Hosszú pillanatokig néma csend volt az irodában, végül a lány törte meg.

– Lucius… Hadd mutassam be, Lucifert. Lucifer… neked nem kell bemutatnom őt.

– Ne próbálkozz, Shira, tudod jól, miért vagyok itt!

– Úgy érted, van ok azon kívül, hogy teljesen feleslegesen idejöttél féltékenykedni, hogy kicsald belőlem, hogy megpróbáljalak lenyugtatni, ezzel is azt bizonyítva, hogy hozzád tartozom?

Szúrós pillantás talált rá, most először nézve félre Malfoyról.

– Ne játssz velem, szépségem, nem vagyok abban a hangulatban. Sok mindent elviselek, de megmondtam, hogy ezt nem. – Ismét az egyetlen emberre nézett. Senki nem foglalkozott az egykori igazgatók portréjával, ahogy szájtátva bámulták őket. – Mit remélsz, mi? Hogy meghódíthatsz egy angyalt? Bolond! Ő az enyém, érted?!

– Lucifer… – próbált közbeszólni Shira.

– Ha csak helytelenül érsz hozzá, gondoskodom róla, hogy… – Most ő nem tudta befejezni.

– Lucifer! – kiáltott rá a lány. – Még ha akarnék is tőle valamit, akkor se lenne jogod így beszélni! Ami pedig még nagyobb badarság, hogy… ő egy ember! Kérlek, higgadj le, és menj a dolgodra!

– Aligha hibáztathat azért, mert megtetszett – szólalt meg most először Lucius. – Hisz nem csak gyönyörű, de aligha találhatnék tökéletesebb teremtményt.

Lucifer szárnyai fenyegetően emelkedtek fel, jelezve, ugrásra készen áll, hogy bármelyik pillanatban támadhasson. Közelebb lépett Luciushoz, mit sem törődve Shira hátráltatásával, aki kezeit a mellkasára téve próbálta megállítani, hiába. Végül a lány úgy döntött, inkább hátrál Malfoy felé, őt is erre késztetve. Az angyal férfi fenyegetően morgott.

– Annyit kértem mindössze, hogy szeretnék vele még találkozni, kicsit többet megtudni róla, és általában rólatok. Nem szerelmi légyottra hívtam – mondta most Lucius, kihúzva magát. – Elnézését kérem, ha ezzel megsértettem – tette hozzá. Remélte, sikerül egy kicsit lecsillapítani. Egy angyallal azért ő sem akart ujjat húzni.

– Lucifer – súgta most lágyabb hangon Shira, és ismét a mellkasára simította a tenyereit. – Hozzád tartozom, nem igaz? – Ezzel sikerült kivívnia a megszólított hitetlen és meglepett pillantását. – Erre lettem teremtve, nem? Hogy tudnék akkor akár csak kikezdeni mással? Azt hiszed, menne?

– Épp ideje, hogy befejezd a játszadozást – fogta meg a lány kezeit némi elégedettséggel.

– Eddig se tagadtam, hogy mindez így van. De az én döntésem, hogy mikor hagyom, hogy…

– Hozzám tartozol! – morogta Lucifer megragadva szerelme állát. – Ne feledd… Figyellek. Ne játssz, mert kihozol a sodromból, és ő látja kárát. – Még egy pillantást vetett Luciusra, majd egy gyors csókot nyomott szerelme ajkaira, és már el is tűnt.

Shira ujjai hegyével tapogatta az ajkait, és nem mozdult, csak emésztette a még csóknak is alig beillő éppen csak puszit, amit kapott. Eddig soha nem történt ilyen, és most… Bármilyen volt is a körülmény, meglepően jólesett, és bár nem akarta bevallani magának, többre vágyott. Aztán hirtelen felnézett a plafon felé.

– Egy szót se! – mondta, majd Lucius felé fordult. – Sajnálom.

– Az én hibám. Te megmondtad, hogy neki teremtettek, én mégis… Nem akartam gondot okozni.

– Én kezdtem azzal, hogy összehasonlítottalak vele. Hagyjuk – mondta visszalépve a fotelhez, majd leült, és elgondolkodva simított végig ismét az ajkain. Lucifer felébresztett benne valamit azzal a csókkal, és egyre kíváncsibb lett, mit kaphatna még tőle. Hirtelen felmordult. Épp ez volt a célja! Hogy vágyat és kíváncsiságot okozzon vele. Shira halkan morgott valami olyasmit, hogy „Piszok kis manipulátor”, majd visszatérítette gondolatait a feladatára, és arról beszélgettek Luciusszal.

Legközelebb ebéd előtt találkozott össze a kis különítmény, majd beszámoltak az eredményeikről. A Titkok Kamrájából nem csak a baziliszkusz fogát szedték össze, de még jó pár részét, ami még hasznosítható volt, többek közt bájitalokhoz is. Piton ezt örömmel fogadta, majd beszámolt arról, hogy elkészítette a bájitalt, sőt, Hermione közben egyéb hasznos főzeteket készített, amikre esetleg szükség lehet. Az elégedettség aztán éhségbe csapott, így Shira elzavarta őket ebédelni, ő pedig addig észrevétlenül utánajárt még pár dolognak. Mosolyogva fogadta aztán a visszatérőket, akik már útra készen, izgatottan várták, mikor indulnak.

Első úti céljuk nagyon közel volt, de úgy tervezték, egy nap alatt felkeresik az összes horcruxot. Korábban erről álmodni sem mertek volna, de Shira segítségével mindez nem volt gond.

Mikor aztán minden szükségesnek vélt felszerelést összeszedtek, az angyal vezetésével mentek el a Szükség Szobájához. Belépve mindenki nézelődni kezdett, egyedül Shira tudta, merre kell menniük, és mit kell keresniük. A diadém hamar előkerült, és végül az egész szoba teljesen üresen állt, csak ők állták körül az előttük a földön heverő ékszert. Mindenki kézben tartotta a pálcáját, majd Piton elővette az egyik fiolát, amiben a méreg volt. Egy gyors pillantást vetett az angyalra, aki biccentett, aztán a sűrű fekete folyadék már csurgott is az ékszerre. Először csak sistergett, ahogy a főzet marni kezdte a míves fémet, de aztán szinte fülsüketítő volt a hangja. Mintha sikított volna. A fiatalabbak be is fogták a fülüket, és aztán egy füstszerű gomolyag szállt fel, és végül csend lett.

– Na, ezzel is megvagyunk – mosolygott Shira. A fejdísz maradványait egy külön erre a célra magukkal hozott ládába tették, amit aztán összezsugorítva az igazgató tett el. – Mehetünk a Grimmauld térre? – Biccentések és igenlések érkeztek válasznak, így hamarosan már a főhadiszálláson voltak.

Mardekár medáljáért csupán Siporral kellett „megküzdeniük”, ugyanis az ő kamrájában volt az ékszer, ott őrizte. Végül ugyanolyan sorsra jutott, mint a diadém, és a könnyű megsemmisítésen felbuzdulva a kis csapat lelkesen indult tovább.
Egyedül Hugrabug Helga poharát volt kicsit nehéz megszerezni, de a kellő segítséggel ez sem okozott túl nagy gondot.

Többek közt hét elégedett és kissé fáradt ember tért nyugovóra aznap éjjel Roxfort különböző pontjain. Még Lucius is ott maradt, mondván, egyszerűbb és gyorsabb így. Perselus pedig felajánlotta számára a vendégszobáját, amit az idősebb Malfoy hálásan el is fogadott.
Lefekvés előtt még elfogyasztottak egy-egy csésze teát, miközben pár szóban megtárgyalták, mit is jelent nekik, hogy az angyal megszabadította őket a Sötét Jegytől, és Malfoy beszámolt a találkozójáról Luciferrel. Reményekkel telve tértek nyugovóra, ahogy a többiek is, és még sokan mások. Az, hogy egy angyal érkezett segítségnek a fehér oldalra, hamar elterjedt, és mindenki abban reménykedett, hogy most már hamarosan vége lesz a borzadalmaknak, amit Voldemort okozott.

Shira kicsit óvatosan vonult vissza a számára felajánlott lakosztályba. A korábban történtek után szinte biztos volt benne, hogy látogatója lesz. És nem tévedett, mert mikor becsukta az ajtót, egyből meghallotta az ismerős szárnysuhogást.

– Lucifer – suttogta, majd megfordult, hogy szembenézzen vendégével, aki egy ideig nem tett mást, csak nézte őt, majd közelebb lépve szemezett vele. Végül magához karolta szerelmét, és tarkóját tartva hajolt hozzá. – Ne! – tiltakozott Shira a férfi mellkasának feszítve karjait.

– Ne? Miért ne? – lehelte Lucifer a lány ajkaira szavait. – Tudom, hogy kívánod. Miért húzod az időt, hm? Annyi és annyi éve várok rád. Figyeltelek, gyönyörködtem benned, és hagytam, hogy élvezd a szabadságod, hogy tanulj. És vártam, hogy eljöjjön az én időm, amikor rájössz, hogy mindez mellettem vár. Tudom, hogy kezdettől fogva érzed, hogy vágyom rád. De nem volt elég. És az se, mikor megkörnyékeztelek, mikor megpróbáltalak rávezetni, hogy mellettem a helyed. Te makacsul ellenálltál. De tudod, hogy előbb vagy utóbb nem lesz tovább. Az enyém vagy. És a tested délelőtt óta az én nevem suttogja. Megértem, ha picit félsz, mert ismeretlen területre tévedtél, de biztosíthatlak, cseppet se fog fájni.

– Én nem… nem hiszem, hogy… hogy ennek most van itt az ideje – dadogta az angyal, aki Lucifer karjaiban remegett az őt elöntő érzések miatt.

– Ha rajtad múlna, sose lenne itt az ideje, nem igaz?

– Nem! Úgy értem… idővel…

– Idővel? Teljesen meg akarsz őrjíteni? Nem, szerelmem, nem várok tovább.

– De…

Shira nem tudta folytatni, mert Lucifer csókja megakadályozta benne. Úgy gyengült az ellenkezése, ahogy olvadt a csók alatt. A hatalmas fehér szárnyak körbeölelték kettőjüket, és a férfi karja is a lány köré simult. Az éhes, mohó csók puha, lágy kóstolgatássá szelídült, míg végül pihegve hagyták abba.

– Akarsz még ellenkezni? – kérdezte Lucifer gyengéd, játékos hangon.

– Öhm… Igen. Kénytelen leszek – mondta halkan, de annál rekedtebben Shira.

– Miért is? – kuncogott a férfi lesimogatva a lányról a palástját, és ahogy az a földre hullott, a fiatalabbik angyal szárnyai is kiszabadultak, és tulajdonosuk egy pillanatra behunyta szemét a kellemes érzéstől.

– Nekem itt dolgom van. Nem itt kéne, hogy…

– Egyetértek. Ne aggódj, nem támadlak még le teljesen. De amint itt végzel, ami előre láthatóan holnap éjjel bekövetkezik, én érted fogok jönni. Megtalállak, akárhol is leszel, és magammal viszlek. Onnantól kezdve nem lesz több kifogás.

– Téged ismerve végig figyelni fogsz, és lecsapsz rám abban a pillanatban, mikor Tom Denem meghal.

– Ahogy mondod.

– Még csak el sem köszönhetek? – kötözködött a lány, mire Lucifer jobban magához szorította.

– Nem érdekel, ha később vissza is jössz hozzájuk.

– Ó – mosolygott a lány, és nem is tudta, hogy folytassa, de nem is kellett sokáig gondolkodnia rajta, mert ismét egy forró csókban veszett el.

Kicsivel később már mindketten a csillagvizsgálóban voltak, és beszélgetve töltötték az időt, amit néha-néha megszakított Lucifer csókja.

A reggel szinte észrevétlenül érkezett el. Az első napsugarakban fürödve Shira nyújtózva lengette meg szárnyait, és Lucifer gyengéd ölelésében ismét dalra fakadt. Mosolyogva énekelt, aztán kiszabadult az erős karok közül, és könnyed léptekkel táncolt körbe, a férfivel incselkedve, aki végül a dal végén még megcsókolta szerelmét, aztán eltűnt, dolgára igyekezve. A lány viszont jókedvűen kezdett énekelni ismét, és így táncolt át a kastélyon, pontosan érzékelve, ahogy lassan mindenki ébredezik, ahogy őt hallgatják.
Harry és Draco a szerelmes dallamot hallva közelebb simultak egymáshoz, és kedvesen cirógatták egymást. Mindenki elfelejtkezett róla egy picit, mire is készülnek aznap, és hálásak is voltak érte utólag, hogy kicsit másra figyelhettek. Lucius és Perselus a reggeli kávéját és teáját itta, mikor a dal először felcsendült. Halvány mosollyal hallgatták, oda se figyelve a másikra. Aztán mikor abbamaradt, rendezték vonásaikat, de az újabb ének ismét kizökkentette őket. Egyikük se tudta tartani az álarcát, nem figyeltek, csak a hangokra. Hermione a klubhelyiségben egy boldog öleléssel fogadta Ront, aki viszonozta barátja jókedvű köszöntését.

Dumbledore maga is meglepődött, mennyire könnyebben kel fel, és készülődik. A második dal közben aztán széles mosollyal figyelte, ahogy Fawkes hangja csatlakozik a dallamhoz, és a kettő együtt leírhatatlan örömmel és elégedettséggel töltötte el a lelkét. Aztán az irodájába lépve már látta is a madarat, amint Shira karján áll. Az angyal gyönyörű fehér és a főnix tűzvörös szárnyai kitárva libbentek újra és újra, ahogy fordultak egyet egy boldog tánc közben. Aztán egy utolsó hosszú hang után csend lett, csak a lány kacagása maradt, amint az igazgatóra nézett.

– Jó reggelt, Albus!

– Jó reggelt, Shira! – mosolygott csillogó szemmel az idős mágus. – Öröm ilyen vidámságot látni már korán reggel. És a hangod… Valóban mennyei.

– Köszönöm – mosolygott az angyal. – Fawkes remek kísérő.

– Segíthetek valamiben?

– Nem. Igazából csak mentem az orrom után, és itt kötöttem ki. Talán miattad – mondta az utóbbi mondatát a madárnak. – A Szükség szobájában várok mindenkit reggeli után.

Azzal kezdte, hogy meggyógyította Harry szemét, így többé nem volt szüksége szemüvegre, s az nem akadályozhatta őt; nem okozhatott többé gondot, hogy elhagyja, és nem látja az ellenfelét rendesen. Draco pedig gyönyörködve nézte kedvesét, aki immáron sebhely és szemüveg nélkül még vadítóbb volt, és ezt egy forró csókkal a másik tudomására is hozta. A délelőttöt még felkészüléssel töltötték, ami leginkább abból állt, hogy a három felnőtt megpróbált néhány nagyon hasznos és életmentő varázslatot tanítani a fiatalabbaknak. Mindeközben Shira meglepően komolyan, már-már szomorúan nézett ki az egyik ablakon, és valahova nagyon távolra koncentrált.

Voldemort tudomást szerzett róla, így más helyre „költözött”. A Halál Völgye. Így nevezték azt a helyet, ahonnan az a barlang nyílt, amibe a Sötét Nagyúr elrejtőzött. Körbevette magát embereivel, miközben persze egyből feltűnt neki, hogy Perselus és Lucius nem jelent meg. Az említett két varázsló meglepetten nézett egymásra, mikor megtudták. Hihetetlen volt, hogy ők ezt meg se érezték, hiszen megszokták, mivel jár, még ha teljesen tisztában is voltak azzal, hogy nincs rajtuk a Jegy. Voldemort rettentően mérges volt miattuk, de jelenlegi helyzetében nem foglalkozhatott a két férfival. Rettegett, és ezt a „hívein” vezette le. A halálfalók szintén féltek, bár hogy uruktól, vagy az angyaltól, azt nehéz lett volna eldönteni. Volt, aki legszívesebben Tudjukki talárja mögé bújt volna, de volt olyan is, aki menekült volna inkább. Csakhogy nem tehették meg, mert mesterük több tucat mágikus védőburkot húzott a völgyre, köztük olyat is, amin a halálfalók is csak akkor léphettek át, ha tudják a jelszót. Nem tudták. Volt olyan is, ami azonnali szörnyű kínt okozott annak, aki a közelébe került, és olyan is, ami robbanást okozott, ha hozzáértek.

Ebéd után pihentek, majd Shira épp csak elmondta a helyszínt a csapatnak, és hogy honnan fogják megközelíteni; onnan már mindenki tudta, hogy nem sétagalopp lesz. A völgy nem véletlenül kapta a nevét. Több, kisebb-nagyobb tavacska is volt itt, viszont a vize mérgező volt, így az angyal nyomatékosan kért mindenkit, hogy ha egy mód van rá, még a közelükbe se menjenek. Többször elmondta, hogy a helyszín miatt nehezebb dolguk lesz, mint egyéb esetben, de valamiért nem merült bele ebbe a témába túlzottan. Késő délután lett, mikor végeztek a felkészüléssel, így Shira csak egy korai vacsorára küldte a kis csapatot, akik viszont nem szívesen tették volna ki a lábukat az igazgató irodájából. Mindenki izgult és aggódott, így végül Dumbledore megkért néhány manót, hogy ott szolgálják fel nekik az ételt. Senki nem tudott jóízűen enni, de mindenki legyűrt pár falatot. Az angyal mindössze egy csésze teát fogadott el egy lelkes manó kedvéért, de abból is csak pár kortyot ivott. Mikor a többiek is befejezték, még halk hangon beszéltek pár szót, de aztán Shira csak elzavart mindenkit, mondván, keressék fel a fürdőszobát, hozzák rendbe magukat, és készüljenek fel teljesen; öltözék, fegyverzet, védelem, minden legyen náluk.

Az újabb találkozó pontban nyolckor volt, és mikor utolsóként Harry és Draco is megérkezett, pár pillanatig csak csendben álltak. Aztán Dumbledore tájékoztatta őket, hogy míg mindenki készült, ő Shira segítségével pár rendtagot még tájékoztatott, akik készenlétben várják őket a főhadiszálláson, hogy ellássanak minden esetleges sérülést. Végül néhány nyugtató és bátorító szó után az angyal mindkét karját oldalra nyújtotta, és megkérte a többieket, hogy fogják meg egymás kezét. Így, egy kis körben állva érkeztek meg egy sziklákkal határolt ösvényre. Mindenki meglepetten, de hálásan vette tudomásul, hogy nem volt kellemetlen az utazás, mint például a hoppanálás. Aztán pálcával a kezükben elindultak a magas kőfalak közt, amik egyre szélesebb és szélesebb teret hagytak nekik, míg aztán már messziről látták a völgy bejáratát. Tovább menve azonban szembetalálták magukat az első védőfallal, amit Voldemort húzott fel.

– Ezt elintézem – mondta pár pálcamozdulat után az igazgató. Mormolt pár varázslatot, és a burok egy halk recsegéssel szétporladt a levegőben. – Ez elég könnyű volt.
A következő már csak Perselus segítségével szűnt meg, mert kettőjük ereje kellett a megsemmisítéséhez. Ezután a két exhalálfaló ment elől, Shira és Dumbledore pedig zárta a sort. Mint kiderült jól is tették, mert néhány méterrel odébb hátulról érkezett pár nyílvessző, s csak az angyal, valamint az igazgató jó reflexei mentették meg őket.

– Nem tudnád előre megmondani, hol vannak a csapdák? – kérdezte Ron a hófehér szépségtől. – Sokkal megnyugtatóbb lenne.

– Sajnálom – mondta szomorúan a kérdezett. – Itt… Nem tudom, hol és mi van. Itt nem. Csak azt tudom, hány ember van az é… völgyben.

– Hogy érted, hogy itt nem tudod? – kérdezte Harry.

– Ez a hely… valaha nagyon különleges volt. Még most is az. Haladjunk.

Hermione nem csak előre, vagy időnként hátra is nézett. Oldalt a kősziklákat is figyelte, és milyen jól tette. Habár már sötét volt, a telihold kellő megvilágítást adott épp, mikor előbújt néhány felhő mögül. Így láthatta meg azt a sötétebb mélyedésbe, vérrel festett jelet, amit elsőre is felismert. A sötét jegy.

– Állj! – ragadta meg a két előtte haladó férfi csuklóját. – Nézzék! – mutatott a kicsit előttük, balra lévő falra. Aztán jobboldalt is megtalálták.

– Hm. – Piton és Lucius is vizsgálni kezdte az előttük húzódó varázsfalat. Az egyikük szavainak hatására végül egy ködszerű rácsminta rajzolódott ki előttük. – Ez biztos nem nekünk szólt – mondta Lucius. –, hanem a bentieknek. Nem engedi ki a szolgáit. Halálfaló csak akkor lépheti át, ha tudja a jelszót. A kúriájában több helyen is használt ilyet.

– De mi átmehetünk rajta? – kérdezte Weasley.

– Akin nincs Sötét Jegy, gond nélkül. Legalábbis oda. A megbélyegzettek általában egyik irányba se. De van, hogy csak egyirányú. Ez itt… Ki tudja.

A két exhalálfaló aprót biccentett egymásnak, majd közelebb léptek, de Hermione ismét megragadta mindkettőjük csuklóját.

– Megőrültek? Nem mehetnek közelebb!

– Ne féljen, Miss Granger – fogta meg most Lucius a lány kezét, hogy aztán a karjára hajtsa, mintha csak egy elegáns bálra kísérné. – Tudjuk, mit teszünk.

– De… – próbálkozott Hermione, és ismét megpróbálta visszatartani a két férfit, de Piton is karjára fogta a lány kezét, ahogy Malfoy is, majd egy féloldalas mosollyal mindkét férfi átlépett a ködrácson. Aprót sikkantott, de amikor látta, hogy semmi nem történik, és ő is átkerült a túloldalra, zavartan nézett hol az egyik, hol a másik férfira.

Ők pedig megengedték maguknak, hogy kicsit megálljanak, és felhúzták bal karjukon a talárjuk ujját, így felfedve a tiszta bőrt.

– De hát… – simított végig észre se véve magát a lány professzora bőrén. – Shira – suttogta, és Lucius karján is végigsimított.

Mindkét férfi beleborzongott az érintésbe, de Piton igyekezett ezt inkább a hűvösre fogni.

– Haladjunk – kérte Shira.

– Miért nem mondták ezt már korábban? – kérdezte Hermione, miközben tovább indultak, immáron minden karolás nélkül.

– Ha tudtam volna, hogy ennyire érdekli, megemlítettem volna, Miss Granger – súgta Lucius, de aztán intett a lánynak, hogy maradjon mögöttük, ahogy korábban is.
Ron morgolódva nézett a sötét égre.

– Miért éjjel jövünk? Nem lehetett volna nappal?

– Ha gondolod, Ron, még visszamehetsz – súgta indulatosan és morcosan Hermione, mert még mindig sértve érezte magát az imént történtek miatt.

– Azért jövünk éjjel, mert ha jól emlékszem, a nappalt még másra használtuk mi is. Viszont míg mi felkészültünk, Tom Denem és a halálfalói egyre jobban és jobban félnek.

Shira némiképp gúnyos hangjára két ember figyelt fel igazán. Piton és Dumbledore. Valamiért úgy tűnt, hogy az angyal is jobban aggódik, mint eddig mutatta, és azért ezt nem hagyhatták figyelmen kívül. Lucius is hallotta a magyarázatot, de másképp reagált.

– Nekem úgy tűnik, minél jobban fél, annál több akadályt állít elénk. Például azt, ott – állt meg, és oldalra nyúlva megállította Pitont is.

Egy vékony ezüstös vonal húzódott keresztbe előttük a földön. Amikor azonban a hold egy felhő mögé bújt, már azt se látták. Egész eddig sötétben, a holdfény segítségével haladtak. Ron viszont megelégelte a dolgot, így fényt gyújtott pálcája végére. Aztán minden hirtelen történt.

– Ne! – szólt rá Shira, és nem várta meg, míg a fiú oltja ki, egy intéssel ő maga szüntette meg a fényt. De ugyanabban a pillanatban szemből vagy egy tucat tűzgömb repült feléjük.

– Földre! – kiáltott egyszerre Lucius és Perselus, de előbbi mindezt úgy tette, hogy hátralépve a földre rántotta magával Hermionét is. Harry egyik kezével Ront rántotta hátra, míg másikkal Dracót húzta le, aki maga is vetődött. Shira és Dumbledore is a földre feküdt, és az angyal hófehér szárnyai védelmezőn takarták el az idős mágust.
És habár a tűzgömbök némelyike elég alacsonyan szállt, senkit nem talált el. Pár pillanat után hallották, ahogy odébb valamelyik kőfalba csapódtak. Néma csend lett, mert levegőt se mertek venni, de aztán Piton állt fel elsőnek, akit Lucius követett. Furcsa mód mindketten egyszerre nyújtották kezüket Hermione felé, aki meglepetten, de örömmel elfogadta mindkettőt.

– Mindenki jól van? – kérdezte Harry, és mint a válaszokból kiderült, az esés miatt se sérült senki.

– Ez meg mi a fészkes fene volt? – kérdezte Ron.

– Nos. Így legalább már tudjuk, mi ez – mutatott Dumbledore az ismét látható kis csíkra a földön. – Bármilyen varázslatot érzékel, és akkor számíthatunk újabb támadásra.

– De akkor hogy szüntetjük meg? – kérdezte Draco.

– Sehogy – mondta az igazgató, és közelebb ment, majd minden további nélkül átlépett a vonalon.

– Dum… – kezdte Hermione, mikor látta, mire készül, de aztán abba is hagyta, amint látta, hogy semmi baja nem esik. – Mi lenne, ha nem hoznák rá az emberre a szívbajt? – morgott. – Előbb ez a két pasi megy át egy akadályon egy szó nélkül, aztán maga.
Dumbledore elmosolyodott, de nem szólt semmit, csak nézte, ahogy ismét feláll a sorrend, ahogy haladtak.

– „Pasi”? Miss Granger, ha megkérhetem, keressen valami más szót, valahogy ezt nem kedvelem – mondta Lucius, hangjában némi jókedvvel.

– Ne kötözködjön, mert találok rosszabbat.

– Hát sértegetni szeretne? – kérdezte a férfi, továbbra is figyelmesen haladva.

– Terveim közt szerepel, ha nem hagyja abba.

– Igaza van, talán örülnöm kéne, hogy egyáltalán észrevette, hogy férfiak vagyunk – folytatta az idősebb Malfoy.

– Higgye el, már rég feltűnt – válaszolt a griffendéles lány, és hálás volt, hogy a sötétben nem látszik, mennyire elpirult. Draco és Harry egy kérdő pillantást váltott, de aztán ők is figyelték a környezetüket tovább.

– Megtisztelő – mormolta Perselus, de valójában hízelgő volt a gondolat, épp csak nem akart vele foglalkozni.

Hermione még mormogott valamit az orra alatt, de annyira halkan, hogy senki nem hallotta.

Pár méterrel odébb újabb akadályba ütköztek, amit hiába igyekeztek megtörni, nem engedte őket tovább. Hiába a legerősebb átkok, nem hogy nem használt, de visszapattant. Aztán elgondolkodva Harry ment közelebb, és a többiek figyelő tekintete alatt egyszerűen megérintette, majd egész tenyerét rásimította a fénylő, áttetsző falra. Legnagyobb megdöbbenésükre az eldőlt, és szilánkokra tört.

– Ez meg… – adott hangot döbbenetének Ron.

– Milyen… érdekes – jegyezte meg az angyal. – Tom Denem, az ő úgynevezett hatalmas mágiájával, olyan feladványt ad, aminek megoldásához nem kell varázslat. De legalább végre elértük a völgyet.
Valóban a nevezett hely bejáratánál voltak. Sötét és kihalt volt az egész terület, de az ismét előbukkanó hold fénye látni engedte a tavacskákat. És sok mást is. Sziklák, kövek és a hét ember szörnyűségére, több csontváz is díszítette a tájat.

– Micsoda kilátás – nyögte Ron.

– Pedig valaha milyen szép volt – jegyezte meg Shira kicsit ábrándos hangon, majd jobbra intett, hogy arra menjenek.

Ám amint elindultak, a völgy túloldalán, ahol a barlang volt, feltűntek a halálfalók. Jó pár védőfalat kellett még megsemmisíteniük, mire egyáltalán közelebb jutottak. Shira akkor parancsot adott, hogy a kis csapat kapaszkodjon össze. Ez úgy nézett ki, hogy egymás mellett állva, szabad kezükkel megfogták a bal oldalukon lévő társul pálcás, jobb karját.
Az első átok, ami elérte őket, úgy pattant vissza, mintha csak ők küldték volna ki. Pár lépéssel közelebb már átkok tucatjai záporoztak rájuk, amik ugyan még mindig nem ártottak, de rendesen megérezték az erejüket. Bámulatos volt számukra is, hogy ez lehetséges, de az angyal elmondta nekik, hogy ezért kaptak tőle korábban mind egy-egy puszit. Védelmet kaptak általa egyenként is, de összefogva még erősebbek voltak.

Shira első dolga volt, hogy a rátámadó Naginit a völgy túloldalára hajítsa. Mielőtt annak elpusztításával kezdtek volna foglalkozni, még nem kevés harc várt rájuk. Képtelenség lett volna úgy megölni a kígyót, hogy közben egyre erősebben és erősebben támadják őket. És amint a kígyó „elrepült”, Voldemort is beszállt a harcba. A kis csapat kénytelen volt felbontani a sort, és minden erejükkel a halálfalókkal harcoltak. Voldemort Shirát kezdte támadni, aki azonban egy hosszú, fehér kardot húzott elő a semmiből, és szinte minden átkot eltérített vagy visszaküldött. Némelyik átkot igyekezett egyik-másik halálfalóra küldeni, ezzel is segítve a többieket.

– Hagyj engem békén, angyal! Nem ártottam neked semmit! – kiáltotta a Sötét Nagyúr, és ebből is látszott, mennyire félt. – Mit akarsz tőlem?

– A halálod, Tom Denem – válaszolt nyugodtan a kérdezett. – A lelked.

– Ha valóban angyal vagy, tudhatnád, hogy nekem már nincs lelkem. Halhatatlan lettem!

– Tévedni emberi dolog, Tom.

Mindeközben Ront eltalálta egy hátráltató ártás, és egészen az egyik közeli tavacska mellé repült. Amint felnézett, egy csontváz vigyorgott rá, így hátrált még egy kicsit magától is, mire Harry ráordított, hogy jöjjön el onnan. Akkor jött rá, hogy nem sok hiányzott ahhoz, hogy a vízben kössön ki. Durvábbnál durvább ártásokat kaptak, de összességében a kis csapat jól tartotta magát. Lucius és Perselus vállvetve, összeszokottan harcolt, és remekül elbántak mindenkivel. A következő áldozat Hermione volt, akit Bella egyik késátka talált el, majd egy taroló átkot küldött rá. Így került a lány a két exhalálfaló közelébe. Mindkét férfi felfigyelt rá, és azonnal a védelmére siettek, miközben folyamatosan harcoltak. A boszorkány mellé érve Lucius küzdött az ismét őket támadó sógornőjével, de jelentős túlerővel szálltak szembe nélküle is.

– Avada Kedavra! – próbálkozott Voldemort ismét, de átka Shira kardjáról visszapattanva az egyik halálfalót találta el, aki holtan rogyott össze.

– Add fel, Tom!

– Az én nevem…

– Tom Denem. Pontosan tudom, ki vagy – mondta, miközben szeme sarkából látta, hogy több halálfaló is harcképtelenné válik. Azt viszont nem, hogy Nagini megtalálta az utat vissza gazdájához, és lassan, de biztosan közeledett. – Tudsz róla, hogy hol vagyunk most? – kérdezte, miközben újabb átkokat térített el, és lassan közeledett Voldemort felé, aki hátrált.
– Milyen kérdés ez? Ez a Halál völgye – mutatott körbe színpadiasan, majd újra az angyalra szegezte a pálcáját. – Ha rajtam múlik, a te halálodé is! Avada Kedavra – próbálkozott újra Tudjukki, de ezúttal az utolsó előtti halálfaló fizetett az életével. Utána már csak Bella maradt, akit Lucius ölt meg.

– Nos, akkor hadd világosítsalak fel. Ez itt az Édenkert – intett körbe Shira, ezzel meglepve mindenkit.

– Hogy mi? – hangzott Ron meglepett kérdése, de Voldemort hangja elnyomta.

– Avada Kedavra! – Az újabb próbálkozást azonban ezúttal nem követte zöld fénynyaláb. Shira olyan gyorsan lépett egyet közelebb, amint a Nagyúr elkezdte az átkot, hogy alig lehetett követni. A következő pillanatban kardja egyetlen suhintásával kettészelte a kitartott pálcát.

– Elég volt – mondta.

Dumbledore és Harry is közelebb siettek, és meg is kötözték a gyűlölt varázslót, aki megingott, és térdre esett. Shira még rászegezte a kardját, de aztán fájdalmasan felkiáltott, mikor Nagini a lábába mélyesztette fogait. Elejtette a kardját, ami el is tűnt, miközben térde esett a hirtelen jött kíntól, de amint földet ért, egy oroszlán morgásával támaszkodott fél térdre, miközben Harry és Perselus mellette termettek, és felsegítették.
Azonban a tavacska felől érkező hangok mindenkit megzavartak. A víz egyre jobban fodrozódott, míg aztán kiemelkedett belőle…

– Lucifer! – szólt szemrehányón Shira.

A nevezett kitárt szárnyaival sétált feléjük a víz felszínén. Hosszú, fehér hajtincseivel, izmos testével, amit csak a vékony fehér anyag takart derék tájt, valamint jobb kezében tartott hosszú kardjával már alapból lenyűgöző látványt nyújtott, de mindezeken túl még a mérgezett vízből felcsapó lángnyelvek is kísérték. A víz mintha forró lett volna körülötte, mert gőz szállt fel itt-ott. Hatásos, jegyezte meg magában Shira.

– Lu… Lucifer? – dadogta a már félelmében remegő Voldemort. – Nem hagyhatja! – mondta, teljesen abban a hitben, hogy az imént érkezett az ő segítségére sietett fel a pokolból.
Eközben Lucius sikeresen elfogta Naginit, és egy erős bűbájjal szilárdan tartotta az egyik sziklának feszítve. Lucifer pedig minden további nélkül felé tartott. A Sötét Nagyúr reménykedett, hogy kígyóját menti meg, aztán ő jön, de fájdalmasan felkiáltott, amint az angyal a kígyóba mártva kardját, megölte azt. Az utolsó horcrux elpusztulása pedig már Voldemortra is látható és hallható hatással volt. Hanyatt dőlt és fájdalmasan ordított, miközben teste változni kezdett, és ismét emberi formát öltött.

– Tedd a dolgod, Harry Potter. Neked kell megölni őt – mondta Lucifer, amint Tudjukki abbahagyta az ordítást.

A Kis Hős pedig mindenki figyelő tekintetével kísérve kimondta végre a gyilkos átkot. Voldemort, valaha Tom Denem pedig holtan terült el, ahogy izmai elernyedtek. Ám még nem könnyebbülhettek meg, mert a testből fehér ködként szállt fel a lelke, újra megformálva az alant fekvő testet. Draco épp felkiáltott volna, hogy szellem lett belőle, mikor Lucifer egyetlen kardsuhintással kettészelte, ezzel végleg elpusztítva őt. Elégedetten biccentett.
Mindenki megkönnyebbülten, és a pillanat hatása alatt némán nézte a holttestet. A csendet Shira törte meg, akit még mindig Piton támogatott, immáron egyedül, mert Potter odébb ment, mikor ki kellett mondania a gyilkos átkot.

– Igazán lenyűgöző belépő, Lucifer – mondta Shira, és intett Perselusnak, hogy segítse el az egyik közeli kőhöz, és felsóhajtva ült le rá. – Minek köszönhetjük a látogatásod? – morgott.

– Miután a szerelmem épp az imént sérült meg – zengte iszonyatos hangerővel a kérdezett –, senki ne lepődjön meg, hogy a védelmére sietek!

– Meglettünk volna nélküled is – mondta a lány.

– Már akkor jönnöm kellett volna, mikor megtudtam, hogy épp itt lesz a csata, de Ő nem hagyta, mondván lássuk, hogy bírod.

– Akarata ellenére jöttél ide? – kerekedett el Shira szeme, miközben a többiek kíváncsian figyelték őket.

– Nem – válaszolta amaz, és mély levegőt vett, majd a kard eltűnt, ő pedig karba fonta a kezeit. – Mikor az a dög megmart, elengedett.

– Tényleg! A kígyót miért nem tudtad… kivédeni, vagy mit tudom én… – kérdezte zavartan Ron.

– Rémlik valami az édenkertről és a kígyóról? – A bólintásra ő is biccentett. – Hát azért, mert nem érzékeltem, hogy hol van a kígyó. Itt, ezen a helyen képtelen vagyok. Csak azt tudtam, hogy nem hagyta el a völgyet. Jobban kellett volna vigyáznom.

– Na ne mondd! – csattant Lucifer hangja, aki úgy tűnt, észre se veszi az őt figyelőket. Egyedül Lucius látta őt eddig, de most mind szemügyre vehették. – Itt az ideje, hogy hazavigyelek – lépett közelebb a sérült angyalhoz.

– Türelem, Lucifer, pár pillanatot még maradunk – mondta az, és Dumbledore felé fordult. – Gondoskodtok itt a többiről?

– Ahogy megbeszéltük – mondta Dumbledore, majd Shira lábára mutatott. – Jól vagy?

– Őt bízza csak rám – mondta Lucifer, és még közelebb lépett szerelméhez.

– Elmész, igaz? Úgy értem, fel – kérdezte Hermione szomorúan és rekedten, noha egyre jobban szédelgett. Egy bólintást kapott válaszul és egy kedves mosolyt. – Csak… Látunk még?

– Tudom, hogy azt mondtam, lehet, maradok a csata után is, de… – Luciferre nézett. – Mennem kell.

– Most már elég – szólalt meg Lucifer, és egy gyors mozdulattal ölbe kapta Shirát. – Irány haza.

– Még találkozunk – ígérte Shira, miután elköszöntek. Aztán Lucifer szárnyai meglibbentek, és karjaiban szerelmével felszállt, de nem sokkal később eltűntek.

Néma csend borult a völgyre, és percekig senki sem szólt, csak emésztették a történteket. Hamarosan összeszedték magukat, aztán a halálfalókat valamint Voldemort testét is, és Dumbledore Lucius segítségével lebegtetve kivitte őket a völgyből. Mivel ott helyben nem hoppanálhattak vagy használhattak zsupszkulcsot, vissza kellett menniük oda, ahova korábban érkeztek. Harry Dracót támogatta, aki sántított egy sérülés miatt, míg Perselus egyszerűen ölbe kapta a meglepett Hermionét, aki ijedten sikkantott egyet, és reflexszerűen kapaszkodott a férfi nyakába, hogy aztán a fekete tekintet alatt teljesen elpiruljon.
A visszaút jóval könnyebben ment, lévén, már ismertek minden trükköt és a fennmaradt védőfalakat, s tudták, melyikkel hogy kell elbánni. Nem sokkal később pedig minden foglyot az aurorparancsnokságra küldtek egy erre használatos terembe, és Dumbledore is követte őket. Mindenki más a főhadiszállásra ment.

A Grimmauld téren Molly, Tonks, Poppy és még jó páran várták az érkezőket. Az örömhírt, hogy Voldemort halott és követői is el lettek fogva, hatalmas ujjongás követte, majd a sérüléseket igyekeztek ellátni. Piton az egyik vendégszobába vitte Hermionét, miközben Madame Pomfrey követte őket. A férfi letette a lányt az ágyra, és hagyta, hogy a javasasszony ellássa őt. Kifelé menet Luciusba botlott, aki némileg aggodalmas pillantásokat vetett a szobába, majd a szemköztibe is, ahova fia bicegett be Potter társaságában. Hamarosan mindenkit elláttak, és már csak a pihenés és ünneplés maradt hátra.
Másnap viszont mindegyiküknek el kellett menniük Dumbledore-ral együtt az aurorokhoz, hogy ők is elmondják, mi és hogyan történt. Miután azzal is megvoltak, visszatértek az iskolába, ahol a diákok épp ebédeltek, így az igazgató bejelentette, hogy mi is történt, mire hatalmas ováció tört ki, és percekig nem lehetett csendet teremteni. Mikor az idős mágus végre elérte, hogy figyeljenek még rá egy percre, felemelte poharát, és azok emlékére ittak, akik a háborúban haltak meg. A diákok követték őt, de aztán Dumbledore mosolyogva elmondta, hogy aznap már nem tartanak több órát, így aztán újrakezdődött a zsivaj, és mindenki a történteket tárgyalta.

Mindezek után az élet felettébb könnyebbnek ígérkezett. Mivel közeledtek az év végéhez, Harry és társai a R.A.V.A.Sz. vizsgáikra készültek.
Az évzáró buli estéjén Draco azonban újabb kalandba rángatta egyetlen szerelmét. Egészen pontosan megkérte Harry kezét, és apja áldásával még nyáron szándékában állt elvenni a Kis Hőst. Ron iskola után leszerződött, és hivatásos, később sikeres kviddicsjátékos lett.

Hermione bájitaltanulmányokba kezdett, és rettenetesen hálás volt, mikor Piton a szárnyai alá vette. Mikor aztán iskola után másfél hónappal kisebb tömeg gyűlt össze a Malfoy birtokon, meglepetten fogadta a férfi felkérését, hogy együtt menjenek el. Az esküvő megható és igazán szép volt. Draco és Harry végül kandallón át távozott, hogy megkezdjék nászútjukat. Hermione pedig a Malfoy kúria könyvtárában találta magát, ahol elveszett az érdekesebbnél érdekesebb könyvek közt. Perselus épp őt kereste, és végül Lucius segítségét kellett kérnie, hogy megtalálja az ifjú hölgyet. Végül mindketten, együtt mentek utána, és egy könyvespolc mögött a földön ülve találtak rá. A lány pirulva kért elnézést, hogy engedély nélkül merészkedett oda, de Lucius leintette, és megengedte, hogy bármikor felkeresheti őt, ha kedve támadna szétnézni. Hogy innen hogy kerültek mindhárman ugyanabba a hatalmas franciaágyba? Az már másik történet.

Dumbledore pedig a nyár folyamán átadta az iskola vezetését McGalagony professzornak. A csata óta egyre gyengült, és pontosan tudta, hogy miért. Egész addig volt célja, amiért tartotta magát, de azóta már úgy érezte, ideje, hogy továbblépjen. Nem félt a haláltól, sőt. Augusztus végére járt, mikor saját birtokán, hálószobájában fekve még egyszer összehívta barátait, és mindenkivel váltott még pár szót. Mikor a nagy többség távozott, a kis csapat, akik a végső csatában ott voltak, még körbeállták ágyát.

– Eljött a te időd, Albus – hallottak egy ismerős hangot, és a következő pillanatban az ágy végében feltűnt Shira, egy lágy mosollyal ajkain. – Készen állsz?

– Igen – mosolygott vissza az idős férfi, és bár gyenge volt, szeme őszintén és boldogan csillant még meg, ahogy a hófehér szépségre nézett.

Az angyal közelebb lépett, miközben Hermione, Piton és Lucius utat engedtek neki. Shira Dumbledore szívére tette a kezét, és mikor az elmosolyodott, végigsimított arcán. Az egykori igazgató egy utolsó sóhajjal behunyta a szemét, és egy apró mosollyal, békésen távozott az élők sorából.

VÉGE

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés