Menekülés

Harry, miután tökéletesen tisztába jön érzéseivel, csúnya kritikát kap, amit hallva inkább menekülőre fogja, és elhagyja Angliát. De mehet bármilyen messzire, nem bújhat el eléggé, ha Piton a keresésére indul.

Nem tudom, mikor kezdődött, és azt se, hogyan. Egy nap azzal a felismeréssel találtam magam szemben, hogy beleszerettem a tanáromba. Ami még talán nem is lett volna olyan eget rengető dolog, ha az illető nem épp Piton lett volna. A végső csatára való felkészülés alatt megláthattam egy másik oldalát is, nem csak a hideg és gúnyos, kegyetlen tanárt. Aztán Voldemort meghalt, s többé nem kellett, hogy különórákra járjak hozzá. Persze, kezdetben örültem. Aztán, mintha egy lassan ható méreg dolgozott volna bennem, kezdtem érezni, hogy valami nem jó, valami hibádzik. És rájöttem, hogy hiányzik. Ő. Nem csak a foglalkozások, a tanításai, az órák… hanem Ő. Betudtam annak, hogy megszoktam a menetrendet, hogy órarendszerűen meg kellett jelennem nála. Aztán az egyik óráján rajta felejtettem a tekintettem, ami miatt túlforrt a főzetem, így dobhattam ki a fenébe. Persze, pontlevonással. És én morogva, zakatoló szívvel reménykedtem, hogy kapok büntetőmunkát is. De nem; mióta az a csúszómászó dög kimúlt, neki nem kellett játszania a gyűlölködő szerepét velem szemben. Anno pontot is többet vont volna le. De ekkor már csak épp annyit, amennyit a mardekáros diákjaitól. Ó, igen, merthogy már velük se kivételezett annyira. Picit persze igen, de minden házvezetőnek maga felé hajlik a keze… Vagy nem így van a mondás? Mindegy.

Aztán persze a R.A.V.A.Sz. vizsgák közeledtével arányosan fogyott a szabadidőnk is. Mégis egyre gyakrabban jutott az eszembe, túl gyakran. Tagadtam magam előtt is, hogy hiányzik. Elmondani persze nem mondtam senkinek. Nem őrültem meg. Még emlékeztem, hogy előző évben hogy gúnyolták Collint, mert belém szeretett. Épp elég figyelmet kaptam már életemben, nem vágytam többre. Pláne nem gúnyolódó, lenéző pillantásokat. Vernon bácsi annak idején egyszer nagyon kiakadt, mikor Londonban meglátott két pasit csókolózni. Nekem nem volt velük bajom, de akkor még cseppet sem érdekelt semmi ilyesmi. Viszont látva, hogy álltak itt ahhoz, hogy Collin „szeret”, hát, sajnáltam őt rendesen. Bár nem tudom, mi igaz a pletykákból, de még ha így is volt, nem érdemli meg senki, hogy az érzései miatt kritizálják. És én nem csak hogy egy pasi iránt éreztem hiányt, de épp… Épp az iránt, akit szinte mindenki utált. Szinte.

Két héttel a vizsgák előtt Hermione beköltözött a könyvtárba, és természetesnek vette, hogy Ronnal minket is magával ráncigáljon. Ott láttam meg őt egyszer a bájitalos részlegen. Épp egy főzethez kerestem valami útmutatót, amit Hermione említett, és az istenért se találtam. Ő látta a kétségbeesett pillantásom, és kérdőn megemelte a szemöldökét. Én pedig hosszú pillanatokra elvesztem a fekete szemében. A közelben valaki kicsit hangosabban vágta a földhöz a táskáját, mire én észhez tértem, és sikerült kinyögnöm, mi után nyomozok. Ő pedig egy laza mozdulattal a hátam mögötti polchoz nyúlt. A vállam felett. Olyan közel az arcomhoz, hogy éreztem az illatát, a hűvös talárja hívogatását, és mindezt úgy, hogy a tekintete nem eresztett. Aztán csak arra eszméltem, hogy a kezembe nyomta a lexikont, majd egy megszokott, apró, de gúnyos mosollyal levett magának egy másik könyvet, majd távozott.
Aztán vettem levegőt.
Kellett még pár perc, mire vissza tudtam menni a többiekhez.

Egy héttel a vizsgák előtt már pontosan tudtam, hogy Piton vonz engem, mint lepkét a fény. Pedig ő sötét volt. Mélységesen mély szemébe nézve minden alkalommal libabőrös lettem, és nem azért, mert fáztam. Sokkal inkább volt melegem.
Hermionét napok óta nem láttuk, kezdtünk aggódni, hogy előbb-utóbb ő maga is könyvvé válik, mert még az étkezéseknél sem láttuk az arcát.
Én pedig szépen lassan megőrültem. Nem és nem akartam belátni, hogy szerelmes vagyok. Tagadtam, mondván, nem ismerem ahhoz eléggé. Persze az apró hang, ami azt súgta, hogy mégis jobban ismerem, mint a többiek, nem számított. Az kevés, gondoltam, és megpróbáltam magam a zuhany hideg vizébe fojtani.

A vizsga napján megtaláltuk Hermionét, de Ron a kezébe nyomott egy könyvet, hogy takarja el az arcát, mert borzalmasan fest. Vagy valami gond volt vele, vagy egy félresikerült kaméleon-bűbáj hatása alatt volt. Hol fehér lett, mint a hó, hol olyan zöld, amit még egy mardekáros is megirigyelt volna, hol piros, ami viszont ment Ron hajához. Egyszer még lila is lett, amit hátba veregetéssel jutalmaztam. Mindenesetre lélegzett tovább.
Mindenki ronggyá izgulta magát. Én pedig azon kezdtem rágódni, hogy tán, ha már Malfoy is aggódik, nekem is kéne.
De túléltük. Túl voltunk a megmérettetéseken, és én gazdagabb lettem egy gondolattal. Valahol a bájitalvizsga végén, mikor Piton elégedetten nézett rám a munkám nézegetve, akkor tudtam. Tudtam, hogy szeretném még elégedettnek látni. Hogy velem legyen elégedett.

Aztán jött az, ami nem kellett volna. Megkönnyebbülésünkben, és örömünkben, hogy végre vége a sulinak, csomagoltunk, majd buliztunk. Ittunk. Sokat. Túl sokat. Valakinek az az észbontó ötlete támadt, hogy menjünk a Szükség Szobájába, és ott szórakozzunk. Amivel még nem is volt gond, de onnan visszamenni a hálókörleteinkbe részegen… Az már mutatványnak számított. Lassan ment, és túl hangosan. Beszélgettünk mindenféléről, és szóba került az is, ki mit akar elfelejteni ebből az iskolából, és a sokadik megszólaló után én benyögtem, hogy ki akarom verni Pitont a fejemből, mert túl sokat tartózkodik odabenn. Amiből persze röhögés lett, majd szurkálódás és piszkálódás. Seamus volt az első, aki megjegyezte, hogy nem gondolta volna, hogy a Kis Hős még a vonzalmával is különbözik a hétköznapi varázslótól, és hogy épp a legrémesebb borzalomba szeretek bele. Nevetett, és a falnak dőlve próbálta tartani a tempót, de én közben visszapörgettem a szavaim. Bántam, de az is biztos, hogy nem mondtam, hogy szerelmes vagyok. Mégis, elég volt ennyi a katasztrófához. Mondhattam utána már bármit. Próbálhattam én menteni magam, csak rosszabb lett.

És eljött a másnap; szabadságunk és poklom első napja. A hetedévesek, vizsgájuk után nem kötelesek az iskolában maradni, ha mégis, nem kötelesek órákra járni. Ha mégis, már nem kapnak jegyeket, nincs feleltetés. És én balga, boldogságomban úgy terveztem, igenis bemegyek még órákra. Hogy végre egyszer követelmények nélkül, nyugodt szívvel ülhessem végig őket, tudva, megtettem, amit kellett. Hermione persze támogatta az ötletem, mikor a reggeli felé tartottunk a lépcsőkön, csak rámutatott, hogy ez esetben azért nem ártana magammal vinnem a táskámat is. Fejbe csaptam magam és visszafordultam. A hálóban különös rend fogadott. Mind összepakoltunk a vizsgáink után, akkor még én is úgy voltam vele, hogy távozom. Útrakész ládámból elővettem az iskolatáskám, majd siettem a nagyterembe, hogy az első óra előtt azért ehessek. Aztán zavartan jöttem rá, kivel is lesz az első óra.

A nagyterembe érve azonban nem várt fogadtatásban volt részem. Amint beléptem, csend lett, és mindenki rám nézett. Tudtam, hogy baj van, csak még azt nem, hogy mi. Nem indultam tovább, csak álltam az ajtóban. Épp összeszedtem volna magam, mikor egy túl hangos hang a Mardekár asztalától megszólalt.
– Íme, a szerelmes Potter! Mindig tudtam, hogy nem vagy normális, de hogy épp Piton professzorba szeress bele… hát ezt nem gondoltam volna.

Pansy Parkinson hangját mindenki hallotta, én pedig el akartam süllyedni, eltűnni a szemek elől. És akkor, ott, rájöttem, hogy végre megtehetem. Tudom, hogy teljesen vörös voltam, és azt is, hogy iszonyatosan zakatolt a szívem. A barátaimra néztem. Hermione a fejét fogta fél kézzel, és a reggelijébe temetkezett. Akkor nem tudtam eldönteni, hogy a többiek viselkedése zavarja, vagy már nem képes ő sem a szemembe nézni. Később megtudtam, előbbi. Akkor csak reméltem, de nem kérdezhettem meg tőle. Ron teljesen vörös volt, és elfordította a fejét, mert valaki másra nézett, majd valamit suttogott is, mert mozgott a szája. Hát ennyi.

Szégyen a futás, de hasznos. Többé nem akartam ezeknek az embereknek a szeme elé kerülni. Megigazítottam a táskát a vállamon, és az igazgatóra néztem. Ő felállt, és villámló tekintettel pillantott Parkinsonra, majd sajnálkozva rám. A francba kívántam akkor. Még az idegesítő, csillogó szeme is jobb lett volna. Míg a szemembe nézett, már amennyire ilyen távolból lehet, biccentettem neki, ami inkább főhajtás volt. Aztán utoljára Pitonra pillantottam, aki csak engem nézett, és hol kérdést, hol zavart láttam rajta, de biztos csak képzelődtem. Neki mindig tökéletes az álarca.
Hátráltam egy lépést.
Ekkor már Piton is felállt.
Én viszont szépen lassan kihúztam a pálcámat a helyéről, majd egy néma Invitóval magamhoz hívtam a ládámat, s örültem, hogy össze volt csomagolva. Gyors léptekkel távoztam az egybegyűltek szeme elől, és pár lépéssel odébb jártam, mikor a ládám felbukkant, én pedig gyorsan belehajítottam a táskám, majd az egészet összezsugorítva a zsebembe tettem, és távoztam a kastélyból, majd a birtokról is.
Nem néztem hátra, csak egyszer, mielőtt hoppanáltam volna.

Miután mugli pénzre váltottam örökségem tetemes részét, egy mugli bankban helyeztem el azt, aztán elkaptam a Kóbor Grimbuszt, amivel egyenesen a reptérre mentem. Egy eldugott zugban visszanagyítottam a ládámat, mégse utazik az ember csomag nélkül. Azonban belegondoltam, mik is vannak benne, és hamarosan már egy komoly válogatás közepén voltam. Mégse kéne, hogy fiolákat és tőröket találjanak nálam. Mindent, amit kellett, levédtem avatatlan szemek elől, majd utánajártam, mikor jutok el leghamarabb Amerikába. Mentem volna én akár Kínába is, de mivel csak angolul tudok, nehezen értettem volna velük szót. Míg várakoztam, írtam egy-egy levelet Hermionénak, Ronnak és Dumbledore-nak. Pitonnak is, csak azt nem adtam fel.

A repülés furcsán idegesítő és egyben élményteli volt. Mindenképp teljesen más, mint seprűn.
Megérkezésem után egy taxiban kikötve kiderítettem, hova is érdemes mennem, ha szállodát keresek. Hát nem épp olcsó hotelt ajánlott a sofőr, de legalább nem is egy lepukkant romtelepet. Nem számított, csak addig szándékoztam ott maradni, míg nem találok megfelelő lakást.
Ami pedig elég hamar ment, mert a harmadik kinézett házat meglátva egyből beleszerettem, és meg is vettem.
Elég hamar berendezkedtem. A szomszédság jó volt, sőt! A bal oldali házban épp egy meleg pár lakott. Igazán üdítő jelenség voltak. Jobbról egy kedves idős hölgy, bámulatos virágokkal a kertjében.

Persze, felkerestem az itteni varázslóvilágot is, de álcáztam magam, mert nem szándékoztam feltűnést kelteni. Kicsit körbenéztem, de még csak nem is vettem semmit. Majd, gondoltam.
Szereztem munkát egy építkezésen, és lelkesen vetettem bele magam a munkába. Igazán örültek, mikor látták, hogy nem rettenek vissza sem a kemény munkától, sem a magaslati levegőtől. Pár hónapig jól megvoltam így, de aztán egyre jobban hiányzott a varázslóvilág. Az egyetlen „kapcsolatteremtés” csak akkor fordult elő, mikor egy bagoly meghozta a vizsgáim eredményét, majd nagy ritkán egy-egy levelet barátaimtól. A jegyeim miatt igazán nem volt miért szégyenkeznem.

Mielőtt azonban ismét beléptem volna az „enyéim” közé, tükörbe néztem. Sebhelyem azon nyomban eltűnt, mikor Voldemort meghalt, így azzal nem volt gondom. Az építkezés miatt szemüvegről kontaktlencsére váltottam, így az se volt már ismertetőjel. Kócos tincseim megnőttek, így hátul összekötve csinos kis lófarokba rendeztem. A munka miatt izmosabb is lettem picit. Persze előtte se voltam nyeszlett, hála a kviddicsnek, de akkor is látszott, hogy más lettem. Felnőttem picit. Hosszasan filóztam, hogy álcázzam-e magam, vagy kockáztassak, és így menjek varázslók közé. Megtettem. Csupán egy álnév kellett.
David Harry Black.

A New York-i varázsbankban kezdtem az utam, elvégre, ha köztük járok, szükségem van ismét a galleonokra is. Aztán csak sétálgattam az ottani bevásárló utcán, ami hatalmas volt, és roppant hosszú. Néha betértem egy-egy üzletbe, de kezdetben nem vásároltam semmit. Aztán néhány hét múlva már azon gondolkoztam, hogy talán veszek egy házat a varázslók közt is.
Hamarosan pedig megtettem. Egy csinos kis kertes ház, amit senki nem zavart. Se szomszéd, se senki.

Persze, még mindig az építkezésen dolgoztam, és leginkább a muglik közt éltem, de szabadidőm egyre több részét töltöttem „otthon”, ahol az lehettem, aki vagyok. Egy nézelődős utam során találtam az álláshirdetést, hogy a helyi patikába eladó kéne, így bementem az üzletbe, és egy igazán kedves öregúrral néztem szembe. Elbeszélgettünk, és bevallottam azt is, hogy nem értek túl jó a bájitalokhoz, de ő csak mosolyogva legyintett, hogy nem számít, ő főz, én eladok. Megegyeztünk.

A következő lépés az volt, hogy felmondtam az építkezésen. Társaim szomorúan búcsúztattak, és még bulit is tartottunk.

Az eladás igazán jól ment. Gyorsan megtanultam, hogy mit hol találok, és lassan a törzsvásárlókat is megjegyeztem. Néha vigyorogva arra gondoltam, hogy Piton kitérne a hitéből, ha megtudná, hol dolgozom. A vigyor aztán lekonyult, és én szomorúan, fájó szívvel gondoltam az első férfira, akit szerettem. Azóta se senki mást. Csak Őt.
Michael, a főnököm, mindig egy mindent tudó mosollyal reagált a szomorúságomra, és olyankor eszembe jutott Dumbledore. Időnként megpaskolta a vállam, és azt mondta, az idő mindent megold. Hittem neki, noha az idő múlt, de az én érzéseim nem. Pedig próbálkoztam ismerkedni. Hiába.

Mich és én hamarosan igazán jó barátok lettünk, és mindeközben észrevétlenül tanítani kezdett. Egy kis információ erről, egy kicsi arról, és én megjegyeztem, mert érdekelt, és mert amúgy is hasznosak voltak.

A nagy szökésem évfordulóján, miután bezártam az üzletet, egy üveg itallal házikóm magányába bújtam. Totál részegen és teljes önsajnálatban fetrengve az se érdekelt, hogy tulajdonképp szuper életem van. Van munkám, pénzem, és egy gondoskodó barátom is, akinek hálát rebegtem másnap a másnapossági főzetért, amit küldött. Nem tudom, honnan tudta, hogy kell, de nem is számított.
Ezek után jött a nagy leleplezés.

Mich egy nyugodt szerdai nap után feltette a nagy kérdést.
– Mikor fogsz méltónak tartani rá, hogy elmondd, ki is vagy, David Harry Black?

Tátott szájjal meredtem rá, és a kezemben tartott seprűmbe kapaszkodtam, amivel haza készültem menni.

– Hogy? – nyögtem ki végül, de nem tudom, mit értett meg belőle.

– Nem bízol bennem?

– Dehogynem! De… Miből gondolod, hogy én… – Nem tudom, hogy folytattam volna, de a szavamba vágott.

– Harry Potter – mondta egyszerűen, és én köpni-nyelni nem tudtam. – Lehet, hogy sokat változtál, de a zöld szemedet már az első nap felismertem.

– De hát… Ó, Merlin! – nyögtem, majd lerogytam a székre a pult mögött, és onnantól nem volt megállás.

Beszámoltam neki a szökésemről, majd nehezen, de az okáról is. Meglepetésemre nem csak megértést kaptam; mint kiderült, ő maga is a saját neméhez vonzódott anno. Mára már öregnek tartja magát hozzá. Így már érthető volt, miért nincs családja. Furcsállva vettem észre, hogy annak ellenére, hogy „egyesek” mennyire utálják és ellenzik a homoszexualitást, milyen sokan is vannak, akik a saját nemükhöz vonzódnak. Vagy csak én botlom beléjük?
Az egész beszélgetésnek egy hátránya volt; lelkesen kezdett nekem párt keresni, ami igazán aranyos dolog volt; kezdetben. Aztán idegesítő lett, és én kétségbeesetten könyörögtem neki, hogy ne tovább. Megtette. Hiába volt minden találka, minden próbálkozás, a második randiig alig jutott el valaki, annál tovább viszont senki. Hiába volt minden. Mindenkiben Őt kerestem.

Egy hónappal később, mikor hétfőn reggel kinyitottam az üzletet, főnököm-barátom egyből magamra hagyott, mert rengeteg megrendelést kellett teljesítenie. Én rendezkedtem picit, majd fogadtam az egyik beszállítót, aki a gyógynövényeket hozza nekünk. Épp távozott, és én hallottam, ahogy az ajtó feletti csengő csilingel, miközben hátrafelé tartottam, hogy a raktárban letegyem a növényeket. Még szétpakoltam őket, úgy, ahogy Mich szereti, majd visszamentem a pulthoz. A lábam viszont földbe gyökerezett azon nyomban.

Ott áll velem szemben Ő. Ő maga, Perselus Piton.
Elállt a lélegzetem, és fogalmam sem volt, hogy ismét csak álmodozom, vagy a valóságot látom. Ő közelebb lépett a pulthoz, miközben szinte tanulmányozott. Végigmért, már amennyire a pult engedte, aztán ismét a szemembe nézett, és egy féloldalas mosolyra húzta a száját.

– Jó reggelt, Potter!

Nem válaszoltam, mert nem tudtam kinyögni semmit, csak bámultam, és megkövülten ácsorogtam. Az első gondolatom, hogy milyen jól néz ki, a második követte: Menekülni!

– David! Megjött már Frank a növényekkel? Kéne egy kis… – Mich ekkor került elő a hátam mögül, és megakadásának nyilván az volt az oka, hogy meglátott minket, ahogy egymást bámultuk. – Jó reggelt, uram! – mondta Pitonnak, aki viszonozta a köszöntést.

Azalatt, míg nem rám nézett, végre összekapartam magam kicsit. Hátat fordítottam neki, és a raktár felé intettem.

– Minden ott van, amit kértünk – mondtam halkan, és túl rekedt voltam ahhoz, hogy akár én felismerjem a saját hangom.

Mich biccentett, és ment dolgára, én pedig nem mertem megfordulni.
Féltem, hogy még mindig ott lesz. Féltem, hogy már nem lesz ott.

– Megleptél – hallottam meg a hangját, amitől egyszerre borzongtam meg és ugrottam picit ijedtemben. – Egy patika? És még áll a ház – gúnyolódott, és lehunytam a szemem, hogy kifundáljam, mit is kéne tennem, mondanom. Végül megfordultam.
– Miben… Mit tehetek önért, uram? – kérdeztem, de nem mertem újra ránézni. Gondoltam, hátha csak nyaral, és vásárolgat. Ki tudja… ez esetben kiszolgálom, és már itt sincs.

– Hm – mondta, majd még közelebb lépett, és lazán a pultra könyökölve hajolt felém. Hiába néztem inkább a padlót, pontosan tudtam, mit csinál. Minden érzékem rá volt hangolva. Aztán kinyújtotta a kezét, és az állam alá nyúlva felemelte a fejem. – Kezdetnek megteszi, ha a szemembe nézel – kezdte halkan, bársonyos hangon, és én kénytelen voltam szót fogadni. – Aztán elárulhatnád, mikor végzel.

Ha azt hittem, eddig gyorsan vert a szívem, tévedtem. Azok a fekete szemek válaszra várva fürkésztek, és hallottam a saját zihálásom.

– Én… Én… Miért? – kérdeztem válasz helyett.

– Mert szeretnék veled beszélni, de aligha itt és most kéne ezt megejteni.

– Aha – bólintottam aprót, és szinte vártam, hogy belém kössön szókincsem és értelmi szintem kifogásolva, de nem tette. – Ötkor végzek.

– Rendben – egyenesedett fel, majd egy gúnyos mosollyal lépett hátrébb. – Szedd össze magad, mielőtt kárt tennél valamiben – tette hozzá, majd egy biccentés után távozott.

Órák múlva se tudtam volna megmondani, hogy ott volt-e, vagy csak álmodtam. Úgy szolgáltam ki a vevőket, hogy egész máshol jártam, de szerencsére volt már annyi rutinom, hogy nem okoztam gondot. Plátói szerelmem álomkép mivoltáról alkotott kérdésemet Mich válaszolta meg, mikor végzett az aznapra beosztott bájitalokkal, és mindent tudó mosolyából hatalmas vigyor lett, majd megjegyezte, hogy úgy fest, Piton még a világ végén is képes lenne megtalálni engem.

Dunsztom sincs, hogy lett vége a munkaidőnek, de egyszer csak ott álltam az üzlet előtt, és barátom a kezembe nyomott egy fiolát, majd búcsút intett.
Percekbe telt, mire felfogtam, hogy a kapott nyugattó csak akkor hat, ha megiszom. És én felhajtottam, mert biztos voltam benne, hogy csak jól jöhet.

A következő pillanatban már egy jól ismert hang ugrasztott meg.

– Tudod, nem volt egyszerű rád találni.

Megfordulva a szemébe nézhettem ismét, és bájital ide, vagy oda, én nem éreztem magam nyugodtnak.

– Mit akar tőlem? – kérdeztem cseppet se kedvesen.

– Beszélni veled. Esetleg elmehetnénk hozzád, ott nyilván nem zavar meg minket senki… David – hangsúlyozta álnevem, ahogy egy közelben elhaladó nőre pillantott.

– Rendben – mondtam egy biccentéssel, majd felé nyújtottam kissé reszkető kezem, amit ő meg is fogott.

A társas hoppanálás ezúttal sem volt kellemes élmény, de hamar túltettem magam rajta. Valószínűsítettem, hogy a gyomrom egész más miatt állt görcsbe. Házam nyugodt nappalijába érve intettem neki, hogy üljön le, és még volt annyi eszem, hogy teával kínáljam. Az első kortyok után letette a csészéjét, és ismét fürkészően nézett végig rajtam.

– Miért menekültél el? – kérdezi, és most nem tudok kivenni hangjából se gúnyt, se szemrehányást. Néha a különóráin is előfordult, hogy normális hangot használt velem szemben.

– Miért maradtam volna? – kérdeztem egy horkantással, miközben karba tettem kezem és hátradőltem a fotelomban.

– Sosem érdekelt mások véleménye. Most miért?

– Az iskolából hátralévő pár napot nem azzal akartam tölteni, hogy hallgassam mások gúnyolását, hogy milyen abnormális vagyok. A ládám össze volt pakolva, így fogtam magam, és eljöttem.

– És a barátaid?

– Mindketten kaptak egy levelet, mielőtt elhagytam az országot. Dumbledore professzor is.
Pár percig a csészéjébe bámul, és elgondolkodva lötyögteti, majd sóhajtva felhajtja.

– Csodálkoztam, hogy miattuk sem kerültél végül elő.

– Tudták, hogy mit teszek. Azóta is levelezek Hermionéval. Ron… ő is ír néha, de nem az erőssége.

– Albus nekem csak annyit mondott, hogy külföldön próbálsz szerencsét.

– Senkinek se mondtam el, hogy hol vagyok pontosan. Úgyhogy igazán érdekelne, hogy maga hogy talált meg. És legfőképp, miért? – kérdeztem a szemét figyelve. Sose unnám meg nézni. Hosszú hónapok óta akkor is látom, ha becsukom a szemem, de élőben egész más. Elsöprő, felemelő, magával ragadó…

– Otthagytam a tanítást. – Ugyan miért is válaszolna a kérdésemre? Az túl egyszerű lenne. Várakozón néztem rá, de nem folytatta.

– És kilépve a birtokról egyszer csak itt találta magát? Mert azt kétlem.

Apró mosoly jelent meg az ajkán, de hamar el is tüntette, pedig nekem tetszett.

– Mielőtt a Roxfortba érkeztél volna, megesküdtem, hogy megvédelek. És ezt be is tartottam, amennyire csak tudtam. Egy éve viszont te véget vetettél ennek, mert minden további nélkül elmentél, és semmit nem tudtunk rólad. Granger pedig nem volt hajlandó elárulni semmit. – Fintorát látva szinte magam előtt láttam az én kitartó és makacs barátnőm, ahogy szembeszáll a magasságos és tisztelt bájitalmesterrel. – Tudni akartam, mi van veled.

Jó egy percig csak bámultam rá, mert nem igazán hittek neki. Csak azért keresett volna fel, hogy megnézze, egyben vagyok-e? Ugyan! Ő Perselus Piton. Bármit is érzek iránta, azért nem felejtettem el, hogy ki és mi ő.

– Nos… Mint látja, jól vagyok, élek, egészségesen, és van munkám is.

– Ó igen. A patika. – Valószínűleg azért éreztem a szavait tématerelésnek, mert az is. – Tényleg meglepődtem. Hogy jutott eszedbe épp ott dolgozni?

– Hogy talált meg? – kérdeztem, hogy tudja, nem tágítok, míg nem válaszol.

– Kapcsolatok, kis legilimencia itt-ott… Mr. Shunpike-tól… – Kérdő tekintetemre másképp folytatta. – Stantől, a Kóbor Grimbusz kalauzától megtudtam, hogy a reptérre vittek. Ott pedig jó pár napba telt, hogy kiderítsem, Amerikába jöttél. Azt kideríteni, hogy pontosan hova mentél, már nehezebb feladatnak tűnt. De itt kezdtem, mert itt landolt a géped, gondoltam, hátha nem mentél messzire. Pár ember emlékében pedig megtaláltam egy feketehajú, zöldszemű fiatalember képét. Persze, Harry Potterről senki nem tudott. David Harry Black?

– Kellett egy név – vontam vállat. – A muglik közt még a saját nevemmel dolgoztam, de mikor visszatértem a varázslók közé, nem akartam a nevemet felfedni.

– Mugliknál dolgoztál? – lepődött meg.

– Egy építkezésen. Pár hónapig ott voltam, és aztán láttam meg, hogy eladót keresnek egy varázspatikában.

– És az üzlet nem szenvedett még kárt?

– Bármilyen meglepő, még tanultam is. Mich sokszor magyaráz egy-egy dologgal kapcsolatban. Ha másért nem, csak hogy beszélhessen. És jól elvagyok ott. Szeretem csinálni.

– Mindig tudsz meglepetést okozni – mondta halkan.

– Miért keresett meg? – kérdeztem, mert még mindig nem tudtam mindent.

– Mondtam…

– Ugye, nem várja, hogy elhiggyem, pusztán a jólétem után érdeklődik? Mit akar? Esetleg Dumbledore professzor küldte?

– Nem.

– Akkor? – faggattam előredőlve és a térdeimre könyököve.

Nem válaszolt, csak elfordította a fejét. Mikor visszanézett rám, és ismét végigmért, egy apró szájrándulást láttam meg, amit nem vettem jó néven. Felpattantam, és a teáskészletet magam előtt lebegtetve a konyha felé indultam. Nem kap több teát, ha így viselkedik.

– Nézze, ha csak azért jött, hogy lásson, már mehet, ha pedig gúnyolódni és kinevetni akar a múltban történtek miatt, hát nem vagyok rá kíváncsi.

Épp csak letettem a mosatlant, amikor meghallottam magam mögött a lépteit.

– Igaz? – Mély hangja kissé rekedt volt. Megpördültem, és szembenéztem vele.

– Mi? – kérdeztem vissza, és csak egy dologra tudtam gondolni, de nem hittem, hogy ő is arra érti.

– Igaz? – kérdezte ismét, miközben közelebb lépett. – Amit ott a nagyteremben Parkinson mondott… Igaz?

Nem tudtam neki válaszolni, gondolkodni se nagyon. Nem tudtam, mit akart. Kiszedni a választ belőlem, aztán kigúnyolni?

– Hagyjon engem békén! – vágtam hozzá, majd sietve távoztam volna, és még csak az se érdekelt, hogy én vagyok otthon. De nem tudtam, mert mikor mellé értem, megragadott, a pultnak taszított, és két karja közé zárva találtam magam. Nem ért hozzám, de olyan közel volt, hogy alig kaptam levegőt. – Menjen innen! Hagyjon engem békén!

– Csak válaszolj a kérdésre… Kérlek – súgta az utolsó szót, és a mellkasáról ismét a szemébe néztem meglepetten. Nem kellett volna. Onnantól kezdve nem volt menekvés. Habár nem ért hozzám, de a pillantásával fogvatartott. – Igaz?

– Mit számít ez? Egyáltalán, minek jött utánam emiatt? – kérdeztem, de hangom elhalt, ahogy közelebb simult hozzám, majd egyik kezével átkarolt. Levegő volt, nincs, szívverésem eszement módjára zakatolt. Másik kezével megsimította az arcélem, majd a hajamba túrt. Kivette belőle a gumit, ami összefogta tincseim, majd ujjaival végigfésült köztük, hogy aztán visszatérve megtartson a tarkómnál fogva. Azt hiszem, ő már ott tudta a választ.

– Válaszolj – lehelte, és én semmi mást nem láttam a szemén kívül.

Azt hiszem, egy aprót bólinthattam, mert egy elégedett tekintetet kaptam. Úgy véltem, mosolyog is, és látni akartam; erőnek erejével elszakítottam a tekintetem, hogy az ajkaira figyelhessek. Mire felfogtam, mit látok, ő már megcsókolt. Puhán és finoman kóstolgatott, én pedig megkövültem, és még reagálni se tudtam. De amikor a nyelve végigsimított az alsó ajkamon, végre levegő után kaptam, és csukott szemmel adtam át magam neki. Tegyen velem, amit akar. Fogalmam sincs, meddig is álltunk ott, és meddig kóstolgattuk még egymást, de mikor elhúzódott tőlem, már naplemente lehetett. A szemében viszont egész más fényt láttam. A lángokat, amik értem égtek. Levegő után kapkodva kapaszkodtunk egymásba, és inkább vállaltam volna a fulladásos halált, csak csókoljon meg ismét. Nem kellett kérnem, megtette anélkül, ám csalódottságomra csak egy apró puszi volt, és én hiába kaptam utána. Ezzel csak azt értem el, hogy elégedettem, kissé gúnyosan mosolyogjon le rám.

– Ostoba griffendéles – súgta olyan hanglejtéssel, hogy életemben most először cseppet sem éreztem sértésnek. – Ha csak egy kicsit maradtál volna még a Roxfortban aznap… akkor ezt már egy éve megtehettük volna.

Szólni nem tudtam, csak a könnyeket éreztem a szememben, de nem voltam hajlandó elengedni őket. A vállába temettem az arcom. Nem mertem belegondolni, mit is jelentenek a szavai. Végül csak összeszedtem magam, és megköszörültem a torkom, bár nem sokat segített.

– Azt hittem, éppúgy kigúnyolna.

– Eszem ágában sem volt. Akkorra már egy éve képtelen voltam kiverni téged a fejemből. Az utolsó hetek voltak a legrosszabbak. Erre, mikor már azt hittem, hogy végre szabadon eléd állhatok… te elmenekülsz. Mikor meghallottam Parkinson hangját aznap… Nem mertem elhinni. Biztosra vettem, hogy az is csak egy újabb pletyka, egy gonosz kis játék. De aztán persze nem tudhattam biztosra semmit. Mert te eltűntél, és mástól nem kaphattam választ. Nekem pedig nem maradt más, mint hogy őrlődjek. Nem csak én kerestelek, hanem a sajtó és a minisztérium is. Reméltem, imádkoztam, hogy megtaláljanak, hogy végre a kezeim közé kaparinthassalak, és neked szegezhessem a kérdést. De eredmény nem volt, Albus még csak nem is volt hajlandó keresni, így nekem kellett lépnem. Apránként jutottam nyomra, és ez az egy év borzalmasan telt. – Kicsit megszorított, és a nyakamba puszilt. – Ostoba, ostoba kölyök. Tenni fogok róla, hogy többé ne szökhess el előlem…

Csak hallgattam és hallgattam azt a mély és borzongató, simogató hangját, és nem tudtam megállítani két kis könnycseppet. Egy elvesztegetett év. Egy éve a karjaiban lehettem volna.
Én hülye.

Aztán valami halk sajnálat-kifejezés után felnéztem rá, és ő ismét megcsókolt. Hogy mennyi idő alatt és hogyan jutottunk el az ágyamig, azt nem tudom. De azt igen, hogy a hűvös takaró bántóan simult alattam, míg ő egész testével betakart. Hosszú ideig csak feküdtünk; ölelt, és én kapaszkodtam belé. Apró csókok közt beszélgettünk. Kifaggatott, hogy mi minden történt velem, és ő is mesélt.

Nem tudom, mikor aludtam el, de a cirógatására emlékszem.

És most itt vagyok, valamikor korán reggel arra ébredve, hogy még mindig a karjaiban tart. Pár pillanat alatt felmértem, hogy ő is, és én is csupán egyetlen alsóban fekszünk. A hátamhoz simulva szuszog a nyakamba. Picit megfeszültem először, mire a mellkasomat átfogó karja megmozdult, és simogatva döntött hátrébb magához. Én persze hagytam, és sóhajtva, csukott szemmel élveztem a közelségét. Azóta is. Mindeközben piszkosul kíváncsi vagyok rá, hogy hogyan is nézhet ki a talárja nélkül. Amit érzek, az tetszik…

– Garantálom, hogy kitalálok valami kegyetlen büntetést, ha most menekülni próbálsz – morogja álmos hangon, és én vigyorogva fordulok a hátamra.

– A fürdőszobáig se mehetek ki? – nézek rá, mire ő kinyitja a szemét, és a vállamhoz hajolva belém harap egy picit.

– De. De ha nem jössz ki záros határidőn belül, kénytelen leszek utánad menni.

– Aha. Értem – vigyorgok még mindig, majd egy apró csókot lopok tőle, és kislisszolok az ágyból, amíg még megtehetem.

A fürdőben aztán elvégzem sürgősebb dolgaim, majd hallom, hogy motoszkál odakinn, így egy huncut mosollyal a zuhany alá állok. Épp csak átázik a hajam a víz alatt, mikor hallom, hogy belép. A zuhanyfülke falán át csak az alakját látom és a fekete haját, így tudom, hogy merre jár. Pár perccel később aztán, mikor épp kimosom a hajamból a sampont, elhúzza a falat, és belép mögém. Nem fordulok meg, mert nem merek, pedig az estéről még őrzöm a biztonságot és kényelmet, amit nyújtott nekem. A hátamhoz simul, és átkarolja a derekam. Egyik keze a mellkasomra, másik a hasamra siklik. A szája pedig a nyakamon.

– Lejárt az időd – mormolja a fülcimpámat simítva az ajkaival.

– Nem mondtad, meddig maradhatok távol – sóhajtom.

– Nem. De az lejárt. Esetleg zavarok? – kérdi, miközben szorosan magához húz, majd a nyakamba harap.

Felszisszenek picit, de nem válaszolok, mert elveszi az eszem is. Mindkét keze vándorútra indul és én remegek a simogatása alatt. Mindenhol megérint, ahol csak ér, majd megfordít, és a csempének dönt. Mire én is megnézhetném őt magamnak, már hozzám simul és megcsókol. Aztán a nyakam veszi célba, majd a vállaim, én pedig csak zihálok és kapaszkodok belé. Hamarosan már nyöszörögve hozom tudomására, hogy mennyire vágyom rá, és megesküszöm, hogy szétszedem őt, ha nem tesz végre valamit.
Ő viszont kínoz. Mosdatni engem, és nem hagyja ki a legfontosabb részeket sem, azonban nem is időzik el túl olyan sokáig, hogy belemerülhessek az élvezetbe. Magamhoz akarom rántani, hogy ha már ő nem tesz valamit, akkor majd én, de gonosz kis mosolya mellett neki az ereje is megvan még, így tartja magát. Végül csalódottan-háborogva nyögök, mikor elzárja a vizet és kihúz a zuhany alól. A törölközőm után nézek, de ő két pálcalendítéssel megszárít minket.

Szólásra nyitnám a szám, de egy nyekkenés lesz belőle, mikor maga után rángat a szobámba, és újabb, mikor az ágyamra lök és én a hátamon landolok. Várom, hogy egyből fölém simuljon, de nem teszi, áll az ágy mellett, és engem néz. Szinte tanulmányoz, mintha felmérné, melyik porcikámmal hogy kell majd bánnia. És én keményen küzdök a vágyammal, és pirulok a figyelme alatt. De aztán úgy fest, megkönyörül rajtam. Egy egész picit. Mert megcsókol, csak hogy aztán újabb kínzó percekkel ajándékozzon meg. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen lesz vele lenni. Minden, amit tesz, mélyen belém ivódik, és soha, de soha nem fogom elfelejteni.

Később, a reggeli mellett képtelen vagyok levakarni a vigyort a fejemről. Ő párszor megcsóválja a fejét, de pontosan tudom, milyen elégedett. Miután mindketten felöltözünk, a patikához hoppanálunk, épp, mikor Mich kinyitja azt. Széles jókedvvel fogad minket, és mikor beérünk, vállon vereget, majd munkára fog minket. Ó igen, Perselust is, nem csak engem. Persze, ő is örömmel áll be bájitalokat főzni, és így hamarabb készülnek el jó pár főzettel. Én pedig sose látott jókedvvel szolgálom ki a vevőket.

Soha többé nem akarok megszökni, ha Ő velem van. Mindegy, mit hoz a sors.
Ha menekülni támad kedvem, hát a karjaiba menekülök.



Vége

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés