Harry lassan kinyitotta a szemét, és enyhén felhős, kék eget látott maga felett. Karja még mindig lüktetett, de már nem olyan erősen, mint eddig. Fejét oldalra fordította, és megpróbálta kitalálni, mi is történt pontosan.

Hermione alakja ötlött a szemébe, aki ott kuporgott mellette, és könnyes szemét törölgette. A lány háta mögött, elég messze tőlük, emberek sürögtek. Látta a Rendtagokat, akik a halálfalókat kötözgették, és látta Voldemort alakját is, aki fölött Dumbledore hajladozott. Az igazgató a feketemágust hallgatta, s Harry csodálkozva látta, hogy Voldemort fejét fekete haj borítja, s még orra vonalát is ki tudta venni. Vérző kezére kötés került, s már egészen fittnek tűnt, leszámítva, hogy fekvő helyzetbe kényszerítette a sok kötél, mellyel a hordágyra rögzítették őt. Dumbledore mogorvának, és elégedettnek tűnt, de kék szemeiben valami különös érzés is megcsillant. Ezt viszont már nem értelmezhette, mert Hermione felsikított, és akkor minden szem rájuk szegeződött. Harry egy utolsó pillantást vetett Voldemort sötét szemeibe, majd elveszett egy heves ölelésben.

A barna fürtökből virágillat áradt, és jólesően bújt szerelme nyakához, hogy beszívhassa. Ez sokkal jobb gyógyírként hatott sajgó testére, s azonnal nyugodtabbá vált tőle.

- Jaj, Harry, úgy megijedtem – szipogta visítozva Hermione, mire ő csak kuncogott. – Azt hittem… és mikor láttam… a kígyóméreg… nem is lett volna szabad…

- Nyugi – suttogta, s megsimogatta szerelme hátát. Hermione végre távolabb húzódott tőle, így ő felülhetett, és körülnézhetett jobban: sérültek feküdtek mellette minden irányban. A hordágyakon ugyanúgy tűntek fel halálfalók alakjai, mint a jó oldalhoz tartozóké – így például a Malfoyok szőke haja is megcsillant a bágyadt, ezüstös, novemberi napfényben, de látott vörös Weasley-fürtöket, és felfedezte Remus Lupin őszes üstökét is nem messze. Nyitott és éber szempárt azonban csak közvetlenül a bal oldalán talált.

Piton elismerően somolygott rá, és karját feje alá helyezte, hogy kényelmesen feküdhessen hordágyán. Nyakát szoros, fehér kötés fedte.

- Jó napot! – köszönt Harry némileg felderülve, bár nem tudta, miért tölti el olyan kellemes érzéssel, hogy itt látja egykori gyűlölt ellenségét. – Hogy érzi magát?

- Tűrhetően, köszönöm, de leköteleznél, ha végre tegeződnénk – morgott Piton, de azért megeresztett felé egy sanda vigyort, olyat, amilyet Harry sosem látott rajta. – Már nem vagyok a tanárod.

- Ahogy gondolod, Perselus. – Harry kinyújtózott, majd rémülten megrezzent, mikor a korábban már látott boszorkány felé sietett egy nagy kupa, gőzölgő itallal. – Arra semmi szükség, Madam Pomfrey – tiltakozott, és némileg csodálkozva tekintett magába, hogy eszébe jutott a roxforti javasasszony neve. Madam Pomfrey azonban most is lerázhatatlannak bizonyult.

- Miss Granger is egyet ért velem, és Perselus is, aki a bájitalt készítette önnek, feláldozva egészségét, hogy muszáj meginnia – tájékoztatta kíméletlenül, és a kezébe nyomta a kupát. Harry Pitonra nézett, aki szerényen vállat vont. Elfintorodott, és orrát befogva hajtotta fel az epénél is keserűbb bájitalt. Azonnal érezte a hűs hatást, és szemet hunyva a szájában ragadt kellemetlen ízre, jólesően dőlt vissza fekvő helyzetbe. Hermione büszke mosollyal, könnyes szemekkel kúszott fölé, és megsimogatta fejét.

- Akkor… emlékszel még, miről beszélgettünk, mielőtt ide jöttél? – kérdezte a lány elpirulva, mire ő elszorult torokkal bólintott.

- De nem lehet – tette hozzá halkan a mozdulathoz, mire Hermione arcáról leolvadt a mosoly. – Egyelőre vissza kell mennem Rióba.

- Miért kellene? – csattant fel éles hangon szerelme, és hátrébb húzódott. Haja csak úgy repkedett körülötte, mintha ezzel is ingerültségét akarná kifejezni. Harry nyakát behúzva pislogott mindenfelé, csak a lányra nem.

- Mert ott van az életem… - kezdte a magyarázkodást, ám Hermione nem hagyta, hogy befejezze.

- Nem, nem igaz! – suttogta dühös, tompa hangon, és szipogva megtörölgette szemét. Harry gyomra kettős bukfencet vetett. – Itt van az életed, itt a helyed köztünk, velem! Azt ígérted… azt mondtad… mi lesz a családunkkal? A fiaddal! El akarod hagyni a gyerekedet, és nem utolsó sorban engem?

- Nem tudom, ki volt, aki árvaházba adta Theofilt – vágott vissza a kelleténél keményebben, de azonnal meg is bánta a kirohanást, mivel Hermione fájdalmas sóhajjal kúszott tőle még messzebb. Lehunyta szemét, és kétségbeesetten megnyalta szája szélét. Nem akarta pont most elrontani a dolgot. – Figyelj! Muszáj visszamennem. Nekem ott van lakásom, ott vannak ismerőseim, és nem zárhatom le csak így az életemnek azt a szakaszát. Hét évig nem Potter voltam, és ez megváltoztatott. Nem vonhatok csak úgy vállat, mintha mi sem történt volna.

Hermione felpattant, tétován tett felé egy lépést, de aztán meggondolta magát, és legyintve sarkon fordult. Harry követte a lány szaladó alakját tekintetével, míg az el nem tűnt a kúria kapuja mögött.

- Még mindig egy idióta vagy – hallotta meg a kíméletlen igazságot Piton felől, mire kelletlenül elhúzta a száját, de végül egyetértően bólintott.

- Tudom – felelt őszintén. – De tényleg van még egy kis dolgom, mielőtt ide költöznék. Első sorban eladnám a házamat, amiért szép kis összeget kapnék, aztán a többi vagyonomat is ki kell vennem a bankból, hogy ide hozzam, és reményeim szerint a Gringottsra bízzam. Apróságok, de időbe telik. Meg kell tennem, le kell zárnom normálisan. Ugye, ez most nem csak mentegetőzésnek hallatszik?

Ránézett az őt fürkésző varázslóra. Az pár pillanatig elgondolkodva méregette.

- Szóval visszatérsz? – felelt kérdéssel Piton. Harry bólogatott, és közben elrévedve nézett fel a Malfoy-kastély megcsillanó ablakaira. Egy gondolat tekergőzött az agyában, csak nem tudta, merje-e megkérdezni Pitont… Aztán egy sóhajjal fejest ugrott a mélyvízbe.

- Csak az a gond, hogy a varázslatokat, amiket a Roxfortban tanultam, mindet elfelejtettem. Kellene egy tanár, aki előhozza az emlékeimet.

Harry Pitonra nézett, aki eleinte a folytatásra várakozott, de mikor világossá vált számára, miért mered rá olyan jelentőségteljesen, szemei először kitágultak a döbbenettől, majd összeszűkültek.

- Én? – kérdezte gyanakodva. – Miért?

- Nem tudom – vont vállat, és lusta vigyor kúszott az arcára. – Talán a régi szép emlékek miatt?

Piton felmordult, és bosszúsan megcsóválta a fejét, de Harry kuncogására már ő is somolygott.

Jó egy órával később, mikor már a legtöbben intéztek hozzá pár szót, és végre lerázhatta magáról Madam Pomfrey-t is, elbúcsúzott Pitontól. Sokkal jobban érezte magát, így nem látta értelmét, hogy a csata helyszínén maradjon, főleg, hogy Hermionét is elzargatta maga mellől. Már a kerítés közelében járt, amikor tarkóján megbizsergett a bőr, s tudta, ez azt jelenti, valaki figyeli. Megtorpant, és körbe lesett, és szinte azonnal rátalált a megoldásra.

Voldemort a ház tövében ült a latyakossá vált hóban, a még öntudatuknál lévő halálfalói között. Még mindig egy tucat kötél volt köré tekerve, de már nem ítélték hordágyra. Senki nem törődött vele, most, hogy vége volt a csatának, és hatástalanították, hiszen a talpon maradtak a sérültek ellátásával foglalatoskodtak, bájitalokat készítettek, gyógyszereket hurcoltak egyik embertől a másikig, hatalmas dobozokban, vagy éppen néhány besomfordáló riportert próbáltak hatástalanítani, akik a minisztérium segítségével nyilván megneszelték, hogy történt valami a Malfoyoknál.

Így elhagyatva Voldemort már zavartalanul figyelhette egykori ellenségét.

Harry viszonozta a sötét, megfáradt tekintetet, és egy másodpercig egymásra meredtek, majd a feketemágus szája kinyílt és jól látható szót formált: köszönöm. Ez elcsodálkoztatta őt, de nem hagyta, hogy az érzelmei az arcára telepedjenek. Biccentett egyet, majd legyintés-szerűen intett, és folytatta útját a kapu felé.

Mikor a szomszédos város határába ért, már újra magabiztosan, határozottan lépkedett, noha gyomra kordulásokkal jelezte, hogy nem ártana tankolni. Szemével megkereste autóját, majd dobott egyet fegyvereitől súlyos hátizsákján, alig várva, hogy a csomagtartóba tehesse. Az autó egy csipogással köszöntötte, mire ő automatikusan végigsimított az ajtaján.

Most nem hajthatott olyan gyorsan, mint éjjel, idefele jövet, így majdnem négy órát vezetett, s csak akkor látta meg először London kimagasló házait, és tornyait. Hárman is mentek előtte, ezért kicsit türelmetlenül dobolt a kormányon – már három óra is elmúlt, és szeretett volna még az éjjel elindulni. Egy leágazásnál végre elkerülhette a további lassúzást, és egy kerülőút árán hamarosan már a Fonó soron járt, ahol pár pillanat alatt összeszedte az ingóságait. Nem tudta, lesz-e egyáltalán még szüksége rájuk, de sok pénzébe került, hogy ilyen jó felszerelései legyenek, úgyhogy nem hagyhatta ott tengődni őket, úgy mellesleg pedig Pettigrew holtestével is kezdenie kellett valamit. Jobb ötlete nem lévén, kiosont vele a kertjébe, majd nagy nehézségek árán áttuszkolta a magatehetetlen, kissé bűzlő, foltos testet a kerítésen, aztán ő is átugrott rajta.

A zavaros vizű Temze ott zubogott nem messze, úgyhogy nem is kellett tipródnia rajta, mit tegyen. Megragadta hát Pettigrew-t, és némi vonszolás után leért vele az enyhe domboldalon. Egészen a vízpartig húzta a testet, bár ott már jócskán csúszott a talaj a talpa alatt, a nyíratlan, koszos fűszálak éppúgy beszívták a folyó páráját, mint a ruganyos föld.

Egy erőteljes, fárasztó lendítés után a halottat már el is nyelte a barna víztömeg. Harry pár percig még meredt a nem látható test után, aztán összeszedte magát, és visszatért a lakásba, hogy felvegye csomagját. Mikor egy futó pillantást vetett a szemközti házra, elgondolkodott rajta, vajon Pitont elengedték-e azóta, és ott van-e már a szegényes hálószobájában, vagy még kihallgatják párszor, de végül mégsem nézte meg, nem kopogott be hozzá. Úgyse tudott volna mit mondani.

Mégis, mire ismét kocsiba szállt, hogy ezúttal az árvaház melletti tanyájára menjen, már alacsonyan járt a nap, és az idő is ismét felhős, és hűvös lett. A Privet Drive felé autózva akaratlanul összeszorult a torka: meglátta az ismerős, sárga szalagokat a ház körül, melyek neonosan világítottak a sötétedő utcában, illetve néhány rendőrt is észrevett, akik feljegyzéseket írtak. Bármennyire is volt kellemetlen érzés, bármekkora bűntudat is környékezte meg, le kellett gyűrnie, már nem tehetett semmit.

Kissé figyelmetlen volt, mikor leparkolt a lakása előtt, majdnem nekiment egy villanyoszlopnak. A lámpák már égtek, ahogy az árvaházban is, hiszen lassan mélykék sötétség borult föléjük. Harry összehúzta magán a hosszú kabátját, hogy ellenállóbb legyen a széllel szemben, és apránként felhordta a kémfelszerelések dobozait a lakásba. Egyelőre nem pakolta ki őket, nem tudta, mikor jöhet vissza ide pontosan, így csak egy halomba hordta, és végül megszemlélte az alkotmányt. Sóhajtva a hajába túrt, és várt egy kicsit, míg egészen biztosan senki nem láthatja meg. Nem akart kockáztatni, de mindenképpen meg akarta tenni a dolgot, nem volt hajlandó tovább türtőztetni magát.

Este kilenckor, mikor már ismét igencsak fáradt volt, felpattant a székről, és a sötétben megkereste az ajtót. Mielőtt elérte volna, csörgött a telefon, amit még a kocsiban a zsebébe tett. Megtorpant, egy berögzült mozdulattal a fülébe helyezte a fülhallgatókat, majd kibetűzte a nevet, aki hívta.

- Harry P…Denem – köszönt unottan, és elfintorodott, amikor hosszú idő után újra meghallotta a behízelgő hangot.

- Helló, Denem! – rikoltotta Hosé nagy hangon. – Mi újság, haver?

- Mi lenne? Dolgozom – sóhajtott, és újra megindult a sötét szobában. – Egyébként nem vagyok haverod, már mondtam. Szóval, ha nincs egyéb célja a hívásodnak, megköszönném, ha hagynál.

- Csak kérdezni akarok valamit, és már teszem is le – mentegetőzött a fiú, majd hangja kíváncsi tónust kapott. – Hallgattad ma a híreket?

- Nem volt rá időm – morogta türelmetlenül, és kulcsra zárta a lakás ajtaját. – Miért?

- Először én se figyeltem, a kölykök tapadtak a képernyőre… de aztán meghallottam a nevedet.

Harry megtorpant a lépcsőház közepén, és a félelem jeges folyadéka áramlott végi ereiben. Agya egy pillanatra megállt a működésben, majd szaporán dolgozni kezdett, ám a választ nem ő találta meg, hanem Hosé árulta el, azáltal, hogy folytatta, amit elkezdett mondani.

- Az volt a lényeg, hogy bejelentették, hogy az Interpol feladta a körözésedet, és az FBI is, meg minden nagymenő hatósági szervezet, mindenkitől azt nyilatkozták, hogy valamit szörnyen félreérthettek, mert nem is téged kellett körözni, és kérték, hogy minden országban vegyék le a neved a feketelistáról. Ezt hogy csináltad, öregem?

Harry azonban már vigyorgott, és szinte fütyörészni támadt kedve.

- Fogalmam sincs, mire gondolsz – mondta hidegen. – Engem is meglepett ez a hír. Nos, ha most nem haragszol, tennem kell ellene, hogy elterjedjen a jó hírem az országban.

Azzal a tiltakozással nem törődve, kinyomta a mobilját, és kilépett a lakásból. Nem kellett sokat sétálnia, viszont egy sötétbe vesző sarkot választott, nehogy láthassák, majd az árvaház ereszébe kapaszkodva a legfelső ablak felé kezdett mászni. Ugyan nem ment olyan gyorsan, mint egyébként, de viszonylag hamar feljutott a ház szélső ablakához, majd benézett rajta a feketeségbe vesző szobába, hogy meggyőződjön róla, jó helyen jár-e.

Óvatosan tolta feljebb az ablakot, és a legkisebb résen siklott be a szobába, macskaléptű puhasággal landolva, és tipegve ment végig a padlón. Három ágyacska is feküdt a helyiségben, ahol a novemberi hideg ellenére eléggé gyér volt a fűtés. Mindegyik ágy foglalt volt, de ő a szemközti felé osont, ahol egy kis alak kuporgott magzatpózban. Csupán hosszú, fekete haja látszott ki a takaró alól. Harry a lassan emelte a kezét kisfia arcához, majd egy gyors mozdulattal a gyerek szájára tapasztotta tenyerét. Theofil rémülten ült fel, és csapkodni kezdett, de mikor meglátta őt, azonnal abbahagyta, s szemei elkerekedtek. Harry mosolyogva integetett, majd mutatóujját a szája lé vitte. Kisfia bólintott, mire ő elengedte száját.

Theofil azonnal a nyakába borult, és szorosan tartotta.

- Még mindig velem akarsz jönni? – kérdezte olyan halkan, hogy a gyereknek is a fülét kelljen hegyeznie. Theofil szaporán bólogatott.

Harry csupán egy váltás ruhát halászott elő a szekrényből, karján a fiúval, közben azt figyelve, nem jön-e egy tanár ellenőrizni a gyerekeket. Nehezen ment így ráadni a fiúcskára a kabátját, de végül megoldotta a problémát, és plusz melegítésként a reszkető kis test köré gombolta a saját köpenyét is. Theofillal a mellkasán már sokkal lassabban mászott ki az ablakon, és le az ereszen, végig attól tartott, hogy fia nem tudja rendesen fogni a nyakát, vagy megcsúszik…

Jólesően huppant a járdára, és magához ölelte a kis testet. Kocsija már ott várt rájuk az utcán. Harry gyorsan körbelesett, majd továbbra is fojtott hangon megszólalt.

- Mit szólnál hozzá, ha azt mondanám, én vagyok az apukád?

Theofil hátrébb húzódott tőle, barna szemei könnyektől csillogtak, és reménykedve nézett rá. Harry mosolyogva megpuszilta a fiú orra hegyét, és bólintott a ki nem mondott kérdésére.

- Szeretlek – hüppögött fel a gyerek, és minden eddiginél szorosabban vetette magát nyakába. Az ő szíve közben olyan boldogan dobogott a mellkasában, hogy attól félt, az egész város meghallja. Valójában, valahol mélyen, tartott tőle, hogy Theofil megutálja ezért, így most jelentősen megkönnyebbült. Beültette a kisfiút az autója anyósülésére, majd ő is beszállt, és mielőtt gázt adott volna, még mindig mosolyogva fordult a szemét törölgető gyermeke felé.

- Én is szeretlek téged, kicsim.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.