Hiei rendületlenül szelte a folyosókat. Nem tudta pontosan hol keresse a Sötétség Urát és Kotonot, mindössze a megérzéseire hallgatott. Fejében azonban nyugtalanító gondolatok vertek tanyát.

   Tartott attól, hogy nem ér oda időben és Senshi már megtette, amit akart. De volt valami, amitől még ennél is jobban félt: attól, hogy amikor beront a terembe, egymás karjában fekve találja őket és ő csak egy ostoba vesztes lesz, aki totál feleslegesen törte magát. Mindezek ellenére továbbra sem adta fel, hogy megmenti a démonlányt.

Eközben a nagyteremben a Sötétség Ura és Kotono küzdött egymással az akaratuk érvényesítéséért. A férfi határozottan tartotta testközelben a lányt és már percek óta próbálta őt erőszakosan megcsókolni. Koto azonban nem hagyta magát, minden erejével tiltakozott. Senshi nyájasan ezt mondta neki, egészen a füléhez hajolva:

- Ugyan hagyd már ezt abba! Te is tudod, hogy semmi értelme. Előbb-utóbb úgyis elfogy az erőd! Teljesen felesleges megnehezítened!- a démonnak persze esze ágában sem volt átadni a testét Senshinek. Minden erejét megfeszítve igyekezett kiszabadulni annak szorításából. Néhány percnyi viaskodás után a Sötétség Urának sikerült a falhoz szorítania Kotonot. Megfogta az arcát, és maga felé fordította:

- Látod, hogy semmi értelme az ellenállásodnak?- arcán önelégült mosoly terült szét.- Ha tudnád, mióta várom ezt a pillanatot!- és győzelme teljes tudatában száját a démonéra akarta tapasztani. De a mindig élelmes Koto a létező legkézenfekvőbb dolgot tette. Mivel Senshi enyhén előre hajolt, hogy meg tudja csókolni, egy kicsit szabadabban tudta mozgatni a lábait. Nem is teketóriázott, kihasználva ezt, erőteljesen a férfi ágyékába rúgott.

- Ááá- ordított fel a fájdalomtól az.- Te ostoba szuka! Ezt még megkeserülöd!- és visszakézből egy hatalmasat lekevert a lánynak. Kotono az ütéstől a földre vágódott. Ebben a pillanatban lépett be a terembe Hiei. Még hallotta az előbbi ordítást és az ütést. Egy kicsit megnyugodott, hogy egyik félelme sem vált valóra, de azt is látta, hogy egyáltalán nem lesz könnyű dolga. Egyelőre azonban még sem Senshi, sem a démonlány nem vette észre a fiút. A Sötétség Ura vészjóslóan közeledett a még mindig a földön lévő lány felé, szemei sötéten villantak:

- Ezt megkeserülöd, te szuka!- Koto már várta, hogy a férfi lesújtson rá, ám ekkor váratlan dolog történt. Hirtelen egy alacsony, fekete köpenyes alak termett közöttük a semmiből:

- Ha csak egy ujjal is hozzá mersz nyúlni, megöllek!- sziszegte a mesternek és kivont kardját felé tartotta.

- Te meg mi a fenét keresel itt?- mordult rá a Sötétség Ura.- Takarodj az utamból, vagy meghalsz! Ne szólj bele abba, ami nem rád tartozik! Azt csinálok vele, amit akarok! Ő az enyém!

- Ahogy látom, még nem.- felelte Hiei.- És ha rajtam múlik nem is lesz az!

- Azt hiszem értem már, mit akarsz.- és kaján mosoly terült szét Senshi arcán.- Ha jól látom, ugyanazt, amit én, igaz? Hát legyen. Van számodra egy ajánlatom.

- Miről beszélsz?- nézett rá szikrázó szemmel a tűzdémon.

- Ugyan már, ne játszd meg magad!- jött az önelégült válasz.- Mindketten tudjuk, hogy te is őt akarod.- fejével a rókadémon felé bökött. – a fiú dühvel meredt rá.- Ne mondj semmit! Hiába tagadnád, úgyis tudom, hogy így van! Megértem, igazán szemrevaló kis szuka.

- Ne merd őt még egyszer így hívni, világos?- ordította Hiei.

- Na ugye megmondtam!- mondta erre a Sötétség Ura nyájasan.- De semmi gond. Tehát az alkum a következő: küzdj meg velem. Aki életben marad, természetesen azé lesz a lány.

- Rendben.- bólintott rá a fiú. Kotono, aki eddig nem vett részt a társalgásban, de felettébb idegesítette, hogy Senshi úgy beszél róla, mintha valami tárgy lenne, most telepatikusan kapcsolatba lépett a tűzdémonnal:

„Biztos vagy te ebben? Ki fog csinálni. Nincs esélyed ellene.”

„Szóval azt akarod, hogy hagyjalak itt? Megzavartam valamit talán? Ha igen, csak szólj, és itt sem vagyok!”

„Tényleg jobb lenne, ha elmennél. Ez nem a te dolgod. Feleslegesen ne ölesd meg magad!”- Hiei ekkor döbbenten a lány felé fordult.

„Csak nem aggódik értem?”- villant át az agyán.-„Nem, ez hülyeség! Biztos csak sértené a büszkeségét, ha érte harcolnék. Mindegy, akárhogy is, harcolni fogok és kész!”

Hiei azonban valójában nem járt messze az igazságtól. Koto maga sem igazán értette, mit érez. Újra elfogta ugyanaz a fojtó érzelem, mint az előbb, amikor látta az erdőben a gyakorlatilag haldokló fiút. Nem akarta, hogy meghaljon. De egyelőre még nem tudta megfogalmazni mit érez.

Eszébe jutott a múltkori találkozása a Sötétség Urával. Aznap nem tervezte, hogy otthagyja őt, a szolgálatát felmondva, de véleménye szerint csak a mester tehet róla, hogy végül mégis így lett. Éppúgy, mint bármely máskor, aznap is a szokásos jelentését akarta megtenni, de főnöke valami olyat tett, amit nem tűrhetett el. Lelki szemei előtt ismét lejátszódott a jelenet. Belépett az ajtón, ami döngve bezárult mögötte. Pontosan ebben a teremben történt. A trón előtt néhány lépéssel megállt.

- Jelents! Mi a helyzet az őrségben? Felkészítetted már őket a bevetésre?- kérdezte egy rideg hang.

- Igen. Készen állnak.- felelte ő.

- Ez nagyszerű. Mindig tudtam, hogy számíthatok rád. A sok féleszű között végre valaki, aki tud harcolni, és még gondolkodik is.- és olyat tett, amit azelőtt soha, felállt a trónról és szinte a közvetlen közelébe jött.- De van itt még valami.- ő akkor nem válaszolt erre semmit. Álmában sem gondolta volna azt, amit Senshi ezután tett. A férfi megsimogatta az arcát. Reflexszerűen elfordult.- Ugyan már, hagyd ezt! Te is tudod, hogy mi ketten milyen jól összeillünk! Gyönyörű vagy! Tudom, hogy éppúgy akarod te is, mint én! - ő ekkor hátrább lépett és jól érthetően ezt felelte:

- Nem. Ez nincs így. Nem akarok tőled semmit. Csak a másodtiszted vagyok és ennyi.- erre a Sötétség Ura fagyosan fölnevetett:

- Na persze! Ne tettesd magad naivnak! Éppolyan jól tudod, mint én, hogy nem a tehetségednek köszönheted azt, ahol most vagy! Csak nem képzeled, hogy ilyen befolyásos tisztet bíztam volna helyből bárkire! Az már csak plusz szerencse, hogy valamennyit értesz is hozzá!- ez olyan volt neki, mintha gyomorba vágták volna. Már megint csak ezért….! De Senshi nem hagyott neki időt. Akkor is ugyanúgy erőszakoskodott vele, mint most és kis híján sikerrel is járt, de valamilyen csoda következtében sikerült kitépnie magát a karjai közül és elrohanni. A mester utána kiáltott szavai még most is a fülében csengtek:

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés