SNARRY! Mint már annyiszor, ebben a kis szösszenetben is sok minden másképp van, mint az ugye lenne. Hetedév, év vége. A két főhős közelebb kerül egymáshoz. Vagy mégse? A szösszenetben nem csak a válasz, hanem egyéb kérdések is vannak.

Ki ölte meg Voldemortot?

Albus Dumbledore és Perselus Piton döbbenten meredtek egymásra az igazgató irodájában. Aztán a bájitalmester levegő és a bal alkarja után kapott. Feltűrte a talárja ujját, hogy lássa a Sötét Jegyet. De az nem volt ott. Ismét főnöke szemébe nézett.

– Lehetetlen – suttogta.

– Pedig ez áll a levélben is. Frissen írt aurori jelentés, hogy valaki elküldte nekik Voldemort holttestét. Valaki megölte.

– Albus, ennek utána kell járnod!

– Azt is teszem – indult azonnal a férfi a kandallója felé, és hamarosan már ott sem volt.

Piton pedig gondolataiba és felkavarodott érzéseibe merülve vette az irányt a pince felé. Menet közben épp ezért figyelmetlenül belebotlott Potterbe.

– Mi a… Potter, nem tud vigyázni? – kérdezte, de aztán második pillantásra feltűnt neki, hogy a fiú is hasonlóan zavart, mint ő, és az ütközés után nem csak hátrébb lépett, de idegesen igazgatta a haját a homloka előtt.

– Sajnálom, Piton professzor – motyogta.

Ez a mondat még gyanúsabb volt. A következő pillanatban már közvetlenül a fiú előtt állt, bal kezével megragadta a fiú állát, míg a jobbal a fekete tincsekbe túrt, hogy a homloka láthatóvá váljon. Nem volt villám alakú heg.

– Potter… – súgta halkan, éppúgy, mikor saját jegye hiányát fedezte fel. Aztán hosszú pillanatokig csak a zöld szemeket látta, amit most nem takart szemüveg. Megköszörülte a torkát. – Látom, Poppy átadta a bájitalt a szemére.

– Igen, köszönöm – válaszolta a fiú zavartan, mert a férfi még mindig nem tágított, és mindkét keze rajta volt. Sőt, mi több, a tincsei közt lévő ujjak megmozdultak, mintha csak megcirógatta volna a férfi. És annyira jó volt! Egy pillanatra be kellett csuknia szemét, mire a férfi megköszörülte a torkát.

– Ha az igazgató úrhoz tartott, nincs a kastélyban – mondta a bájitalmester, mire a fiú kissé ijedten nézett ismét a szemébe. – Jöjjön velem. Beszélnünk kell.
Potter csak bólintani tudott, mert a tanár közelsége, a viselkedése, s hogy még mindig nem engedte el, nem juttatta szóhoz. De aztán a férfi hátrált egy lépést, majd mindketten a pincék felé siettek. Azonban Piton nem az irodájába, vagy a tantermébe vezette a fiút, hanem a saját lakosztályának nappalijába. A griffendéles kissé elveszettnek tűnt, és kérdőn nézett professzorára.

– Ülj le. Kérsz valamit inni? – kérdezte Piton, ezzel csak még jobban megdöbbentve a fiatalabbat. A tegezés még hagyján, különóráikon is előfordult, de hogy inni kínálja? A férfi a bárszekrényhez ment, és töltött magának Lángnyelv whiskyt, majd egy korty után töltött Harrynek is, noha nem kapott választ. Visszalépett a fiúhoz, és a kezébe nyomta. – Erre még szükséged lehet, ahogy nekem is. Gyerünk, ülj le – terelte a kölyköt a kanapéjához, ahova lenyomta őt, majd melléült. Ivott egy kortyot, majd letette a poharát, és ismét feltűrte a balkarján a talárt.

Harry döbbenten nézte, és pár pillanatig levegőt se vett, aztán észre se véve, mit tesz, odanyúlt, hogy megérintse a tiszta fehér bőrt.

– Az igazgató úr most jár utána, mi is történt, mert kapott egy levelet az auror parancsnokságról, hogy… Voldemort halott. Elküldték nekik a holttestét.
Piton úgy vélte, jobb túlesni a dolgon, így belevágott és várta a hitetlenkedést, de Potter csak nézett maga elé.

– Mennyi idő? – kérdezte a griffendéles, amivel igencsak meglepte a tanárát.

– Mi?

– Amíg kiderül. Amíg az igazgató úr utánajár.

– Nem tudom. Órákba is telhet. Semmit nem tudunk. Se azt, ki tette, se azt, hogyan. Csak… a holttest van, és a látható következmények – mutatta fel ismét karját, majd visszahúzta talárját.

Harry ekkor döntött úgy, hogy iszik egy kortyot, de az egészen nagyra sikerült. Utána köhögnie kellett.

– Óvatosan, Potter, mert ha berúgsz, nem viszlek fel a toronyba.

Harryn fura hangulat uralkodott el. Felszabadultnak érezte magát, boldognak, hálásnak és mindeközben zavartnak, bátornak, hitetlennek, és ki tudja, mi kavargott még benne.

– Úgy érti, itt kell maradnom éjszakára? – nézett egy apró mosollyal a professzorra, egyik szemöldökét felhúzva. A férfi hasonlóan kavargó érzelmekkel viszonozta a pillantást.

– Potter. Felhívnám a figyelmedet, hogy csak egy ágyam van.

– Francia? Vagy kicsi? – kérdezte bátran, és élvezte, hogy kicsit rossz lehet. Pimaszságára nem várt választ kapott.

– Óriási, franciaágy. – Piton maga sem értette, miért is ment bele ebbe a beszélgetésbe, de érezte, hatalmas mennyiségű súlytól szabadult meg, és kellemes és jó volt Potterrel lenni.

– Abban van hely – mondta a fiú, és újabb kettőt kortyolt.

– Hely a földön is van – vont vállat a férfi, és ő is ivott poharából.

– Hagyná…? – kuncogott Potter. – Lenne szíve hagyni, hogy a kemény földön aludjak?

– Honnan veszed, hogy van szívem? És kemény az ágyamban is van.

– Maga?

– Pontosan.

– Milyen színű az ágynemű? – érdeklődött hátradőlve a fiú, és felhajtotta itala maradékát, majd félretette a poharat a mellette lévő kisasztalra.

– Fekete és zöld.

– Hm. Ha elázok az alkoholtól, kapok törülközőt?

– Csak fürdés után. És mivel nincs pizsamája… – Piton is lenyelte italát, de még nézegette a kezében a poharat.

– Meztelenül szoktam aludni.

– Én is.

Hosszú pillanatoknak tűnt a köztük lévő csend. A jókedvű, viccelődős beszélgetés egészen komolynak tűnt. Mindketten a másikra néztek, hogy aztán a következő pillanatban Piton ismét a fiú felé nyúljon. Ezúttal a tarkóját ragadta meg fél kézzel, míg a másikkal letette a poharát, majd ismét a fekete tincsek közé temette az ujjait, miközben csókolta Pottert. A jelenet semmiképp se volt normális, de valahogy abban a pillanatban egyikük se akart mást. Falták egymás ajkait, ízlelték a másikat, és hamarosan Piton hevesen vetkőztetni kezdte a fiút. Ám helyzetük kissé kényelmetlen volt, így felpattant, és mire a másik bármit reagálhatott volna, már fel is rántotta magához, hogy magához ölelve újabb csókkal fogja be a száját. Ezek után a vetkőztetés már igazán nem okozott sok gondot. A leszakadt gombok senkit nem érdekeltek. A bájitalmester szinte ragadozó módjára szaggatta le a másikról a ruháit, és csak akkor állt meg, mikor az már csak egy szál alsóban volt. Őrajta még a nadrágja is rajta volt, de tudta, hogy már nem sokáig. Potter ekkor szakította meg a csókot, és tért át a férfi nyakára, amivel sikerült jóleső sóhajokat kicsalnia belőle.

– A hálóba! Most! – parancsolta Piton, és míg a fiún taszított egyet, még lehajolt a pálcájáért, és azzal együtt ment a griffendéles után. Amint az ajtó bezáródott mögöttük, Potter meglepetten nézett a szemközti falra. Ami valójában teljes egészében üveg volt, és egy meredek sziklafal után a tóra nézett. A kilátás fantasztikus volt, de csak pár pillanatig merülhetett el benne zavartalanul. Piton ugyanis hátulról simult hozzá, megragadva a derekát, és most ő kezdte nyelvével kényeztetni a kölyök nyakát.

– Szép kilátás… – nyögte Potter, nem is értve, miért beszél ostobaságokról egy ilyen helyzetben.

– Nézheted – morogta a férfi, és határozottan irányította a fiút az üveg felé. Harry bár megtámaszkodott, egészen szorosan neki lett préselve. Jólesően felnyögött, mikor maga mögött megérezte Piton testét, főképp egy bizonyos keménységet. – Élvezd a kilátást – súgta neki a férfi, és pár pálcamozdulat után már nem csak teljesen meztelenek voltak, de egy-két bűbájjal gondoskodott róla, hogy a fiú kész legyen arra, amit tenni akart vele.

Harry levegő után kapott, megérezve a bűbájok hatását, de aztán sürgetve nyögött fel. Pitonnak pedig nem kellett több. Megadta a fiúnak, amit akart, és ez mindkettejükből elégedett hangokat és sóhajokat csalt ki. A mozdulatok nem voltak se gyengédek, se szeretgetők. Mohók voltak, vadak és gyönyörre éhesek. Harry nem a kilátást élvezte, és Piton nem tudott betelni a fiatal test szépségével. Nem kellett sok idő, hogy mindketten a csúcsra jussanak, és lihegve dőltek a falnak. A professzor érezte, hogy remeg a karjai közt a fiú, és mielőtt mindketten összeestek volna, ismét megkereste a pálcáját, megtisztította magukat, és az ágyba kormányozta Pottert, ahol szinte ájultan terültek el. Nem értek egymáshoz, csak feküdtek keresztben az ágyon. Hosszú percekig csend volt.

Piton, miután teljesen magához tért, átkozta magát, hogy azt tette, amit. Maga sem értette, hogy lehetett olyan ostoba, hogy engedett a vágyainak és a kusza érzéseinek. Helyre kellett ráznia gondolatait, de a fiú meztelen testével maga mellett ez nem ment. Nem lett volna szabad ezt tenniük, és ezzel teljesen tisztában volt, csupán azt nem tudta, hogy miért nem használta még előtte az eszét.

– Jobb, ha most felöltözöl és elmész – mondta halkan, de érthetően. Merte remélni, hogy a fiú nem aludt el.

– Muszáj? – kérdezte amaz kissé nyújtott hangon. Semmi kedve sem volt megmozdulni.

– Igen, Potter, muszáj! – kelt fel a férfi, és magához hívva a köntösét, magára kapta. – Ki az ágyból, és öltözz! – parancsolta már szigorúan.

Erre már a fiú is felkapta a fejét, majd feltámaszkodva nézett a bájitalmesterre, akinek félelmetes megjelenését most rontotta, hogy köntösben volt, és még az sem segített, hogy az fekete volt.

– Elárulnád, mi bajod van? – kérdezte már jóval éberebben.
– Ne tegezzen! Még mindig a tanára vagyok, és elvárom a megfelelő megszólítást! És erre jobb, ha nagyon jól emlékszik, mert hiba volt, amit tettünk. Ajánlom, hogy senkinek még csak meg se említse, mert garantálom, hogy megkeserítem az életét! Most pedig öltözzön, menjen a dolgára, és felejtse el, ami itt történt. – Egy pillanatra még az is eszébe jutott, hogy kitörli a fiú memóriájából az incidenst, de elvetette.

– De… Nézze, ha csak az a baj, hogy a diákja vagyok… – dadogta a fiú, miközben felkelt, de meztelenül állta a férfi tekintetét, és nem indult a ruhái után. – Csak egyetlen hónap, és vége az iskolának. Azután…

– Azután mi, Potter? – csattant a férfi hangja. – Húsz évvel vagyok idősebb magánál, az apja lehetnék! Ne várja tőlem, hogy ostoba griffendéles módjára romantikus üzeneteket küldök magának, vagy virágot és bonbont kap majd. Ennek itt és most vége! Felejtse el, hogy egyáltalán megtörtént!

– Valahogy úgy rémlik, mindez előtte nem jutott eszébe – morogta a fiú teljesen megbántva, és megkereste az alsóját, hogy aztán felkapja magára. Valami nagyon fájt a mellkasában, és nehezen kapott levegőt tőle, de sikerült nyelnie egyet, hogy folytassa. – Nem gondoltam, hogy az utóbbi idő után, az edzések és okklumencia órák alkalmával kialakult normális viszony után képes lesz még megsérteni. Remélem, büszke magára. Úgy tűnik, tévedtem, mikor megbíztam magában, és elhittem, hogy mégsem olyan szemét. Tudja, per pillanat azért örülnék neki, hogy Voldemort halott legyen, hogy ne kelljen magát többet látnom, mint az feltétlenül szükséges.

– Higgye el, nem fogom bánni, ha nem látom többet a képét! – mondta férfi a fiú után sétálva, aki közben a nappaliba sietett, hogy felvegye a többi ruháját is.

– Jah, persze. Az apám arca, nem igaz? Talán épp ezért csinálta hátulról, hogy ne lássa, kivel van, nem igaz?

– Fogja be, Potter, és takarodjon kifelé! – vágta a fiúhoz a mellette lévő fotel karfájára hajított pulóvert.

– Szíves örömest! – ragadta magához utolsó ruhadarabját a griffendéles, és eléggé ziláltan, de kirontott a szobából. Nem érdekelte, ki mit lát rajta. Bevágta maga után az ajtót, és vissza se nézett, csak sietett, ahogy a lába bírta.

Késő estig semmi mást nem csinált, csak fel-alá mászkált a parkban. Vacsorázni sem ment el, és bár valószínűsítette, hogy barátai keresik, nem érdekelte. Senkivel nem akart beszélni. Piszkosul fájt neki, amit Piton művelt vele. Elérte, hogy ismét csak egy rongynak érezze magát. Dursleyéknél épp elég volt. Amik ott történtek, tán mindig kísérteni fogják, de legalább már nem kell visszamennie többé. Ha csak eszébe jutott Piers, Dudley jóbarátja, kirázta a hideg, és hányingere lett. Az idősebb fiú erősebb volt nála, és ezt nem csak akkor használta ellene, mikor verték. Később, mikor felnőttek, és rájött, melyik nemhez is vonzódik, előszeretettel játszott Harryvel, aki kiszolgáltatott volt minden értelemben. Kezdetben csak beszólások voltak, majd utalások. Végül egy nap, mikor Harry egy hetes, mocskosul kemény munka után, éjszakai rémálmokkal, és emiatt alig alvásokkal teljesen kimerülten szobájába lett zárva, még rosszabbra fordult számára a történet. Vernon és Petunia vacsorázni mentek, és fiukat hátrahagyták barátjával a házban. Piers, még mielőtt elmentek, elkérte Harry szobájának kulcsait, mondván, visz majd fel neki egy kis kenyeret meg vizet. Harry sajnálatára meg is kapta. Mikor aztán Dudley elaludt a film közben, amit néztek, a fiú felment a szobájába, és ismét zaklatni kezdte. És akkor már nem állt meg a szövegelésnél. Harrynek esélye sem volt ellene. Legyengülten, kimerülten, semmi ereje sem volt a jóval erősebb ellen. A legrosszabb az volt az egészben, hogy egy idő után teste másképp reagált, mint azt ő akarta. És ezt aztán Piers bátorításként vette…

És most itt volt Piton, aki másképp, de szintén csak használta őt. Legszívesebben szétátkozta volna, hogy megjöjjön az esze. Igen. Rá kellett jönnie, hogy nem azt akarja, hogy megfizessen azért, amit tett, hanem hogy meggondolja magát, és esélyt adjon maguknak, bármi is történt köztük. Nem volt szerelmes, de nem tudta volna pontosan megmondani, hogy mit is érez. A közös munka során megtanulta tisztelni őt, rengeteget tanult tőle, és még a piszkálódásai is inkább jólestek neki, minthogy bántották volna. Erre most tönkrement minden. Kedve lett volna ordítani, ahogy csak a torkán kifér, de nem tette. Fogalma sem volt, hány óra lehetett, de a sötétben nem is érdekelte. Nem tudott volna most aludni. A Tiltott Rengeteg mellett ült egy kidőlt fatörzsön, és már viszonylag nyugodtnak érezte magát, mikor felfigyelt a felé tartó sötét alakra. Már csak ez hiányzott neki…

– Mit keres itt ilyenkor, Potter?! Az igazgató úr várja magát, úgyhogy szedje a lábát!

– Máris, professzor úr – válaszolta a lehető leggúnyosabban, és minden további nélkül felállt, és elindult a kastély felé.

– Fogja vissza magát, vagy a háza hirtelen pontok tucatjait fogja elveszíteni. Örüljön neki, hogy még nem vontam le az éjszakai kóborlása miatt.

– Mintha érdekelne – morogta a fiú, meg sem állva.

Piton végül csendben kísérte a griffendélest az igazgató irodájához, ahol aztán a jelszó után felmentek a lépcsővel, majd az ajtó már nyílt is, még mielőtt kopoghattak volna.

Az első, amit észrevettek, egy láng lobbanása volt, de mikor odanéztek, csak Fawkest látták. Dumbledore kuncogott, és mintha mi sem történt volna, betessékelte vendégeit, hogy üljenek le.

– Csak pár szó erejéig tartanálak fel titeket. Utánajártam, és kiderült, hogy Voldemort valóban halott. Immáron nem kell többé tartanunk tőle.

Potter és Piton egyszerre sóhajtott fel.

– Ki ölte meg? És hogyan? – kérdezte a bájitalmester.

– Nos… ezt sajnos nem áll módomban elárulni. Szívesen megtenném, de eskü kötelez. Elég, ha annyit tudtok, hogy tudom, ki volt, és az illető kiléte felettébb megnyugtató számomra.

– De hol volt eddig ez az illető? Megtehette volna előbb is, nem? – kérdezte Potter.

– Sajnos nem tehette – válaszolta az igazgató. – A történtek után viszont azt hiszem, elhagyhatjuk Harry felkészítő óráit. Épp elég, ha a vizsgáidra koncentrálsz. Úgy vélem, hogy miután annyit tanultál a rendtagoktól az utóbbi időben, gond nélkül menni fog. Nem igaz?

– Remélem. Professzor… Csak azt… tudja, nem gondoltam, hogy Voldemort halálával eltűnik majd a sebhelyem.

– Nos, erre én se számítottam, de nem is tudhattuk, hisz rajtad kívül senki nem élt még túl halálos átkot. Hiányozni fog?

– Cseppet se – vágta rá a fiú. – Sőt. Csak furcsálltam.

– Nos, azt hiszem, a holnap már az ünnep jegyében fog telni, úgyhogy ágyba veletek, és aludjatok végre egy jót. Megérdemlitek, hogy végre nyugodtan kipihenhessétek magatokat.

Se Potter, se Piton nem ellenkezett. Távozva az igazgatótól, pár folyosón még egy irányba haladtak, de aztán a fiú a griffendéles torony felé kanyarodott.

– Ne kószáljon a kastélyban, Potter. Tegyen úgy, ahogy az igazgató mondta.

– Hát persze – motyogta már távolodva a fiú, de esze ágában sem volt szót fogadni. Amint pár folyosóval odébb volt, lekanyarodott, majd az egyik hatodik emeleti folyosó ablakában pihent meg. Kényelmesen felhúzta a lábait, és szemeit a sötétségbe borult tájon legeltetve merült gondolatai közé. Épp ezért nem vette észre, mikor Piton jó néhány órával később felé haladt. A férfi láthatóan meglepődött, mert megtorpant, majd morogva közelebb sietett.

– Mit keres itt, Potter?! Ötven pont a Griffendéltől éjszakai csavargásért.

Harry úgy nézett rá, mintha azt kérdezné, „Ezzel most kit akar meghatni?”, majd visszafordult az ablak felé. Piton fújtatott egyet, és keresztbe tett kézzel nézett a fiúra.

– Nem érdekel, mennyi pontot von le. Büntetőmunkára már nem küldhet, úgyhogy tegyen egy szívességet.

– Ne mondja, hogy összetörtem kicsinyke szívét! Nem gondolhatta komolyan, hogy ebből bármi is lesz. Őrizze meg szép emléknek, és lépjen tovább.

– Nem csodálom, hogy egyedül van, ha minden szeretőjével ilyen szemét. Talán érezzem magam megtisztelve, hogy nem fizetett nekem utána?

– Túlfeszíted a húrt! – tért át Piton ismét a tegezésre. Vicsorogva ragadta meg a fiú pulcsijának elejét, és úgy hajolt közelebb. – Felejtsd el, ami történt! Ha nem megy, segíthetek egy átokkal! És most tünés innen!

– Nem mindegy magának, hol vagyok? Eresszen el, és hagyjon békén!

– Potter, még mindig a tanára vagyok, elvárom, hogy úgy is viselkedjen!

– Na persze – morogta a fiú, mert semmi ereje vagy kedve nem volt folytatni a beszélgetést. Felállt, és elindult. – Kösz az utolsó leckét, prof! Ezért a Privet Drive-ról sem kellett volna kimozdulnom.

– Mit akar ezzel? – kérdezte Piton, aki követte a fiút, mert nem bízott benne, hogy valóban a klubhelyiség felé fog tartani. Ráadásul mint a fiú okklumencia tanára, pontosan tudta, mi minden történt a fiú rokonainál.

– Semmit! Ezt akarta nem? Semmi köze többé hozzám, hát ne törődjön vele, mire gondolok. Szerencsére nem turkálhat többet az elmémben.

Piton nem szólt többet, csak csendben követte a kölyköt, miközben elmerült gondolataiban. Aludni is azért nem tudott, mert csak a fiú és a történtek jártak a fejében, és még mikor gondolkozás céljából kis sétára indul a folyosókon, akkor is belé kell botlania. Mikor elérték a tornyot, Harry a jelszó megadása után hátra sem nézve tűnt el a portré mögött. A bájitalmester egy pillanatig még nézett utána, majd megfordult, és folytatta a gondolkodást és a „sétáját” is. Bármennyire is próbálta tagadni még maga előtt is, a fiú nem volt közömbös számára. Sose volt. De az utóbbi idők békés hangulata, és a szinte már várt edzések és különórák után most fájt, hogy mindaz tovaszállt. Potter értette őt, végre nem vette magára a piszkálódását, néha még felszabadultan nevetett is, ami egyszer-kétszer őt is megmosolyogtatta. Persze olyankor lehetőleg elfordult, hogy ne lássa. Jó volt olyan jókedvűnek látni a fiút, és jó volt kicsit felszabadulni, noha akkor még Voldemort fenyegetése körüllengte őket.

És most valahogy a hálószobájában kötöttek ki. Egy igazán fergeteges szex után pontosan tudta, hogy azt sose fogja elfelejteni. A fiú tökéletes teste a keze alatt, a hangja, amit ő csalt ki, és a mámor, amit eddig nem talált meg senkinél, szinte fejbe csapta. Ezért is kellett elküldenie a fiút. Túl sok volt hirtelen. Megijedt a saját érzéseitől, mindamellett persze a felhozott indokai is igazak voltak. Jóval idősebb volt a fiúnál, nem beszélve a múltjáról. Egy megkeseredett exhalálfalónál jobbat érdemel. Jobbnak érezte, ha távol tartja magától, és már csak egy hónapot kell kibírniuk egymás közelében. Potter majd túlteszi magát rajta, és keres valaki hozzá illőt. Biztos nem lesz nehéz neki, nála könnyedén talál jobbat, fiatalabbat, jóképűbbet és rendesebbet. Keserűen elhúzta a száját, ahogy ezekre gondolt. Igen. Szeretett volna ő lenni Harry mellett, és ezt hiába is tagadná tovább. Ennek ellenére nem lehetett. Nem hagyhatta, hogy ez tovább bonyolódjon köztük.

Piton a reggelinél nem látta Pottert, és kissé aggódott, mert vacsoránál sem volt ott. Nem tudhatta, hogy máshogy jutott-e valamilyen ételhez, de remélte, hogy igen, mert ha a kölyök nekiáll éhségsztrájkot tartani, és ezzel árt saját magának, saját kezűleg fogja a keze közé kaparintani azt a kis csinos nyakát, hogy aztán lenyomjon a torkán némi ennivalót. Puszta jóakaratból, persze. Aznap nem volt órája vele, így nem látta csak délben, mikor is egy látszólag igen morcos és szigorú Granger tuszkolta maga előtt barátját, majd lenyomta az egyik padra, mellé ült, és anyai gondoskodással egy halom ételt pakolt a tányérjára. Magában elmosolyodott erre. A kis mindent tudó griffendéles, úgy tűnt, gondoskodik helyette a fafejű fiúról. Ám ahogy figyelte a továbbiakban, észrevette, hogy a kölyök csalt. Méghozzá felettébb jól, mert nem hitte, hogy rajta kívül bárki észrevette volna. Amint a lány, vagy barátai nem figyelték, pár falatnyi ételt eltüntetett. Mindössze nagyon kis mennyiséget evett meg ténylegesen, de az rettenetesen kevésnek tűnt. Csak kapja el valamelyik folyosón, megkapja a magáét. Mégis mit akar ezzel… Piton aprót sóhajtott. Nem. Neki tartania kell a távolságot.

A vacsoránál ugyanaz a jelenet játszódott le, mint délben. Míg Granger az egyik könyvét bújta, és Weasley valamelyik barátjával beszélt, addig Harry szépen lassacskán eltüntette a vacsoráját. De a felét se ette meg. Piton aznap este is a folyosókon felügyelt, mikor megint a fiúba botlott a hatodik emeleten.

– Megyek már, megyek! – tartotta fel két kezét a fiú, mielőtt a férfi megszólalt volna, és felállva gyorsan nekiindult a klubhelyiség felé.

– Potter! – szólt utána a bájitalmester, mielőtt ismét meggondolná magát. A fiú fáradtan visszafordult felé, felhúzva a szemöldökét. Épp csak azt nem kérdezte, „Mi van?”. – Miért nem eszel rendesen? A vizsgák előtt akarsz lebetegedni? Szükséged van az erődre, még ha nem is kell annyit tanulnod, mint a társaidnak.

Harry megütközve nézte a tanárát. Még a szája is kinyílt picit, majd rendezte vonásait, és háborogva szólalt meg.

– Először is, semmi köze hozzá, mikor mennyit eszem, másodszor pedig ettem, úgyhogy nem tudom, mi baja van.

– Engem nem versz át, mint a barátaidat. Remek kis dolog, hogy tudsz pálca nélkül varázsolni, nem igaz? Mégis, miért nem eszel? – lépett közelebb.

– Még mindig nem tudom, mi köze van hozzá – tárta szét kicsit a karjait.

Piton pár pillanatig nem mondott semmit, aztán a fiú mellé lépve halkabbra és lágyabbra változtatta a hangját.

– Ne légy bolond! Ne tedd tönkre magad. Pláne ne ilyesmi miatt.

– Mit tudja maga egyáltalán, mit érzek? Eddig cseppet se érdekelte.

– Tévedsz. Mindig is figyeltem rád, és ezt te is tudod. Ne hidd, hogy csak mert… Még mindig a tanárod vagyok, úgyhogy kötelességem nyomon követni, hogy mi van a diákjaimmal.

– Griffendéles vagyok, ezt bízza McGalagony professzorra.

– Na persze. Merlinre… Ha nem küzdöttél volna a süveg ellen, most az én házamban lennél, és gondoskodnék róla, hogy addig ne kellj fel az asztaltól, amíg nem eszed meg, amit eléd raktam.

– Mit akar tőlem, professzor? – kérdezte Harry egy fáradt sóhajjal.

– Felejtsd el, ami köztünk történt.

– Ezt hiába kéri, mert nem fogom. Képtelenség.

– Akkor tedd túl magad rajta.

– Lehet, hogy magának ilyen egyszerű, de nekem nem. Nekem van szívem, és sajnálatosan bolond mód magát akarja. Képzelem, milyen rossz lehet, hogy van valaki, aki nem gyűlöli magát. Esélyt se ad. Nem kértem örök hűséget, vagy bármi ilyesmit. De az, hogy maga is csak használjon, majd eldobjon… Jobban fáj, mint bármelyik eddigi sértése. Ha ezt akarta elérni, sikerült. Örülhet.

– Potter…

– Tudom nagyon jól, milyen falakat húzott maga köré. Nagyobbak és erősebbek, mint amik az elméje körül vannak. Az egyetlen ajtón pedig se kilincs, se kopogtató. Magányosan akar élni? Hát tessék!

– Potter!

Harry azonban már nem figyelt. Hátat fordított és elfutott, nem érdekelve, mit gondol a másik. Szemeiben könny gyűlt, és csak el akart bújni a világ elől. Nem akarta, hogy bárki így lássa. A bájitalmester pedig hagyta, hadd menjen.

Keserves egy hónap következett mindkettőjük számára. Míg Harry minden erejét egy álarc fenntartásába ölte, és úgy csinált, mint aki eszik, alszik, és tanul rendesen, addig Piton egyre jobb átkokat talált ki saját magának. Hiányzott neki a fiú. Megszokta, hogy időről időre vele van, még ha csak edzettek is. És mindazok után megtudhatta, milyen forró kis teste van. Hiányzott a megértése, ahogy jó hangulatban kötözködtek egymással, és az a jóleső érzés, mikor okklumenciaórák közben alkalmanként erőszak nélkül lépett a fiú elméjébe, és úgy edzettek, vagy netán relaxáltak. Még a közös hallgatások is jók voltak. Mégis azonnal eltaszította, amint egy kicsit közelebb kerültek egymáshoz. Igazat kellett adnia a fiúnak az ajtajával kapcsolatban. Senkit nem engedett be rajta. De őt szerette volna. Épp csak már késő volt. A fiú jobban haragudott rá, mint bármikor azelőtt, és ezt meg is értette. Ő okozta.
A vizsgákon is túlestek, így már csak a diplomaosztás és a bál maradt hátra. Aztán a fiú kilép az iskolából, és valószínűleg vissza se néz. Valahol még mindig azt gondolta, hogy ennek kell lennie, hagynia kell, hogy menjen. Mégse ment. Közel akarta tudni magához. Így döntött, hogy ha még kevéske esély is van rá, hát ő azt megragadja.

Harry mindeközben igyekezett távol tartani magát mindenkitől, de főleg Pitontól. Miután lecsitult a Voldemort halála utáni örömünneplés, őt még mindig úgy nézték meg, mintha csodabogár lenne. Épp csak most azért, mert nem ő ölte meg végül, bár ez kevésbé volt pletykatéma, mint a sebhelye eltűnése, és hogy szemüveg nélkül mennyivel jobban néz ki. Így aztán még több sóhajtozást és pusmogást meg kuncogást kellett elviselnie maga körül, és nem egyszer hallotta azt a kérdést is, hogy vajon kit visz magával a bálra. Jelentkező volt bőven, épp csak Harry nem akart választani senkit se. El fog menni, mert muszáj, de egyedül teszi. A legnehezebb az lesz, mikor átveszi az oklevelét, és kezet kell ráznia minden tanárral. Nem tudta, hogy fogja túlélni, hogy nemcsak hogy Piton közelébe fog kerülni, de még hozzá is kell érnie. Arról nem beszélve, hogy nem tudta, hogy kap majd levegőt, ha azokba a feneketlen, mély, fekete szemekbe kell néznie.
A szabadulása napja végül elérkezett, mikor is mindenki lázasan készült a bálra. Amint megkapták a maguk pergamenjét az eredményeikkel, immáron nem lesznek többé az iskola tanulói. És az utána következő bálon mindenki felszabadultan akart ünnepelni.

A vacsora végül elérkezett, és Harry is felöltözött legelegánsabb talárjába. Szinte visszaszámolt, hogy lassan csak eltelik még ez a nap is, és másnap mehet, amerre csak lát. A nagyteremben leülve végül már némi mosollyal nézte barátait, ahogy izgatottan várják, milyen eredményeket is értek el. A legmókásabban Hermione festett, pedig mind tudták, hogy biztosan tökéletesen teljesített. Mikor végül a tanárok felsorakoztak egy halom pergamennel, izgatott csend lett, és lassan mindenkit kiszólítottak. Harry most igazán örült volna, ha valahol a névsor elején lett volna, de a „P” valahogy nem akart előrébb jönni. Hermione sugárzó mosollyal vette át a saját oklevelét és szinte szárnyalt, mikor visszaült melléjük. Mindketten megölelték gratulálásként, és persze bezsebelhetett egy csókot Rontól. Mire az ő nevéhez ért az igazgató, a gyomra már kontrollálhatatlanul remegett. Egész eddig kerülte, hogy Pitonra nézzen, de most nem fogja megúszni. Összeszedte minden okklumencia tudását, hogy a lehető leghiggadtabban menjen ki.

Dumbledore pár kedves szóval gratulált neki, és aztán egy rövidebb ölelést is kapott. McGalagony professzor elérzékenyülten veregette meg fél kézzel a vállát, miközben kezet fogott vele, és biztosította, hogy bármikor felkeresheti később is, ha segítségre van szüksége. A tanárok kedvesen szorongatták meg a kezét, míg Madame Pomfrey dorgáló hangon biztosította, hogy esküjével ellentétben, saját kezűleg tekeri ki a nyakát, ha nem vigyáz magára. Már csak két ember maradt hátra. Piton és Hagrid. Hiába minden igyekezete, úgy érezte, mindene remeg, de főleg a gyomra. Még jó, hogy nem vacsora után kellett ezt végigcsinálnia, mert nem biztos, hogy benne maradt volna bármi is. A férfi elé állt, és kezét nyújtotta, remélve, hogy pár pillanat, és túl lesz rajta. De Piton nem mozdult, így fel kellett néznie a szemébe. A fürkésző pillantás olyan volt, mintha ismét a gondolatai közt akarna olvasni. Örült, hogy felhúzta minden védelmét. Aztán megérezte, hogy a férfi megfogja a kezét, de valami furcsa volt. Valami volt a kezük közt. Valami apró és hosszúkás, de kemény. Egy pillanatra lenézett a kezükre, aztán vissza a fekete szemekbe, és most úgy látta, mintha a férfi kissé bizonytalanul várná a reakcióját.

– Gratulálok, Mr. Potter – mondta, majd jobban megszorította a kezüket. – Remélem, használni fogja.

Ez volt minden, amit mondott, és elengedte őt, kezében hagyva az apróságot. Hátrált egy picit, és megnézte, mi az. Döbbenten nézett vissza a másikra. Nem volt azonban ideje felfogni mit is jelent az ajándék, mert Hagrid egy csontropogtató ölelésben részesítette, és hüppögve kérte, hogy látogassa meg majd néhanapján. Még egy pillanatig elveszetten állt, majd visszasétált a társaihoz, kezében szorongatva az ajándékot. Leülve bele se nézett a jegyeibe, csak a maga előtt tartotta a tenyerét, és bámult.

Egy kulcs.

Pontosan emlékezett, mit vágott a férfi fejéhez, mikor legutóbb kifakadt. Nem akarta elhinni, hogy valóban azt jelenti, amire gondolt. Felnézve látta, hogy egyik évfolyamtársa épp kezet fogott a bájitalmesterrel, de a férfi egyből utána az ő szemébe nézett, majd aprót bólintott, mintha csak a fejben feltett kérdésére válaszolna.

Barátai hiába kérdezgették, mi van vele, se nem hallotta, se nem érzékelte őket. Mikor végül kicsit magához tért, Hermione kezébe nyomta a pergamenjét, hogy olvassa el, ha annyira kíváncsi, de ő csak a bájitalmestert tudta nézni. Szíve vadul dörömbölt a mellkasában, és egy hónapja először érezte, hogy kap levegőt. Fogalma sem volt, hogy hogyan telt el végül a vacsora, de valamit biztos evett, mert mikor felállt, a tányérja koszos volt. Amint az alsóbb évesek visszavonultak hálókörleteikbe, és a nagytermet átrendezték, hogy ne legyenek útban az asztalok a bulizáshoz, Harry félrevonult az egyik sarokba. Az igazgató szavai és a nyitótáncok után mindenki felszabadult, boldog ünneplésbe kezdett. A Kis Túlélő viszont csak a tenyerében szorongatott kis kulcsot nézte. Csak akkor eszmélt fel, mikor Dumbledore elé állt és megfogta a vállát.

– Minden rendben, Harry?

– Azt hiszem, uram.

– Szeretném, ha holnap, mielőtt elmész, felkeresnél az irodámban. Beszélni szeretnék veled néhány dologról, most hogy már nem vagy többé az iskola tanulója.

– Rendben, uram. Mikor?

– Reggeli után?

– Ott leszek.

Az igazgató egy mosollyal hagyta ott, és mintha az a mindent tudó kék szeme valami miatt jobban csillogott volna. Elgondolkodva nézett utána, és ennek köszönhette, hogy meglepetésében majdnem ugrott egyet, mikor megérezte maga mögött Pitont. Tudta, hogy ott áll, és őt nézi, de nem mert megfordulni. Végül a férfi lépett felé még egyet, és közelebb hajolva mormolt a fülébe.

– Kinyitod?

Harry úgy érezte, kiugrik a szíve a mellkasából. Még mindig nem fordult meg, úgy válaszolt.

– Csak ha megígéred, hogy nem csapod az orromra utána.

Piton Potter kezéért nyúlt, amiben ott szorongatta a kulcsot, és maga felé fordította őt.

– Inkább magunkra zárom – mondta már a fiú szemébe nézve. – Figyelmeztetlek, Harry, ha egyszer átlépsz azon az ajtón, nincs visszaút. Többé nem szabadulsz – mosolyodott el picit.

– Ezt hadd vegyem ígéretnek fenyegetés helyett, jó? – lépett közelebb Potter.

– Hiányoztál – súgta a férfi.

– Te is.

A bájitalmester nem volt hajlandó tovább várni. Magához karolta a fiút, és forrón megcsókolta. A közelben állók döbbenten nézték őket, és csak az terelte el a figyelmüket, mikor a táncolók felett nem egy, hanem két Főnix szállt el, és az igazgató székének támlájára telepedve összebújva turbékoltak ők is. Dumbledore elégedetten mosolygott, és vidáman kóstolta meg az előtte felsorakoztatott sütemények egyikét.
Piton ellenkezést nem tűrve húzta maga után a fiút, hogy kivezetve őt a nagyteremből, a lakosztálya felé vegyék az irányt. Nem mintha Harry tiltakozott volna, sőt. Amint odaértek, a bezárt ajtónak szorítva találta magát, miközben a férfi mohón csókolta. Ezúttal az ágyban kötöttek ki, és hamarosan már egymást ölelve pihegtek. A professzor elégedetten temette arcát a rakoncátlan fekete tincsek közé. A fiú pedig kuncogni kezdett.

– Mi tetszik? – kérdezte a férfi.

– Azt mondtad, nem vagy hajlandó ostoba griffendéles romantikázásra.

– Ez így is van – állította határozottan amaz.

– Mégis adtál nekem egy kulcsot hozzád. A szívedhez. Invito kulcs! – mondta, és a kis apróság a kezébe repült a valahova lehajított talárja zsebéből.

– Ez nem romantikus. Ez egy jelzés volt, amit reméltem, hogy megértesz.

– De, ez bizony romantikus. Akármit is mondasz.

– Perselus Piton nem romantikus – rázta a fejét a professzor.

– Hiába tagadod. – Harry közben az éjjeliszekrényen heverő pálcájáért nyúlt, egy láncot bűvölt, amire ráfűzte a kulcsot, és a nyakába akasztotta. – Bármit is mondasz, én tudom. De ha jó leszel, nem árulom el senkinek.

– Zsarolsz? Na, megállj csak! – lendült a férfi, és a fiú fölé gördülve kezeit a feje fölé fogva fojtotta belé a nevetést. Egy csókkal, természetesen.

Aznap este még sokáig nem aludtak, és Harrynek igazán nehezére esett, hogy másnap reggel időben odaérjen az igazgatóhoz. A reggelit a nagyteremben fogyasztotta el barátaival, akik persze a bálon történtekről faggatták, aztán arról, mi történt aztán. Piton és Dumbledore együtt távozott, és hamarosan ő is követte őket. Amint belépett az irodába, társult szeretőjéhez, aki a szoba közepén állt döbbenten. Ahogy aztán ő is. Mindketten az asztal melletti ülőrúdon ülő, boldogan trillázó két főnixmadarat nézték.

– Úgy látszik, nem csak ti találtatok egymásra – mosolygott az idős mágus, mire magához tértek vendégei. – Foglaljatok helyet, kérlek! – Egy sor udvariassági kör után aztán az igazgató végre rátért a találkozó okára is. – Harry, bár most, hogy már nem vagy a tanulónk többé, mégis arra kérnélek, hogy maradj a kastélyban.

– Hogy? Miért? – kérdezett vissza a fiú meglepetten.

– Szeretném, ha elfogadnád a Sötét Varázslatok Kivédése tanára posztot. Biztos forrásból tudom, hogy az állás feletti átok megszűnt, és te kellő tudással rendelkezel, lévén rengeteg minden olyasmit is megtanultál a rendtagok keze alatt, amiket egy társad se. Persze, még előtted az egész nyár, hogy felkészülj a tanításra.

– Ez… – tátotta el a száját Harry, majd oldalra pillantott, Perselusra, aki apró mosollyal nézett rá. – Rendben – vágta ki a választ.

– Remek! Pompás! Azt hiszem, ezt meg kell ünnepelnünk! – mondta, és kettőt tapsolt, mire sütemény és tea került az előttük lévő kisasztalra. – A részleteket ráérünk később is megbeszélni.

Mind mosolyogva, ellazultan dőltek hátra a csésze teájukkal.

– Nekem csak egy kérdés fúrja az oldalam. – Harry pár pillanatig a két Főnixet figyelte, majd az igazgató mosolygós szemébe nézett. – Ki ölte meg Voldemortot?



VÉGE

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés