Remus a rémülettől halálsápadt arccal kapta magára nemrég ledobott nadrágját, és kiszaladt a teremből, ám alig tett pár lépést a puffanó hangokat és nyögéseket követve, mikor az elé táruló látvány megállásra késztette.

Regulus a földön feküdt és bátyja teste alatt vergődött, aki újra meg újra felemelte ökölbe szorított jobbját és lesújtott vele öccsére. Remusnak elállt a szívverése is az ijedségtől, mikor a távoli fáklya halvány derengésében meglátta a véres, sápadt arcot.

- Takarodj innen! – üvöltött rá Siriusra, és cseppet sem kíméletesen lelökte a testvéréről. Regulus megvonaglott, mikor reszkető ujjaival megsimogatta lilásra színeződött álkapcsát. Remus szemei elhomályosultak, úgy meredt fel a nem messze álló, dermedt Siriusra, aki a döbbenet, az undor, az utálat és a kétségbeesés furcsa elegyével az arcán viszonozta a pillantását.

- Nem vagy normális! – kiáltott rá a fiúra megremegő hangon. – Hogy tehettél vele ilyet?

Sirius dühös fintorba húzta orrát, majd vicsorogva megszólalt – hangja indulattól remegett.

- Én hogy tehettem? – kiabálta, és hevesen felé bökött. – TE hogy tehetted? Már bánom, hogy nem hallgattam Jamesre, és utánad jöttem! Mit műveltél ezzel a pondróval, Remus? Pont vele! Van fogalmad róla, mit érzek most? Van fogalmad róla, mennyire fájt ezt megtudnom? Már eleve a tény, hogy meleg vagy, megrázó, de hogy pont az én átokverte öcsémmel támadt gusztusod szétkefélni az iskolai padokat… hányingerem van tőletek!

Remus nem tudott megmozdulni. Lelkében hatalmas üresség honolt. Legszívesebben ordított volna, mikor Sirius sarkon fordult és elszaladt a folyosó másik vége felé, de egy hang sem jött ki a torkán. Fájt neki, valami belül, és megszédült tőle, de csak arra volt képes, hogy a fal tövébe húzza magát és a padlóra feküdjön, összegörnyedve, olyan kicsire, amennyire csak tud.

Fejében kéretlenül harsogtak Sirius szavai: „…a tény, hogy meleg vagy, megrázó…”. Megrázkódott, és erősen összezárta száját, mert neki is hányingere támadt. Elvesztettem őt.

Mikor egy bátortalan kart érzett derekára csúszni, megrezzent és felkapta fejét. Regulus letörölgette sápadt, véres arcát, és odament hozzá odakúszott, sötét szemeiből sajnálat, vágyakozás és fájdalom sütött, mely úgy hatott Remusra, mint valami gyógyír. Nem maradt egyedül, Regulus itt van vele.

De ez elég neki?

- Felkísérlek a gyengélkedőre – motyogta kábán, és ő is felült. Regulus karja, ami eddig a derekát karolta, most a nyakába siklott, és magához szorította őt. Remus csak félszegen viszonozta az ölelést, nem akarta, hogy Regulus érezze a fájdalmát remegni benne és lássa összeomlani, amiért Sirius így bánt vele.

***

Remus egy héttel később már tényleg csak Regulusra számíthatott. Sirius és ő kerülték egymást. Nem, nem is egyszerűen kerülték… menekültek egymás közeléből.

Miután másnap Remus csatlakozott végre a Tekergőkhöz, James és Peter azonnal faggatni kezdték, hol volt, mi történt, ami igazán meglepte. Arra számított, Sirius mindent elárul majd a többieknek. Nos, ezt nem tette meg, viszont több lépés távolságot tartott kettejük között, ha Remus valami okból szólt hozzá (bármivel kapcsolatban), úgy tett, mintha meg sem hallotta volna, s ha valami közös programot kezdtek el tervezni (jobbára csak James és Peter), azonnal kivágta magát és elsietett a helyszínről, és estig elő sem került.

Remus a maga részéről nagyon nehezen viselte, de nem erőltette a társalgást. Egyetlen egyszer próbált Siriusszal beszélni arról az éjjelről, de a fiú se szó, se beszéd faképnél hagyta, mikor kiejtette az első szavakat. Ezután meg inkább magába zárkózott, és csak Jamesékkel beszélt, de velük is egyre kevesebbet, hiszen a két fiú hamar észrevette, hogy valami nincs rendben közöttük, és kötelességüknek érezték, hogy kiderítsék, mi az.

Regulus sokszor kérte, hogy találkozzanak, aminek készséggel tett eleget, hiszen úgy alakult, hogy a fiú maradt az egyetlen, aki átérzi és megérti a problémáit, és túllépve saját érzésein, képes Remust vigasztalni, noha Remus szerint ő sem lehet sokkal jobb állapotban.

Regulus a saját hibájának tartotta, hogy így alakultak a dolgok, és ezerszer is bocsánatot kért tőle, amiért eszébe jutott ez a szerencsétlen ötlet. Remus ilyenkor csak annyit tudott mondani, hogy ez nem igaz, de többet nem tudott kibökni. Ugyan mondhatta volna, hogy ő a hibás, amiért belement ebbe, de ha kiejti ezt a száján, talán megbántotta volna Regulust, ezt pedig tényleg nem akarta.

Egy hét távlatából is ugyanolyan szörnyűnek tűnt az az éjszaka, de talán még rosszabbnak is. Remus hiába próbált a kezében forgatott könyvre koncentrálni, nem látta a betűket, s folyton elvesztette a fonalat, mikor a szavak fekete folyócskákként összemosódva eltűntek előtte, átadva helyüket Sirius arcképének, aki undorodva mered rá, vagy éppen Regulus eltorzult, könnyes arcának, mikor bátyja nevét kiáltva jutott a csúcsra vele. Nem tudta eldönteni, melyik volt a rosszabb.

Felemelte fejét, és kibámult az esős, szürke égre a hálóterem ablakán. Egyedül volt, hiszen a többiek az órán koptatták a pennáikat. Ő rosszullétre hivatkozva kimentette magát, de csak azért, mert ma mágiatörténetük volt, és mint később rájött, pont azon az asztalon adta magát Regulusnak, amelyiknél ő ül, méghozzá Siriusszal. Mikor ez tudatosult benne, rögtön kikéredzkedett az óráról, és kért egy igazolást Madam Pomfreytől, a javasasszonytól.

Talán elbóbiskolhatott, mert arra riadt, hogy halkan kinyílik a hálóterem ajtaja. Felpattantak a szemei, és megrezzent, amikor meglátta Siriust az ajtóban állni. A fekete hajú fiú zihált, talán a felindultságtól, talán mert futva jött fel… arca azonban szenvedő kifejezést tükrözött. Remus bizonytalanul mérte végig, és le sem tagadhatta, hogy megrémült, mind Sirius megjelenésétől, mind a viselkedésétől, de a következő pillanatban minden elillant belőle, hogy a döbbenet uralkodhasson el rajta.

Sirius felugrott mellé az ágyára, majd egy vad mozdulattal kitépte kezéből a könyvet, és kihasználva döbbentségét, szétnyíló lábai közé fészkelte magát, hogy ajkaira hajoljon.

Remus öntudatlanul nyögött fel, mikor a fiú nyelve utat tört magának szájába, és hevesen fedezte fel a területet. Teste azonnal válaszolt Sirius közelségére, karjai a másik nyakába csúsztak, lábait a dereka köré fonta.

- Bocsáss meg – nyögte elfúlva Sirius, s egy leheletnyit hátrébb húzódott, de azonnal folytatta is a csókot, mintha nem tudna ellenállni a vágyakozásnak. Remus kábultan hagyta, hadd tegyen vele, amit akar, s bár szégyellte, de sokkal jobban feltüzelte a fiú teste és érintései, mint Regulusé. Ám mikor Sirius csípője az övére préselődött, s megérezte a másik merev férfiasságát hozzányomódni sajátjához, hirtelen kitisztult a feje.

- Eressz! – kiáltotta rekedten, és lelökte magáról Siriust, majd sajgó ölét figyelmen kívül hagyva, felpattant és kirohant a hálóteremből. A klubhelyiségben már hallotta, ahogy Sirius utána üvölt, de ezzel sem törődött.

Miközben a mardekáros folyosó felé vette az irányt, zakatoló szíve és pergő agya megpróbálta értelmezni az odafent történteket. Sirius megcsókolta őt, mi több, kívánta őt, pedig azt mondta, megrázta, mikor tudomást szerzett másságáról. Arról nem is beszélve, hogy még mindig a vörös lánnyal, Susannal járt. De akkor miért csókolta meg úgy, mintha ezen múlna az élete?

Remus lehunyta szemeit, úgy futott tovább. Fejből tudta az utat, talán túl jól is… Ám arra nem számított, hogy tanítási időben nekiütközhet valakinek a folyosón. Fájdalmas nyögéssel terült el a padlón, s így járt az is, akinek nekiütközött.

Lihegve pillantott fel a fekete hajú fiúra. Regulus nyögve támaszkodott alkarjára, majd mikor meglátta őt, halványan elmosolyodott, csakhogy ez a mosoly egy pillanattal később lehervadjon az arcáról.

- Mi baj? – kérdezte aggódva, és rögtön hozzá kúszott. Remus megrázta a fejét, majd intett, hogy menjenek inkább egy biztonságosabb helyre. Regulus szó nélkül húzta fel, majd a bejárati csarnok felé vezető folyosó irányába indult.

Remus nem szólt ellene, hogy az esős parkba menjenek, pedig egy pulcsin kívül nem viselt semmi meleget, és az esőcseppek tűszúrásként értek bőrére, jegességükkel csillapítva felhevült testét, mely még mindig Sirius érintései után vágyakozott. Pillanatok alatt átázott minden ruhája, haja tincsenként tapadt sápadt homlokára, s csorgott belőlük a víz, tüdeje pedig égni kezdett a levegőhiánytól és a hidegtől.

Regulus leültette egy nedvesen csillogó padra, ő maga pedig elé térdelt a sárba, kezeit átfonva Remus dereka körül.

- Mi történt? – szólalt meg halkan, és bíztatóan megsimogatta őt. Remus zavartan fordította el tekintetét a fiúról, mert megint beléhasított a bűntudat, hogy az ő gesztusai már egyáltalán nem hozzák lázba.

- Csu-csupa kosz lesz a na-nadrágod – motyogta dideregve, és lenézett Regulus lábaira, aztán elvörösödve kapta el róla szemeit. Regulus vágyakozása az átnedvesedett anyagon keresztül nyilvánvalóan látszott.

- Sirius borított ki? – kérdezte a másik makacsul, és szomorúan mosolygott. Nagyon jól tudta, hogy Remus csak el szerette volna terelni a témát ezzel az ostoba kis próbálkozással, s ettől megint a szégyen pírja öntötte el arcát.

- E-egy kicsit fázom… te nem? Hi-hideg van…

- Mit művelt megint?

Remus mélyet sóhajtott, mire a hideg ismét belemart tüdejébe, köhögésre késztetve. Regulusnak el kell mondania… megérdemli, hogy tudja, még ha fáj is majd…

- Megcsókolt – susogta olyan halkan, ahogy csak tudta. Regulus azonban a szél süvítése ellenére is meghallotta, és megdermedt.

- Oh. Pedig… már azt hittem, én váltottam ki belőled… ezt. – Azzal elindította jobb kezét lefelé, Remus feszülő nadrágja irányába, majd feltehetőleg meggondolta magát, mert gyorsan visszatette tenyerét az eredeti helyére. Remus most nem a hidegtől remegett meg. – Akkor gondolom… visszacsókoltál. Jártok?

Remus már majdnem megrázta a fejét, hogy keserű vallomást tegyen Regulusnak a történtekről, mikor egy éles hang csattant a másik fiú mögött.

- Igen.

Regulus felpattant, Remus pedig ijedten zihálva nézett fel Siriusra. A fiú gyilkos tekintettel méregette öccsét, aki inkább leszegte fejét, és idegesen topogva hátrált pár lépést.

- Ne merj többet Remus közelébe menni, megértetted? – sziszegte Sirius, és fenyegetően testvéréhez lépett. Regulus a padhoz szorult, így nem tudott elhátrálni bátyja dühe elől. Remus megkövülten figyelte a jelenetet, ám mikor Sirius ökle felemelkedett, felpattant, és a fiatalabb elé állt.

- Ne bántsd! – Üvölteni akart, ám hangja rimánkodva csengett, amivel mindhármukat meglepte egy kicsit. – Nem tett semmi rosszat. És különben sem járunk, Sirius, hiszen te… nyilván csak szórakoztál velem, nyilván… Nyilván élvezted, hogy megcsókolhatsz, és röhöghetsz egy jót a szerencsétlen kis barátodon, aki megkívánt téged.

Remus maga sem tudta, honnan törtek fel belőle ezek a vádak, de belegondolva, sokkal ésszerűbbek voltak, mint bármi más magyarázat, s ettől úgy összeszorult a torka, hogy nem volt képes folytatni a szidalmazást. Rettegett tőle, hogy Sirius elvigyorodik és bólogat, hogy: Igen, Remus, tényleg ezért tettem.

Sirius azonban döbbenten nézett rá vizes hajának tincsei közül, melyek szemébe hulltak.

- Nem, én… Remus…

- Na mi van? – Hangja végre ordításként tört elő torkából. – Fején találtam a szöget, igaz? Jót szórakoztál rajtam, ugye?

- Nem! – torkolta le Sirius, túlkiabálva őt. – Hát nem érted? Szeretlek!

Remus zihálva, sípoló tüdővel meredt Siriusra, aki fájdalmasan lehunyta szemeit. Érezte, ahogy a maradék vér is kifut az arcából, miközben a földre rogyott. Sirius azonnal utána kapott, a mögötte álló Regulusszal együtt, mire mindketten megdermedtek. Remus nem törődött velük, inkább saját erejéből ült vissza előző helyére a padra, és a térdeire támaszkodva, tenyerébe hajtotta fejét.

Megfogalmazni sem tudta, milyen hihetetlenül csodálatos érzéssel töltötte el az a szó, viszont igazán nem tudta mire vélni. Szeretett volna reménykedni, hogy Sirius nem csapta be, de érthetetlen volt számára, ha tényleg szerette, miért viselkedett úgy, ahogy, miért mondta azt, amit… Annyira remélte, hogy igaz, de tartott tőle, hogy nem.

Két kezet érzett derekán, de ezúttal Siriust pillantotta meg maga előtt a sárban térdelni, s ettől rögtön megborzongott. A fiú elérthette a reakciót, mert gyorsan levette magáról vastag kabátját és köré terítette, közben bátortalanul karolva át őt, majd tenyere visszatért derekára.

Remus lehunyt szemmel borzongott meg a fiú illatát és melegét őrző anyag alatt.

- Remus – szólította meg halkan, majd homlokát az övéhez támasztotta. Remus ajkai megbizseregtek, ahogy magukon érezték a fiú forró leheletét. – Komolyan mondtam. Szeretlek. Már régóta, csak… azt hittem, ez bűn, és… azt reméltem, ha hosszú távú kapcsolatot kezdek, elmúlik. Nem mertem eléd állni, és megmondani, inkább menekültem… De nagyon rossz volt. Igazság szerint, egy ideje nem a lányok utasítanak vissza engem, hanem én őket, mert… egyikük sem te vagy. Szeretlek.

Remus felpillantott, hogy Sirius esdeklő szemébe nézhessen.

- U-ugye nem csak hazudsz? – kérdezte náthás hangon, és most nem bánta, hogy arcán legördült egy forró csepp. Sirius megrázta fejét, majd hozzá hajolt, és lecsókolta róla a könnyeit. Remus megremegett, majd magához húzta Siriust, és kétségbeesetten s ugyanannyira megkönnyebbülten csókolta meg.

Csak percek múltán szakadtak el egymástól, de akkor is csak azért, mert Remusnak eszébe jutott, hogy van még valaki rajtuk kívül a parkban, akiben talán most omlott össze egy világ.
Felpillantott Regulusra, aki ugyanott állt, ahol hagyták, fejét lehajtotta, kezei ökölbe szorultak, s egész teste remegett, annyira átfagyhatott.

Sirius persze rájött, kit néz, s nyomban felpattant. Remus is felállt volna, de lábai annyira remegtek, hogy azonnal visszarogyott a padra.

- Mostantól, ha csak egy ujjal is hozzá mersz érni, mocskos is halálfaló, letépem a golyóidat – mondta határozottan Sirius, és meglökte testvérét, aki erre elterült a sárban. Remus azonban nem tudott szólni érte, annyira letaglózta az az egy szó.

- Halálfaló? – visszhangozta döbbenten, és pillantása rögtön a földön ülő fiúra siklott. Regulus rémülten rázta meg fejét, ahogy egymásra néztek, de Sirius nevetésére elkapta róla tekintetét.

- Nem mondtad meg neki, kit szolgálsz? Tessék, Remus, nézd csak meg, ki játszadozott veled!

Azzal az idősebb fiú megragadta Regulus bal karját, egy mozdulattal kicsavarta, hogy belső fele jól látsszon, majd felrántotta a talárt és a pulóver átázott ujját. Regulus fájdalmasan kiáltott fel, majd megpróbálta elrántani a kezét, de akkorra már elkésett. Remus meglátta a sápadt bőrön élesen kirajzolódó koponyát, melynek szájából hosszú kígyó tekergett elő: a Sötét Jegy.

Regulus remegő szájába harapott, és sietve letörölte könnyeit, majd kirántotta csuklóját bátyja szorításából, és Sirius nevetésétől kísérve eliszkolt a tölgyfaajtó felé. Remus utána akart indulni, hogy megnyugtassa és megbeszélje vele a történteket, de Sirius visszarántotta magához.

- Hagyd, nem érdemes – mondta keményen. – Csak szórakozott veled, Remus.

- De… ő nem olyan, mint amilyennek mondtad – ellenkezett Remus, és még mindig a fiú után forgolódott. Nem tudta elfelejteni a szégyentől vörös arcot, a könnyes szemeket… biztos volt benne, hogy Regulus nem akarta ezt.

- Persze, hogy nem olyannak mutatta magát, de csak nekünk akart keresztbe tenni, ezért szédített – bizonygatta Sirius, majd határozottan maga felé fordította. – Meg tudsz nekem bocsátani, amiért úgy viselkedtem veled egy hete? Szörnyen féltékeny voltam, csak dühömben mondtam, amit mondtam.

Remus lehajtotta fejét, és Sirius mellkasának dőlt, engedve a noszogató kezeknek maga körül.

- Ki kell hogy e-engesztelj – motyogta, kissé még mindig dideregve a kabát alatt. Felnézett a mosolygó arcra, és bizonytalanul egymáshoz érintette csípőjüket. Előző vágyakozása azóta sem csökkent, és csak nehezen állta meg, nehogy elvörösödjön saját szemérmetlenségétől, főleg, mikor Sirius szemének pajkos csillogását vágyakozó lángok fénye váltotta fel.

- Azt hiszem, menni fog – nyögte, s összedörzsölte orrukat. – De menjünk be, mert megfagyok.

Remus az egész napot Siriusszal töltötte, noha boldog mosolya csak akkor ragyogott fel, amikor a másik az arcára nézett – egyébként egész végig Regulus arca lebegett a szeme előtt, és gondolatai még sokáig a fiatal fiú körül jártak.

Vége

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés