– Miss Granger! – szólt már harmadszorra Dumbledore, immáron kicsit hangosabban, mire a lány ijedten megtorpant, és az aggódó kék szemekbe nézett. – Mi a gond?
– Én… – kezdte Hermione, de hiába járkált, hiába gondolkodott, nem talált megoldást, hogyan mondja el, amit akart. – Nem mondhatom el – nyögte, és fáradtan lerogyott a korábban felkínált székbe, és két tenyerébe temette arcát.
– Ha nem mondhatod el, mit tudok én tenni?
– Nem tudom elmondani – javította magát a boszorkány kezei mögött dünnyögve.

– Azt hiszem, már értem. A dolog titok, de beszélni szeretnél róla.
– Igen – nézett fel az igazgatóra.
– Hiába is kérdeznék körülményekre, gondolom, egy eskünek köszönhetően nem tudnál válaszolni. Igaz? – Hermione bólintott, és szemei könyörögtek, hogy megoldást találjanak. – Életveszélyről van szó? Ezt meg tudod mondani?
– Nincs életveszély – rázta a fejét Granger, és aggódón csillantak meg szemei.

– Ha gondolod, megpróbálkozhatok legilimenciával, ha úgy véled, tényleg nagyon fontos a dolog.
– Jó! – pattant fel a lány, és örült, hogy megvan a megoldás.
– Rendben, de ülj le akkor emide – kísérte az igazgató két egymás mellett lévő fotelhez a diákot. – Figyelmeztetnem kell téged, hogy mivel esküt tettél, nekem át kell törnöm az elmédben, az információk köré vont falat, és ez fájhat. Vállalod? – Határozott bólintás. – Rendben. Lazíts!

Csak pár pillanatot várt az igazgató, majd neki is látott feladatának, ám az első másodpercben egy olyan védőfal jelent meg a lány körül, ami mindkettőjüket meglepte. Hermione a nyakához kapott, és előbányászta a higanyos fiolát, ami most rezgett és világított.
– Ó! Erről megfeledkeztem. Piton professzor tanítványa vagy, és amíg ez így van, senki nem nézhet bele az elmédbe. Védve vagy. Őt kell megkérned, hogy segítsen.
Hermione szédült és hányingere lett. Még hogy őt kérje meg?! Pont azt, akivel gondja van? A védőfal végül eltűnt, ő pedig a fiolára szorította öklét. Legszívesebben letépte volna a nyakáról, de tudta, hogy csak akkor jönne le, ha levágnák a fejét.

Végül otthagyta az igazgatót, de gondolataiba mélyedve bandukolt, és észre sem vette, merre viszik a lábai. A könyvtár elé érve nézett csak fel. Mély sóhajjal nyomta le a kilincset és ment be. Hamar megtalálta azt, akit keresett. Csendben leült Dracóval szemben, táskáját maga mellé téve, majd két karját az asztalra fektetve közéjük temette arcát. Malfoy egy kíváncsi szemöldökemeléssel nézte a jelenetet, majd letette a könyvét, és óvatosan megfogta a lány egyik kezét.

– Hé! Utálom már megint ezt kérdezni, de jól vagy? – A válasz csak egy reszketeg sóhaj volt. – Mi történt már megint?
– Semmi! – mondta felegyenesedve, és dühösen Hermione. Megtörölte könnyes szemeit, majd indulatait a mozdulataiba vezetve előkapkodott pár könyvet, és nekilátott tanulni. Ami, persze, kudarcra volt ítélve az első perctől kezdve.
– Tudok segíteni? – kérdezte Draco, miután egy ideje már nézte a másik szenvedését.
– Nem.

Malfoy tudta, hogy gond van, de ha nem kell, hát nem erőlteti rá a segítségét a másikra. Elvégre nem ő a griffendéles. Ám, mikor meglátta évfolyamtársa pár pillanatra felvillanó csuklóját, érte kapott, és maga elé rántotta.
– Hé! – háborgott Hermione.
– Mi ez? – tűrte fel a talár ujját a lányon, majd elborzadva és döbbenten nézte a kéz formájú zúzódásokat. Mikor a boszorka zavartan vissza akarta igazítani a ruháját, másik keze került csapdába, és azon is láthatóvá vált az egyértelmű jel. – Merlinre! Ki a fene volt? – követelt választ a griffendéles szemébe nézve, de az megrázta a fejét. – Hermione, ki tette ezt? Máshol is bántott? Megütött?

– Nem! – mondta, és hálás volt, hogy ilyesmiről valóban nem volt szó. Bármit is tett vele eddig a férfi, nem ütötte meg. – Felejtsd el, oké?
– Granger, mondd meg ki volt az, és esküszöm, meglakol! Miért nem szólsz egy tanárnak, vagy legalább elmehettél volna a gyengélkedőre, úgyis kenőcs kell rá. És Pomfrey intézkedett volna.
– Draco, hagyd ezt, oké? És a tartozásod se hajtom be…

– Mi? – vágott a szavába a mardekáros. – Szóval, ő volt? Az a barom, aki miatt… Ki az? – kérdezte olyan jeges és bosszúálló hangon, hogy Hermione megremegett.
– Ha egy kicsit is jót akarsz most nekem, akkor békén hagysz. Épp elég volt nekem mára, és még nincs vége a napnak. – Kérlelő szemeit látva Draco felsóhajtott.
– Egy feltétellel. – Granger kíváncsian nézett rá. – Ha a gyengélkedőre nem mész el, oké. De tudom, hogy ma órád lesz Pitonnal. Kérj tőle ezekre kenőcsöt – mutatott a két csuklóra.

Piton. Már megint Piton. Bólintott, mert nem tehetett mást. Csapdában volt. Akármerre is indult, akármit is gondolt ki, mindenhol falakba ütközött, és ő nem látta a kiskaput. Harry jutott eszébe, ahogy megígértette vele, szól, ha baj van. A gond az volt, hogy a tanárának tett eskü erősebb volt, mint az az ígéret. A legtöbb, amit tehetne, hogy hagyja, hogy meglátszódjanak rajta az események. Viszont, ha jó kérdések is érkeznének barátai felől, nem válaszolhatna rájuk. Legalábbis nem úgy, hogy jó irányba terelje őket. És a végeláthatatlan faggatásnál jobbnak tűnt az, hogy hallgat, és tovább keresi a megoldást.

Észre sem vette, hogy eltelt az idő a könyvtárban. Ideje volt elindulnia a pincébe. Draco pedig elkísérte, bár nem végig. Hermione reszketve állt Piton irodájának ajtaja előtt. Nem akart kopogni, és végül nem is kellett megtennie. Az ajtó ugyanis kinyílt, az önelégülten vigyorgó tanár pedig ott is állt, kitárva előtte, és egy széles mozdulattal beinvitálta. Csak pár lépést ment beljebb, majd megállva hallhatta, ahogy az ajtó bezárul, majd a mellé lépő férfi kezében megpillanthatta a pálcáját, ahogy eltette. Csapdában volt. Megremegett.

– Fruor! – hallotta a varázsszót, és most erősebb hullámokban árasztotta el a kéj. – Tudod, Hermione, nem tudom eldönteni, hogy haragudjak rád, vagy köszönetet mondjak. – Az értetlen, zavart tekintetet látva folytatta. – Elmentél a mi hőn szeretett igazgatónkhoz.

Granger érezte, hogy a bűbája hatása alatt kezd elgyengülni. Bármennyire is nem akarta, az érzések, amik száguldoztak benne, iszonyú jók voltak. Hiába küzdött, folytatásra vágyott, ám észnél kellett, hogy maradjon. A férfi szavai viszont megijesztették. Mit akar tenni vele? Szinte azonnal választ kapott a kérdésére.

– Meg kéne, hogy büntesselek, mert rossz kislány voltál – lépett közvetlenül mellé a tanár, majd miután maga felé fordította és átölelte, folytatta. – Vagy jutalmazzalak meg, mert hála a lépésednek, Dumbledore megkért, segítsek neked a problémád megoldásában?

Hermione biztos volt benne, akármelyikre is esik a választás, ő nem jár jól. A kényelmet ígérő ölelés szorosabb lett, és a férfi végigsimított a hátán. Próbálta magát eltolni, de eleve kudarcra volt ítélve. Ráadásul a tanára ezen a próbálkozásán még gúnyosan nevetett is.
– Minden hiába, kis vadócom. Jobb lenne, ha végre feladnád.
– Nem – nyögte a lány, ám lényegében egyetlen ötlete sem volt, mit tehetne.
– Tedd félre kicsit a sértett éned, hogy megbántottalak, és hogy milyen eszközöket vetettem be. Csak arra gondolj, milyen volt tegnap a karjaimban. Hiába tagadsz bármit is. Tudom, hogy mennyire élvezted. Tudom, hogy jól érezted magad, és boldog voltál, még ha csak arra a pár órára is. Elvonulva a világ elől, egyedül az létezett, ami az ágyamban volt. Te és én. Nem lenne jó újra átélni? Az elégedettséget, hogy ott vagy, ahova tartozol? Ott, ahol teljesnek érezted magad?

Ha volt bármi tartaléka is a griffendéles boszorkánynak, az mostanra elszállt. Gyenge volt és kiéhezett. Eddig csak eltolni igyekezett a másikat, ám most kéjesen nyögdécselt, és alig bírta tartani magát. Mikor legutolsó, igazán csekély kis erejét összeszedte, akkor is csak egy-egy csapásra futotta. Mindkét kezével a férfi két vállára csapott. Utólag ezt is megbánta. Mert az addig is lüktető és fájó csuklói, amik ki voltak téve a taszigálási kísérleteknek, most egy hirtelen, éles fájdalommal közölték, elegük van. Hermione pedig kivételesen nem a gyönyörtől nyögött fel, és ezt Piton is észrevette. Megszűntette a bűbájt, majd ölbe kapta griffendélesét, és a nappalija kanapéjáig vitte. A boszorka pedig elkeseredett nyöszörgéssel hagyta, miközben könnyei már arcát áztatták.

Óvatos karok ültették a bútorra, és ő nem törődve semmivel, talárja ujjaiba törölte arcát. Ám ezek után kénytelen volt szembesülni egy előtte guggoló professzorral. Picit hátrahőkölt, de két erős kéz ragadta meg a csuklóit, mire ő fájdalmas hangot hallatva próbált szabadulni. Pitonnak ez épp elég volt, hogy tudja a baj forrását. A lány bal kezét elengedte, és a másikon feltűrte a talárt. Mint korábban Draco, most ő is elszörnyedve nézte a foltokat. Aztán elfehéredett, és bár nem nagyon látszott rajta, de elszégyellte magát. Ezt ő tette. Tudta, hogy ő volt. Mikor ebéd után elkapta a boszorkát. Óvatosan nyúlt a másik csuklóért, és diákja most hagyta, hogy azon is feltűrje az anyagot.

Épp csak pár másodpercig meredt a saját erőszakosságának csúf bizonyítékaira. Aztán felpattant, majd kirontott a nappaliból. Hermione eljátszott a gondolattal, hogy most megpróbálkozhatna lelépni, mielőtt olyasmi történik, amit nem szeretne. Végül nem sokat hezitált, és felállt, hogy megtegye az első lépéseket. Ám azokból csak egy lett, és már le is fagyott. Tanára ugyanis visszaért, kezében egy tégelyt szorongatott, míg tekintete először meglepett volt, majd egy szájhúzás kíséretében kissé lenézővé vált. Amolyan „nem gondolhattad komolyan, hogy megszökhetsz” üzenettel.

Piton a lány elé állt, mire az megadva magát, visszarogyott a kanapéra, és önként felgyűrte a talárját. Tanára a jobb oldalára ült, és magához vonta a boszorkány hozzá közelebb eső kezét. Belenyúlt egyik ujjával a hideg krémbe, és rákente az épp remegő csuklóra. Finom, óvatos mozdulatokkal masszírozta a bőrbe, közben egy pillanatra sem nézve a barna szemekbe. Be kellett vallania magának, hogy szégyelli magát. Nem akarta bántani Hermionét. Bármit is tett korábban, nem akart ilyen erőszakosságot elkövetni. Ha le is fogta, vagy magához szorította, nem akarta, hogy megsérüljön. Semmiképp sem. Akkor nézett fel először, mikor az egyik csuklóval végzett.

Egy furcsálló, csodálkozó szempár nézett rá. Csak ekkor vette észre, hogy a lány keze már nem remegett. Hosszú pillanatokig szemeztek, és ő, bár már nem volt rá szükség, még masszírozta a kis csuklót. Azon, hála a krémnek és az ápolásnak, már nem is volt semmi nyom.

– Sajnálom – mondta halkan a tanár, és bár nem akart semmit se mondani, és meg is lepődött saját magán, mégis jólesett megtenni.
Végül Hermione másik kezéért nyúlt, és azt is kezelni kezdte. Egészen addig nézte és kezelte a finom bőrt, míg az utolsó, leghalványabb nyom is eltűnt. Aztán felállt, és felsegítette a lányt is. Ez a kis rövid idő, csendben és viszonylagos nyugalomban a gyengédséggel és törődéssel megnyugtatta mindkettőjüket.

– Mára végeztünk – mondta Piton jól ismert, tanári stílusával. – Menj a szobádba. Elvárom, hogy szerdán, a szokott időben itt legyél. A változatosság kedvéért bájitalt fogunk főzni. Bármi is történt… a mestered vagyok. És szándékomban áll teljesíteni a kötelességem.
Hermione nem szólt semmit, csak bólintott, majd tanára kíséretében elhagyta a pincét. Piton ugyanis egészen a csarnokig kísérte. Ott aztán elváltak útjaik. A professzor a parkba igyekezett, míg Granger valóban a szobájába ment.

Hosszú órákon át a griffendéles kis eminens semmi mást nem csinált, csak hasalt az ágyán és gondolkozott. Arról nem tudott, hogy professzora szintén ezt tette, csak épp egy eldugott kis tisztáson a Tiltott Rengetegben. A vacsorát kihagyva Hermione úgy döntött, van már annyira nyugodt, hogy megpróbálkozzon a tanulással. Utólag úgy vélte, jó ötlet volt, mert ezzel remekül elterelte figyelmét, és habár hajnal volt, mire végzett, legalább egy hangyányi elégedettség volt benne. A készülődés az alváshoz gyors volt, nem pepecselt. Vetkőzés, zuhany, hálóruha, alvás. Elég fáradt volt hozzá, hogy pillanatok alatt elszundítson. Azonban álmai nem hagyták nyugodni, így ismét gyűrötten, és szinte tüzelő testtel ébredt.

Egy hideg zuhany és nem kevés zavaros gondolat után olyat tett, amit hét év alatt egyszer sem. Eldöntötte, hogy azt a napot bizony kihagyja, és nem megy be egy órára sem, mert biztos volt benne, nem hogy nem jegyzett volna meg semmit, de tán még felejtett is volna. Kihagyta a reggelit, és eltökélten hallgatott, mikor Ron és Harry kopogtattak az ajtaján, majd mikor már biztos volt benne, hogy mindenki órán kell, hogy legyen, kivéve persze az esetleges lyukasórát élvezőket, egy kiábrándító bűbáj alatt elhagyta lakosztályát. Egyenesen a konyhához ment, és némi elemózsiával a zsebében a szabadba vonult.

Piton morogva ült be első órájára. Hermione nem jelent meg a reggelinél, és Dumbledore miatt nem volt ideje utánanézni, merre lehet. Ám, miután kiadta a másodéves Hugrabug-Mardekár csoportnak, hogy miről írjanak dolgozatot, hamarosan a Reggeli Próféta aznapi száma mögé rejtőzve becsukta szemét, és koncentrált. Az már önmagában meglepő volt, hogy a parkban találta magát, mert ezek szerint diákja nem órán volt. Tekintve, hogy Hermione Grangerről volt szó, ez hihetetlen volt és aggasztó. Még ha legendás lények gondozása órája lett volna, de nem, a kisasszony a tópart közelében volt. Legalábbis ott kellett lennie. Ám, körbenézve nem látta sehol.

Csak pár lépést tett, és a közelében lévő fa mögött meglátta a keresett személyt, ám az furcsa, kékes színben úszott. Csodálkozva nézte a szendvicsét majszoló lányt. Láthatatlan, jött rá. Hosszú percekig nézte, majd azt is látta, hogy Granger tétovázva pillant néha körbe. Nem tudhatta, hogy a griffendéles épp azt tervezi, hogy kiszökik a birtokról, és Roxmortsba megy. Ám, amint a boszorka a fúria fűz felé sétált, Pitonnak gyanúsan elszántnak tűnt. Mikor a Szellemszállásra érve a falu irányába távozott, még mindig követte. Tudta, hogy magára hagyhatná, hisz bármikor, bárhol megtalálja, hála a kis nyakláncnak, de kíváncsi volt, mire készül a boszorkány.

Meglepetésére Hermione mindössze sétált és kirakatokat nézett. Azt is még mindig láthatatlanul. Kikerült mindenkit, és végül a falu végénél sem állt meg, hanem tovább haladva hamarosan egy barlangban találta magát, ahol a lány egy pokrócot bűvölve magának leült, és hátát a falnak vetve, magához húzta a lábait. Semmi mást nem csinált, valószínűleg csak gondolkodott. Piton viszont haragudott. Tanítványa nem szimplán lógott az órájáról, de jó pár szabályt megszegve elhagyta az iskola területét, és mindezt azért, hogy egy hideg helyre bújjon… gondolkodni. Nem lett volna jobb a szobájában? Meleg is, kényelmes is, és… oké, közelebb van, és bármikor rátalálnak.

Abban viszont Piton biztos volt, hogy Granger nem lehet olyan hülye, hogy elfelejtse, ő bármikor bárhol megtalálja. Végül jó pár diák lelki békéjét felbolygatva megtartotta óráit, miközben időről-időre ránézett a griffendéles bujkálóra. Még hogy griffendéles, gondolta délben, mikor a lány még mindig a barlangban ücsörgött. Mivel nem volt aznap több órája, útnak indult becserkészni kedvenc kis vadócát. Időnként megállt, és ellenőrizte Hermione helyzetét, de nem mozdult. Végül sikerült minden hang nélkül megközelítenie áldozatát.

– A hideg miatt jöhettél volna hozzám is a pincébe. Ó! Igazad van, nem hagynám, hogy fázz.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés