Eljött hát a nagy nap. 3 hónapnyi kőkemény felkészülés után Yusuke és társai végre elindulnak, hogy farkasszemet nézzenek a Sötétség Urával, Senshivel és annak embereivel. Megbeszélték, hogy hajnalban a szirten találkoznak. A megbeszélt időre mindenki ott volt, ezúttal senki sem késett. Még Shizoru, Keyko, Botan és Yukina is eljött elbúcsúzni.

- Nem értem, mit kell ebből olyan nagy ügyet csinálni?- mondta kissé fennhéjázóan Urameshi. - Ez csak ugyanolyan, mint bármelyik küldetés. Oda se jöttetek el sírni-ríni.

- Olyan bunkó vagy Yusuke!- torkollta le Keyko. - Nemhogy örülnél! Tudd meg, hogy nekünk fontosak vagytok és aggódunk értetek! Éppen ezért szerettünk volna elbúcsúzni tőletek! Remélem nem túl nagy baj!

- Jó, jó persze, nem úgy értettem!- mentegetőzött a fiú. Bár Keyko és Yusuke az út hátralévő részében még jó néhány ehhez hasonló jelenetet rendeztek, amikor elérték a szirtet, a fiú barátnője feltűnően elcsendesedett. Egy ideig mindenki hallgatott és csak néztek egymásra. A hirtelen beállt csöndet detektívünk törte meg:

- Hát, úgy látom, mind itt vagyunk. De nekem még volna egy kérdésem: Hogyan jutunk át abba a dimenzióba, ahol ez a Senshi vagy ki van?

- Tényleg! Ez engem is érdekelne. Hogyan?- vakargatta a fejét Kuwabara.

- Úgy, hogy átjárót kell nyitni. - Kotono igencsak furcsán nézett rájuk, hogy még ezt sem tudják maguktól.

- Persze, értem, de hogyan? Mármint, hogy nyitunk átjárót?- Urameshi kérdőn pillantott a lányra.

- Nagy szellemi erejű tárgyak segítségével. - sóhajtotta a kérdezett.

- De honnan szerzünk ilyen tárgyakat?- értetlenkedett tovább a fiú.- Egyáltalán milyen tárgyakról van szó?

- Például erről itt.- és a démon kinyitotta a tenyerét. Abban egy fényes, kékes színű kő volt.

- Jól látom, hogy ez egy hirui kő?- nézett oda Kurama.

- Igen. - bólintott Koto. - A hótündéré.

- Nahát, köszönjük Yukina!- mosolygott a lányra Yusuke.

- Semmiség. Nagyon szívesen. - szerénykedett az.

- De tárgyakról beszéltél és nem tárgyról. Ez, pedig csak egy. - vetette közbe Hiei.

- Így van. - a démonlány ismét csak bólintott. - De ezt majd később. Ez a kő két vagy három személyt tud átvinni a dimenzióba. Jól gondoljátok meg, hogy ki-kivel megy, mert előfordulhat, hogy a szétszakadt csoport a dimenzió két különböző pontján fog landolni. Sőt ez elég valószínű.

- Hát akkor, szerintem…- kezdte Kuwabara, de Genkai közbevágott:

- Ne haragudjatok, hogy beleszólok, de szerintem taktikai alapon kéne megválasztani a csapatokat.

- Igen, mester. - helyeselte az ötletet Kurama. - Tehát, mit javasolsz?

-  Menjen együtt Kurama és Hiei, valamint a másik csoport pedig legyen a Yusuke, Kuwabara, Kotono hármas.

- De miért pont mi menjünk hárman?- akadékoskodott Urameshi.

- Azért, mert ez így a leglogikusabb, bolond kölyök!- szólta le a mestere. - Használd már a fejedet egy kicsit! Te vagy a csapat vezetője elvileg így kézenfekvő, hogy te mész azzal, aki a legjobban ismeri a dimenzió felépítését, és a leggyorsabban el tud vezetni a rendszer lelkéhez, azaz a Sötétség Urához. Kurama és Hiei majd biztosítja az utat, ahogy tudja. Kuwabarának meg jobb, ha veletek megy.

- Értem, értem, nem kell úgy kiakadni!- emelte föl a kezét megadóan a detektív.

- Akkor, azt hiszem, ideje elbúcsúznotok. - biccentett az idős mester. A lányok közelebb léptek. Keyko ekkor már nem tudta visszatartani a könnyeit. Sírva borult barátja nyakába:

- Nagyon vigyázz magadra kérlek! És minél hamarabb gyere vissza!

- Jól van, jól van! Amint tudok, jövök, megígérem. És lehetőleg megpróbálok egy darabban. - nyugtatgatta hősünk. Közben Shizoru is elköszönt az öccsétől:

- Menj kisöcsém! De szégyent ne hozz a családra! Vissza ne gyere, amíg egyetlen élő ellenség is van abban a dimenzióban! De ha meghalsz, rám ne számíts, a kassza üres, nincs pénz a temetésedre!

- Nahát, micsoda testvér vagy te! Nem is aggódsz értem, csak folyton szekálsz! De megállj, majd megmutatom neked! Azért is büszke leszel rám!- vágott vissza Kuwabara. - Megyek is inkább Yukina kisasszonyhoz! Ő legalább csöppnyi megértést mutat irányomba, nem úgy, mint a saját nővérem!- és arrébb is lépett. Shizoru csak megrántotta a vállát és cigarettára gyújtott, de közben azért halkan megjegyezte:

- Vigyázz magadra, Kazu!

Yukina, miközben a Kazuma testvérek meglehetősen sajátos módon búcsúzkodtak, ő félszegen állt mellettük. Ekkor feltűnt neki, hogy Hiei is csak áll ott karba tett kézzel, egy fának dőlve. Óvatosan megindult felé és mikor kellő távolságba ért halkan megszólította:

- Hiei úrfi, te nem búcsúzol el senkitől?- a fiú ráemelte a szemét:

- Ugyan minek? Úgyse hiányzok én senkinek.

- De. Nekem igen. - mondta a hótündér nagyon halkan.

- Tényleg?- a tűzdémon hitetlenkedve nézett rá.

- Igen. És szeretnék sok szerencsét kívánni az útra.

- Hát… ő… izé… szóval… kösz. - dadogta a szörny zavartan. Megkerülte a hótündért és menni készült, de az alacsony termetű lány utána kiáltott:

- Hiei úrfi, várj!- a fiú megtorpant és visszafordult. El sem tudta képzelni, mit akarhat még a húga, aki persze nem tudott a köztük lévő testvéri kapcsolatról. Ekkor olyasmi történt, amire a legmerészebb álmaiban sem gondolt: Yukina a nyakába ugrott:

- Nekem tényleg hiányozni fogsz Hiei úrfi! Sok szerencsét és minden jót! Tényleg tiszta szívből ezt kívánom!

- Hát… kösz. - Hiei teljesen elvörösödött. Esetlenül átfogta a lányt, de nem igazán tudta, mit is kéne most tennie. Kurama és Yusuke mosolyogva nézte a párost, Kuwabara azonban dühödt pillantásokat küldött Hiei felé. Szörnyen féltékeny volt a tűzdémonra. Yukina végül elengedte:

- Bocsánat. - pironkodott. - Nem akartalak kellemetlen helyzetbe hozni, de tudod, szeretek a közeledben lenni. Olyan, mintha megtalálnám a bátyámat egy pillanatra. De ne értsd félre, csak úgy tekintek rád, mintha az lennél, de persze tudom, hogy nem vagy az. Ennek ellenére nem bánod, ha te vagy a fogadott bátyám, ugye? Ez nem fog megváltozni, és ha egy nap megtalálom az igazit, ezt neki is el kell fogadnia, mert nekem onnantól kezdve két bátyám lesz! Úgy örülnék, ha csak egy kicsit is hasonlítana rád!

- Nos, azt hiszem, nekem mennem kell. Biztos mástól is el akarsz még búcsúzni.- és a fiú zavartan odébbállt, Yukina pedig Kuwabarától is elköszönt. Eközben Kurama is magányosan álldogált. Váltott ugyan pár szót Genkaial és Shizoruval, sőt úgy ahogy, még a könnyeivel küszködő Keykótól is elköszönt, de olyan igazi érzelmes búcsú, mint a többieknek, úgy tűnt nem adatott meg neki. Botan is tanácstalanul ácsingózott, miután nagy nehezen lehetősége adódott, hogy elköszönjön Yusukétól és Kuwabarától. Észrevette, hogy a Shuitsi Minaminoként az emberek között élő fiú is egyedül van. Mellélépett és így szólt:

- Kurama, te csak így egyedül?- elég ostobának érezte magát, miután ezt kimondta. „Micsoda hülyeségeket kérdezek, hát persze, hogy egyedül van! Látok itt még mást? Naná, hogy nem!”- de a megszólított csak bólintott:

- Igen.

- És nem bánod? Biztos szeretnél valakitől elbúcsúzni. - próbált valami értelmeset kinyögni a révész.

- Már elköszöntem a többiektől, csak még tőled nem. Bocsánat.

- Nem, semmi baj. Én kérek elnézést. Végül is az én dolgom lenne.

- Szerintem nem. Én megyek el, tehát úgy illenék, hogy én. Úgyhogy, akkor, szia! Érezd magad jól!

„Nem hagyhatom, hogy egyszerűen ennyi legyen. Még ki kell találnom valamit! Ez így olyan semmilyen!”- a lány lázasan törte a fejét, hogy mit is mondhatna. Ekkor, ahogy idegesen a zsebében matatott, hirtelen a kezébe akadt valami-„Hát, ez meg mi lehet?”- megnézte, mit tart a markában. -„De hiszen ez az a lánc, amit régóta kerestem! Még Koenma adta nekem, amikor révész lett belőlem! Az édesanyám hagyatéka, aki szintén révész volt! Ez lesz az, tudom már!”- újra felpillantott. Kurama már távozni készült, de Botan utánaszaladt:

- Kurama, Kurama! Csak egy percet még!- a fiú érdeklődve megfordult. A lány lihegve megállt előtte. - Kérlek, vidd ezt magaddal!- és felé nyújtotta az aranyláncot, amin egy medalion függött.

- Köszönöm, de mi ez?- emelte a szeme elé az egykori démon a láncot és kíváncsian vizsgálgatta.

- Az anyám hagyatéka. Akkor kaptam meg, amikor révész lettem. Még ő is az anyukájától kapta, amikor felavatták, sőt még az ő anyukája, meg az anyukája anyukája is és így tovább.

- Szóval ez valami családi hagyomány, ha nem tévedek. - vonta le a következtetést Kurama.

- Igen, olyasmi. - bólintott a lány.

- És biztos, hogy nekem akarod adni?- kérdőn pillantott rá.

- Igen, egészen. Ugye elfogadod? Ja, és még valami. A medált még soha senki nem tudta kinyitni. Kész legendák keringenek arról, hogy kinek a képe lehet benne. Azt mondják, aki kinyitja, az megtalálja az igazi, hamisítatlan és örök szerelmet. Nem tudom igaz-e, én próbálkoztam, de nekem nem sikerült. De te is nyugodtan kísérletezhetsz, ha van kedved…

- Persze. - Kurama enyhén felnevetett. - Nem nagyon hiszek az ilyesmiben, de ha lesz időm, majd megpróbálom. Na szia!- azzal eltette a láncot és elindult. Még intett egyet mielőtt csatlakozott a többiekhez.

- Szia. Minden jót. - mondta Botan maga elé, inkább csak magának. Még nézte a fiúk csoportját egy darabig, majd csatlakozott a többi lányhoz. Míg Keyko Yusuke vállán sírt, Kuwabara Yukinával bohóckodott, Botan pedig Kuramának adta a láncát, Kotono Hieihez lépett:

- Beszédem van veled. - jegesen a fiúra nézett. - Kövess!- a tűzdémon lassan ellépett a fától, aminek támaszkodott és a néhány méterrel arrébb megálló lány után ment.

- Mit akarsz?- kérdezte nem túl barátságosan.

- Szükségem van a hirui kövedre. - tért rögtön a tárgyra a démon.

- Tessék?

- Add ide a hirui kövedet!- és kinyújtotta a kezét.

- De honnan tudod?- döbbenten meredt Kotora.

- A származásodra célzol? A szagodról. - rántotta meg a vállát a démonlány. - De ideadnád végre? Annak a segítségével kell megnyitni a másik átjárót. - a szörny kelletlenül Kotono kezébe ejtette a követ:

- De Yukinának ne merd elmondani!- sziszegte a fogai között.

- Engem te ne fenyegess!- és azzal a démon távozott. Néhány perc múlva mindkét átjáró készen állt. Yusuke végignézett a társaságon:

- Hát akkor srácok, indulás!- a szipogó Keykohoz és társaihoz fordult.- Nektek meg minden jót! Jól viselkedjetek ám, míg odaleszünk! És fel a fejjel!- és vigyorogva elindult. A többiek követték. A detektív, Kuwabara és Kotono az egyik, Kurama és Hiei, pedig a másik átjárón ment. Amint beléptek, különös fény csapott fel, majd eltűntek. Már nem az emberek világában voltak. A Sötétség Urának dimenziójába kerültek.

  Kis csapatunk tehát elindult. De vajon mi vár hőseinkre eme dimenzióban? Milyen lesz egyáltalán? Ráadásul most már Senshi birodalmába kerültek. Milyen nehézségek várnak még rájuk és hogyan birkóznak meg vele? A következő fejezetből kiderül!

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés