Pár évvel a háború után Perselus csendes kis életében ismét felbukkan Hermione, akit aztán nem is enged ki többé a keze közül… Nem mintha egykori tanítványa tiltakozna…

Csak csendben, csak halkan

Perselus a reggeli teája mellett ülve olvasta az épp megérkezett reggeli postát. Kapott egy levelet McGalagonytól, aki ismét azzal próbálkozott, hogy visszacsábítsa őt a Roxfortba tanítani. Esze ágában se volt még csak megfontolni se. Három éve hagyta ott az iskolát. Már nem volt Voldemort, nem kellett kémkednie, Dumbledore visszavonult, világkörüli útra ment, és neki nem volt többé türelme az ostoba diákokhoz. Így keresett magának egy házat egy erdő közepén, ahol egyetlen emberrel se kellett találkoznia. Valójában nem magukkal az emberekkel volt baja, hanem azzal, hogy milyen hülyeségeket tudnak összehordani.
Ez volt az, ami miatt a második levélnek már sokkal jobban örült. Egy réges-régi ismerőse találta meg nem sokkal a felmondása után, akivel még az iskolai tanítás előtt találkozott. Nem mondhatta volna, hogy jó kapcsolatuk volt, de azt se, hogy rossz. Bár inkább az elsőbe sorolta volna, már csak azért, mert a férfi elég gyorsan rájött, hogy jobb, ha az ő közelében meg se szólal, mert azzal csak idegesíti. És úgy festett, hogy neki is hasonló nézetei voltak az ostoba locsogásokkal kapcsolatban. Annyira, hogy ez a bizonyos férfi elég extrém hobbiba fogott később. Partykat szervezett. De nem akármilyeneket.

Ezeken az összejöveteleken nem volt zene, és az emberek nem beszélgettek. Egy szót se. Az első alkalommal, mikor meghívást kapott, még kinevette. De aztán elment, mert kíváncsi volt, és elég gyorsan be kellett látnia, hogy valójában rendkívül élvezte. Ráadásul, bámulatos módon úgy tűnt, hogy a bulin résztvevőknek van esze. Hogy miből tudta? Jó kérdés. Egész végig más se történt, mint hangos köszönés helyett biccentések, szemvillanások, mosolyok, miegymás. Testbeszéd. És ha valamihez, akkor ahhoz értett. Az értelmezéshez legalábbis biztosan, és ahogy észrevette, mások is elég jól értették, ő mit akart. Amíg karba tett kézzel a sarokban gubbasztva ücsörgött, senki meg se közelítette. Békén hagyták. Olvashatott, ehetett, ihatott, figyelhette a többieket, nem zavarta meg senki. De mikor a terasznak dőlve iszogatott egy pohár whisky-t és a csillagokra nézett, már egy csendes társa is akadt, aki úgy öt perc után felemelte a kezét, és egy épp elsuhanó hullócsillagra mutatott. Egy mosollyal ránézett, majd koccintott vele, és az ő biccentése után csendben sétára invitálta a kertben. Belement.
És jó volt csak úgy, fölösleges szavak nélkül kóborolni. Aztán fejet hajtottak köszönésképp, és Piton maga is meglepődött, hogy mire nem képes.

Aztán megkapta a meghívót a második alkalomra, majd az utána és utána jövőkre. És mindig jól érezte magát. Noha volt, hogy egész végig csak olvasott, de még akkor is akadt egy hölgy, aki odajött, és kérdőn nézett a könyvére, mire megmutatta a címlapot, amit az mosolyogva megköszönt, majd odébb állt. A party egyetlen szabálya az volt, hogy nincs beszéd. Ez nem azt jelentette, hogy nem voltak hangok, de Pitont ez nem zavarta. Volt neszezés, mászkálás, cipőkopogás, pohárkoccintás és nevetés is. Ez volt az egyetlen hang, amit szabadott volt kiadni. Őt, persze, soha nem hallotta senki ilyesmit művelni. Bármilyen meglepő volt, soha nem látott senkit, aki unatkozott volna. Kártyáztak, játszottak, vagy ki tudja, mit csináltak, és néhányan még arra is képesek voltak, hogy táncoljanak. Zene nélkül. Habár a ritmus az ritmus, és láthatóan megtalálták az összhangot. Két párt is tudott, akik ezeken a partykon jöttek össze, és drága jó régi ismerőse láthatóan úgy gondolta, megpróbál neki is találni valakit.

Háromszor kísérelt meg rátukmálni egy-egy hölgyet, de véleménye szerint elég csúnyán nézett rá ahhoz, hogy ne próbálkozzon ilyesmivel többet. Bár, be kellett vallania, az utolsónak igenis örült, mert a nő azóta is törzsvásárlója volt. Merthogy erdőbéli házikójában ő még mindig bájitalokat főzött. Megrendelésre készítette őket a Szent Mungónak, a Roxfortnak, a minisztériumnak, az auroroknak, vagy magánszemélyeknek, mikor ki adódott. Munkája akadt bőven, néha annyi, hogy két hetet is kellett várnia a megrendelőnek. Megtették, mert ő volt a legjobb. És ő elégedett lehetett. Az a tény, hogy közel két éve meg se szólalt, mert nem volt kihez, az cseppet se volt elkeserítő számára, sőt.

Jelenleg pedig épp az újabb meghívót forgatta a kezében. Nem gondolkozott rajta, hogy elmenjen-e. A sok munka közben néha neki is megengedett volt egy kis kikapcsolódás. Ha korábban valaki azt mondta volna, hogy Perselus Piton rendszeresen jár bulizni… Még most se hitte el néha, de a Csend-party nem is igazán buli volt. Összejövetelek. És ő sehová máshová nem járt el. Az élelmiszert és mindent, ami kellet, bagolypostával meg tudta rendelni. A bájitalaihoz a hozzávalók szintén így érkeztek, hacsak nem maga járt el az erdőbe, vagy vidékre, hogy összeszedje némelyiket. Illetve volt egy kandallója, ami egy levédett szobában volt, és néha, ha nagyobb csomagot rendelt, akkor azon keresztül kapta meg. Jött valaki, letette, és elment. Ő pedig érte ment, mikor tehette. Így egyrészt nem kellett feleslegesen szót váltania senkivel, és nem kellett félbehagynia a munkát se.

Szombat délután aztán egy fürdő és az előkészületek után a kandallóba lépett. Megjelenésén persze nem változtatott még most se. Ugyanúgy talpig feketében volt, mint azelőtt. Három év alatt az egyedüli, ami változott, az az volt, hogy megnőtt a haja, amit most hátul összefogva hordott, és a lapockája aljáig ért. A szokásos biccentés után a házigazdának és még pár ismerős arcnak egy kényelmes fotelbe huppant, s elfogadott egy kedves hölgytől egy csésze teát. Alig jutott pár kortyig, mikor egy ismerős alakot pillantott meg a teraszon a korlátnak támaszkodva.
Nem akart hinni a szemének. Igaz, hogy csak hátulról látta, s még ha a forma változott is, az a haj, és a mozdulatok árulkodóak voltak. Várt, hogy az illető megforduljon, és megláthassa, igaza van-e, de mire megitta a teáját, még mindig ugyanúgy állt ott. Megelégelve a dolgot felállt, és kisétált hozzá.

Mikor mellé ért, egyből gúnyos mosolyra húzta a száját. Nem tévedett. Granger volt az. Az a Hermione Granger, aki mindig túl sokat kérdezett, túl sokat tudott, túl idegesítő volt, és úgy alapjáraton túl sokat beszélt. Épp ő egy ilyen Csend-partyn? Perselus nem igazán értette azt se, ki és miért hívta meg, de valójában nem bánta. Nem csak azért kerülte az embereket, mert nem akart velük beszélni, de azért is, mert egy ismerőssel se akart összefutni. Mégis, ez a már nem is annyira kócos, mindentudó griffendéles meglepően kellemes meglepetésnek tűnt. Egész addig, míg meg nem látta a végtelenül szomorú és életunt szemeit. Habár ez is csak pár pillanatig tartott, mert utána átvette az uralmat a döbbenet. No igen, az ő felbukkanására biztos nem számított, pláne egy ilyen helyen.
A lány csak egy pillanatig pillantott befelé a többiekre, hogy ellenőrizze, valóban egy partyn fut össze vele, de aztán csak a férfit nézte. Eltátotta a száját, és Piton attól tartott, hogy tán megszólal, de semmi ilyesmi nem történt. Egyszerűen, mintha amúgy se jutott volna szóhoz.

Perselus kezet nyújtott a lánynak, aki bátortalanul, de a tenyerébe csúsztatta a sajátját, mire ő egy apró kézcsókkal köszönt, ezzel újra meglepve egykori diákját. Egy pálcaintésére a benti italos asztalról feléjük repült két pohár whisky, és az egyiket egyből Grangernek nyújtotta, aki pirulva vette el, de aztán végre halványan elmosolyodott, és koccintott vele. A korlátnak támaszkodva aztán kérdőn nézett végig a boszorkán, amit az kicsit zavartan fészkelődve fogadott. Aztán ő is végignézett rajta, és meglepődve emelte fel a kezét a hajához, de egyből vissza is húzta. Az ő kérdő tekintetére azonban egy újabb szomorú pillantással a kert felé fordult, és ivott egy picit az italából. A bájitalmester nem igazán tudta, miért is a bánatos pillantás, de abban biztos volt, hogy nem neki szólt. És valamiért nem tetszett neki, hogy így maradjon.

Megfogta picit a könyökét, és a kert felé intve sétára invitálta, amit Granger apró hezitálással el is fogadott. Lassan bandukolva a sziklakert felé haladtak, ahol Perselus már rég felfedezte az apró kis virágokat, amik éjkék színükkel tán mindenkit elkápráztattak. Hermione leguggolva végigsimított a pici szirmokon, majd felpillantott rá, és felállt. Ő pedig a mellettük lévő padra intett, ahova aztán mindketten leültek. Határozottan kérdő tekintettel nézett a lányra, bár tudta, hogy egy gesztikulációval, vagy szemvillanással úgysem tudná megadni neki a választ a kérdéseire, hogy mit keres épp ő itt, és miért bánatos. Ellenben elérte, hogy elpiruljon, és zavartan forgassa a kezében az italát. Ivott egy kortyot, amit ő is megtett utána, majd megragadta a kezét, és azon is a gyűrűs ujján simított végig. A boszorka ökölbe zárta a kezét és megrázta a fejét. Nem, nem ment férjhez, és úgy tűnt, nincs is senkije. Különben valószínűleg nem egyedül lenne itt. Bár az lehet, hogy épp azért szomorú, mert nemrég szakított valakivel.

Következő mozdulatként félresöpört egy hosszú barna tincset Hermione arca mellől, és ezzel végig is simított a selymes hajzuhatagon. Granger pipacspirosan hajtotta le a fejét, és ő egy gúnyos mosollyal nyúlt az álla alá, hogy felemelje. Rettentőmód tetszett neki. A lányból valójában nő lett. Igazán formás, gyönyörű nő. De hozzá képest még mindig csak egy lány volt. Mindig is tudta, hogy eszes, s noha az iskolában a tudálékossága az agyára ment, azt is tudta, hogy Potter, és ezáltal a varázslóvilág is sokat köszönhet neki. És most, ahogy nézte a csillogó szemét, ahogy kérdőn ránéz, nem tudta megállni, hogy ne simítson végig az arcán. Persze, a boszorka beharapta alsó ajkát, és szabad kezét a szeme elé tette, hogy eltakarja magát. Perselus élvezte, hogy zavarba hozhatja őt, és elhúzta a lány karját, hogy láthassa a lesütött, meg-megrebbenő pillákat.

Aztán a boszorka, úgy tűnt, összeszedi magát kicsit, és megerősítve magát, picit hátrébb húzódva nézett az ő szemébe, egy olyan kérdéssel a szemében, hogy vajon mit akarhat ő. Rég megszokott gúnyos mosolya, úgy tűnt, elijeszti társaságát, mert kissé sértetten pattant fel, majd a ház felé indult. Ő pedig megcsóválta a fejét, és bár még egy pillanatig a formás test után nézett, ahogy Hermione, csípőjét lágyan ringatva távolodik, aztán letette a poharát, felpattant, és utána sietett. Az ő tempójával persze hamar utol is érte. Megragadta a csuklóját és visszafordította, mire a lány poharából kilöttyent egy kis whisky. Látszólag morogni és szitkozódni akart, de egy hangot se adott ki. Perselus igazán meglepődött, hogy tudja tartani a szabályt. Granger aztán dühös pillantással, szinte szikrázó szemekkel nézett rá. Gyönyörű volt. Bármi is vezette őt, meglepte, hogy engedett a kísértésnek. Mégis, a következő pillanatban megragadta a kis bestia állát, és közelebb hajolva egy apró csókot lehelt a szája sarkába. Picit hátrébb húzta fejét, és láthatta a meglepett pillantást és az elnyílt ajkakat. De nem húzódott el, nem tiltakozott. Így a következő csók már határozottabb volt, és lassan, finoman kóstolgatta a picit whisky-ízű ajkakat.

Mikor viszonzást nyert, átkarolta és magához ölelte a lányt, hogy aztán egyre jobban és jobban elmélyítse a csókot. Hermione kezéből kiesett a pohár, és a kikövezett úton landolt egy csörrenéssel, de egyikük se foglalkozott vele. Aztán átkarolta a férfi nyakát, és teljesen átadta magát a váratlanul kapott hódolatnak. Hosszú percekig nem szakadtak el egymástól, de mikor aztán mégis, Perselus a piros, csóktól duzzadt ajkakat nézve simított végig rajtuk. A pihegő lány zavartan és kérdőn, de kicsit aléltan nézett rá, mire egy újabb apró csókot kapott. A kérdés a szemében egyértelmű volt, és azt hitte, hogy most aztán nem menekül, itt kérdések lesznek, mert nem létezik, hogy a kis boszorka ezt szó nélkül hagyja. De hagyta. Avagy csak ismét nem jutott szóhoz? Bárhogy is, Perselus hálás volt a csendért. A koraesti természet hangjaival, a lenyugvó Nap fényében, a pihegő szépséggel a karjaiban igazán nem akart semmi mást.

Mégis, mikor a ház felé pillantott, meglátott a teraszon egy táncoló párt, és egy szusszanással úgy gondolta, ezúttal ő is megteszi. Pár lépés után a lány zavartan nézett rá, de aztán rájött mikor a kezét megfogta és felemelte, míg a másik a derekán volt. Engedelmesen követte a lépéseket, noha még mindig teljesen ki volt pirulva. Fogalma sem volt, meddig is ringatóztak így, de az andalító, nyugalmas percek szívdobogtatóak voltak. Perselus a csillogó, barna szemekben gyönyörködött, míg Hermione a férfi arcát fürkészte, nyilvánvalóan még mindig nem igazán értve a szituációt. Aztán egy újabb csók közben megálltak, és a bájitalmester pontosan tudta, hogy mindketten igazán felhevülten, izgatottan szeretnének többet a másikból. Megszakítva a csókot a lány állán át a nyakához hajolt, hogy azt végigharapdálva juttassa a másik tudomására, hogy legszívesebben felfalná őt ott helyben. A kapkodó légvételek és szuszogások egyértelművé tették, hogy ez már egyiküknek sem elég.

Perselus húzódott hátrébb végül, és lehunyta szemeit, hogy pár mély lélegzettel lenyugtassa magát. Aztán a ház felé indulva, a lány kezét fogva nézett rá kérdőn. És Hermione fülig pirulva elmosolyodott, és alsó, amúgy is duzzadt ajkát harapdálva bólintott. Vele megy. A házban meglepett pillantások fogadták őket, de a házigazda mosolyogva bólintott, mikor hozzá léptek. Perselus meglepődött, ahogy a férfi egy biztató, bátorító kézszorítással köszönt el Grangertől, míg ő egy figyelmeztető szemvillanást és egy féloldalas, mindentudó pillantást kapott.

A Hopp-hálózaton át érkeztek a házába, és a szédítő utazás után kicsit aggódva nézett egykori diákjára. Innentől fogva semmilyen szabály nem tartotta vissza tőle, hogy kérdezzen. Mégse tette. Zavartan billegett egyik lábáról a másikra, mire ő megkegyelmezve neki ismét magához ölelte, és egy csók után kézen fogta, majd a nappaliba vezette. Begyújtott a kandallóba, majd az előtte álló kanapéra ültette a boszorkát. Az italos szekrényből kivett egy üveget, és felmutatta az üveg bort egy kérdő pillantással. Egy bólintás után töltött, majd a lány felé fordulva leült, és átadta a kelyhet, aztán koccintottak, majd ittak pár kortyot. Perselus a lány tincseit félresöpörve a finom kis nyakat cirógatta, és igyekezett felkészülni rá, hogy hamarosan vége lesz a csendnek. Hermione kicsit körbenézett a nappaliban, szemügyre véve a könyvespolcokat, a képeket a falon, és az ablakon kinézve a kis tisztáson túli fák közt átszűrődő, lemenő nap sugarait.

Ő a kecses ívű nyakon és vállon legeltette a szemét, valamint a figyelemreméltó domborulatokon, amiket csak egy nyári kis ruhácska takart. Végül nem bírta tovább, így még közelebb hajolt, és apró puszikat hintett a bódítóan finom és illatos nyakra. Fogalma sem volt róla, hogy ez a kis fruska hogy szédítette el egyetlen óra alatt, de nem bánta, hogy elcsábult. Hermione megborzongott mellette és elakadt a lélegzete is, de hagyta, sőt, nagyobb hozzáférést biztosított. Perselus letette a kisasztalra a poharát, majd elvette a lányét is, és azt is mellé rakta. Aztán maga felé fordítva a boszorka arcát, újra megcsókolta, csak hogy most a bor ízét érezhesse az ajkain. Most se kellett sok, hogy újra forróbb csókokra váltsanak. Magához húzta partnerét, aki engedelmesen simult hozzá, egyik kezével az ő combján támaszkodva, mintha csak attól félne, hogy eldől, vagy leesik a kanapéról. Pedig ő fogta és tartotta őt.

Egyre jobban belehevültek, és hamarosan Perselus a boszorka meztelen combjain csúsztatta egyre és egyre feljebb a kezét. Hermione hátrahajtotta a fejét, ezzel megszakítva a csókot, de a férfi a nyakát kezdte ostromolni, hogy aztán a vállára, majd a dekoltázsára térjen át. Édesebbnél édesebb területeket talált, és szándékában állt mindent bevetni, hogy édesebbnél édesebb hangokat is kicsaljon belőle. Hallotta a sóhaját és az elakadó lélegzetét, és azt is, mikor némán nyögött, ahogy ruháját feljebb tűrve elért a melléhez, és kezével fedte be. Pár gyors mozdulattal megszabadította a ruhától, és a lány a szandálját is lerúgta, mire ő egy határozott mozdulattal az ölébe ültette. Semmi más nem fedte a testét csak az apró kis bugyi, ami hívogatóan forró volt még úgy is, hogy ő az ölénél még jócskán fel volt öltözve.

Hermione elkezdte kigombolni a talárját, és kicsit kapkodó mozdulataiból kiérezte, hogy nem tetszik neki, hogy annyit kell bajlódni vele, így egyetlen pálcaintéssel elintézte, hogy mindketten meztelenek legyenek. Ő felnyögött, mikor meztelen ölük összeért, míg a boszorka levegő után kapott. Magához szorította, és egy újabb fullasztó csókba vonta. Ott simogatta, ahol csak érte, miközben a kis bestia kivette a hajából a szalagot, és élvezettel túrt a tincsei közé. Magában elmosolyodott. Sose volt zsíros haja, mint azt sokan hitték róla. Régen hajzselét használt, de mára már nem. És úgy tűnt, partnerének tetszett, amit talált. Ő maga is jólesően felmordult egy picit, majd a lány fenekét megmarkolva mozdította meg a csípőjét, ezzel ingerelve mindkettőjüket.

A következő pillanatban azonban erősen megragadva és megtartva Hermione lábait, felállt, és a hirtelen megkapaszkodó lánnyal az ölében felsietett a hálószobájába. Fél lábbal rúgta be az ajtót, majd pár lépéssel a hatalmas ágy mellett termett és rádőlt, maga alá temetve Grangert. Feltérdelt és elégedetten nézett végig a gyönyörű testen. Végigcirógatta a combjától a nyakáig, aztán odahajolt és megcsókolta, majd egyre lejjebb és lejjebb haladva fedezte fel a finom íveket és domborulatokat egész addig, míg el nem ért a legforróbb tájra. Hermione zihált, az alatta lévő takaróba kapaszkodott, és biztosra vette, nem fogja sokáig bírni a kényeztetést. A bájitalmester azonban pontosan érezte, hogy meg kell állnia, ha húzni akarja az időt, így visszagördült partnere fölé, és két lába közé helyezkedve csókolta meg.

Mikor végre eggyé váltak, elégedetten mordult fel. Lassan felvettek egy jóleső ritmust, de mikor gyorsított, és biztos volt benne, hogy bárki más is nyögne ilyen roham mellett, a lány még mindig csendben volt, noha zihált, levegő után kapkodott, erősen kapaszkodott a vállaiba, és újra meg újra az ajkait nyalta, ezzel is csókra csábítva őt. De egy hang nélkül. Tudta, hogy valami nem stimmelt, és szándékában állt rákérdezni a dologra, ám abban a pillanatban nem akart semmi mást, csak együtt hajszolni a gyönyört az alatta fekvő boszorkával. És a mámor nem váratott magára sokat. Nyögve adta át magát az extázisnak, és Hermionéra fekve igyekezett magához térni, míg a lány még mindig belé kapaszkodott, és csukott szemmel pihegett. Végül mellé feküdt, szorosan a karjaiba vonta és magukra rángatta a takarót. Nem is kellett sok, és a kis szépség már aludt is, és ő sem maradt el tőle sokkal, de utolsó gondolatként még eszébe véste, hogy reggel ő fog kérdezni.

És az ébredés édesebb volt, mint bármikor azelőtt. Egy meleg test simult a mellkasához és bár csiklandozta az arcát néhány hajtincs, cseppet se zavarta. Imádta az illatot, ami egyre finomabb volt, ahogy a lány nyakához dugta az orrát. Szorosabbra vette az ölelést, és jólesően szippantott egy nagyot. Végigsimított a boszorka testén. Sose gondolta volna, hogy épp Grangerrel fog ilyen helyzetbe kerülni. Csak remélni merte, hogy a lány nem fogja őt úgy itt hagyni, hogy ennyi volt, és nem akar többet. Mert ő akart. Meglepő volt számára is, de sokkal, sokkal többet akart. Bármi is történt a kis boszorkával az utóbbi időben, láthatóan már nem volt olyan sokat beszélő fajta. Talán megjött a maradék esze, mert hogy volt neki, az biztos. És emiatt remélte, hogy jól kijönnének. Tudta, hogy a lány bájitaltant tanult a R.A.V.A.Sz. vizsgái után, és úgy vélte, ha valakivel, hát vele tán tudna értelmesen beszélni és társalogni. És ha valóban olyan csendes fajta lett, mint látszott, akkor remekül meglennének még anélkül is.

Azonban itt jött elő a kérdés. A lány gyanúsan nem adott ki hangot. Mert a többit megértette, de hogy még szeretkezés közben se, az már érthetetlen volt számára. Pedig biztos volt benne, hogy rengetegszer volt olyan állapotban, és a néma nyögésből is sok volt, mikor eltátotta a száját, és a levegő is hirtelen szakadt ki belőle. Elgondolkodva cirógatta a finom vállát, mire a boszorka hamarosan mocorogni kezdett, majd hasra fordult, és egy nyújtózás után elégedetten fordította a férfi felé a fejét, ám még csukott szemmel pihent. De ébren volt, így Perselus lejjebb simította róla a takarót, és egészen a fenekéig csúsztatta a kezét. Tetszett neki a látvány, így hamarosan egy igen komoly merevedés nyomódott Granger csípőjéhez, amit az kedvesen megmosolygott.

Ő viszont beleharapott a vállába, majd puszilgatni és simogatni kezdte a boszorkát. A jóleső sóhajokat aztán egyre gyorsabb szuszogás követte, mire ő az oldalára fordította ismét a lányt, és a felső lábát megemelve igazította magát a kellő helyre. Elengedve Hermione combját lassú, kényelmes ringatózásba kezdtek, és élvezettel ölelte és simogatta a hozzádőlő testet. Apró mosollyal gondolt rá, hogy ilyen reggelt szeretne mindig magának. Egy idő után látta, hogy a kis boszorka erősebben markol a lepedőbe, és aztán a fenekét is jobban felé tolta, még többet kérve, és ő nem tagadott meg tőle semmit. Hasra fordította, egyik lábát oldalt feljebb húzta, s így helyezkedett el. Félresöpörte a lány haját, majd csókolta, harapta a nyakát és a vállait. Egyik ilyen alkalommal direkt erősebben harapott bele, de most is csak a néma nyögést látta, de semmi hangot nem hallatott. Aztán gyorsított, és hamarosan Hermione eljutott a csúcsra, magával rántva őt is. Hosszú percekig pihegtek egymás mellett, ölelkezve és simogatva, cirógatva egymást.

Jó negyed órával később Hermione kicsit kábán tápászkodott fel, majd felállt és nyújtózott egyet. A reggeli napfényben fürdő kecses női test bámulatosan szép látvány volt, és Perselus az oldalán fekve, könyökölve gyönyörködött benne. Aztán az előtte álló angyali teremtés körbenézett és kérdőn mutatott a három közül az egyik ajtóra a szobában. Ő pedig egy másikra mutatott, mire a lány besietett a fürdőszobába. A bájitalmester szintén felkelt és a másik ajtó mögül kihozott néhány ruhadarabot, majd összekészítette őket az ágyra, aztán egy intéssel magához hívta a lányét is, amit elhagyott. Egy tisztító bűbáj után az ágyat is bevetette és ráterítette a csinos kis darabot. Hallotta a zuhany hangját és oldalra döntött fejjel elgondolkozott, hogy milyen lenne társulni Grangerhez. Majd legközelebb, döntötte el, és úgy határozott, ő nem fürdik, hanem beéri egyelőre néhány bűbájjal. Elvégre nem a semmiért varázsló. Felöltözött, majd a konyhába ment és nekilátott összeütni egy kiadós reggelit. Egy ilyen éjszaka és reggel után mindkettőjüknek szüksége van elegendő és rendes ételre.

A pirítósok, a lekvár, felvágottak, gyümölcsök és miegymás már az asztalon sorakoztak, és ő épp a tojást pakolta egy-egy tányérba, mikor meghallotta, hogy a lány belép. Felé fordulva látta, hogy teljesen felöltözött. Az asztalra csúsztatta a tányérokat, majd kávét és teát tett még melléjük. Hermione egy boldog, de kissé szégyenlős mosollyal ült le. Piton pedig követte a példáját, majd megtette azt, amit már évek óta nem. Szólásra nyitotta a száját. Hermione azonban egy ijedt pillantással emelte fel a kezét tiltakozásra. A bájitalmester nem igazán értette. Már ismét nyitotta a száját, mikor a lány elővett egy kis füzetecskét és egy mugli tollat, majd írni kezdett. Ez már felettébb gyanús volt. Aztán elvette a felé nyújtott írást, és elolvasta.

„Sajnálom, hogy nem „szóltam”, de nem tudok beszélni. Megátkoztak, és a gyógyítók még nem találták ki, hogy hozzanak helyre.”

Perselus döbbenten nézett fel a lány szemébe, ahol most ismét felbukkant a szomorúság. Hát ezt látta este is benne. Nem mondott semmit, de tudta, hogy saját szeme is eléggé árulkodó. Sajnálta, hogy ilyesmi történt vele. Természetesen, egyből az a kérdés volt a következő, hogy milyen átokkal találták el, de mielőtt megszólalhatott volna, a boszorka kivette a kezéből a füzetecskét, és lekörmölte. A bájitalmester nem örült. Cseppet se. Mert amit olvasott, az egy olyan régi és tiltott varázslat volt, amivel réges-régen a szolgákat némították el, hogy ne fecsegjenek. Míg a muglik kivágták az illető nyelvét, a varázslók ezt az átkot használták. Nem tudta, mióta, de nagyon rég betiltották már, és bár olvasott róla, nem rémlett, hogy lenne ellenszere bármilyen formában. Nem csoda, hogy a lány el volt keseredve, hisz lehetetlennek vélte, hogy bármelyik gyógyító találna valami hasznosat.

Gondolataiba merülve már azon töprengett, merre is járjon utána a dolognak, és épp fel is állt, hogy könyvtára felé vegye az irányt, mikor Hermione megragadta a csuklóját. Meglepetten nézett a szemébe, és ott apró boldog szikrák mellett némi rosszallást látott, majd a boszorka a székére mutatott, majd a reggelire. Na, szép, gondolta. Fejcsóválva ült vissza a reggelihez. Ő valóban egyből belevetette volna magát a kutatásba, és tudta, hogy ezért volt a hálás pillantás. De maga is belátta, hogy nem véletlenül csinálta a reggelit. Ennie kellett. Granger mosolyogva látott neki, és ő is társult. Jóízűen falatoztak, és mikor végeztek, közösen pakoltak el és tettek rendet. Aztán Perselus egyetlen mozdulattal magához ölelte a lányt, és megcsókolta, csak hogy aztán a konyhapultra ültetve a két lába közé, teljesen hozzásimulva ölelhesse. De ezúttal a mohóbb rohamot lassabb dédelgetés vette át, és mikor a boszorka arcát cirógatva egy szusszanással húzódott hátrébb, be kellett látnia, hogy ő semmiképp se akarja elengedni őt. Nem csak az életéből, de a házából se. De úgy tűnt, a lány kényelmetlenül fészkelődött a karjaiban, láthatóan azon morfondírozva, hogy mi is jön most.
Aztán újabb írásba fogott.

„Haza kell mennem.”

Hermione azonnal felismerte a szemében az ellenzést, és a szomorúságot, és kissé ijedten kapta ki a férfi kezéből a füzetet, hogy aztán sürgősen körmöljön még valamit.

„Szeretnék átöltözni. Utána visszajövök, ha szeretné.”

Megkönnyebbülten eresztette le vállait, majd kikapta a lány kezéből a tollat és egy „d”-t illesztett a mondat végére, egyértelműen azt kérve, hogy tegezze.
Aprót bólintva, és egy finom kis csókkal engedte el, majd kézen fogva ment vele a Hopp-hálózatra kötött kandallóhoz. Azonban épp csak beléptek a szobácskába, mikor meglátta a lány zavart tekintetét, majd lemondóan csóválta mega fejét. Az ő kérdő tekintetére a torkára mutatott, jelezve, nincs hangja, mire ő rájött, nem tudja kimondani otthonának címét. Valószínűleg csak hoppanálva tudott közlekedni. Azonban a probléma újabb banális felfedezéssel járt. A boszorka nem tud beszélni, és épp így a varázsigéket sem tudja kimondani. Nyilvánvalóan még neki is át kell ezt a helyzetet gondolnia. Mindenesetre abban biztos volt, hogy nem engedi el egyedül. Mert bárki is átkozta meg, ismét megpróbálkozhat vele, és ezúttal a lánynak még annyira se lesz esélye vele szemben.

Észre se vette, mikor húzta magához egy gyengéd ölelésre, de a hátát simogatva csókolt bele a puha tincsekbe. Aztán ismét kézen fogta, és a nappaliban magához hívta a talárját. Felvette, majd kimentek a házból, és ismét magához karolta egy kérdő szemöldökfelvonással. Hermione először mintha tiltakozni akart volna, de az ő szigorúbb pillantása után csak nagy levegőt vett, és elhoppanálta kettőjüket saját háza hátsókertjébe. Amint megérkeztek, a boszorka a házba sietett, és ő követte. Nem jelezte neki, hogy maradjon hátra, se azt, hogy foglaljon helyet, így követte egészen a hálószoba ajtajáig, ahol aztán az ajtófélfának dőlve, karba tett kézzel nézte egykori diákját, ahogy levetkőzik. A házigazda, úgy tűnt, megfeledkezett vendégéről, mert amint megfordult, ijedten ugrott hátra, és minden bizonnyal sikított is volna, ha lett volna rá módja. Aztán zavartan nevetve takarta el magát, mire ő megcsóválta a fejét, és a kezére mutatott, hogy eresze le őket. A pipacspiros boszorka pedig úgy tett, majd néhány hosszú pillanatig hagyta, hogy a férfi rajta legeltesse a szemét.

Amikor Hermione ruhát keresett magának, Perselus mellé lépett, és kivett belőle még párat, és mind az ágyra pakolta. Persze, a lány értetlenül nézett rá, majd felfogva, hogy a bájitalmester azt akarja, hogy hosszabb időre csomagoljon, kiegészítette a kupacot még párral, majd fehérneműket is pakolt, mire a férfi egy ábrándos mosollyal vette szemügyre az egyik darabot. Biztos volt benne, hogy többet mutat meg, mint amit elrejt. Épp csak egy kis háromszögnyi terület volt rajta fekete anyagból, az is átlátszó puha csipke, és a többi… Nos, ha a lány ilyen falatnyi tangában fog mászkálni, akár van fölötte valami, akár nincs… az a kutatás igencsak el fog húzódni. A kisasszony fülig pirultan kapta ki a kezéből, csak hogy aztán mindent egy táskába pakoljon. Összeszedett még néhány holmi a fürdőszobából, és pár könyvet, füzetet is. A csomagot aztán lekicsinyítette, és zsebre vágta. Perselus pedig elkönyvelte magában, hogy legalább pár dolgot szavak nélkül is meg tud csinálni.

Gyakorlott, erős varázslók és boszorkányok képesek voltak rá, és Hermione már évekkel ezelőtt tette le a vizsgáit. Látta a végső csatában harcolni, és ha máshonnan nem, onnan biztosra tudhatta, hogy igazán erős. Tudása miatt pedig aligha hihetett benne bárki is, hogy tehetetlen lesz teljesen. Míg néhányan csupán egy Lumosra voltak képesek, az erősebbek jóval többre. Ez látható volt például nála, vagy Potternél, aki már az iskola alatt is megtanult pálca nélkül, és szinte minden varázslatot hang nélkül is elvégezni. Igaz, rendesen megküzdött vele, míg beleverte a kölyökbe, de Hermione nyilván magától jutott oda, ahol épp tartott.

A hátsókertből hoppanáltak, és a férfi háza elé érkeztek. Úgy tűnt, a lány zavarban volt, és megerősítésre várt, hogy valóban beköltözhet hozzá. Ha tudta volna, hogy nem csupán kis időre, de jóval tovább akarja marasztalni... Ha Perseluson múlt volna, többé nem megy haza aludni. De jól tudta, hogy lakva ismerszik meg az ember, és még nekik is rá kell jönniük, hogy működik-e ez a kapcsolat köztük, avagy nem. Megragadta a boszorka kezét, és végül maga előtt tolva irányította fel a hálóba, ahol az onnan nyíló, másik szobába vezette a lányt. Az öltözőszobában helyet csinált neki, aztán a fürdőszobában is megmutatta, hova pakoljon. És Hermione egy hatalmas öleléssel és egy félénk csókkal köszönte meg neki. Amit ő örömmel fogadott és még nagyobb örömmel mélyített el. Aztán hagyta csomagolni, ő maga pedig a könyvtárba ment. Fél órával később csatlakozott hozzá a boszorka is, és ámulattal nézett körbe a nem kicsi gyűjteményen.

Napok teltek el a csendes kutatással, amit csak evéssel és egymás szeretgetésével szakítottak meg. Perselus pár nap eltelte után egy gúnyos mosollyal nézte a morgolódó lányt, hogy megint haza kell mennie pár holmijáért. Mikor elkísérte, a hálószobában ácsorogva figyelte, hogy Hermione elpakol még pár ruhát, de mikor abba akarta hagyni, ő intett, hogy folytassa. Mindezt párszor még meg kellett ismételni, mire a szekrény üres lett, a lány ládája meg tele. Hitetlenkedve nézett rá, mire ő csak magához húzta, és megcsókolta. A ládába persze belekerült még jó pár holmi, és végül a ház egészen elhagyatottnak tűnt.

A boszorka már az első nap baglyot kapott barátaitól, hogy merre és hogy van, mire kaptak egy választ, hogy kutat. Aztán a harmadik nap újabb levél jött Pottertől, hogy kell-e segítség, mire megválaszolta, hogy Perselus Piton mellett aligha van szüksége másra. A Kis Hős erre megnyugodott, és azt írta, hogy akkor minden rendben, vigyázzon magára, de szóljon, ha szüksége van valamire. Ron pedig azt válaszolta, hogy nagyobb segítségre van szüksége, mint először gondolta. Perselus meglepve fogadta, hogy a lány mindegyik levelet természetes könnyedséggel adta a kezébe, hogy ő is olvassa el, és bár nem gondolta, hogy bármi köze is lenne hozzá, de megtette, minthogy ezt kívánta tőle. És néha igazán jól szórakozott Weasley háborgásán, és elégedetten fogadta Potter értelmes hozzászólásait.

Egy héttel később már megvolt a napi rutin, hogy mit mikor csinálnak, és ebbe nem csak a kutatás tartozott bele, de bájitalfőzés is, merthogy Perselusnak még mindig ott gyülekeztek a megrendelések. És Hermione a legnagyobb örömmel segített neki, és így könnyedén utol tudta érni magát, sőt, hamarosan oda jutottak, hogy a várólista egészen lecsökkent, és már nem kellett két hetet várniuk a klienseknek. Általában délelőtt főztek, aztán ebéd után kutattak, majd egy esti séta, vagy kellemes olvasás után bújtak ágyba. Ám mindez nem jelentette azt, hogy Perselus ne ragadta volna magához a lányt a könyvtár kellős közepén, vagy akár az erdő illatos fái közt. És minden félelem elmúlt a bájitalmester szívéből, mert az együttlakás sokkal jobban ment, mint hitte.

Meglepő módon azóta se szólt egyetlen szót se. Hermione nem kérte rá, neki pedig nem volt rá szüksége. Tökéletesen megtanultak olvasni egymás mozdulataiból, grimaszaiból, vagy csak a tekintetükből. Nem volt szükség másra. Egy hónappal később még mindig nem jutottak semmire a kutatással, és egyre több időt töltöttek inkább a laborban. Perselusnak ugyan esze ágában sem volt feladni, de Hermione néha inkább olvasgatás helyett is bájitalokat főzött. Mikor aztán a férfi úgy döntött, saját könyvtára kevés, levelet írt McGalagonynak, hogy segítsen neki az ügyben. Az igazgatónő persze egyből igent mondott, és ismerve mindkettőjüket, ahelyett, hogy őket hívta volna az iskolába, a könyveket küldte hozzájuk. A szoba a Hopp-hálózatos kandallóval elsőre iszonyatosan picinek tűnt. Rengeteg könyv a zárolt részlegből származott, és Perselus igazán hálás volt a nőnek, hogy mégis a rendelkezésükre bocsátotta. De a könyvek fogytak, és így szépen lassan mind visszajutott a Roxfortba.

A második hónap vége azonban ígéreteket hozott. Szeptemberre járt az idő, és Perselus tudta, hogy nincs visszaút. Teljesen és végérvényesen beleszeretett a lányba, és bármit hajlandó lett volna megtenni azért, hogy vele maradjon élete végéig. És épp ezért halászta elő édesanyja eljegyzési gyűrűjét, hogy megkérje Hermione kezét. Fogalma sem volt, hogy a boszorka mit fog válaszolni, de tudta, hogy viszontszereti, és remélte, hogy nem szúr el ezzel mindent. Abban is biztos volt, hogy még ha nemet is mond, a kutatást akkor is folytatni fogja. Ha meg is szakad a szíve. Mégis… soha olyan optimista nem volt még.

Egy szombat esti sétájuk alkalmával a patakparti kis tisztáson térdelt le a döbbent lány elé, akinek szemei csak még nagyobbak lettek, mikor előhúzta és feltartotta neki a kis ezüstkígyót a két zöld smaragddal, amik a hüllő szemei voltak. Zakatoló szívvel nézte az oly imádott arcot, és mivel semmi elutasítást nem látott, minden pillanattal egyre jobban megkönnyebbült. Aztán Hermione a nyakába vetette magát, és megcsókolta, és ő csak akkor jött rá, hogy még csak levegőt se vett egy ideje. A boszorka könnyek közt bólogatott, és hatalmas vigyorral tartotta végül oda neki a kezét, és ő, és ebben biztos volt, egy idióta vigyorral húzta fel rá az ékszert. A csók, ami megpecsételte az eljegyzést, egyre forróbb és mohóbb lett, míg végül elterülve a puha fűben egymáséi nem lettek.

Három nappal később pedig Perselus rábukkant egy könyvre, amiben megtalálta a remény szikráját. Olyan gyorsan sietett a laborba, hogy menet közben feldöntött egy széket és egy kisasztalt is. Az ígéret a lapok közt, hogy Hermione újra beszélhet, egyszerre volt örömmel fogadott és furcsa. Furcsa, mert megszokta, hogy nem beszél, és nem tudta, milyen lenne, ha ismét képes lenne rá. A lány ijedten nézett rá, mikor szinte berobbant a laborba, de mikor elolvasta a szöveget, amit mutatott neki, a nyakába ugrott örömében. Azonnal nekiveselkedtek ismét a kutatásnak. Mert bár a könyv bájitalt említett és jó pár hozzávalót, recept az nem volt. Így kísérletezniük kellett és kicsit tovább kutatni.

A napjaik ismét zsúfoltak lettek kicsit. Délelőtt még mindig a rendelésekkel foglalkoztak, délután a lány bájitalával próbálkoztak, míg késő délután és este a sétáik közben az esküvőt szervezgették néha. Hermione azzal kezdte az egészet, hogy egy héttel a lánykérés után felmutatott egy papírt a férfinak azzal a szöveggel, hogy „Csendes esküvő”. Először arra gondolt, hogy nem akar nagy esküvőt, csak tanúkat és pár embert, de hamar rájött, hogy a Csend-party ötletén alapultak az elképzelései. Persze, ennek csak örült, mert cseppet se vágyott nyüzsgő násznépre. Ami biztos volt, hogy minimum két ember meg fog szólalni a ceremónián. Ő és az eskető. És imádkozott, hogy addigra Hermione problémáját is megoldják, és kimondhassa a boldogító igent. És bár Perselusnak nagyon tetszett az ötlet, a lány terveinek listájára odaírta a sorba, hogy „zene”. De Hermione ezt is megoldotta emberi hangok nélkül, ugyanis semmi vad zenét nem akart, csupán klasszikus zenét, így felbéreltek egy zenekart. És jött az időpont kérdése, mire Perselus Hermione kérdő tekintetére és a kezében tartott naptárra nézve bekarikázta a szilvesztert.

A meglepő az elkövetkező napokban a két jó barát elfogadása volt. Potter boldog vigyora még a leveléből is sütött, és bár Weasley is áldását adta a dologra, aggódott, hogy vajon jól döntött-e a lány, és nem sietik-e el az egészet. Persze megtudták, hogy Mrs. Weasley egyből nekilátott volna szervezkedni, de Hermione megírta a terveit, mire a nő kapásból írt vissza, olyan hangvételben, mintha csak hidegzuhanyt kapott volna. Aztán persze kénytelen volt elfogadni a szabályokat, ha részt akar venni az esküvőn. A vendéglista nem volt nagy, Hermione meghívta Harryt és a Weasley családot, valamint McGalagony professzort. Perselus pedig keresztfiát, valamint kedvesét, és a Csend-party szervezőjét, aki nélkül ők nem találkoztak volna akkor este. Természetesen Dracót kérte fel tanúnak, míg Hermione Harryt. Koszorúslányként Ginny és az ifjú Malfoy menyasszonya voltak felkérve, és mindketten boldogan vállalták.

Perselus kíváncsian figyelte, mikor a lány titokzatosan írogatott és rajzolgatott egy nagyobb füzetbe, de hamar rájött, hogy az esküvői ruháját tervezi. Mint kiderült, esze ágában sem volt elhagyni az erdei kis házat, hogy ruhák után caplasson. Nem, ő megtervezte, megrajzolta, és felkért egy szabót, hogy készítse el. Borzasztóan kíváncsi volt, hogy milyen lehet, de tudta, hogy szilveszterig erre esélye sem lesz. Hermione végül megkegyelmezett Mollynak, és megírta neki, hogy örömmel fogadná, ha ő készítené el az esküvői tortát, és ha kedve van, néhány süteményt. Persze, az asszonynak volt. Egyedül a tortában voltak konkrét kérések, a többit rábízták.

A napok teltek, és Perselus egyre izgatottabb lett. Nem csupán az esküvő, hanem a bájital miatt is, ami, úgy tűnt, hamarosan elkészül. Már csak egy hibát kellett kiküszöbölniük, és a főzet készen állt, hogy teszteljék. Úgymond, a Mikulás hozta meg a várt eredményt, ugyanis december hatodikán, hajnali három órakor a bájitalmester fáradtan, de elégedetten rogyott a laborbéli kanapéjára, ahol a lány összekucorodva aludt. Felriadt a hirtelen mozgásra, és mikor felfogta, hol van, felült és kérdőn meredt párjára. Ő pedig egy biccentés után kedvesére dőlt, hogy egy csókban fejezze ki érzéseit. És Hermione tudta, hogy aggódik. Még mindig meglepte, hogy mennyire értik egymást, noha időnként már játékot űztek belőle, hogy Perselus csak azért se szólalt meg, noha ő megtehette volna. A boszorka egy percig se hagyta kétségek közt, és a következő csókkal már ő mondta el, hogy nincs mitől tartania.

Aztán persze tesztelni kellett a bájitalt, ami egy hetet vett igénybe, de az is már csak azért volt, hogy a biztos is biztos legyen. És december közepén Hermione a vacsorája mellé kapott egy pohárnyi bájitalt is. Egy nagy sóhaj után felhajtotta, aztán várták a hatást. Tudták, hogy nem egyből hat, hanem fokozatosan jön helyre majd a lány. Perselus egy intéssel bíztatta, hogy próbálkozzon, de a lány nehezen vette rá magát, hogy megpróbálja. Valamiért ő se nagyon akart hangot kiadni. Megfelelt neki a csend és a nyugalom. De aztán megköszörülte a torkát. De hang nem jött ki rajta. Próbált elmondani egy mondatot, de egyetlen pici jele sem volt, hogy a bájital hatott volna. A bájitalmester felállt az asztaltól és egy sóhajjal szorosan magához ölelte kedvesét.

Együtt fürödtek le, miközben mindketten gyengéden simogatták, becézgették a másikat. Aztán a hangulat a forró víz alól kiszállva jóval forróbb lett az ágyban. Mohó, és heves szeretkezésük azonban mindkettőjük számára kellemes meglepetéssel ért véget. Ugyanis, mikor Hermione a csúcsra jutott, utolsó nyögése már valódi volt. Perselus, mikor követte őt, egy szinte fullasztó csókba vonta szerelmét, és újra és újra hallhatott egy-egy apró nyöszörgést. A boldogság apró madárszárnyakon repdesett a mellkasában, és már nem csak a fizikai megterhelés miatt vert gyorsan a szíve, hanem mert hallhatta végre Hermione hangját. A boszorka könnyes szemmel bújt az ölelésébe, és a bájitalmesternek meg kellett állapítania, hogy igenis kell neki a lány hangja. Hallani akarta a nevetését, és azt se bánta volna, ha egyszer majd, egy vitájuk alkalmával kiabálnak egymással. De mindenek előtt az lesz az első, hogy reggel, ébredés után újabb édes kis hangokat fog kicsalni belőle.

Ahogy el is tervezte, reggel egy apró, játékosan gonoszkás mosollyal fogott terve megvalósításába. És a gyönyör, amit az azt követő két órában átéltek, mindkettőjük számára feledhetetlen volt. Ünneplés gyanánt Perselus ágyba vitte a reggelit, és utána is sokáig ott maradtak még. Nem, nem beszélgettek. Nem volt rá szükség. A hangok magukért beszéltek.

A következő napok már az karácsonyi és az esküvői készülődéssel teltek. Hermione elbűvölően békés hangulatot teremtett. A nappaliban egy kicsi fenyőfa illatozott néhány dísszel, és itt-ott a lakásban csintalan fagyöngyök kacagtak, ha elment alatta valaki, és Perselus tett róla, hogy mindegyik alatt kellően meg legyen csókolva szerelme. A máskor bosszantó szokások most, szeretetben és békében egész másképp érintették, mint ezelőtt bármikor. Az illatozó forralt bort kortyolgatva esténként büszkeséggel és elégedetten gyönyörködött kedvesében, hogy ez a nő valóban az övé.
A karácsony végül elmúlt, és Perselus arra ébredt, hogy a kandallóján valaki érkezett, majd elment. Hermione is érzékelte, mert a bűbáj már neki is jelzett, és vele ellentétben izgatottan pattant ki az ágyból. Értetlenül nézett az kapkodón öltözködő lányra, és próbált rájönni, ki és mit hozott. Mert hogy csomagot hoztak, az biztos volt. Csakhogy aznap épp nem vártak semmit. Ő legalábbis. Aztán rájött, hogy minden valószínűség szerint az esküvői ruha készült el, különben miért repdesne a boszorka a szobájában seprű nélkül…
A ruhát persze nem látta, és bár kíváncsi volt, nem leselkedett. Hermione aznap reggeli után bezárkózott a hálószobába, és az egyetlen, amit hallott, az egy apró, boldog sikkantás volt. Később egy boldog mosollyal csatlakozott hozzá a laborban, és munkával töltötték a nap hátralévő részét.

Az előkészületek után csak elérkezett az esküvő előtti nap. Perselus kissé morogva vette tudomásul, hogy adva a hagyománynak, az esküvő előtti estét külön töltik. Hermione egy éjszakára visszaköltözött saját házába, és ő kénytelen volt bevenni egy kis altatót, hogy a lány hiánya és az izgatottság mellett végre pihenjen is. Valójában a boszorka is így tett, csak hogy másnap kisimult arccal, frissen és üdén ébredjen. A bájitalmester már reggeli után úgy érezte, hogy megbolondul, amiért nincs vele kedvese. Ennyi idő bőven sok volt, hogy hiányolja. Aztán megérkezett Mrs. Weasley és a két koszorúslány, hogy elhelyezzék a tortát és a süteményeket. Mikor ők elmentek, minden bizonnyal a menyasszonyt nyaggatni, őhozzá Draco érkezett. Keresztfia társaságában aztán már szabadabban járkált fel-alá idegességében. Végül a fiú nyomta le egy fotelbe, hogy csillapodjon. Biztos volt benne, hogy jó pár megjegyzést tett volna, csakhogy mindenkire vonatkozott a szabály, hogy amíg itt vannak, nem szólhatnak egy szót se.

Végül az ifjú Malfoynak sikerült őt az ebédhez ültetni, noha pár falatnál többet nem tudott megenni. Folyton az járt a fejében, hogy mit csinálhat Hermione, ő hogy érzi magát, és bár valahol érezte, hogy épp úgy izgul, mint ő, nem tudott mihez kezdeni magával. Ebéd után aztán Draco a fürdőbe zavarta, és ő kicsit lehűtötte magát, majd egy kicsit jobban oda tudott figyelni a készülődésre. Tisztán és szárazon, egy szál törülközőben lépett ki a szobájába, csakhogy hátráljon is egy lépést, mikor egyből ott találta a fiút. Aztán jött az öltözés, és Draco a kezébe nyomott egy kicsi ajándékdobozt, amit ő meglepetten fogadott, és végül kíváncsian nyitott ki. Egy ezüst hajcsat volt benne, amibe kígyók voltak belevésve. Kifésülte a haját, és hátrasimította, majd helyére tette a csatot. Valóban előkelőbb volt, mint a madzag vagy szalag, amit használni szokott.

Kész volt, és piszkosul izgult. Draco fejcsóválva veregette vállon, majd Perselus érzékelte, hogy újabb vendég érkezik. Lementek, és kinyitva a kis szobácska ajtaját üdvözölte egykori kollégáját, aki a Hopp-hálózaton át érkezett a Roxfortból. Hamarosan mindenki megérkezett, csupán a menyasszony és a koszorúslányok hiányoztak. Az esküvőt a kertben tartották. Körbe mindenütt hó borította a tájat, a kertben székek sorakoztak és egy kis emelvény egy boltívvel, valamint mindezt állványok vették körül, különféle virágokkal díszítve. Néhány bűbájnak köszönhetően a hideget kiszorították a kis területről, és kellemes időben ücsöröghettek a vendégek. A minisztériumi alkalmazott, egy mosolygós, középkorú férfi már az emelvényen várt, míg előtte Perselus, mellette pedig Draco és Harry várakoztak. Az izgalom a bájitalmesterben lassan fájdalmas mértéket öltött, mikor megérezte az újabb érkezőt. Egy fő. Zakatoló szívvel az volt az első gondolata, hogy baj van, de aztán meglátta Dumbledore-t. Hitetlenkedő szusszanással fogadta a mosolyogva felé siető férfit, akit ugyan meghívtak, de azt írta vissza, valószínűleg nem tud eljönni. De ott volt, és a jól ismert csillogással a szemében üdvözölt mindenkit, majd leült ő is. Épp csak helyet foglalt, mikor a házigazda megérezte az újabb érkezőket. Három személy. Egy sóhajjal szedte össze magát, majd látta, hogy kinyílik a ház ajtaja, és a két koszorúslány széles mosollyal, pálcájukat lengetve szórtak fehér és piros rózsaszirmokat a leterített zöld szőnyegre, amin feléjük haladtak.

Aztán meglátta ŐT. Pontosan tudta, hogy eltátotta a száját, de nem érdekelte. Gyönyörű volt, mit gyönyörű, káprázatos. Egy angyal, aki csak azért jött el, hogy az ő életét boldoggá tegye. Lélegzetét visszatartva nézte, ahogy szerelme lassan lépkedve, Arthurba karolva, pirulva közeledik felé. Kicsit pihegett, mikor rájött, nem ártana lélegeznie, és vissza kellett tartania magát, hogy egyhelyben maradjon, és ne rohanjon kedveséhez, hogy karjaiba kapva azonnal a csókos részre térjen. Mikor Hermione elé ért, ő megfogta a kezét, és semmi mást nem látott, csak a csillogó barna szempárt, ami olyan sok szeretettel és szerelemmel nézett rá.

Igazából nem sokat fogott fel a minisztérium emberének szavaiból. Azt tudta, hogy zavarja a hangja, és hogy izgul, mi is fog történni a feltett kérdés után. De végül elhangzott, és ő még mindig szerelme szemét nézte, mikor meghallotta, hogy kimondja azt az egy szót.

– Igen!

Tisztán csengett, meghatottságról árulkodott, boldogságról és szerelemről. És mikor neki is feltette a férfi a kérdést, ő majdnem a szavába vágott mikor válaszolt.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés