Hermione nem lepődött meg a professzor megjelenésén. Tudván, hogy láthatatlanul is mindig megtalálta, előre sejtette, hogy meg fogja keresni. Másrészt, viszont, ez azt is bizonyította, hogy a dolog nem korlátozódik a Roxfortra. Legyen bárhol, Piton meg fogja találni. Míg Harry a medáljának köszönhetően Dumbledore „oltalmát” élvezhette, addig ő egy „szerelmes” férfi karmai közt volt. Csodás, gondolta. Lassan felnézett a tanárára, és korántsem azért remegett meg, mert fázott. Az alatta lévő pléd melegítette, és néhány bűbájnak köszönhetően cseppet sem fázott. Az a tekintet viszont megremegtette. Ígéret volt benne. Hogy mié, az már más kérdés.

– Remélem, tudod, hogy több ponton is megsértetted a házirendet. Ezt igazán nem vártam volna tőled, Hermione.
– Mert maga aztán nagyon is a szabályoknak megfelelően viselkedik. Hol van arra engedély, hogy mindezt megtegye…
– A szerződésünkben – vágott a szavába a férfi.

Erre Hermione sem tudott mit mondani. Az az okirat tényleg lehetővé tette a férfi lépéseit. De nem tudta elképzelni, hogy az évszázadok óta ugyanazzal a szöveggel készült egyezséget Pitonon kívül más bájitalmester is hasonló célra használta volna.
– Mire vársz? – kérdezte a professzor egy percnyi ácsorgás után. – Ne hidd, hogy pusztán látogatóba jöttem. Szedd össze magad, és menjünk. Menet közben pedig elárulhatnád, hogy mi értelme volt ennek a… szökésnek.

A boszorkány kelletlenül felállt, mivel tudta, úgyse lenne értelme ellenkeznie. Eltüntette a plédet, megigazította a ruháját, és elindult a professzor nyomában.

– Szóval? Ne kelljen faggatóznom – türelmetlenkedett Piton, mikor a lány percek múltával sem szólalt meg. Hermione egy sóhajjal indított, miközben az járt a fejében, mit is tervezett a nap folyamán.
– Nem lettem volna képes az órákon figyelni. Gondolkodni akartam – mondta csendesen.
– Ehhez miért kellett elhagyni a birtokot?
– Kicsit… ki akartam szabadulni – ismerte be a lába elé nézve, de nem tetszett neki a vallatás.

– Az iskola parkja elég nagy, és…
– Nem érti? – csattant fel a lány. – Ott is éppúgy bezárva éreztem magam.
– De a barlangban nem? – A gúnyos mosoly és a horkantás nem kevés lenéző hanglejtéssel társult.
– Ott… egyedül voltam, és magán kívül nem zavarhatott senki.

– Ó! Hát számítottál rám? – állt meg a tanár, és szembefordult Grangerrel. – Netán vártál is?
– Tudtam, hogy amint meg akar találni, meg is fog.
– Nem lett volna elég, ha a szobádban maradsz? Hogy kihagytad az órákat, egy dolog, de hogy kiszöktél…
– Semmi bajom nem lett, és visszamentem volna.

Piton pár pillanatig még fürkészte a diákja arcát, majd ismét útnak indultak. Hermionénak viszont valami szöget ütött a fejébe. Ha az iskolába nem is, de a kapu elé hoppanálhattak volna gyaloglás helyett. Miért inkább sétál a férfi? A következő két gondolat gyorsan érkezett. Egy: ez minden, csak nem séta, talán a professzor nem is képes olyanra. Kettő: nem őrült meg, hogy ilyennel zargassa a férfit. Abból társashoppanálás lenne, amihez elengedhetetlen a fizikai kontaktus. Az pedig kizárt, hogy ő bármi olyat mondjon, aminek az lesz a következménye.

– Nem vagy éhes? – kérdezte a professzor szokatlanul normális hangon, mikor a faluba értek. – A reggeli szendvicseden kívül, gondolom, nem ettél mást.
– Most kéne meglepődnöm a felismeréstől, hogy végig figyelt? – morgott a lány az orra alatt, de Piton is hallotta.
– Mielőtt visszamegyünk, pótolhatnád az ebédet, ha már lemaradtál róla.
– Megleszek nélküle.
– Te tudod – vont vállat a férfi.

Csendben haladtak tovább még akkor is, mikor a kastélyba értek. Csak pár diák volt a közelben, Hermione pedig oda sem figyelve, hogy merre mennek, követte tanárát. A becsengetés hangja zökkentette ki gondolataiból.

– Hová megyünk? – kérdezte meg, mielőtt belegondolt volna. – Úgy értem, az igazgató úr…
Nem tudta folytatni, mert Piton a szavába vágott.
– A szobádba megyünk.
– Mi? – állt meg hirtelen a boszorkány, és nagy szemekkel nézett a férfira, aki szintén megállt, és felé fordult. Rosszat sejtett. – Miért?

– Úgy rémlik, hogy több ponton megszegted az iskola szabályait. És, mivel nem csak tanárod, de a mestered is vagyok, jogom van hozzá, hogy megbüntesselek. Viszont nem fogod megúszni pontlevonással és büntetőmunkával. Ezek is meglesznek, ám, mint mestered, szobafogságra ítéllek.
– Na de…

– Nincs de, Hermione! – lépett közelebb hátratett kézzel. – Mikor úgy döntöttél, nem csak az órákról, de az iskolából is meglógsz, számítanod kellett rá, hogy meg lesz a következménye. Az ételt-italt oda kapod, és csak az óráidra jöhetsz ki. Reggeli után ki, ebéd előtt be, majd utána ki. És az utolsó órád után azonnal visszatérsz. Még a könyvtárba sem mehetsz el. Ha kellene valami, használod a kandallód, és szólsz nekem. Vagy elviszem neked, vagy elkísérlek a könyvtárba. Esetleg napközben szólsz a barátaidnak, hogy vigyék el neked. Ők bemehetnek, de te nem jöhetsz ki. A büntetőmunkád is, természetesen, nálam töltöd. Ami minden hétköznap egy órát jelent egy hónapon át. Az, hogy ez alatt gennyes kis férgeket kell pucolnod, vagy megengedem, hogy tanulással töltsd, nos, az a jókedvemtől és tőled is függ. Nem kell aggódnod – tette hozzá halkabban. – Mivel a büntetőmunkát tanárként, és nem mesterként adom ki, ez idők alatt egyszer sem kell majd attól tartanod, hogy esetleg mást is teszek a figyeléseden kívül.

– Szóval, a szobafogság közben számítsak a zargatására, mert azt a mesteremként szabta ki? – Hermione, bár szemei szikráztak, kicsit elpirult a gondolatra, mi minden történhet majd. Épp ez a gondolat volt az, ami ellenkezésre késztette. Ugyan eltervezett ezt-azt a barlangban, de ezzel nem számolt, hogy be lesz zárva.

– Tájékoztatni fogom az igazgató urat, hogy ezentúl, amíg a büntetésed tart, veled együtt étkezem, és nem a nagyteremben. Egyszer sem foglak evés közben zavarni. Beszélgetni fogunk, de fizikailag nem piszkállak. Hagylak tanulni is, emiatt sem kell aggódnod. Nem leszek mindig veled, ettől nem kell tartanod. Nekem is van dolgom.
– A lényeg, hogy minden percben az ellenőrzése alatt tartson, igaz? Még jó, hogy levegőt vehetek! – csattant fel, és a hangosabb szó egy haragosabb tekintetet szült.

– Idefigyelj! – vicsorogta Piton. – Egy dolog, hogy másként bánok veled, de nem engedem, hogy így beszélj! Gondoltad, hogy szó nélkül elnézem neked a kis kiruccanásod? Jelenleg, szándékaim szerint – lépett közelebb a lányhoz, és az egészen a falig hátrált –, nyugalmas és csendesebb vizekre eveztem volna, de ha úgy kívánod – támaszkodott két kézzel a lány vállai mellet a falnak –, hogy vessek ki mást is büntetésként, megtehetem. Rémlik egy apró kis bűbáj is, esetleg szeretnéd hallani?

Hermione megrázta a fejét. Ám, ugyanabban a pillanatban hasából villámszerűen indult útjára egy fölöttébb kellemes érzés. Azonnal a férfi szemébe nézett.
– Kérem, ne! – Felgyorsult légzését és kipirult arcát figyelve Pitonnak nehezére esett, hogy ne érjen hozzá a másikhoz, ám visszafogta magát. – Hagyja abba, kérem!
– Hogy? – vonta össze a szemöldökét az értetlen bájitalmester. – Mit hagyjak abba?
– A… A bűbájt.

Piton arcára kiült a meglepettség. Érezte, hogyan gyorsul a szívverése. Vajon… valóban egy feltételes reflex lenne? Pavlov kutyája? Épphogy nem verte fejbe saját magát a hülye ötlet miatt. Egyből eltökélte, soha többé nem használja a bűbájt. Nos… legalábbis nem ilyen eszköznek, mint mostanában. Azt szerette volna, ha a lány őmiatta érez ilyesmiket, nem egy reflex miatt. Saját magát is meglepte azzal a gondolattal, hogy legszívesebben szorosan magához ölelte volna a boszorkát, hogy bocsánatot kérjen. Természetesen, nem tette. Nem is tehette volna, főképp, hogy egy folyosón voltak. Griffendélese még mindig előtte pihegett, miközben ő támaszkodott a falnak. Hol a barna szemeket nézte, hol azokat a kívánatos, és finom ajkakat.

– Nem hagyhatom abba, mert el se kezdtem – mondta végül halkan, mire Hermione apró nyikkanással harapta be alsó ajkát, és pillanatok alatt lett vörösebb az arca. Gyorsabban zihált, de nem tudott mást nézni, csak a másik fekete szemét. Most nem látott benne semmi kellemetlent. Bár a tanár arca szobormerev volt, szemei nagyon is éltek.

– Ó! Perselus! Épp téged készültelek felkeresni, de ahogy látom, már felesleges is.

Amint meghallották Dumbledore hangját, Piton megfordult, de nem lépett arrébb, és Hermione nem mert megmozdulni. Valamire viszont képes volt így is. Kétségbeesetten és segélyt kérően nézni. Légzése még mindig gyors, ha nem gyorsabb volt.

– Miért keresel, Albus? – kérdezte teljesen nyugodt hangon a tanár.
– Meg akartam kérdezni, mit tudsz Miss Grangerről, mert nem láttam egész nap. De mivel veled van, azt hiszem, minden rendben. – Hermione valahogy nem ezt mondta volna a helyzetre. – Megtudhatom, mi történt, hogy kihagytad az óráid, és az étkezéseket? – fordult felé az igazgató, ám hiába nyitotta ki a száját, Piton megelőzte.

– A kisasszony nem érezte képesnek magát arra, hogy beüljön az órákra. Mindemellett úgy vélte, hogy épp ezek a problémák jobban átgondolhatók a birtokon kívül, egy hideg barlangban. Ne aggódj – folytatta, látva az idős mágus arcát –, végig tudtam, hol, és hogy biztonságban van. A büntetését tárgyaltuk épp. Egy hónap büntetőmunka, és szobafogság talán elveszi a kedvét az ilyesmitől. És ha már itt tartunk, ezentúl vele együtt étkezem, amíg tart a büntetése.

– Miss Granger – nézett a lányra az igazgató. – Nem örülök, hogy szabályt szegtél. Azt hiszem, a büntetésed alatt lesz időd legalább feldolgozni, és esetleg kibeszélni a gondjait.
– Igazgató úr, én…
– A kisasszony minden bizonnyal beszélni fog, ezt garantálom – mondta egy apró, gúnyos mosollyal a professzor.
– Nos, akkor én megyek is, még beszélnem kell Minervával is. Ha Miss Grangernek annyira levegőváltozásra van szüksége, vidd el magaddal este, Perselus.

Amint elköszönt az igazgató, Piton biccentett neki, de Hermione szóhoz se jutott. Főleg, mikor a mestere tekintete beléfojtotta a legapróbb hangot is. A férfi végül tenyérrel felfelé kinyújtotta a karját az útirányuk felé, jelezve, induljanak. A boszorkány lesütötte a szemét, és nem mert ellenkezni. Csak az járt a fejében, hogy Dumbledore nem segített. Amint a férfi és ő mögött becsukódott szobája ajtaja, ismét megremegett. Akkor viszont már azon gondolkodott, hogy ha a professzor nem használta a bűbájt, és ő mégis olyasmiket érzett, talán jobban vonzódik hozzá, mint azt korábban gondolta.

– Azt hiszem, megfogadom az igazgató úr tanácsát – hangzott egy kellemesen mély hang kicsivel Hermione válla mögött, mire a boszorkány kissé lassan, de megfordult. – Egy vidéki erdőbe készültem ma este, ahol néhány különleges növényt kell begyűjtenem. Szeretném, ha velem tartanál.
– Gondolom, nincs választásom – sóhajtotta a lány.
– Ami azt illeti, van. – Egy apró mosoly jelent meg Piton arcán, minden gúny és lenézés nélkül. Hermione azon kapta magát, hogy a korábbi gondolatai miatt most nem is a férfi szemébe néz, hanem a száját figyeli, ahogy beszél. – Eldöntheted, hogy nyugodtan csináljuk végig, vagy hadakozunk. Személy szerint az elsőre szavazok.

– Mikor? – kérdezte beletörődőn a griffendéles.
– Vacsora után indulunk. Addig pedig itt maradsz. Tanulhatsz, gondolkodhatsz, ahogy tetszik. Nekem még dolgom van, úgyhogy csak a vacsorára jövök. Szólok a manóknak is, meg hogy egy arra alkalmas asztalt is hozzanak. Hacsak nem vállalod, hogy az étkezésekre te jössz hozzám. – A boszorkány villámló szeme egyértelmű válasz volt. – Sejtettem, bár nem szándékozom több bort bevetni. Se egyéb bájitalt, vagy hasonló trükköt.
– Nem bízok magában.
– Sejtettem. Vacsorára jövök, szépségem.

Piton felemelte kezét, hogy megsimogathassa a másik arcát, ám a mozdulatot félbehagyta, és egy apró biccentés után elhagyta a szobát. Kívül még elvégzett pár varázslatot, hogy a szobafogság valóban szobafogság legyen. Szokásos lendületével indult el a folyosón, és egy emelettel lejjebb még azt se vette észre, hogy keresztfia az egyik ablakbemélyedésből felfigyel rá.

Draco elgondolkodva nézett a bájitalmester után. Mikor az befordult egy sarkon, visszafordította tekintetét a kinti tájra. Itt töltötte a lyukasóráját. Eddig olvasgatott, vagy gondolkodott, de a professzorról most eszébe jutott Hermione. Remélte, hogy meg lett gyógyítva a lány csuklója. Próbálta kitalálni, ki okozhatta, ki lehet az, aki udvarlás gyanánt ilyet tesz. Azt már korábban elhatározta, hogy kideríti, ki az illető, de a sérülést látva azt is eldöntötte, hogy legyen bárki, minimum egy balhorgot megérdemel. Apjának köszönhetően jó pár kellemetlen átkot is ismert, és nem csak sötét varázslatokat, valamelyiket biztos kipróbálhatja.

Mindeközben aggódott a lányért. Nem látta sem az étkezéseknél, se bájitaltanon. Hirtelen pattant fel, és indult el a griffendéles szobájához. Átkozta magát, hogy nem tette előbb. Mikor odaért, bekopogott, de nem kapott választ. Kopogott még egyszer, majd kimondta a jelszót, és belépett. Épp becsukta maga után az ajtót, mikor Hermione egy törülközőbe csavarva kijött a fürdőjéből.

– Á! – sikkantott egy kicsit a lány – Merlinre! Draco! Mit keresel itt?
– Én… – Draco ritkán tett ilyet, de most zavartan sütötte le a szemét, majd el is fordult, ezzel esélyt adva a griffendélesnek, hogy felöltözzön, vagy jobban eltakarja magát. – Aggódtam miattad, és gondoltam, megnézlek. Kopogtam, de nem válaszoltál. Féltem, hogy megint történt veled valami, és nem is tudsz ajtót nyitni. Ha nem vagy bent, mentem volna máshova téged keresni.
– Megfordulhatsz – mondta neki a boszorkány, aki közben magára vette a köntösét.

– Ne haragudj, hogy betörtem – kért elnézést, de a másik mosolya nem haragról árulkodott. – Jól vagy?
– Jól. És semmi probléma.
– Mutasd a csuklóid! – kérte a srác, és a kezét nyújtotta a másiknak.
– Hitetlen – morgott játékosan Granger, de mindkét csuklójáról feltűrte a köntösét, és megmutatta őket.
– Piton biztosan érdeklődött, nem hagyná szó nélkül ő se az ilyet. Mit mondott?

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.