Perselus Piton épp a Roxfort parkjában tett rendet egy ismét összecsapó mardekáros-griffendéles csapat közt, habár hálás volt, hogy Draco és Harry, immár jó barátokként, sőt, amitől még borzongott kicsit, szerelmespárként csak néző volt. Dumbledore, aki a büntetőmunkák kiosztása előtt érkezett, megakadályozta abban, hogy kedvére kitöltse haragját, amiért ezekkel a tökkelütöttekkel kell foglalkoznia vacsora után. Azonban mindenki egyszerre torpant meg, mikor egy suhogó hangra lettek figyelmesek, ami közeledett feléjük, egyre hangosabbá válva. Fentről. A forrást keresve mind ugyanazt látták. A sötétedő égbolton egy többnyire fehér folt zuhant nagy sebességgel. Mikor közelebb ért, épp csak azt lehetett kivenni, hogy ember formájú, feltehetőleg nagy szárnyakkal, de mielőtt felfogták, vagy csak megtippelték volna, mi az, már be is csapódott a tóba. A hatalmas csobbanást követően mindenki a parthoz sietett.

A víz már teljesen sima lett, de semmi más nem történt. Aztán nem messze a parttól, ázott madár módjára egy csuromvizes angyal kezdett kiemelkedni a tóból, mígnem már a felszínén állt. Morcosan rázta magáról a vizet, majd felszisszent a mozgás okozta fájdalomtól.

– Arról nem volt szó, hogy ennyire fog fájni! – kiáltott hirtelen az ég felé, majd a parton döbbenten állókra nézve elmosolyodott. – Üdv! – intett, majd egy pillanat alatt megszáradt, és közelebb sétált. – Szép jó estét! – köszönt ismét, mert mindenki leginkább tátott szájjal nézte.

– Én… Elnézést, de… Kit tisztelhetünk önben? – kérdezte végül Dumbledore, aki úgy tűnt, az egyetlen, aki kicsit is képes összeszedni magát.

– A nevem Shira. És igen, jól látjátok, az vagyok, aminek látszok. És többek közt hozzád jöttem, Albus Dumbledore. – A közelben az egyik elsőéves elájult, mire a barátnője felsikkantott. – Jobb lenne, ha az irodádban folytatnák – mondta az angyal, majd az elalélt diákhoz lépve egy kézmozdulattal felébresztette.

Piton szó nélkül, szinte mozdulatlanul nézte a csodát, ami előtte állt. A gyönyörű angyal egy hosszú, fehér, igazán szép, vékonynak tűnő ruhát viselt, ami bár átlátszó volt, mert több helyen is látta alatta a finom bőrt, ám a kellő helyeken valamiképp mégis kellően takart. Szárnya, s valójában az egész „lény” fehérben tündökölt, még a haja is, ami hosszú volt, a háta közepéig ért, és a lágy szellőben finoman lengedezett. És a szeme… A szeme… Mikor ránézett, mintha valóban megszűnt volna a világ arra a pillanatra. Csodaszép kék szemei voltak. Kékek, mint egy derűs nap ege, nem bántóan világos, hanem kissé sötétebb, de még mindig tiszta és ragyogó. És bennük olyan tudás, hatalom, és mindeközben vidám, szinte gyermeki pajkosság fénylett, amit sehogy se tudott összeegyeztetni. Albus szeme is hasonló volt a mindent tudó csillogásával, de ez az angyal sokkal többet mutatott.

Látva, hogy mindenki a szárnyait és őt tanulmányozza, Shira egy szintén fehér, hosszú palástot vett elő, tán a levegőből, majd hátára terítette, mire a két hatalmas szárny, mintha sose létezett volna, eltűnt, s immár „csak” a lány állt ott. Lány, mert igazán fiatalnak látszott. Húsz év körüli kinézetével meghazudtolta mindazt, amit a szeme mutatott. Aztán Dumbledore és ő elindultak a kastély felé, mire szinte mindenki követte őket, még Piton is. Ekkor látta meg, hogy a jövevény mezítláb sétál az igazgató mellett. Nem tudta megállni, hogy elmosolyodjon. Szerencséjére mindenki az angyallal foglalkozott, így nem látta senki, hogy ő picit elhagyta az álarcát. Az angyal haját nézte, ahogy a fényben csillog, majd beérve a kastélyba megrázta a fejét és összeszedte magát, hogy kicsit megfegyelmezze a diákokat is, és ne akarják tovább követni a vendéget. Épp szólt volna, mikor elkapta a visszaforduló kék szem pillantását, és a kedves mosolyt.

– Kérlek, Perselus, tedd meg, hogy Hermione Grangerrel, Harry Potterrel, Ronald Weasleyvel és Draco Malfoyjal együtt velünk tartasz.

Piton csak kicsit lepődött meg a tegeződésen, hisz az igazgatót is elsőre letegezte, de aztán bólintott, és körbenézve, a nevük hallatán közeledő szerelmespár felé lépett, majd Potter intett a barátainak, hogy magukkal hívja őket. Mind sorban beléptek az igazgatói irodába. Dumbledore, bármennyire is tapasztalt volt, angyalt még nem látott vendégül, így kicsit bizonytalan volt, megfelel-e a jövevénynek, ha teával, vagy bármivel kínálja.

– Helyezze magát kényelembe, kérem, és ti is, gyermekeim.

Shira halkan kuncogva ült le az egyik fotelbe.

– Mintha atyámat hallanám. Gyermekeim… Ó! Ez kényelmes – helyezkedet el. – Mielőtt bármibe belefognánk, megkérném, hogy hívja ide a másik kémjét, az idősebb Malfoyt – nézett az igazgatóra, aki egy pillanatnyi gondolkodás után teljesítette a kérést.

Egy perccel később Draco apja szokásos eleganciájával lépett ki a kandallóból.

– Tehát, mi lenne az a sürgős… – Ekkor látta meg a fehérruhás lányt a fotelben, aki mosolyogva nézett az ő szemébe. – Ki… – Gyorsan körbenézett, de mindenki mást ismert. – Kihez van szerencsém?

A lány csak biccentett egy picit, és ismét bemutatkozott.

– Shira vagyok, egy angyal.

– Angyal? – lepődött meg a férfi, de a többiekre nézve nem úgy tűnt, mintha ezt bárki más meg akarná cáfolni. Végül a hófehér szépség felállt, és levette magáról a palástot, mire ismét feltűnt két nagy szárnya. Lucius Malfoynak talán életében először tátva maradt a szája. – Ez lehetetlen.

– Nyilván nem az, ha itt vagyok. De talán ülj le te is, Lucius. Azért jöttem, hogy segítsek, és szeretném, ha megbeszélnénk a dolgot.

– Segíteni? Úgy érti, a háborúban? – kérdezte Ron.

– Igen. Azért jöttem, hogy Tom Denem lelkét mihamarabb a… túlvilágra juttassam.

– Nézze el nekünk, hogy ennyire meg vagyunk lepve, még sosem láttunk angyalt – kezdte Dumbledore.

– Tudom. Higgye el, tudom – ült le ismét Shira, és kétoldalt kényelembe helyezte szárnyait, mielőtt hátradőlt, amennyire tudott. – Atyám azért küldött ide hozzátok, mert elege lett Tom Denem esztelenségéből, és azt akarja, hogy mihamarabb tisztuljon meg a lelke.

– A lelke… – döbbent meg Potter. – Neki nincs lelke. Legalábbis nem egyben – mondta, mert már tudomásuk volt a horcruxokról, csupán azt nem tudták, mik is azok, és hol vannak.

– Tudom – sóhajtotta a szépség a fiúra nézve. – A horcruxok. Igazán telhetetlenek vagytok, ti emberek. És azt hiszem, a varázslók még inkább azok. Bár úgy vélem, csak azért különböztök a… mugliktól, ahogy ti mondjátok, mert más eszközeitek vannak a határok feszegetéséhez.

– Kifejtené ezt kicsit bővebben? – kérte Harry.

– Nos, kezdetben nem voltak varázslók és boszorkányok. Mágia volt. A föld és a természet energiái mindig is éltek, épp csak az ember nem tudta őket használni. Látta, esetleg tapasztalta, de használni, igába hajtani nem tudta. Míg nem kaptak páran némi segítséget hozzá. Az első varázslók és boszorkányok még nagyon erős, nyers mágiával találkoztak, mivel kevesen voltak, és tapasztalatlanok. Mondjuk úgy, szerencsénkre, még nem ismerték, és nem tudták teljes mértékben használni és irányítani. Különben bajban lettünk volna, ha például a mostani átkokat azzal a hatalommal próbálták volna irányítani. Aztán idővel minden változott, jöttek a varázsigék, majd a pálcák, és ahol most tartotok… Feszegetitek a határokat. Hogy még többre és többre legyetek képesek. Amíg ez gyógyításra szolgál, vagy a tudományt segíti, nem is lenne baj, de amit Tom Denem művel, hogy arra használja az erejét, hogy pusztítson, és feldarabolja a lelkét… halhatatlanságért… Felháborító! Nem elég mindaz, amit kaptatok… Az életetek sokszor talán nehéz, és szörnyűségek is történnek, de rengeteg csoda van, amivel élnetek kellene, amit élveznetek kéne.

Pici csend állt be, miközben Shira elgondolkodott, majd hirtelen felfelé nézett.

– Tudom! – sóhajtotta, majd visszafordította tekintetét az őt csendben figyelőkre.

– Vele… Vele beszélget? – kérdezte Ron. – Istennel?

– Ó, igen. Néha túlzottan atyáskodik – mormogta halkan, majd vigyorogva húzta be a fejét, és ismét felfelé nézett. – Ne mondd, hogy nincs igazam! Tudom, hogy én vagyok a legfiatalabb, és most járok idelenn először, de most is engem figyelsz… Jól, van, jól van! Bármit, csak őt ne! – tiltakozott, majd kissé durcás pofival fújt egyet. – Néha utálom, hogy olyan jól ismer.

– Szóval, most akármit mondunk, hallani fogja? – ámult Ron.

– Persze. De miből gondolod, hogy máskor nem hallja? Szerinted csak a halott lelkek száma után tudta meg, mit művel Tom Denem?

– De akkor miért nem avatkozott közbe korábban? – kérdezte ezúttal Harry.

– Ez egy igen bosszantó dolog. Az emberek, és ebben benne van az összes mágiát használó is, nem tanulnak a hibáikból. Legalábbis csak nagyon, nagyon nehezen. Ha meg akarjátok érteni, legalább egy kicsit, miként is működik mindez, kis időbe fog telni.

– Azt hiszem, bármilyen információt szívesen veszünk – mosolygott Dumbledore, majd teát szolgált fel, és némi aprósüteményt is, bár igazán senki sem foglalkozott most azzal. Csak egy intésébe került, de ez a kis idő elég volt, hogy Draco észrevegye, apja kissé ijedt pillantását. És a kérdés után már értette is, mi a gond.

– Ha léteznek angyalok és mennyország, a pokol is létezik Luciferrel együtt?

– Jáú! Ne ejtsd ki a nevét, kérlek! – Shira hirtelen kicsit ijedt pillantással nézett fel. – Már csak az hiányzik, hogy ő is idefigyeljen. Épp eleget zargat. Ami a poklot illeti, nem létezik.

– Hogy? – kérdezték többen is egyszerre, de Lucius folytatta. – De hisz, ha Lucifer létezik…

– Létezik, igen. Egy közülünk. Ő is egy angyal, mint én, csak… idősebb. Ami azt illeti, én vagyok a legfiatalabb elsőfokú angyal, ő pedig a legidősebb.

– De a történet szerint… – kezdte Harry, de nem folytatta.

– A történet… – morgott picit a lány. – A Bibliára gondolsz? Abban kevés igazság van. Egy, ha úgy vesszük, jól megírt reklám az egész. Avagy használati utasítás. Nézőpont kérdése. Más oldalról nézve igen rosszul van megírva. Nem kevés gondunk származott már belőle. Például cseppet se volt vicces a keresztes háború. De visszatérve. A pokol… kicsit félre van értelmezve. Valójában egyik testvérem, egy másik angyal ejtett el információkat egy-két embernek. De voltaképpen teljesen félreértették a szavait. Lu… Lucifer odalent él. Ez tény. De az nem mindegy, hogy mihez képest odalent. Innen nézve fent, de fentről nézve nekünk lent. A pincében, ha úgy vesszük. Ő foglalkozik a legrosszabb lelkekkel, ez is tény. De ő atyánk első angyala, a jobb keze. Ezért is kaphatta meg azt a munkát. Mert olyan régóta bízik benne.

– Mi… Mi lesz a lelkekkel? – kérdezte Draco.

– Ez elég egyszerű. Ha meghal egy ember, a lelke felkerül hozzánk, és az ezzel megbízott angyalok megvizsgálják a lelkeket, megtisztítják azokat, és egy újszülötthöz küldik vissza.

– Mindenki visszakerül? Lélekvándorlás? – gondolkozott halkan súgva a szavakat Hermione. Inkább magának szólt, mint másnak.

– Minden lélek visszakerül. Igen… kevesen vannak, akik már nem. Minden léleknek tanulnia kell. Kicsit álomszerű, de a fő cél, hogy minél több tökéletesebb lélek éljenek a földön. Ez egy jobb világhoz vezetne. Egy újonnan teremtett lélek megszületik, és első élete során megtanul valamit, és mikor újabb életre születik, újabb dolgokat tanul meg. Ha nem tanulja meg a neki szánt leckét, több időbe fog tartani a tanulás. Az angyalok egy részének feladata az, hogy a hozzánk érkező lelkeket megvizsgálják, mit tanultak, és milyen következő életet kapjanak. Persze, pontosan mi se tudhatjuk előre, mi lesz vele, de hogy kik a szülei, milyen körülményeket kap, azt igen. Ha megvan a következő újszülött, ahova szülessen, megtisztítjuk a lelket. Így nem fog emlékezni az előző életére, nem viszi magával a korábbi élményeit. Míg odafent van, mi mindig összességében látjuk, hogy teremtése óta mit tanult, de idelent csak az akkori életét láthatja.

– Nem lenne egyszerűbb, ha emlékeznének? – kérdezte Ron.

– Nem. Na de, ami a lényeg… Tom Denem lelke fiatal, és épp ezért nem sokat tud. Az idősebb lelkek szinte soha nem okoznak ekkora gondot. Ők csak akkor tesznek rossz dolgokat, ha a helyzet úgy kívánja, ha muszáj. Például, ti. A ti lelkeitek már nem fiatalok. Harry a legidősebb, aztán Hermione, Albus, Perselus, Lucius, Draco és Ron.
– Milyen idősek? – kérdezte a „legfiatalabb”.

– Ez nem fontos. Atyám azért küldött ide, hogy segítsek nektek megnyerni a háborút. Ezt pedig a horcruxok elpusztításával kell kezdenünk. Én meg tudom mondani, hol vannak, segíthetek odajutni, de egy kivételével minddel nektek kell elbánnotok. Amint mindegyik elpusztult, akkor kell őt megölni. Tudom, eddig is hasonló terveitek voltak, de kicsit más a helyzet velem együtt.

– Miért nem lehetett ezt előbb…? – hajtotta le szomorúan a fejét Harry. Siriusra gondolt, és hogy tán élne, ha minden hamarabb megoldódott volna. A szüleiről nem is beszélve.

– Nem oldhatunk meg minden problémát az emberek helyett. Ha egy kisbaba, aki járni tanul, elesik, hagyni kell, hogy felálljon, és tovább lépjen. Nem szabad mindig fogni a kezét és babusgatni. Néha muszáj, de nem lehet mindig.

– Azt mondta, van pár… lélek, aki nem született vissza, velük mi lett? – kérdezte Hermione csendesen.

– Ó, ők helyet kaptak odafenn. Szabadok lettek. De ha megunnák, visszajöhetnek.

– Még egy apróbb szóra visszatérhetek? – kérdezte a griffendéles boszorkány, amire egy kedvesen mosolygó bólintást kapott. – A legfiatalabb elsőfokú angyal. Ez mit jelent?

– Az elsőfokú angyalok… ha úgy vesszük, testvérek. A mi atyánk maga a teremtő, az Isten, nevezd bárhogy. De vannak másodfokú angyalok, harmadfokú, és így tovább. Ezért rossz megnevezés, hogy az elsőfokú angyalok testvérek. Ugyanis, ha két angyalnak kisangyalkája születik, akkor az már a következő fokba kerül.

– Az angyalok… – akadt meg Ron.

– Igen, mi is élünk szerelmi életet. Egy idő után mindenki választ társat, és hűségesek vagyunk. Elsőfokú angyalok közt még nem fordult elő, hogy más fokból választott volna párt, de a többiek válogatnak. Mi pedig… Épp itt jön az én problémám. Az elsőfokú angyalok közt csak ketten vagyunk, akik pár nélkül maradtunk. Bocsánat, rosszul mondom. Lucifer volt az egyetlen, aki társtalanul maradt, ezért teremtett atyám engem. Azóta ezzel vagyok megáldva, hogy nekem az ő társának kell lennem. És ha egyszer hajlandó leszek neki igent mondani, és vállaljuk, nekünk is lesz másodfokú kisangyalunk, és így tovább.

– Lucifer jegyese? – kérdezett Ron ismét. Úgy tűnt, hogy kíváncsisága előnyt élvez, és nem tudja megfékezni nyelvét.

– Erősen azon van, hogy meggyőzzön, engedjek neki végre. Egyfelől megértem, mert egész sokáig egyedül volt, és már én is nagyon régóta tiltakozom, csak… hagyjuk ezt – nézett el Ronról, és épp Lucius pillantását találta meg, mire mosolyogva húzta el a száját. – Tudod, te nagyon hasonlítasz rá, és nem csak a nevetek miatt. Neked is majdnem teljesen fehér hajad van, mint neki, határozott, elegáns megjelenésed, és az a… felsőbbrendű csillogás, valamint az az arrogáns mellékíz. Lucifer előszeretettel játssza ki ellenem, hogy ő idősebb és tapasztaltabb. És ahogy elnézem… még testfelépítésben is sok a hasonlóság… – nézett végig az idősebb Malfoyon egy féloldalas, huncut mosollyal, mire ő úgy érezte magát, mintha meztelenül ülne az angyal előtt. Mégse érezte magát emiatt kellemetlenül, furcsán bizsergető volt a kék szemek pillantását éreznie és látnia.

– Ő hogy néz ki? Úgy értem… Isten – kérdezett Ron ismét, mire Piton aprót horkantott.

– Az igaz, hogy a saját képére formált benneteket. Minket is, csak mi kaptunk még szárnyakat is. Azt hiszem, ideje lenne rátérnünk a fontosabb dolgokra. Aztán… Lehet, hogy maradok még picit, miután Tom Denem meghalt, így akkor nyugodtabban társaloghatunk – kerülte ki a kérdést. Dumbledore, aki eddig csak csendben hallgatott, most letette a teáscsészéjét, és az angyalra nézett.

– Miként segítene minket?
– Kezdetként elvezetem ezt a kis csapatot a horcruxokhoz. Ti megsemmisítitek őket, ez úgy… egy nap alatt megvan. A többiről beszélünk holnap.

Mindenki izgatott lett, bár a felnőttek próbálták viszonylag nyugodtnak mutatni magukat.

– Hogy hálálhatnánk meg a segítséget? – kérdezte halkan a legidősebb varázsló, mire egy kedves mosolyt kapott.

– Egy szobával.

– Erről jut eszembe! – kapta fel a fejét Weasley. – Az iskolában sokan látták; ezek szerint nem kell titkolni a kilétét?

– Nem, nem kell.

– Nem lesz… zűrzavar? – kérdezte Hermione. – Mindenki látni akarja majd. Az újságírók és ki tudja, kik özönlenek majd ide, hogy lássák.

– Velük el lehet bánni. Másrészt a jelenlétem el fog gondolkodtatni jó pár embert, a halálfalók közt is. Egy angyal, aki nyíltan azért jött, mert Tom Denem halálát akarja… Nem hiszem, hogy a jelenlegi ismereteik fényében olyan hűen szolgálnák tovább azt a szörnyeteget. Ne feledd, hogy ők is úgy fogják gondolni, hogy ha én és a mennyország létezik, akkor a pokol is. Ez épp elég ahhoz, hogy kicsit megijedjenek. Elég sok szörnyűséget tettek már, talán ha megbánják bűneiket, kapnak pár jó pontot. – Shira kuncogni kezdett. – Tulajdonképp, aki rosszul viselkedik az életében, lekerül… a földre. Újra és újra, míg meg nem tanulja a leckéit. Eszerint maga a föld a pokol, ahogy ti nevezitek.

– Mi is tettünk elég rosszat – jegyezte meg Lucius, és Perseluson látszott, hogy tán pontosan ugyanazt akarta mondani.

– Valóban, de ti tanultatok. Ők nem.

– Megnyugtató gondolat, hogy nincs pokol – mormogta Draco. – Sose voltam vallásos, de ezek után egész másként fogom még a hétköznapjaimat is megélni. Tudván, hogy… minden számít, hogy tanulni vagyunk itt…

– Igen, ez zavaró lesz, de, ha akarjátok, mikor távozok, módosítom az emlékeiteket.

– Ne! – Meglepetésükre Piton volt a leggyorsabb, aki válaszolt. Egy rendkívül értő és gyengéd mosolyt kapott érte.

– Ha nem gond, most visszavonulnék… – hagyta függőben a mondatot Shira.

– Azonnal intézkedek egy lakosztályról – állt fel Dumbledore.

– Miért van mezítláb? – kérdezte Ron, úgy vélve, hogy miután vége a komoly beszélgetésnek, megérdeklődheti ezt is. Noha addig se nagyon fogta vissza magát.

– Mert egyszerűen utálom, ha bármi is bezárja a lábam. Mi mindig mezítláb járunk. Odafenn nem kell attól félnünk, mint itt az embereknek, hogy belelépünk valami kellemetlenbe.

– Puha felhők? Milyen odafent? – kérdezett ismét a vörös hajú.

– Évekig mesélhetnék, akkor se érnék a végére.

– És… esztek és isztok is, meg minden?

– Meg minden? Hm. Szoktunk enni, bár ez nálunk inkább csak olyan, mint egy hobbi. Nem szükséges, de ha valakinek ahhoz van kedve… Ritka. – Vállat vont, majd folytatta. – Viszont, mint hallottad, van szerelmi életünk, és dolgozunk. Szoktunk néha aludni is, bár jóval ritkábban, csak ha rászorulunk. Mint most én. A… megérkezésem nem volt túl kellemes, és ez most igényel némi regenerálódást. De ezenkívül, nekünk is vannak hobbijaink.

– Neked mi az? – kérdezte mosolyogva Hermione.

– Szeretem a zenét, és szeretek énekelni is. Bár, erős a gyanúm, hogy direkt erre lettem teremtve, mert rendkívül jól megy, és érdekes mód, még a nevem is dalt jelent.
Amint Dumbledore készen állt elkísérni Shirát a lakosztályába, az angyal felállt, és megmozgatta szárnyait, majd visszaterítette hátára a palástot.

– Tehetünk még bármit önért? – kérdezte az igazgató.

– Pihenjetek.

Miután Lucius elköszönt, és a kandallón át távozott, majd kis társaság is szétszéledt, Dumbledore egy közeli lakosztályba kísérte az angyalt.

– Ez a legjobb, amit nyújtani tudok, de ha bármi van, amit tehetek önért, szóljon azonnal.

– Minden rendben. Ma este minden rendben lesz – tette két kezét az idős mágus vállaira. – Mindenki békésen fog aludni, te is pihend ki magad. Hosszú és nehéz út van mögötted. Ha dolgom végeztével hazatérek, várni fogom a lelked, mikor visszatér hozzánk – súgta halkan, majd lábujjhegyre emelkedve az idős mágushoz nyújtózkodott, aki picit lehajtotta fejét, és becsukta szemét, bár csak sejtette, mit tervez az angyal. Aztán Shira megpuszilta a mágus ráncos homlokát, majd mosolyogva hátrább lépett.

– Köszönöm! Mindent köszönök! – súgta Dumbledore, és még épp becsukódott az ajtó előtte, mielőtt az első könnycsepp kigördült szeméből.

Aznap este minden résztvevő, aki ott volt a találkozón, hamar és könnyedén elaludt. Egyedül Lucius Malfoy próbált ellenállni, és gondolataiba, érzéseibe merülve járkált körbe a dolgozószobájában. De az álmosság nehéz dunyhaként, hirtelen telepedett rá is, és még épp időben ért el az ágyáig, hogy ott egy gyors vetkőzés után elterüljön, és azonnal álomba merüljön.

Egy figyelő szempár elégedetten csukódott le a Roxfort egyik lakosztályában. Shira megvárta, míg mindegyikük elalszik, csak aztán akart ő is nyugovóra térni. A hatalmas baldachinos ágyhoz lépett, és nagy lendülettel felrántotta róla az elegáns, ezüstszínű, hímzett ágyterítőt. Az anyag hatalmas függönyként nyújtózott a levegőben, ám mikor lehullott, a lány mozdulatlanná dermedt. Ugyanis azon a helyen, amit az imént egy pillanatig a terítő takart, most egy igen ismerős alak ált.

– Lucifer… – sóhajtotta végül. – Muszáj ijesztgetni?

A magas, vékony férfi gúnyos, féloldalas mosolyra húzta a száját. Szárnyai nem látszottak, mert rajta egy hosszú fehér kabát volt. De alatta… A gombok nyitva voltak, és látni engedték a világos bőrt és az izmokat. Csak egy, a lány ruhájáéhoz hasonló, lenge fehér anyag takarta az ágyékát és lábai egy részét. Hosszú, nagyon hosszú fehér haja a hátára simult. A leghosszabb tincsek egészen a térdhajlatáig értek.

– Ha az enyém lennél végre, nem ijednél meg, mert mindig tudnád, mikor vagyok a közeledben – lépett közelebb az angyal, és átkarolta szerelme derekát, mire az gyenge tiltakozásként a mellkasára támasztotta mindkét tenyerét.

– Mit keresel itt?

– Nem mit, kit. Téged, bár nem kellett keresni. Azért jöttem, hogy segítsek.

– Mi? De hisz engem bízott meg a feladattal, és…

– Nem a küldetésedről beszélek. Én neked jöttem segíteni. Most jöttél le először, és én, bármilyen hihetetlen, de emlékszem rá, milyen fájdalmas. Első alkalommal mindig ilyen. De ezen túl kell esni, legközelebb már úgy jössz-mész, ahogy csak akarsz.

– Tudtam, hogy fájni fog, mondták a többiek, csak…

– Egész más megtapasztalni. A szárnyaid égnek, a bőröd fájdalmasan bizsereg, az izmaid feszülnek, a fejed hasogat, és mindennek tetejébe már csak apróság, hogy hozzá kell szoknod a szagokhoz és a hőmérséklethez is.

– Túl fogom élni, ahogy mindenki más is – próbálta magát picit eltolni a másiktól, de nem járt sikerrel.
– Persze, hogy túléled, de segíthetek, hogy hamarabb felépülj, és mire felébredsz, nyoma sem lesz mindennek.

– Ismerlek, Lucifer. Tudom jól, hogy megint jönni fogsz a csábítással, és megpróbálsz meghódítani. Szóval, akármit is vársz cserébe…

– Nem várok semmit cserébe – vágott a szavába a férfi, miközben lehajtotta hozzá a fejét, hogy így közelebbről suttoghasson neki. Kezét a lány tarkójára simította, és ujjait a fehér tincsek közé csúsztatta, így tartva meg őt. – Ha azt hiszed, nem figyelek rád, csak mert dolgozom, tévedsz. Mi volt a célod korábban azzal a… játékkal, mi? Lucius Malfoy közel sem olyan, mint én! Ne hozz ki a sodromból! Nem fogom hagyni, hogy összeállj egy emberrel. Mit akarsz? – szorította meg kicsit a lány tarkóját. – Egy félvér születését? Te nekem vagy rendelve, érted? Nem fogom hagyni, hogy egy ember hozzád érjen úgy! – Még közelebb simult a lány arcához, és mélyen beszippantotta az illatát. – Most pedig vedd le a palástod, és feküdj szépen az ágyra. Szinte én is érzem a fájdalmaid, úgyhogy légy jó kisangyal, és dőlj hanyatt.

Shira nem igazán tudott megszólalni, bár kinyitotta a száját, de aztán be is csukta, majd egy morcos szusszanással megszabadult a tarkóját fogó kéztől. Anélkül dobta félre a palástját, hogy ellépett volna, és amint a szárnyai kiszabadultak, nem nézve félre Lucifer sötétkék szeméről, a hátára feküdt, és kényelmesen elhelyezkedett. A párnák a háta és feje alá kerültek, hogy megtámasszák, mivel szárnyai miatt kényelmetlen lett volna csak úgy elterülnie. Amint kész volt, Lucifer, aki nem nézett ki többnek harmincötnél, szintén levette a kabátot magáról, és félrehajítva ő is kitárta szárnyait. Elégedetten csillantak meg szemei, ahogy észrevette, hogy Shira végignéz rajta. Az ágyra térdelt, és kényelmesen leülve nyúlt a lány jobb szárnya felé, de az egyből megrezzent.

– Bízz bennem! – súgta az ifjabb szemébe nézve.

– Mit akarsz csinálni? – kérdezett vissza amaz szintén halkan.

– Csak lazíts!

Ahogy a hosszú ujjak Shira szárnyaihoz értek, kellemes hűvöset érzett a nyomán, amerre haladt. A simogató, gyengéd kezek minden porcikáját, szinte minden tollát bejárták. Kicsit megrezzent, mikor Lucifer hirtelen felállt, aztán végignézte, ahogy megkerülve az ágyat a másik oldalához ül, és a bal szárnyát veszi kezelésbe. Becsukta a szemét, és felsóhajtott, mikor végre egyik sem fájt már. De aztán egy gyengéd, lágy szellő siklott végig a bőre mentén, mire hirtelen nézett a férfira, aki nemcsak átváltoztatta hosszú ruháját, de két combja fölé térdelve most a két oldalát ragadta meg.

– Sss – csitította a férfi, mikor látta, hogy a lány felemeli a kezét, és szólásra nyitja a száját. – Mindjárt jobb lesz – búgta érzéki, kissé rekedt hangon.

Shira érezte, ahogy a fájdalom nagy része elhagyja a testét. Pár pillanattal később már csak a háta és a feje fájt, és a férfi hirtelen ismét felkelt az ágyról.

– Fordulj hasra – kérte Lucifer, és segített is neki felülni, majd elégedetten nézett végig a már hasaló szépségen. A ruhája helyett most csak egy rövid, testére simuló kis nadrág és egy melleit takaró felső fedte, de a hátán semmi nem volt. És ahogy így hasalt, olyan volt, mintha csak a nadrág leheletvékony anyaga lett volna rajta. Elterült, ellazult szárnyakkal, oldalra fordított fejjel, kicsit elpirulva, de csukott szemmel. Óvatosan a combjai, feneke fölé térdelt, és mindkét kezét a selymes bőrre simította a derekán, majd egyre feljebb haladt. Erejének, angyali hatalmának köszönhetően amerre járt, ott is elmúlt a fájdalom, mint ahogy máshonnan is. A szárnyai tövéhez érve aztán körbejárta azokat is, majd a kettő között fel s alá simogatta a lány gerincét, mire az hamarosan halk, doromboló hangot adott ki magából.

– Ez tetszik, igaz? – kérdezte Lucifer mosolyogva. – Ha engednéd, bármikor megtenném ezt neked. – Shira picit megfeszült, és a dorombolást is abbahagyta. – Nyugalom! – hajolt közelebb, majd a lány feje mellett fél kézzel megtámaszkodva egészen közel hajolt a füléhez. Szabad kezével a fehér tincsek közé túrt, és félresöpörte azokat a nyakából, majd egy apró puszit adott az előbukkanó lágy bőrre. Hosszú ujjait aztán a halántékához érintette, és az utolsó fájdalmat is megszüntette. – Így – súgta a fülébe, aztán ismét megpuszilta a nyakát. – Aludj, én kicsi angyalom, őrzöm az álmod.

– Itt akarsz maradni? – kérdezte hirtelen a lány, és amennyire tudta, bágyadtan próbálta hátrafordítani fejét, hogy a másik szemébe nézhessen. Lucifer erre leszállt róla, és az ágy mellé guggolt, hogy könnyedén láthassák egymást.

– Itt is maradok. Ha odafent alszol, nem gond, de a földön, kimerülten, nem hagyom, hogy egyedül legyél.

– Gondolod, bajom esne? Tudok magamra vigyázni. És Ő is figyel. Tudod, hogy figyel – mormolta, mert már nagyon-nagyon álmos volt. Lucifer gyengéden simította meg a kézfejét, ami az arca mellett pihent. Shirát egyre inkább elnyomta az álom, és csukott szemei csak egy aprót rezzentek az érintésre.

– Aludj – súgta ismét a férfi, és hosszú ideig semmi mást nem csinált, csak gyönyörködött az alvó szépség arcában és vonalaiban.

Kora reggel Shira frissen és üdén ébredt. Kellemesen nyújtózott egyet, majd felnyomta magát, és feltérdelt. Ágyának vége felé fordulva egyből Lucifer szemébe nézhetett, aki apró mosollyal figyelte, ahogy visszaváltoztatta öltözékét a hosszú fehér ruhává. A vállától indulva végigkövette a szinte észrevehetetlen minták vonalait egészen a bokájáig, mire törökülésbe ült, és magára terítette a palástját is, így eltüntetve szárnyait, amit közönsége kissé csalódott pillantással jutalmazott.

– Jó reggelt! – köszönt a férfinak.

– Neked is. Hogy érzed magad?

– Semmi fájdalom. Köszönöm – mondta, és bár picit zavarban volt, nem nézett félre.

– Szívesen.

– Nos, mivel már ébren vagyok, akár mehetsz is. Gondolom, vár a munka.

– Hm – lépett közelebb Lucifer. – Tudom, hogy ez a te küldetésed, de ha gond van, csak szólj.

– Persze, persze – állt fel Shira, és egy mozdulat után már tökéletes volt a megjelenése. Rendezett ruha, haj. – És ha most megbocsátasz, nekem is dolgom van, úgyhogy… – hessegette a másikat.

– Emlékezz rá, mit mondtam este – emelte fel a férfi a kezét, és mutatóujját a lány álla alá simítva picit megemelte, hogy jobban szemügyre vehesse a makacs, morcos arcot. Apró, gúnyos mosollyal hajolt közelebb, de mielőtt megpuszilhatta volna, amaz odébb állt, és az ő orrát a libbenő haj illata csapta meg.

Mire Shira megfordult, hogy ismét elzavarja Lucifert, már egyedül állt a szoba közepén.

– Hm. Mit is mondott este? Forduljak hasra? – Hirtelen pillantott felfelé. – Héhéhé! Ne engem piszkálj! … Tudod jól, hogy eszem ágában sincs… … Miért ne? … Neked is volt egy döntésed, nekem is. … Most engem piszkálsz vagy magadat? Te teremtettél. Mindent tőled kaptam. … Ne tagadd, tudom, hogy élvezed. Így szeretsz. Ilyennek, amilyen vagyok. … Akkor mi is a problémád? … Ja, kérlek, nem én tehetek róla, ha ez a kövület… Oké, oké, oké! Tudom, te idősebb vagy. De… Különben is! Amilyen kőkemény izmai vannak… … Ne kezdd! … Kérlek! Te nem valami kerítő vagy, hagyd ezt abba, légy oly kedves! … Utállak! – vágta karba a kezeit, és egy igazi durcás arcot vágva fújta el egyik hajtincsét. Egyértelmű volt, hogy kijelentésének semmi valóságalapja nem volt. – Tudom, hogy neki teremtettél, de azt is te intézted, hogy ilyen legyek, hát edd meg, amit főztél. Majd akkor mondok neki igent, ha jónak látom, de ezt már kismilliószor megbeszéltük. … Ez költői kérdés volt, ugye? … Na, jó. Engedelmeddel, megyek és elkezdem a napom. … Mondd, nincs elég dolgod? … De ez zsarolás! … Ahha! Tudtam én, hogy a te kezed van ebben is – vigyorodott el, fejét csóválva. – Jó reggelt, Atyám! – mondta még csukott szemmel picit billentve a fején, majd kilépett lakosztálya ajtaján, és útnak indult.

A kastély folyosóján jókedvűen elindulva, halkan dúdolva, szinte táncolva lépkedett, és hamarosan már gyönyörű, szó szerint mennyei hang töltötte be az ódon kastélyt. Mindenhol hallani lehetett az énekét, és bár nem ébresztett fel senkit, a már ébren lévők, ha kicsit is magukhoz tudtak térni, felrázták társaikat. A dallam fülbemászó volt, lágy, boldog, és bár nem értette senki a szövegét, biztosra vették, hogy valami jó dologról szól.
Perselus Piton már kedvenc foteljében ülve itta reggeli teáját, mikor meghallotta az éneket. Az angyal dalát. Biztos volt benne, hogy más nem lehet. Mint valami selymes melegség kúszott végig a testén, egészen a szíve mélyéig… nem, a lelke mélyéig. Csukott szemmel vett néhány mély lélegzetet, és a felemelő érzés élvezése közben alig hallotta meg a kopogást. Akkor figyelt fel rá, hogy már nem is szólt az ének. Felpattant, az ajtóhoz sietett, és szokásos lendületével nyitotta ki.

– Ó! – torpant meg, ahogy meglátta a hófehér jelenést.

– Jó reggelt! Tudom, hogy kicsit korán van, de tudtam, hogy már nem alszol. Zavarhatlak?

– Természetesen! – állt félre, és kapkodva csukta be maguk mögött az ajtót. – Miben segíthetek?

– Elsőnek vegyél pár mély lélegzetet, és nyugodj meg – mosolygott kedvesen az angyal.

– Én… Sajnálom, de nem könnyű, mikor… maga… én csak… hallottam, és… – Még arra se figyelt fel, hogy dadog.

– Mindenki hallotta a kastélyban – lépett közelebb Shira a professzorhoz. – Félsz? – kérdezte halkabban, ahogy még közelebb ment, és a kissé ziháló férfit nézte.

– Nem félek öntől – vágta rá amaz.

– Nem, tőlem valóban nem. De attól, amit okozok, attól igen – ért most már közvetlenül Piton elé. – Miért félsz az érzésektől? Miért taszítasz el mindenkit magadtól? – Ahogy felemelte a kezét, és tenyerét a bájitalmester mellkasára tette, a szíve fölé, a férfi megremegett.

– Ha szeretek valakit, vagy csak megkedvelek bárkit is, az csak fájdalommal és gonddal jár.

– Ezt komolyan elhiszed? – nézett Perselus szemébe Shira, miközben szabad kezét is felemelte, egészen az arcához, és finoman végigsimította, mire a férfi becsukta a szemét. – Túl sok benned a fájdalom és a keserűség. Engedned kell, hogy mások is lássák, milyen értékes vagy. Nem hagyhatod, hogy a csalódások és kudarcok eltántorítsanak. Néha fáj. De rossz nélkül nincs jó. És igen, csak akkor fáj igazán, ha boldog voltál. De megéri. Megéri, mert a szeretet többet ad. És akkor is építkezhetsz belőle, ha a forrása már nincs veled. A te szíved folyton fáj, és nem pihent meg évek óta. – Nem kért engedélyt, egyszerűen egy mozdulattal valahogy félresöpörte a férfi felsőruházatát, és úgy simította vissza kezét a szíve fölé. Piton már szinte alig állt a lábán. Az érzések, a gondolatok, az élmény, az angyal érintése sok volt számára. Már folyamatosan reszketett. – Élned kell – súgta Shira bátorítóan, és a férfival együtt térdelt a padlóra, de még mindig nem engedte el. – Ne csak lásd az életet, a szépséget és a jót… Ragadd meg, és élvezd! Annyi mindent tettél… Annyi mindent tanultál… – simította most az arcán lévő ujjait a nyakára, majd a vállain át végig le a balján egészen a Sötét Jegyig, majd megragadta az alkarját. – Állj ki a fényre! – mondta hangosabban, mire Perselus arcán két könnycsepp csordult le.

Arcához emelte két kezét, és ahogy az angyal elengedte, könnyei homályán át is meglátta alkarja fehér bőrét. Odakapott, és hitetlenkedve simított végig rajta, pislogott, majd megtörölte szemeit, úgy nézett fel a kék szemű tüneményre, aki ismét mosolygott. Megszólalni nem tudott, de nem is kellett.

– Élj – súgta neki Shira, majd a következő intésére Perselus ismét teljesen fel volt öltözve. Az angyal két tenyerébe fogta az arcát, hüvelykujjaival letörölte a könnycseppeket, és egy meleg csókot lehelt a homlokára. – A boldogságod vár rád – mondta még, majd felállt, és magára hagyta Pitont, hogy összeszedhesse magát. Tudta, hogy most kell neki egy kis idő egyedül, míg rendezi gondolatait és érzéseit.

Az angyal következő útja a Malfoy kúriába vezetett. Szárnyak ide vagy oda, csak koncentrálnia kellett, hogy a hatalmas épület előterében tűnjön fel. Érdeklődve pillantott körbe, és a morgolódó képlakókon végignézve csak újra elmosolyodott. Ismét énekelni kezdett, majd elindult fel a lépcsőn, és egyenesen a házigazda irodája felé tartott. Amint odaért, bekopogott, mire pillanatokkal később ki is nyílt az ajtó, és egy kissé zavart, de leginkább meglepett Lucius Malfoy fogadta. Ő szó nélkül engedte be, és akkor is csendben volt, mikor már egymással szemben állva csak néztek a másik szemébe.

– Jó reggelt. Jól aludtál? – kérdezte mosolyogva az angyal.

– Igen, köszönöm. És ön? – kérdezett vissza már rutinból.

– Én is – jött a vidám felelet, majd a lány közelebb lépett a férfihoz, aki a szépség arcát fürkészve próbált rájönni, miért is kereste fel. – Te egy igazán különleges férfi vagy, tudod? Az egyetlen szomorú dolog a történetben csak az, hogy még nem voltál szerelmes. A hideg álarc sokszor jól jött neked és a fiadnak is, de nézd meg, ő félre tudta tenni, és most boldog. Tanulhatnál tőle. – Shira egy pillanatra felfelé nézett, majd kinyúlt, és megfogta a férfi bal kezét és jobbjával feltűrte rajta a talárja ujját. Végigsimította a rondaságot, mintha csak valami kellemeset cirógatna, de mindvégig a szürke szemekbe nézett. – Mihez fogsz kezdeni, ha vége lesz a háborúnak, és nem kell többé kémkedned, hm? Mit teszel majd, ha mindenki más boldog lesz?

– Talán… Talán találok majd valakit. Valakit, aki megfelel. – Lucius felemelte a szabad kezét, és mutatóujja hátoldalával végigsimított egy fehér tincsen.

Shira mozdulatlanul hagyta, majd megfogta a férfi jobb csuklóját, és a tenyerébe csókolt.

– Reggeli után várlak téged is – mondta, majd hátra lépett, és épp kisétált volna, mikor Lucius észrevette, hogy a Sötét Jegye eltűnt, és meglepetten nyögött fel.

– Merlinre, mi lesz most, ha ő…

– A védelmem alatt állsz – fordult vissza mosolyogva a lány. – Emiatt nem kell aggódnod. Nem mehetsz többé vissza hozzá. Nem engedem, mert szükségtelen, most, hogy itt vagyok.

– Köszönöm – lehelte a férfi.

Shira csak bólintott egy aprót, majd távozott. Még a folyosón járt, mikor eltűnt, és az iskolában került elő újra. A griffendéles klubhelyiségben állva döbbent tanulók vették körül, többek közt a híres trió is. Kedvesen mosolygott rájuk.

– Jó reggelt! Ha jól sejtem, reggelizni készültök. – Három bólintás szinte tökéletes szinkronban. – Elkísérlek titeket – intett a portrélyuk felé, hogy induljanak is.
A folyosón egy üres terem előtt azonban megálltak, és az angyal mind a három diákot beterelte oda.

– Valami baj van? – kérdezte egyből Harry, mikor az ajtó bezárult.

– Szerettem volna pár szót váltani veletek, mielőtt nekikezdünk a napnak.

– Bármikor – felelte Hermione.

– Az egyik ok, ami miatt felkerestelek titeket, az Harry – fordult a fiú felé, és közelebb lépett.

– A sebhelyed – mondta, mire az azonnal odakapott, és Shira is felemelte a kezét, majd félresimított egy fekete hajtincset. – Begyógyítom, mert nem szeretnék veled úgy indulni horcruxok és Tom Denem után, hogy ez a kapcsolat él köztetek. Viszont… Nem, azt hiszem, ezt majd csak utána mondom el. El fog tűnni a sebhelyed – mosolygott a zöld szemekbe. – Nem bánod?

– Cseppet se! Sőt! – fakadt ki a fiú. – Amíg nem tudtam róla az igazat, szerettem, de… azóta nem. Utálom.

– Nem lesz kellemetlen, legalábbis… Eltart picit, de alig fogod észrevenni – mondta, majd egy matrac tűnt fel mellettük. – Feküdj le, jobb, ha nem állsz közben.

Harry szót fogadott, s miközben barátai egyik oldalához térdeltek, Shira a feje fölé.

– Lazíts. Ne ijedj meg, ha furcsa dolgokat érzel, vagy látsz. Ez vele jár. – A fiú apró bólintása után egyik kezét a homlokára, a sebhelyére tette, másikat a szívére, majd felfelé nézett.
A következő pillanatban Harry nagyot sóhajtott, és barátai döbbenetére, miután kifújta a levegőt, nem vett újat. Nem lélegzett. Ijedten néztek az angyalra, aki már a fiú nyitott szemeit nézte, és bátorítóan, kedvesen mosolygott rá.

Hosszú pillanatok teltek el, és a két barát ijedten nézte, hogy Harry nem lélegzett. Ron végül a csuklójához kapott, és próbálta kitapintani a pulzusát, de nem talált semmit. Ám, amint hangot adott a félelmének, hogy legjobb haverja halott, az angyal csendesen csitította, hogy bízzanak benne. Beletelt pár percbe, mikor végre Harry újra, hirtelen vett egy mély levegőt, majd kicsit zihálva kapta el az angyal kezét, ami még mindig a szíve felett volt.

– Harry! – könnyebbült meg Hermione és Ron is.

– Mi… Mi történt? – kérdezte, és fel akart ülni, hogy úgy nézzen az angyalra, de az gyengéden visszatartotta még egy kicsit.

– Tudod, mi történt – mosolygott rá. – Bocsánatot kell kérnem, hogy nem szóltam előre, de nem akartam, hogy félj, vagy megijedj. Sajnos ez szükséges volt.

Ahogy Shira végül elengedte a fiút, az felült, és lelkesen fordult vele szembe.

– Ez… fantasztikus volt!

– Ezt se sűrűn hallottam még a halálra.

– Mi? Te tényleg meghaltál? – kérdezték barátai.

– Igen, de… Cseppet se fájt, egyáltalán nem volt rossz, sőt! – lelkendezett barátainak. – Gyönyörű volt! És láttalak téged – nézett ismét az angyalra. – De a szárnyaiddal együtt, és… minden világos volt, és még úgy is fénylettél… és a szemeid is!

– Miért kellett ez? – kérdezte Hermione, és Harry csak ekkor jött rá, hogy ennek biztos oka is volt, de az élmény annyira magával ragadta, hogy még nem tudott tisztán gondolkozni.

– Harry volt az egyik horcrux – jött a válasz, mire értetlen habogások érkeztek.

Az angyal törökülésbe helyezkedett, és csendre intette a diákokat.

– Hét horcrux készült, ebből hatot Tom Denem szándékosan hozott létre, míg a hetedik lélekdarab aznap este szakadt ki belőle, mikor megölte a szüleidet, majd megpróbált veled is végezni. Az a lélekdarab beléd költözött. Ezért volt olyan erős köztetek a kapcsolat, és ezért kellett meghalnod, hogy… ne legyél horcrux többé. Így már csak öt maradt.

– Hat, nem? – kérdezte Ron.

– Öt, mert egyet maga Harry pusztított el, mikor a baziliszkusz fogával átszúrta Tom Denem naplóját.

– Az egy… Ezt nem tudtam – nézett meglepetten Harry. – Szóval nem is tudtuk volna megölni Voldemortot, ha én nem halok meg előtte?

– Volna, volna, volna… Nem. Ellenben, ha valaki eltalált volna azzal a bizonyos gyilkos átokkal, nem haltál volna meg, csupán a horcrux semmisült volna meg.
– És ő nem veszi észre, hogy elfogynak? – kérdezte Hermione.

– Még nem. Akkor fogja észrevenni, mikor az utolsó is elpusztul. De mi még előtte felkeressük őt.

– Hogy mit csinálunk? – borzongott meg Ron. – Úgy megyünk elé, hogy még nem lehet megölni?

– Akkor hadd mondjam végig. Harry és a napló, az két horcrux. A harmadik, amit elsőként fogunk megkeresni, egy diadém. A negyedik egy medál, aztán jön egy gyűrű és egy pohár, ami így hat. A hetedik pedig Nagini, Tom Denem kígyója, amit akkor fogunk megölni, ha már ott vagyunk. És mikor elpusztul, akkor fog az összes lélekdarab visszatérni a testébe. És ez lesz az a pillanat, amitől fogva meg lehet őt ölni. No. Minderről beszélünk reggeli után, az igazgatótok irodájában. Most csak azért mondtam el mindezt, mert mindennek meg kellett történnie.

– Miért nem várt vele reggeli utánig? – értetlenkedett Ron, aki már nagyon éhes volt.

– Mert tudtam, hogy utána Harrynek energiára lesz szüksége. Szerintem jóval éhesebb, mint előtte. És így nem kell még egy étkezést beiktatnia.

Mind felálltak, majd az angyal Harry elé lépett, és mutatóujjával végigsimított a már sebhelymentes homlokon. Mosolyogva hajolt oda, ahol volt, majd megpuszilta. Harry megremegett, de mosolyogva hunyta le a szemét.
– Annyira hihetetlen, hogy maga…

– Ó, kérlek, tegezzetek. A többieket is meg fogom kérni, mert kezd zavarni, hogy magáztok. És tudom. Nem sűrűn mutatkozunk emberek előtt. De most ennek is eljött az ideje. – Ekkor Hermione elé állt, és az ettől zavarba jött lány halántékát is megpuszilta. – Igazán öröm ilyen okos lélekkel találkozni, mint te – mosolyogta, majd Ron felé fordult, aki vörösebb lett, mint a haja, mert sejtette, mi vár rá is. – És te… Tényleg örülök, hogy nektek kell segítenem, nem holmi eszetlen bandának – mondta, majd a fiú arcára adott egy pici puszit. – És most, hess! Még beszélnem kell Dracóval, és épp most indult el a szobájából.

A trió mosolyogva távozott és igyekezett reggelizni, és Shira még hallotta a két fiú korgó gyomrát, valamint Hermione kuncogását, majd egy pillanattal később már a pincében volt, az épp üres folyosón. Draco épp befordult a sarkon, és meglátta őt, mire meglepetten torpant meg, majd lassan indult el újra.

– Jó reggelt!

– Önnek is!

– Köszönöm, de tegezz, kérlek!

– Megtisztelsz – hajtotta le fejét a fiú, lévén, egészen zavarban volt.

– Ugyan… – lépett mellé az angyal, majd míg egyik arcára simította kezét és felemelte a fiú fejét, a másik orcájára egy puszit adott. – Gyere, elkísérlek – mosolygott kedvesen, majd együtt indultak a nagyterem felé.

– Kérdezhetek valamit? – Draco hangja halk volt és bizonytalan.

– Persze, csak bátran.

– Ő… ő nem ellenzi, hogy mi… Úgy értem, Harry és én… Mi…

– Semmi problémája nincs vele. Két lélek szereti egymást. Hogy azok milyen testbe vannak zárva, az teljesen mindegy.

Draco meghökkenve pirult el, de Shira elterelte a figyelmét.

– Elnézésedet kell kérnem, mert ma tettem valamit, aminek biztosan nem fogsz első hallomásra örülni. De remélem, hogy a következményeket és körülményeket figyelembe véve megérted majd, hogy nem tehettem mást – mondta komolyan az angyal, mire egy kíváncsi és értetlen fiú nézett rá. Ennek ellenére mégsem itt és most akarta neki elmondani, hogy megölte a szerelmét, még ha jó okkal is, és hogy amúgy már jól van azóta. – Később – súgta, majd félresöpörve egy szőke hajtincset a fiú füle mögé, elmosolyodott. – Néhány angyal biztos megirigyelte már a szépséged. – Ó, Draco viharos sebességgel pirult el ismét, még csak meg se próbálhatta leplezni. – Apád külsejét örökölted. Szinte pontosan úgy fogsz kinézni, mint ő. Épp csak egy hajszálnyival lágyabbak a vonásaid.

Shira hagyta, hogy a fiú megnyugodjon az út további részén, majd a nagyteremhez érve útjára engedte a mardekárosok felé. Amint ő is belépett, néma csend lett, és mindenki őt figyelte, de ő csak kedvesen mosolyogva nézett körbe, majd elindult az igazgató felé, aki azonnal felállt, mikor meglátta. Az angyal az asztalok közt sétált, miközben körbenézett a tanulókra. Mikor előre ért, az egyik elsőéves, hugrabugos lány annyira kitekeredve fordult, hogy láthassa őt, hogy hátraesett, le a padról. Shirának épp csak egy nagyobb lépés kellett, és azonnal elkapta. Egyik kezét a háta alá téve tartotta meg.

– Óvatosan, apróság – mosolygott rá, majd visszasegítette a zavart lányt, és továbbment. Dumbledore egyből megkerülte az asztalt, és mellé lépett, köszöntve őt, mire az angyal aprót bólintott köszönésként és jóváhagyásként is, mert tudta, mit szeretne a mágus. Az igazgató pedig a diákok felé fordult.

– Jó reggelt mindenkinek! Gondolom, sokatok, ha nem mindenki, hallotta már, mi történt tegnap este. Enyém a megtiszteltetés, hogy bemutathatom nektek a mellettem álló, azt hiszem, mondhatom, mennyei teremtést. Ő Shira, egy angyal.
Nem mondott többet, mert tudta, hogy meg kell várni, míg a diákok lereagálják a hallottakat. Egyaránt voltak hitetlen és elragadtatott tanulók is, és a kezdeti csendes figyelem sustorgássá és halkabb beszélgetésekké alakult. Az egyik diák annyira nem akarta elhinni, hogy bizonyítékot kért volna, bár ezt nem mondta annyira fennhangon, hogy nyílt felhívás legyen, de Shira palástja egy pillanattal később eltűnt. Szárnyai suhogása tisztán hallatszott az újonnan beállt csendben. Hosszú percekig semmi más nem történt, csak mindenki döbbenten nézte az angyalt, aki mosolyogva figyelte őket. Mikor megszólalt, hangja nem volt se halk, se hangos. Lágy volt, kedves, és nyugodt.

– Jó reggelt! – mondta, és egy kis ideig úgy tűnt, nem is akar többet mondani, de végül folytatta, miközben tekintete sose időzött sokáig egy-egy nebulón. – Ismerlek titeket. Ő… ismer titeket. Azért jöttem, hogy teljesítsem az óhaját. Tudom, hogy engem látva sokakban kérdések merülnek fel, és néhánnyal engem szeretnétek majd megtalálni. Nem fogjátok megtenni – közölte egyszerűen. – Ha olyan kérdésetek van, amire kaphattok választ, arra előbb-utóbb meg is kapjátok. Hogy tőlem, vagy mástól, és hogy mikor, az más kérdés. Tudom, hogy… egyfajta csoda, hogy itt vagyok. Az ittlétem nem titok, és zavart kelthet, de nem hagyom, hogy ez zargató újságírók, vagy kíváncsi szülők képében akadályozza a tanulmányaitokat. Épp ezért, nem is tartanám fel a reggeliteket tovább. Jó étvágyat, és további szép napot kívánok!

Ahogy befejezte, az igazgató intésére megjelent a reggeli, de nem sokan akadtak, akik neki is láttak volna. A griffendéles trió viszont jóízűen falatozott, Harry is, mivel valóban szüksége volt energiára a „halála” után. Draco is nekikezdett, és lassan társaik is követték a példájukat, de Shira végül úgy döntött, jobb, ha nem marad, így mosolyogva végignézett a tanárokon, majd köszönt, és szépen kisétált a szabadba. Szárnyait meglengetve kicsit kinyújtózott, majd aprót fujtatva változtatta meg ruházatát. A lengébb, finom anyagot kicsit vastagabb ruhára cserélte, ami fedte egész karját és kézfejének külső részét is, majd a majdnem földig érő ruhára rákerült ismét a palást.

– Kellően fura lehetek felöltözve és mezítláb, de arra aztán nem vesz rá senki, hogy cipőt húzzak – mondta meg sem fordulva, pedig tudta, hogy Perselus épp kilépett az ajtón, és felé tart.

– Ha nem fázik, nem is kell.

– Nem csak a varázslók képesek trükkökre. Megoldom. Akár tudnék teljesen emberi külsőt is kölcsönözni magamnak. Tudod, a haj, meg minden. De nincs rá szükségem – felnézett a mellette megálló férfira. – Jobban vagy?

– Sokkal. Nem lesz gond, hogy Voldemort nem fog megtalálni?

– Még nem vette észre, de ha fel is fedezi, meg tudlak védeni.

Percekig csendben nézték a tájat, majd Piton törte meg a csendet, de csak halkan beszélt.

– Miért találták ki a pokol történetét?

– Elrettentés. És némi félreértés, mint mondtam. De egyeseknek jól jött, hogy a bűnösöket nem csak evilági, de túlvilági büntetéssel is fenyegethetik.

– Bűnmegelőzés, mi?

– Na, igen.

– Köszönöm, amit… tett – mondta halkan a bájitalmester.

– Szívesen, de kérlek, tegezz, Perselus.

– Ó – lepődött meg a férfi. – Örömmel.

– Lassan ideje mennünk.

Mikor már mind ismét az igazgatói irodában voltak, Shira vázolta terveit, és beszámolt Harry haláláról is, majd meglepte őket azzal, hogy elmondta, a következő horcrux is a kastélyban van. Azonban több felől igyekeztek felkészülni a lélekdarabok elpusztítására. Egyfelől Perselus beszámolt egy bájitalról, ami hatásos, de meg kell még főznie, amihez kell pár óra. Másfelől ott volt a már bevált mód, vagyis a baziliszkusz foga, amit Harry alkalmazott a naplón. Épp ezért ő, Draco és az igazgató lemennek a Titkok Kamrájába, hogy szerezzenek még fogat a döglött kígyó teteméből. Perselus megkapta Hermionét, hogy segítsen neki, és bár nem volt szükséges, de nem tiltakozott. Ron feladata csak annyi volt, hogy a könyvtárban kellett utánanéznie néhány dolognak, valamint listát készítenie társai számára, mire is lesz szükségük, ha nekiindulnak majd. Így aztán mindenki dolgára ment, csupán Shira és Lucius maradt, akik kettesben ültek le kényelmesen teázni.

– Azt hittem, számomra is találsz majd feladatot – mondta a férfi, aki már szintén tegezte az angyalt.

– Nem is rossz ez a tea – tette le csészéjét Shira, majd a férfira nézett. – Ne aggódj, épp elég feladatod lesz neked is. Épp csak az előkészületekben nem sokat tehetsz. Vagy lementél volna a fiadékkal a kamrába?

– Bevallom, bár kicsit kíváncsi vagyok a helyre, mégis örülök, hogy itt lehetek veled.

– Esetleg kérdésed van? – érdeklődött a lány, tudva előre a választ, de azt is sejtette, hogy a férfi valószínűleg nem fogja feltenni.

– Van rá mód, hogy azután is lássalak, miután vége a háborúnak?

A lány tudta, hogy nem ez lett volna az eredeti kérdés, de mosolyogva nyitotta válaszra a száját. Azonban nem jutott többre, mert vendégük érkezett.

– Lucius Malfoy! – morogta lassan és mérgesen az érkező, mire a nevezett döbbenten állt fel.

– Lucifer! – állt fel gyorsan Shira a két férfi közé.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.