Hermione fel-alá járkált nappalija kandallója előtt, majd ki tudja, hányadszor, ismét az órájára nézett. Tíz perc volt még hétig. Már elkészült, és semmi mást nem tehetett, csak izgult. Újra kisietett az előszobába, ahol egy egészalakos tükörbe nézve ismét ellenőrizte külsejét. Hosszú, bársony, sötétkék ruhája még mindig jól állt rajta, és a fogason ott várta a hozzá illő palást is. Haját pár bűbájjal igazította hátra. Szerencsére már nem volt kezelhetetlen, és nem hasonlított egy gubancos fészekaljra. Épp csak hátra kellett fognia pár tincset, hogy ne lógjon a szemébe, amúgy hagyta, hogy szabadon omoljon a nyakába és vállaira.

Riadtan pördült meg, mikor kopogást hallott. Az előszobai óra szerint se volt még hét óra. Szíve vadul zakatolt, mikor kikukucskált, hogy ki az. Döbbenten hőkölt hátra, majd gyorsan ajtót nyitott.

– Perselus – lehelte halkan, miközben meg kellett állapítania, hogy a férfi a megszokotthoz képest igazán… elegánsabban nézett ki, pedig a megjelenésével sose volt gond. Most is talpig feketében volt, épp csak a talár szabása volt kicsit más. Piton elégedett tekintete pedig szinte simogatta őt, pláne, mikor végignézett rajta.

– Jó estét, Hermione – mondta, miközben kicsit közelebb lépett. – Levelet akartam írni, de gondoltam, egyszerűbb, ha személyesen beszélünk.

– Öhm… Én épp…

– Készül valahová. Látom – mondta, és a lány arcához nyúlva finoman megsimította az álla alatt, és feljebb emelte az arcát. – Igazán szép vagy. Kár, hogy menned kell, de… Pár percet adj csak, és utána elengedlek.

Milyen kedves, gondolta Hermione, de közben épp azt az irányítást vélte felfedezni a férfiban, amit Luciusban is. Nem kért, pusztán közölte és parancsba adta az akaratát.

– Pár perc – mondta, és félreállt az ajtóból, hogy beengedje a férfit. Ahogy Perselus beljebb lépett mellette, mélyet szippantott az illatából. Hűvös volt és tiszta. Mint a friss forrás vizének illata. Üdítő és csábító. Becsukta az ajtót, majd beljebb intett, a nappali felé. Csak ekkor jutott eszébe, hogy neki nem is mondta el, hol lakik, de nem állt most szándékában erre a tényre rákérdezni, mert nem akarta húzni az időt. Valamiért nem akarta, hogy Perselus és Lucius összefusson.

– Tényleg nincs időm – mondta a lány kezeit tördelve.

– És izgulsz – állt elé a bájitalmester, és két tenyerébe fogta a boszorka kezeit, amit oda se figyelve gyűrögetett. – Tudnom kell valamit, mielőtt feltennék egy kérdést – mondta, és mélyen a szemébe nézett. – Hogy érezted magad legutóbb, mikor összefutottunk?

Hermione képtelen volt félrenézni, pedig pontosan tudta, hogy az arca lángol. Kellemes bizsergés futott végig rajta, és a férfi meleg kezeibe kapaszkodott, ahogy felidézte az emléket. Rendkívül élvezte, folytatásra vágyott, és mérhetetlenül csalódott volt, hogy anélkül váltak el, hogy tudhatta volna, találkoznak-e még a közeljövőben. És most rendkívül örült, hogy a férfi felbukkant, csupán az időzítésével volt gond…

– Az időzítésemmel? – kérdezte kissé zavartan, de apró mosollyal Perselus, és Hermione csak ekkor jött rá, hogy a varázsló kiolvasta belőle a gondolatait, az érzéseit. Épp felháborodott volna, mikor újra megszólalt. – Tudom, hogy nem érsz rá, de… úgy gondoltam, folytathatnánk, amit aznap elkezdtünk.

– Ó, Merlin! – sóhajtott fel a lány, ahogy becsukta a szemét. Fogalma sem volt, hogy kerülhetett ilyen helyzetbe, és hogy egyáltalán miképp kéne kezelnie.
A pirult arcot és a sóhajt hallva Piton átkarolta őt, ahogy közelebb simult hozzá. Ezzel meglepve a boszorkát, aki felpillantva rá azt látta, hogy a férfi nem a szemét, hanem a száját nézi, egyértelműen egy okból.

– Perselus… – kezdte, de nem tudta folytatni.

Hét órát ütött az óra, és vele egy időben felhangzott az ajtaján a kopogás.

– Úgy vélem, kifogytam az időből – mondta a bájitalmester, majd fürkészve nézett a láthatóan ijedt lányra. – Kit vársz? Csak nem… Kivel készülsz elmenni? Úgy tudtam, nincs senkid.

– Perselus… Én… – dadogott Hermione, mert tudta, hogy itt bizony gondok lesznek. Hogy vágyhat egyszerre mindkét férfira? Sürgősen döntenie kéne, de mégis, hogy? Mi alapján?

– Ki az? – kérdezte erősebben Piton, de mielőtt választ kapott volna, maga indult az ajtó felé, és Hermione már csak akkor érte utol, mikor a bájitalmester kinyitotta az ajtót egy gyors mozdulattal.

– Lucius!

– Perselus? Mi a…

Láthatóan mindkét férfi nagyon meglepődött. Hermione pedig meg se bírt mozdulni.

– Mit keresel te itt? – kérdezte Piton.

– Ezt inkább nekem kéne kérdeznem. Hermionéhoz jöttem.

– Hermionéhoz? – kérdezte amaz, meglepődve a keresztnév használatán. – Mégis, miért?

– Bármennyire is nincs hozzá közöd, elárulom, ha már annyira kíváncsi vagy. Vacsorázni viszem. De te – nyomta meg a szót – mit keresel itt?

– Hermione? – fordult a férfi válasz helyett inkább kérdéssel a boszorkához.
A kérdezett kissé tátott szájjal meredt a két varázslóra, de Perselus meglepetésére nem sajnálkozást látott, pedig arra számított. És bár látott belőle egy keveset, leginkább könyörgést látott a szemeiben, kétségbeesést és aggodalmas fájdalmat.

– Aligha hiszem, hogy bármit is meg kéne magyaráznia neked – vetette közbe Lucius a bájitalmester háta mögül.

Perselus viszont csak a lány szemét nézte. És pár pillanat legilimencia után már pontosan tudta, mi is a helyzet. Hermione nem tudott választani. Pár pillanat elég volt, hogy ő viszont döntsön. Nem állt szándékában elengedni a boszorkányt. Nem most, nem így. Nem, miután kiolvasta a szeméből, hogy mit érez vele kapcsolatban. És nem úgy, hogy tudta, milyen Lucius. Bármiken is mentek már át együtt a férfival közösen, féltette tőle a lányt. Tudta, hogy egész hasonló elvárásaik vannak egy nővel kapcsolatban, de azt is tudta, hogy kettőjük közül barátja durvább. Viszont tudta, hogy a lányra hiába próbálna meg hatni, nem lenne képes dönteni. Így visszafordult barátjához, aki jelenleg épp konkurenciája volt.

– Menj el, Lucius, és hagyd őt…

– Ó, nem, nem, nem, barátom. Valamit félreérthettél. Nekem eszem ágában sincs elmenni innen nélküle. És kifejezetten nem tetszik az a birtokló hangnem, amit használsz. Menj, és engedj minket utunkra.

– Nem. Hermione velem jön.

– Hogy veled? – kérdezte, és ekkor ő nézett a háttérben álló lányra, aki továbbra is kétségbeesett arccal figyelte a vitát. – Gyere velem, szépségem, és hagyjuk itt Perselust.

– Talán mindkettőtöknek el kéne mennie – cincogta gyenge hangon, egyáltalán nem meggyőzve arról a két férfit, hogy kívül akarja tudni őket az ajtón. Habár Lucius még kint volt.

– Nem, kedvesem, nem megyek. Nem hagyom, hogy elrontsa az esténket. Gyere! – nyújtott a kezét a férfi, de Piton ragadta meg a csuklóját és húzta el a kezét.

– Nem megy sehová veled. Hagyd őt békén, és menj innen, amíg szépen mondom – szűrte fogai közt a bájitalmester.

– Gondolod, hagyom, hogy a tiéd legyen? Tévedsz, ha azt hiszed, kiengedem a kezeim közül.

– Nem a tied, és…

– Ahogy nem is a tied – vágott közbe Lucius. – Hermione, válassz!

Mindketten a lányra néztek, bár Perselus tudta, hogy a boszorka képtelen lesz rá. A zavart, kétségbeesett és rettegő tekintet, ami közte és Malfoy közt cikázott, mindent elmondott. Ahogy a könnyek is, amik az arcán folytak végig. Végül picit megrázta a fejét.

– Nem megy – lehelte, ahogy lerogyott az előszobai székre.

– Rendben – hallották Lucius fagyos hangját. – Akkor a régi módon döntünk. – Oda se figyelt a lány ijedt pillantására, hanem riválisára nézve előhúzta sétabotjából a pálcáját és felé tartva beszélt tovább. – Párbajra hívlak, Perselus.

– Mi? – kiáltott Hermione, ismét talpra szökkenve.

– Elfogadom – nyújtotta ki saját pálcáját Piton, hozzáérintve sajátját Luciuséhoz.

– Ne! Megőrültek? – ugrott közéjük a lány, hol egyikre, hol másikra nézve, s nem törődve most olyasmivel, mint a tegeződés.

– Késő, kedvesem – mondta Lucius.

– Elfogadtam a kihívást. Innen nincs visszaút – folytatta a bájitalmester, és kedvesen megtartott a boszorka állát, ahogy folytatta. – Nem kell aggódnod, nem életre-halálra megy.

– Akkor is! Miattam ne párbajozzanak! Nem engedem!

– Nem kell az engedélyed – mondta Lucius, ahogy hátrébb lépett, majd eltávolodva az ajtótól a ház előkertjébe ment. – Tudod, mikor azt mondtam, küzdök érted, nem egészen így értettem, de ha ez kell, hát megteszem.

– Kérem! – sietett a két férfi után a lány, mikor Piton követte Malfoyt. – Nem akarom, hogy megsérüljenek!

– Nem ez lenne az első alkalom, hogy megsebesülünk – mondta Piton, és a lányra nézett. – De te jobb, ha távol maradsz tőlünk addig.

– Hol ejtsük meg? – kérdezte Lucius körbenézve. Hermione háza egy tágas utca közepén volt, és nem igazán akart nézőközönséget.

– Roxfort most kihalt. Kviddics-pálya? – vetette fel a professzor.

– Rendben – bólintott Lucius, és már hoppanált is. Piton pedig követte.

– Ne! – kiáltott Hermione, de már csak az üres utcának. Gyorsan előkapta pálcáját, magához hívta talárját, bezárt a házát, és követte a két férfit. Futnia kellett utánuk, de még a pálya előtt beérte őket. – Kérem, ne csinálják ezt! – esdekelt.

Ám hiába volt minden könyörgés, a két férfi megállíthatatlanul haladt a pálya felé. Annak a szélén azonban mindketten megálltak, és a lány felé fordultak.

– Te itt maradsz, szépségem – mondta Lucius, és egy védőpajzsot bűvölt Hermione köré. – A pajzs áll, míg tart a párbaj.

– Hagyják abba ezt az esztelenséget! – követelte a boszorkány, és szeméből egy-egy újabb könnycsepp gördült le.

– Nyugodj meg, Hermione – csitította Perselus, de a nevezett ököllel ment neki a védelemnek, amit Lucius köré vont. – Ha nem csillapodsz le, esküszöm, elkábítalak. Ebbe már nem szólhatsz bele, fogadd el.

– Nem! – ütött újabbat a pajzsba amaz.

Lucius nem szólt, csak egy széket bűvölt alá, és hozzákötözte.

– Lucius – mordult Perselus barátjára, aztán a síró lányra nézett. – Nem tart sokáig.

Ezzel mindketten otthagyták Hermionét, aki mondhatott bármit, sírhatott, kiabálhatott, könyöröghetett, semmi nem használt. Ha választott volna, ez most nem lenne. Tudta ezt, mégsem ment vele semmire, hisz még mindig nem tudott volna dönteni.
Mikor a két férfi a pálya közepére ért, épp úgy készültek a párbajhoz, mint ahogy anno Lockhart leckéin tanulták, és látta, hogy aprót biccentettek egymásnak. És ezzel meg is kezdődött a párbaj.

Hermione sikítva követte figyelemmel a jobbról balra és a balról jobbra repkedő átkokat. Egy idő után aztán csöndbe maradt, de egy-egy célba talált átoknál felkiáltott. Mindkét férfi kapott belőlük, de eddig nem sok jele volt, hogy különösen nagyobb bajuk lenne. A vad küzdelem aztán még durvább kereteket öltött, mikor Lucius egyik átkának nyomán Perselus felkarja megsérült, és Hermione látta a vért a kézfejéig csurogni. Aztán Lucius talárja gyulladt meg a mellkasán, amit ugyan eloltott, de így a roncsolt taláron át látni lehetett a megsérült bőrt. Újabb és újabb sérülések és átkok után Perselus térdre rogyott, és Hermione ekkor hallotta meg valaki másnak is a sikolyát. Felismerve őt egyből kiabált neki.

– Madam Pomfrey! – kiáltotta minden erejével, de már késő volt.
Egy stupor eltalálta a már amúgy is kába bájitalmestert, és a férfi hanyatt dőlt a pázsiton. Hermione abban a pillanatban szabadult fogságából, és a javasasszonnyal együtt rohantak a férfi felé.

– Megőrültetek?! – kiabált Poppy, és a bájitalmester mellé térdelve egyből vizsgálni kezdte.
Lucius is odasietett, és egyszerre ért oda Hermionéval, aki szintén a földre rogyott. – Mire volt ez jó? – kérdezte a javasasszony felnézve Luciusra.

– Párbajra hívtam, elfogadta.

– Kétlem, hogy puszta gyakorlás lett volna – csattant a nő hangja, miközben elállította a férfi karján a vérzést.

– Hermione kegyeiért küzdöttünk.

– Hogy mi? Elment nektek az eszetek? – nézett a nevezett lányra a nő, s mikor látta, hogy az cseppet se akarta ezt, villámló szemekkel folytatta az ápolást.

A következő pillanatban Hermione talpra pattant és két öklével most Lucius mellkasát kezdte ütni, aki felszisszent a fájdalomtól, mert megégett bőrének nem hiányzott az újabb támadás. Lefogta a lány két csuklóját, és úgy nézett a dühös és könnyes szemekbe.

– Rendbe fog jönni, ne aggódj miatta. Nem okoztam neki olyan nagy sérüléseket.

– És ez a szerencséd – morogta Poppy, és egy hordágyra lebegtette a sérültet.

– Miért kellett ez? – sírta Hermione, mert bár átkozódni akart, nem volt rá képes.

– Mert nem tudtál választani, kedvesem. Mi eldöntöttük a kérdést.

– Gyerünk a gyengélkedőre! – parancsolta a javasasszony. – Ott ellátlak téged is, aztán tűnj a szemem elől.

Nem sokkal később Hermione gazdagabb lett egy nyugtató főzettel, Lucius már a ruháit tette rendbe a gyógyítás után, Poppy pedig épp azon volt, hogy felébressze Perselust.

– Azt hiszem, jobb, ha mi megyünk – mondta Malfoy megragadva a már kissé lecsillapodott lány kezét.

– Ne! Szeretnék vele beszélni!

– Nem most. Perselus nem viseli túl jól a veszteséget. Gyere. Viszlát, Poppy.

– Inkább nem akarlak viszont látni, ha az ilyen alkalomból van – mordult a nő. – Minden jót – mondta azért.

Hermione elég kába volt, így nem sokat fogott fel az utazásból, de azt igen, mikor hoppanáltak, és ő két erős kar közt ért talajt.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés