!

És ezzel Harry megint abban a helyzetben találta magát, amihez hasonlóban az előző nap is volt, Dursleyék meggyilkolása közben: valami hiányzott, mert nem értette a kérdést. Úgy vélte, most illene emlékeznie valamire, valami fontosra, hogy honnan tudhatja, hogy Voldemort ismerte azt a varázslatot, de aggasztóan üres maradt a feje.

- Az teljesen lényegtelen – susogta, azt remélve, hogy Voldemort megelégszik ennyivel is. – Úgysincs sok közöm hozzád, csak megölni akarlak, nem hiszem, hogy ez lenne a legfontosabb kérdés, amit meg kell vitatnunk.

- Nincs közöd hozzám?! – tajtékozott a mágus, és fel-le járkált, erősen elnyújtott léptekkel Harry előtt. A halálfalók ijedten húzódtak hátrébb tőle, talán azért, nehogy célponttá váljanak Voldemort számára. – Dehogyis nincs közöd! Akarod, hogy elmeséljem, hm? Bár azt is csodálom, hogy ezt megtetted… hol marad a griffendéles bátorság, mi?

Harry számára nyilvánvaló volt, hogy nagyon felzaklatta ellenségét, ha már ő is ilyen összefüggéstelenül beszélt. Azt természetesen tudta, hogy a varázsló többször is az életére tört, és Hermionétől ismerte kettejük sebhelyes kapcsolatát is, de nagyon élvezte, hogy összezavarhatja a társaságot. Amíg azon töprengenek, mi történhetett vele, legalább észrevétlenül halászgathatja elő a pisztolyt a csizmájából. Maga mögött hallotta, hogy Piton is mocorog, talán, hogy ő is szabadulhasson.

Voldemort fújtatva megállt előtte, és lehunyta a szemeit. Mikor újra megszólalt, hangja ismét hűvös és kifejezéstelen volt.

- Nagyon is sok közöd van hozzám – mosolygott sajnálkozva. – Te ugyanis nem Denem vagy, hanem Potter, amivel úgy látom, teljes mértékben tisztában vagy. Senki nem mesélte el, mi történt egy éves korodban? Nem meséltek neked a szüleidről?

Harry megtorpant az óvatos mozdulatban, amivel a fegyverét próbálta elővenni bokájáról. Agyában vészjelző villant – erre most végképp nem számított. Hermionét sosem merte megkérdezni, mi történt a szüleivel, és a lány készséggel hallgatott. Ám az, hogy Voldemort avassa be, még kétségbe ejtőbbnek tűnt számra. Még a barátaitól is nehezére esett megtudni, ellenségétől annyira sem szerette volna.

- Halloween éjszakáján mentem hozzátok, miután a családod „jóbarátja” – Voldemort kuncogott, és a halálfalók is elvigyorodtak, túltéve értetlenségükön. –… el nem árulta a szüleid rejtekhelyét. Gond nélkül bejutottam a házba. Először az apádat öltem meg.

Harry gyomrában süllyedő érzés támadt, és ahogy a feketemágus beszélt, úgy jutott eszébe néhány beszélgetés, amit egyszer már megejtettek ők ketten… tudta, hogy tényleg így volt. Valamiért aggasztóan kiürültnek érezte magát, mintha hirtelen az élet távozott volna belőle – pedig sejtette, hogy szülei már nem élnek, de ez… így még szörnyűbb volt minden.

- Nevetséges volt, nem is tudott védekezni, nem volt pálcája – folytatta a mágus lesajnálóan, s már nem is törődött Harryvel, elmerült emlékeiben. – Fel akart tartóztatni, nehogy megtaláljalak. Miután végeztem vele, felmentem az emeletre. Anyád eltorlaszolta a szobád ajtaját belülről, mintha ezzel megvédhetne tőlem. Aztán könyörögni kezdett. Térden állva esdekelt, hogy ne öljelek meg téged, hogy bármit megtesz nekem, csak hagyjalak életben. Belőle jó szolga vált volna, itt az oldalamon, mert kivételes képességei voltak, nem kellett volna meghalnia, de nem volt hajlandó átadni nekem téged.

Ezekre a szavakra emlékeiben egy fiatal nő sikolya harsant, majd zöld villanás szelte át a sötétséget, és egy kegyetlen üvöltés hatolt a fülébe. Harry megborzongott, és csak nagyon nehezen gyűrte le indulatosan süllyedő-emelkedő mellkasát, nyugalmat erőltetve magára. Ezek után még elszántabban akasztotta ujjait csizmája szárába, látszólag csak azért, hogy kezdjen valamit a kezeivel, közben azonban már a mutatóujja hegye alatt érezve a hűvös fémet.

Voldemort tovább mesélt, elmondta, hogy mennyit szenvedett ő miatta (gúnyos vigyorral hallgatta ezt a részt), aztán beavatta abba is, hogy miután visszatért, sem tudta őt megölni. Harry az ilyen részletekre ugyan nem lett volna kíváncsi, de úgy tűnt, a Nagyúrnak örömet okozott, hogy nosztalgiázhat egy kicsit. Mikor az ikerpálcákhoz ért, egy kissé megdöbbent, és pár pillanatig hagyta a pisztolyát, hogy a varázsló fel-alá sétáló alakját nézze. Közben, ahogy emlékei a felszínre buktak, úgy vált egyre türelmetlenebbé – sosem akart még ennyire gyilkolni.

A feketemágus talán azt hitte, ezzel a nosztalgikus magyarázkodással majd megtöri őt, elkeseríti, meggyőzheti, hogy álljon át az ő oldalára: nem is sejtette, hogy Harry ettől csak még elszántabban akarta eltüntetni a föld színéről.

Apró mozdulatokkal húzta elő a pisztolyát, és most csak fél füllel figyelte a feketemágus szónoklatát. Már majdnem kint volt a fegyver nyele, amikor egy mondatfoszlány újra megütötte a fülét:

- …és persze rohantál a keresztapád után – Voldemort lenézően megcsóválta a fejét, a halálfalók bőszen bólogattak, ő pedig elszorult torokkal nézett rá a sétáló Nagyúrra. Az megállt, és felé fordult. – A keresztapádra emlékszel, nem?

Harry már majdnem felelt egy nemmel, amikor egy halovány kép derengett fel a fejében. Egy sötét teremben voltak, harcoltak a fekete csuklyásokkal, s egy ébenhajú férfi egy boltív előtt küzdött Bellatrix Lestrange-dzsel. Nagyon hasonlítottak egymásra, csak éppen az egyikük jó ember volt… a férfi kacagni kezdett valamin, és figyelmetlenül leeresztette pálcás kezét. Bellatrix szemében diadalmas fény villant, majd perdült a pálca, s egy aranyszínű átok mellkasán találta a fekete hajú, sovány férfit. Annak az arca csak enyhe meglepettséget tükrözött, de a mosoly még akkor is ott vibrált rajta, amikor a teste kecsesen a boltíven lengő függöny felé dőlt. A varázsló meglibbentette az anyagot, és örökre eltűnt mögötte.

Harry levegő után kapkodva nézett fel ültéből, a halálfalók nevettek, harsogva csapkodták a térdeiket, míg Voldemort vigyorogva figyelte őt, a lábán Bellatrix Lestrange odaadásával. A nő láttán olyan indulat kelt éltre benne, amilyet még sosem tapasztalt magában. Kirántotta a pisztolyt a csizmájából, de olyan hirtelen, hogy csak Voldemort vette észre a mozdulatot, s szemei megint elkerekedtek a döbbenettől.

- Te szajha! – üvöltött a nőre, túlharsogva a jókedvet, és a boszorkányra szegezte a fegyverét. A halálfalók felhördülését csak halványan érzékelte, ő Bellatrix kitáguló tekintetét figyelte, és még mielőtt lefegyverezték volna, elsütötte a pisztolyt. A durranás minden hangot elcsendesített. A halálfalók megtorpantak a mozdulatban, hogy felálljanak. Voldemort ellenben gyorsan mozdult oldalra, ahogy egykori híve teste a lábaira omlott magatehetetlenül; vörös kígyószemei a legmélyebb döbbenet tüzével égtek, ahogy a véres mellkast bámulta.

Harry kihasználta a pillanatnyi figyelmetlenséget, és talpra rántotta Pitont, aki éppen ebben a pillanatban oldozta el magát, és fehér keze már mozdult is a pálcájáért. Mire Voldemort és a csatlósok feleszméltek, és rájuk pillantottak, már két ellenséggel találták magukat szembe. Harry Voldemorthoz fordult, akinek az arca az indulattól remegett, és vicsorba torzult.

- Elkövetted másodszor is azt a hibát, hogy szóval tartottál engem – mondta kegyetlenül a karmazsin pillantásba meredve. – A temetőben is ezzel rontottad el a dolgot. Miért nem öltél meg azonnal, mikor itt feküdtem ájultan? Ennyire botor lennél? Mindegy is… ez neked most a legkisebb gondod, hiszen amellett, hogy az időt húztad, még ezt is a nyakamban felejtetted.

Harry elővette a nyakláncot, amin a Rend medálja lógott, és mielőtt Voldemort elvehette volna tőle, kinyitotta, és a szájához emelte.

- A Malfoy-házba, azonnal! – kiáltotta, majd gyorsan lebukott, mert három kábítóátok harsant a szobában, és mindegyik őt vette célba. Piton egy pajzsbűbájjal kivédte őket, majd szorosan mellette maradva fedezte. Harry gyorsan kiszámolta mennyi tölténye van, hány embert ölhet meg, és hány lépés, míg a szoba túlsó felébe ér, hogy a többi fegyverét is magához vehesse. Átkok röppentek felé, minden irányból, ám hamarosan jeges rikoltás harsant, és Voldemort előre lépett szolgái közül. Pálcája egyenesen Harry szívére célzott, és neki nem volt ideje reagálni. Lehunyta szemét, és várta a zöld fénycsóvát, ami a testébe csapódik majd… kiáltás hangzott fel, majd érezte, ahogy Piton teste elé lendül, és a földre rántja.

Félve nyitotta ki a szemét, de rettegése alaptalannak bizonyult. Piton még idejében lebukott vele, az átok nem találta el, de így sem volt beszámítható állapotban: nyaka oldalán szúrt sebet vett észre, amiből ömlött a vér. A varázsló kínlódva nézett fel rá, de mielőtt Harry mozdulhatott volna, kicsapódott a szalon ajtaja, és egy egész csapat masírozott be rajta, kivont pálcával, harcra készen. Harry csak egy pillantást váltott Dumbledore-ral, majd az öreg biccentésére a hóna alatt megragadta a félájult Pitont, és míg társai lefoglalták a halálfalókat és Voldemortot, kislisszolt a férfival az előtérbe. Ott is állt pár ember, de ő rögtön a fehér kötényes asszony felé vette az irányt.

- Te jó ég, Perselus? – sápítozott a boszorkány, és sápadtan eléjük sietett. – Ez nagyon csúnya sérülés… jöjjön, Mr Potter, hozza ki a kertbe, ott vár pár gyógyító. Ellátjuk magát is, ha…

- Én jól vagyok – ellenkezett, és követte az asszonyt, nem törődve vele, hogy vajon ki lehet. – Vissza kell mennem, de őt mindenképpen lássa el.

A boszorkány tiltakozott, de Harry már nem figyelt rá. Leültette a letaposott hóra Pitont, és sietett vissza a házba, ahonnan üvöltözés, és villanások szűrődtek ki. Ám alighogy belépett az ajtón, a harcolók kiözönlöttek az előtérbe – nyilván a nappali túl kicsinek bizonyult a csatához. Harry Voldemortot kereste a tömegben, és hamarosan meglátta őt, amint Dumbledore-ral, Minerva McGalagonnyal, és Hermionével párbajozott. A lány láttán eufórikus öröm, és nyugalom szállta meg, s megkönnyebbülten célzott Voldemort jobb kezére.

A durranás beleveszett a sikolyok és csatakiáltások forgatagába. Voldemort üvöltött, és a földre rogyott, míg eddigi ellenfelei a tőlük pár méterre álló Harryre néztek mosolyogva. Harry nem tétlenkedett, nem volt miért, ismét a feketemágusra célzott. Az megtalálta őt tekintetével, és a földön térdepelve vicsorgott fel rá. Jobbja pont úgy vérzett, mint annak idején Pettigrew keze. Lehetetlen volt, hogy épen maradtak benne a csontok.

A halálfalók lassan hátra szorultak uruktól, ahogy a Rend serege sorfalat alkotva elkerítette őket. Néhányuk már odakint a kertben párbajozott, így kisebb lett a zsivaj. Harry közelebb lépett ellenségéhez, és megint rászegezte a pisztolyt. Voldemort vörös szemei rémülten kitágultak, és épphogy csak félre tudott ugrani ültéből a golyó útjából. Dumbledore, McGalagony és Hermione jobbnak látták hátrébb húzódni, nehogy eltalálja őket.

Voldemort vérző kezét kímélve mászott a pálcája felé, de a harcolók lassan távozó tömegéből egy kósza átok röppent felé. A pálca, ami már csak karnyújtásnyira volt a mágustól, darabokra robbant, ahogy a fénycsóva eltalálta. A varázsló ismét felüvöltött, a falak megremegtek tőle, majd kénytelenül irányt váltott, és nehezen lábra állva, a lépcső felé igyekezett. Harry gondolkodás nélkül ment utána, nem törődve vele, hogy hárman is felé kiáltottak, hogy ne tegye: ellensége megsebesült, így könnyebben intézi majd el.

Ám arra már nem számított, hogy a mágus ugyanolyan gyorsan tud mozogni, mint eddig. Voldemort egykettőre eltűnt a második emelet elágazásokkal teli folyosóján. Harry két szökkenéssel felért, ám addigra már nem hallott lépteket sem. Idefent tompa zúgássá alakult a párbaj zaja, így hallania kellett volna, ha Voldemort befut valahová… de sebaj. Nem először kell üldöznie valakit, s most már a mágus is pálcátlan – az esélyek nagyjából egyenlővé váltak. Elöntötte őt a nyugalom, és a hidegvér. Ez mindig segített neki, ha dolgozott, így most boldogan üdvözölte az érzést, ami Angliában való tartózkodása alatt kissé elhagyta őt.

Nesztelenül, a falhoz lapulva osont a bal oldali szobák felé. Világos volt ugyan, hiszen reggel kilenc felé járt az idő, mégis olyan érzése volt, mintha homály ereszkedett volna a szemére. Gyors fejszámolást végzett… három próbálkozása maradt, hogy megölje Voldemortot, három töltényt használhatott fel. Hangtalanul nyelt egyet, és benézett az első ajtón, ami félig nyitva volt. Ezúttal persze csak éppen a fejét dugta be, és körül is nézett, de a hatalmas hálónak tűnő termet üresen találta.

Valahol a folyosó végén megreccsent valami, igaz, csak nagyon halkan, de tapasztalt volt a téren annyira, hogy meghallja, és felismerje. Kihúzta fejét a szobából, és a hosszú folyosó felé meredt. Az ablak előtt mozgott a lenge, fehér selyemfüggöny, lágy árnyékokat rajzolva a szőnyegre. Odakint kisütött a nap, s ezzel egy csapásra világosabb lett a folyosón – Harry szeme automatikusan fordult a padlóra, ahol az ezüst szőnyegen véres kéznyomokat talált elvétve. Egy ponton a vér hatalmas tócsává alakulva szivárgott a szálak közé, mintha Voldemort sokáig feküdt volna ott.

Követte a cseppeket, a nyomokat, melyek az egyik legtávolabbi helyiség ajtaja felé mutattak. Fegyverét felemelve tartotta, szemét kimeresztette, nehogy pislogjon, és lélegzetvisszafojtva araszolt az ajtó felé. Halk csobogást hallott meg, mire felvonta a szemöldökét. Voldemort olyan ostoba lenne, hogy vizet ereszt egy szobában, mikor őt keresi? Mielőtt felötölhetett volna benne, hogy talán csapda lehet, fájdalmas szisszenést hallott az ajtó mögül, majd egy másik – nem emberi hangot.

Egy rúgással nyitott ajtót, ám a látvány kis híján sokkolta. Voldemort a fürdő mosdója mellett állt, míg lábai előtt egy hatalmas, három méteres kígyó tekergett, és a fogaiból csepegő mérget Voldemort kezeire próbálta irányítani. Mindketten felkapták fejüket, mikor betörte az ajtót, s neki éppen csak egy kis ideje maradt cselekedni. A kígyó – Nagini volt a neve, ahogy eszébe jutott – kitátotta pofáját, és egy lendülettel előtte termett. Harry a hüllő nyitott állkapcsai közé célzott, és lőtt, ám akkor megtörtént, amire nem számított: a kígyó ugyan azonnal meghalt, viszont szája túl közel volt hozzá, így a hüllő feje tehetetlenül landolt kinyújtott karján. Fogai a húsába mélyedtek, s ő fájdalmasan üvöltve rázta le magáról, közben keze önkéntelenül húzta meg újra a ravaszt.

Alighogy kiszabadult az állat tudatlan szorításából, egy hosszú rúd közelített felé, s az utolsó pillanatban sikerült lebuknia. Voldemort feltalálta magát, megfogta a keze ügyébe kerülő partvist, és kevés híja volt, hogy nem ütötte le. Harry azonban, miután elmúlt meglepettsége, keze fájdalmával nem törődve ragadta meg a partvis másik felét – hiába, ebben tapasztaltabb volt a másiknál. Voldemort szorította a nyelet, de arca eltorzult a fájdalomtól. Harry kezdte homályosan látni a dolgokat maga körül, ezért utolsó csepp erejét bevetve rántott egyet a rúdon, és kitépte ellenfele sérült kezéből azt. Voldemort a földre rogyott, és összegörnyedve ordított. Harry ólomsúlyúnak érezte kezét, mellyel a pisztolya után kapott, de mikor nagy nehezen felemelte, az nem reagált: mégsem volt már három tölténye, csak kettő, s mindkettőt elhasználta.

Voldemort kínlódva nézett fel rá, úgy, mint odalent, de észrevehette, hogy valami nem stimmel. Azonnal cselekedett, és fellökve magát, Harry torkának ugrott. Jobbját ugyan nem használhatta, de baljával erősen szorította őt, s most sajnos sikerült is lerántania. Nagini mérge bőszen dolgozott Harry ereiben, és kétségbeesve tapasztalta, hogy a mérleg nyelve kezd Voldemort felé billenni. Eldobta a pisztolyt, és meglökte ellenfelét, aki már a földre szorította őt.

Talán azért sikerült fordítania a felálláson, mert a feketemágus nem volt olyan jó kondiban, mint ő, sovány testében egyre gyengült az ellenállás is. Mikor a mágus a padlóra került, Harry gyorsan átvetette derekán a combját, és a földhöz szorította. Voldemort ezt még bírta, ám neki szabaddá váltak kezei, melyeket be is vetett: baljával ő is a másik nyakára tapadt, jobbját pedig ökölbe szorította, és állkapcson ütötte a férfit. Csont reccsent – tompa nyögés hallatszott, s Voldemort nagy adag vért köpött a padlóra fájdalmában. Keze azonnal eleresztette nyakát, helyette Harryt igyekezett lefejteni magáról.

Ő azonban újra ütésre emelte kezét, s hamarosan ismét eltörte a mágus csontját, ezúttal a nem létező orrét, ami igazán fájhatott. A feketemágus fulladozva hörgött, és teste automatikus rángásokkal reagált a fojtogatásra. Harry egy monoklival is megjutalmazta a varázslót, ám mielőtt negyedszerre emelte volna csuklóját, karjába iszonyatos fájdalom hasított, s a végtag tehetetlenül omlott le oldalára. Szeme előtt apró, fehér pöttyök táncoltak, balja lassan elgyengült, s ellenfele rögtön kihasználta ezt. Lelökte magáról, és ismét ő került felülre.

Harry egyre jobban szédült, és ismét érezte nyaka körül a hosszú ujjakat. Hát így fog meghalni? Így, hogy a saját szakterületén győzik le? Miért nem lehet varázslattal, amihez amúgy sem ért? Miért kell ismerős terepen kiszenvednie? És miért pont most, hogy megtudta magáról az igazat, és most, hogy Hermionéval akart családot alapítani… Theofilnak is szüksége van rá…

Kisfia arca olyan élességgel bukkant fel elméjében, mintha váratlanul ott termett volna előtte. Feje egy csapásra kitisztult, forróság árasztotta el, s a tagjain ülő zsibbadtság elröppent. Harag és küzdeni akarás zubogott fel benne, s ez adott erőt neki, hogy másodszorra is lelökje magáról Voldemortot.

A mágus megviselten nyögött, ahogy a csempére csapódott, s ekkor vehette észre Harry a másik talárját tarkító, hatalmas foltot: immár egész jobb oldala a kezéből ömlő vérben ázott. Újra lefogta hát a másikat, és megint ütni akarta, ám hamar felfigyelt rá, hogy Voldemort már nem védekezik. A mágus nyitott szemmel, sűrűn kapkodva a levegőt meredt egy pontra, és valószínűleg a halált várta. Teste remegett, reszketett a fájdalomtól, néha nyöszörgött egyet, s kínlódva hunyta le szemét.

Harry megdermedt a mozdulatban, és rámeredt az alatta fekvőre. Voldemort sípolva vette a levegőt, valószínűleg jó pár adag vér ment a tüdejére a szájából. Nem értette, miért, de valahogy nem tudta többször megütni őt, minta egy láthatatlan erő tartotta volna vissza.

- Voldemort – nyögte halkan, rekedten, nem tudta ő sem, hogy miért. A feketemágus kinyitotta szemeit, és megpróbált felé fordulni, de tekintete már nehezen fókuszált, valószínűleg az ájulás határán állt. Harrynek zsibbadt a nyelve, szája keserű volt, gyomra kavargott, de tudta, hogy kérdeznie kell, s azt is, hogy mit.

- Nem bántál meg semmit?

Tudta azt is, hogy Voldemort megértette, mire vonatkozott a kérdés, s a mágus ismét lehunyta szemét. Harry zihálva, egyre nehezebben ébren maradva várt, hallani akarta, hogy Voldemort mit felel. Megbánta vajon, hogy rossz útra tért? Emlékezett, olyan tisztán, mintha el se felejtette volna, hogy Hermione régen mondta neki: Voldemort lelkének darabjai csak akkor forrhatnának ismét egybe, ha a mágus megbánná tetteit… vajon erre ő is rájött azóta? Hét éve volt gondolkodni, vajon megbánta?

A feketemágus végül felemelte kezét, és Harry mellkasa felé emelte, de túl gyenge volt már, így a végtag erőtlenül visszaesett a padlóra. Ő persze megértette a célzást, kérés nélkül hajolt közelebb a varázslóhoz, egészen az arcáig, hogy érezte magán a forró leheletet.

- Mindent – susogta a lágy, nyári szellő halkságával, s szemei olyan őszintén csillogtak, hogy Harry ösztönösen tudta, igazat beszél. Voldemort nem bírt tovább ébren maradni, tekintete lassan lecsukódott, izmai végleg elernyedtek, majd légzése is nyugodttá, lassúvá vált.

Harry erőtartalékainak utolsó cseppjével állt fel, s ölébe emelte az ájult férfit is. Már nem csak a karja sajgott, a méreg azóta egész testében szétáradt, így a zsibbadtság is megint megkörnyékezte őt, mégis elszántan vitte ki a vértől csöpögő testet a fürdőből – igaz, Nagini testét csak bajosan kerülte ki. Lépései visszhangot vertek a házban, mert már nem tudott ügyelni a csendességre. Nehezen mérte be maga előtt a lépcsőt, és még nehezebben ment le rajta, karjában az ájult Voldemorttal – kis híján lecsúszott vele az egyik fokon.

Odalent már nem zajongtak az emberek. Harry a kert felé vette az irányt, sejtve, hogy a győztesek és vesztesek egyaránt ott várakoznak. Nem tudta, kik fogják fogadni őt, de már nem is törődött vele. Alighogy kiért a napsütétes lépcsőre, a szédülés fejbe vágta őt. Még leért a lépcsőn, hallotta a kiáltozást, ami a megjelenését kísérte, de nem bírt tovább eszméleténél maradni. Karjai közül lassan kicsúszott a másik teste, s ő úgy rogyott össze, mint egy kiürült zsák.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.