Egy ajándék. A történet maga tán csak egy-két perc leírása karácsony reggelén (Elolvasni is kb annyi ideig tart.), és egyedül Draco mozdul meg benne.

Festmény

Két férfi ült egymás mellett egy kanapén.
Lucius Malfoy és Perselus Piton néma csendben, mozdulatlanul ült a kandallóval szemben.
Előbbi, ölében keresztbe fektetve tartotta sétapálcáját. Szinte olyan gyengédséggel tartva annak kígyófejét, mintha élő lenne. Arcán megszokott álarcával, egy apró, szinte láthatatlan, gúnyos mosollyal. Jobb felkarja hozzáért a mellette ülő férfihoz, és csak ezen a ponton érintkeztek. Kitartóan bámulták… Nem ez tán nem a jó szó, elvégre egy Malfoy nem „bámul”… Piton sem. Maradjunk annyiban, hogy gondolataikban elveszve figyelték a kandallóban lobogó tűz gyönyörű lángjait.
A méltán híres bájitalmester karba tett kézzel, és látszólag érzelemmentesen, tán kicsit morcosan vett részt ebben a hétköznapi tevékenységben. De a szeme mást mondott. Azokban a sötét szemekben más csillogott. Elégedettség, büszkeség és tán egy pici gúny is. Ki tudja, épp mire gondolt.

Körülöttük elegáns, és értékes berendezés. A Malfoy kúriában aligha számíthat másra az ember. A szobát szinte csak a tűz fénye világította meg. Habár nappal volt, odakintről alig jött fény. De ez így volt rendjén. Így december végén ez teljesen normális dolog. Ráadásul szürke felhők takarták el az eget. A sűrű hóesés miatt azonban az ember leginkább csak fehéret látott odakint. Az egész kert, a fák, a befagyott tavacska és a táj, amíg csak a szem ellátott, teljesen hófehér volt.
De odabent kellemes meleg volt. Olyannyira, hogy az említett bájitalmester fekete nadrágján és fehér ingén kívül nem viselt mást. Hasonlóan hozzá, a házigazda is így volt öltözve, csak fehér helyett zöldet viselt.

Nem mozdultak, nem is néztek egymásra, mégis, mintha beszélgettek volna. El lehetett képzelni. Szurkálódás innen, reakció onnan, visszavágás, gúnyolódás, kötözködés… mint mindig. Olyannyira ismerték egymást, olyannyira tudták, milyen is a másik stílusa, és reakciói, hogy pusztán a jelenlétük is elég volt, hogy egy csendes üldögélés vitának látszódjon.
Mégis…
Mégis valamiféle megfoghatatlan összhang volt köztük. Kiegészítették egymást, és még ha nem is látszódott az arcukon, de tudni lehetett, hogy egymás közelében jól érzik magukat. Ha másból nem, az összeérő felkarból látni lehetett, hogy igazán kényelmesek a másik társaságában. Vállvetve. Ahogy annyiszor harcoltak, küzdöttek már az életben, vagy csak a hétköznapokon támogatták át egymást, teljesen észrevétlenül, nehogy bárki is rájöjjön, hogy bármelyikük segítséget kap a másiktól. Nem. Ők mindig, mindent egyedül. Hát persze… De az a váll mindig ott volt, ha kellett, és ha nem is vették igénybe, a tudat elég volt.

Aki nem ismeri őket, csak két férfit látna, akik morcosan nézik a kandallóban égő tüzet.
Aki ismeri őket, azt láthatta, hogy szeretik egymást.
Így volt ezzel Draco is, aki mosolyogva nézte a kezében tartott festményt, amin apja és keresztapja mozdulatlanul ült a kanapén. Nem azért, mert mugli festmény volt, hanem mert ők épp nem akartak mozdulni. Óvatosan maga előtt tartva a különleges műalkotást, előrébb lépett párat, majd felakasztotta a nappali falára. Nem olyan volt, mint a többi mágikus portré és festmény. Lévén a rajta szereplők még éltek, csak úgy tudott elkészülni, mint a képek az albumokba; hangok nélkül. Épp csak ez nagyobb volt, és jóval elegánsabb.
Ó, alig várta, hogy láthassa a két szeretett férfi reakcióját, mikor karácsony reggel lévén lejönnek hozzá, és meglátják a titokban készült festményt…


VÉGE

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés