Hiei tehát kivont karddal közeledett a vele szemben álló Kotono felé. A létező legnagyobb sebességre kapcsolt, hogy a lány lehetőleg ne tudjon se kitérni, se hárítani. Persze azért nem kellett Kotot félteni, nála a gyorsaság igazán nem jelentett akadályt.

 Gond nélkül követte a fiú mozdulatait és látta, hogy mire készül. Nem szeretett fegyverekkel harcolni és azt sem, ha az ellenfele folyamodott hozzájuk, ezért mindig az első dolga volt megszabadulni azoktól. Ráadásul ez a kard még a távoli múltból fakadó dolgok miatt is zavarta. Így hát, amint a tűzdémon felé ugrott, hogy lesújtson rá, egy határozott mozdulattal kiverte a kezéből a fegyverét. A kard egy fa törzsébe fúródott. Hiei döbbenten visszahőkölt.

- Most mihez akarsz kezdeni?- nézett rá a rókadémon. - Nem nagyon ismerem a harcmodorodat és téged se, de úgy gondolom, hogy a kardod és a jaganod nélkül egy senki vagy.

- Azt majd meglátjuk!- ordította dühösen az önérzetében megsértett fiú. - Szerintem meg ilyen kezekkel kizárt dolog, hogy erőset lehessen ütni. - pillantott a lány ívelt vonalú, formás kezeire és hosszú ujjaira. A démon csak jegesen a szemébe nézett:

- Próbáld ki és megtudod!- a tűzdémonnak több se kellett, ököllel rontott a vele szemben állóra. De az könnyedén megállította az öklét:

- Ez minden? Nevetséges. A helyedben szégyelleném magamat, ha csak ilyen bénán tudnék ütni. Gyenge, mint a harmat. - közben nem engedte el a támadója öklét, így annak esélye sem volt arra, hogy esetleg kihátráljon, csak villámló szemekkel meredt rá. De a lány még nem fejezte be. - Megmutatom, mit kéne tudnod. - és azzal meglendítette a másik kezét, majd egy jól irányzott jobbegyenessel ellökte. A tűzdémon hosszú vájatot hagyott maga után a földön, ahogy hosszas szánkázás után végre megállt. Nemigen esett jól neki az ütés, talán egyetlen másik csapás sem érte még életében ilyen rosszul, hiszen nem számított ekkorára. Mikor azt mondta, hogy olyan kezekkel nem lehet nagyot ütni, azt tényleg úgy is gondolta, ezért érte felkészületlenül a bivalyerős ütés. De feltápászkodott és dühösen nézett ellenfelére. Az közönyösen nézett vissza rá. Nem várta meg, hogy Hiei kilihegje magát, egy szempillantás alatt előtte termett és egy hatalmas ütést mért a gyomrára.

- Uhh!- nyögte a fiú és egy fának csapódott. Feldühítette, hogy a démonlány bokszzsákként használja, ledobta a köpenyét és feldúltan indult feléje. Egyre haragosabban próbálta eltalálni, de az minduntalan kitért a támadásai elől. Sajnos egy lépéssel mindig a tűzdémon előtt járt, így az képtelen volt neki meglepetést okozni. Ennek ellenére még nem támadott, de tisztában volt a fölényével. Hiei is érezte, hogy a lány szinte csak játszik vele és ez még jobban felidegesítette. Kotono is úgy gondolta, ideje valami érdekeset vinni a harcba, vagy véget vetni annak, mert kezdett beleunni a szörny eredménytelen próbálkozásaiba. Tudta a módját, hogyan okozzon az ellenfelének egy igencsak kellemetlen meglepetést. A tűzdémon minden küzdelmében kínosan ügyelt arra, hogy ne érje semmilyen sérülés a jaganját és ha mást nem is, ezt mindig sikerült megvédenie még a legnehezebb ellenféllel szemben is. Koto viszont semmit nem tekintett szentnek, neki minden harcban csak a győzelem számított, így arcátlan módon nem félt az ellenfeleit testük bármely részén támadni. Őt se kímélték soha, tehát ha kellett pimaszul akár az ellenfele ágyékába is belerúgott, neki mindegy volt. Értette a módját, hogyan tegye figyelmetlenné a vele szemben lévőt. Most is ehhez folyamodott. Miközben Hiei támadásai elől tért ki, egyszer csak, mintha figyelmetlenségből adódna, szabadon hagyta a gyomrát. Remélte, hogy a fiúnak ez feltűnik. Nem kellett csalódnia, a tűzdémon kajánul elmosolyodott:

„Na most megkapod! Úgy tűnik mégse olyan tökéletes, mint amilyennek hiszi magát.”- és egy jól irányzott ütéssel a gyomrába vágott. Elégedetten nézett föl, hogy, mint azt ő elgondolta, lássa a lány döbbent tekintetét, ám e helyett a szokásos közömbös szempárral találta szemben magát. A démon mélyen a szemébe nézett majd hirtelen teljes erőből lefejelte a tűzdémont. Az felordított, miközben ismét hátracsúszott, de most állva marad. De iszonyatos fájdalmat érzett. A fejelés telibe találta a harmadik szemét. A kötés véres lett és kínzó fájdalom hasított a homlokába. A démonlány azonban könyörtelenül rárontott. Sorozta a fájdalomtól némiképp lebénult fiút, aki csak nyöszörgött az ütések alatt és vért köpködött. Egy idő után már nem bírta tovább. Nyögdécselve előrebukott. De a lány közelebb lépett és még mielőtt a válla mellett ellenfele a földre zuhant volna olyan közel lépett, hogy a saját testével meg tudja támasztani. De még mielőtt bárki azt gondolná, hogy ezt, puszta szeretetből, szánalomból, könyörületből, vagy bármi ehhez hasonlóból tette, rá kell ébresszük, hogy ilyesmiről szó sincs. Nagyon is fontos taktikai szerepe volt ennek a lépésnek. Kezét a fiú mellkasára tette és a szívéhez igen közel valósággal belemélyesztette ujjait a tüdejébe, véres sebet ejtve ott ezzel. A szörny ismét felnyögött és mivel a lány arrébb lépett, újra a föld felé bukott. De a démonnak még ez sem volt elég, egyetlen ujját Hiei álla alá téve felnyomta a teljesen erőtlen fiút úgy, hogy egy szemmagasságban legyenek. Ekkor a másik kezének egy jól irányzott ütésével elrepítette. A tűzdémon ismét hosszan végigcsúszott a földön, majd elterült. De nyögdécselve és kimerülten, de felült. A büszkesége nem bírta volna elviselni, ha ilyen megalázó vereséget szenvedne, ráadásul egy női harcostól. Végül lassan felállt.

- Ezt megkeserülöd!- lihegte gyűlölettel a hangjában Koto felé. - Eddig tied volt az előny, de ezt a támadást most nem fogod tudni kivédeni, legyél bármilyen gyors! Itt az ütéseid semmit sem fognak érni!- és ledobta a homlokáról a kötést és nekilátott, hogy a karján lévőtől is megszabaduljon.

- Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet? A jaganod sérült, és ha nem tévedek, arra támaszkodva idézed meg a sárkánygyíkodat. - vetette oda neki a démonlány jegesen.

- Miattam te ne aggódj! Én inkább a te testi épségedet félteném a helyedben!- sziszegte vissza. Közben letekerte a kötést és már fel is lobbant a fekete láng a kezében. - Na ezt éld túl, ha tudod!

- Hát, jó. Legyen, ahogy akarod. Játszunk élesben! Nem akartam egy magadfajta ellen ilyen drasztikus eszközökhöz folyamodni, de legyen!- és ő is nekilátott a karján lévő kötés leszedésének. A fiú érdeklődve figyelte, mit szándékozik tenni ellenfele. Az lendületesen megszabadult a kötéstől és ekkor Hieiben megállt az ütő.

- De hát ez… ez az enzatsken!- nézett döbbenten a lány karján kígyózó sárkány alakú kékes sebhelyre. - De ez nem olyan, mint az enyém… ez valahogy más… az nem lehet!

- De igen jól látod. - felelte a lány miközben ő is fellobbantott a tenyerében egy Hieiéhez hasonlatos lángot, de az övé inkább fehéres-kék volt. - Ennek is ugyanaz az alapja, mint a tiednek. Valaha ez is csak közönséges fekete sárkány volt, mint az, de időközben „eljegesedett”.

- De hát, hogyan?- a fiú még mindig nem tért magához a döbbenetből. Eddig azt sem tudta, hogy Koto tudja egyáltalán ezt a technikát, ráadásul úgy tűnik még ebben is jobb, mint ő. Igazán bosszantó!

- Tudod, az életem egy bizonyos szakaszában a Gleccser Fennsíkon vendégeskedtem. Itt jöttem rá, hogy mennyi kihasználatlan energia van azon a területen. Ha csak az ott lévő energiákat hívom segítségül, mivel az egy koncentráltabb terület, a sárkányom ereje lényegesen nagyobb lesz.

- Nem érdekel! Kezdjük!- kiáltotta Hiei és megindította támadását. - Csao enzats koko ryuu ha!

A lány is egy hasonló kiáltással kezdte meg az ellentámadást. A két sárkány a fekete és a jég egymásnak feszült. Mindketten igyekeztek elnyomni a másikat. Ha nem akarták, hogy a másik sárkánya felfalja őket, kénytelenek voltak egyre nagyobb energiát fektetni a sajátjukba. Így mindketten egyre nagyobb erőt fektettek be. Mindazonáltal nagyon élvezték a helyzetet, de valami furcsa érzés is a hatalmába kerítette őket. Mintha rettenetesen közel lettek volna egymáshoz. Nem tudták mi ez az érzés, de nem is érdekelte őket, egyszerűen csak élvezték a helyzetet.

A nagy energiák természetesen többi hősünk figyelmét sem kerülték el. A nyitott ajtóhoz rohantak.

- Ott meg mi történik?- nézett Yusuke a szirt felé. Hatalmas erők cikáztak az égbolton.

- Gondolod, hogy az ellenségeink?- jelent meg mellette Kuwabara.

- Nem. Ezek nem az ellenségeink. - csatlakozott hozzájuk Kurama. - Ez annál sokkal rosszabb. Ez Hiei és Koto.

- Hiei és Koto?- Urameshi meglepetten fordult barátja felé. - De hát miért?

- Ez már régóta várható volt. Ennek így kellett lenni. - lépett melléjük Genkai is.

- Akkor is! Mire várunk! Menjünk és állítsuk meg őket!- kiáltott a detektív és futásnak eredt, de még megjegyezte. - Tudtam, hogy utálják egymást, de hogy ennyire!- Kuwabara és Kurama követte. Így már nem hallhatták a Genkai mellé lépő Yukina hozzáfűznivalóját:

- Utálják? Ó, nem, szerintem épp ellenkezőleg!

- Én is így gondolom lányom. De ettől függetlenül ez nekik egy nehéz menet lesz.- és azzal Genkai visszament a házba. Yukina még egy ideg tekintetét a tomboló erőkre szegezte, majd ő is követte a mestert.

Eközben Hiei és Kotono teljesen kifáradtak az energiák egymásra eresztésében. De tudták, hogy aki előbb elengedi, az meghal. Hiei azonban már nem bírta tovább, néhány perccel később a sárkánya semmivé foszlott. Már várta, hogy az ellenfele jégsárkánya felfalja, ám nem történt semmi. Az a sárkány is eltűnt. A fiú fölemelte a fejét. A lány visszanézett rá.

„De hát miért hagyta abba? Megölhetett volna! Miért?”- Hieinek sehogy se fért a fejébe a dolog, de igazából Koto sem értette az okát a cselekedetének. Levegő után kapkodva néztek egymásra. Ekkor a fiú lassan, remegő lábakkal megindult a lány felé. Az nem mozdult, csak várta, hogy a vele szemben álló mire készül. De már nem voltak ellenfelek és ezt mindketten tudták. A tűzdémon nagyon közel a démonlányhoz megállt és mélyen a szemébe nézett. Közben Yusuke és társai is a közelbe értek. Mivel az energia elhalt, nehezebb dolguk volt, ha meg akarták találni a küzdő feleket. De Kurama néhány fa rejtekéből észrevette őket. Látta a forró tekintetváltást és azt, hogy Kotono és Hiei teste csaknem egymáshoz simul. Érdeklődve várta a folytatást. A démon és a szörny arca igencsak közeledett egymáshoz és ajkuk csaknem összeért, ám ekkor Yusukénak is feltűnt, hogy barátja igencsak néz valamit:

- Hé, Kurama, mit nézel annyira! Hagy nézzem én is!- a harsogó kiáltás kibillentette Hieit és Kotot is és villámgyorsan szétugrottak, így a detektív már semmit sem láthatott. Mindketten odapillantottak.

- Á, srácok! Csakhogy megvagytok! Örülök, hogy mindketten éltek! Nagyon aggódtunk ám! Remélem, többet nem csináltok ilyet, ugye?- Urameshi csak mondta-mondta, fel se tűnt neki, hogy milyen zavart pillantásokat vetnek mindketten Kurama felé. Tudták, hogy a fiú látta őket és ez egy kissé zavarba hozta a párost. De az egykori bandita diplomatikusan hallgatott.

- Na jó. Most, hogy tudjuk, mindenki jól van, menjünk vissza! Remélem már kész az ebéd! Farkaséhes vagyok!- kiabálta Yusuke és Kuwabarával együtt elindult. Kurama, Hiei és Kotono követték őket. A tűzdémon és a lány egész visszafelé vezető úton egymásra sem néztek. Az embertestbe bújt démon jókat derült rajtuk.

  Hiei és Kotono összecsapásának szerencsére nem lett tragikus vége. Ám a Sötétség Ura még mindig nagyban szervezkedik, és egyre közeledik a találkozás napja. Vajon milyen esélyekkel indulnak hőseink? Elég volt-e a kemény edzés? Nemsokára megtudjuk!

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.