Hermione remegve lépett ki a kandallójából, majd semmivel sem törődve elhajította a kezében lévő dolgokat, és ágyába vetette magát. Nyakig betakarózott, és úgy próbálta meg csillapítani szívverését és légzését. Nem sok sikerrel. Zsongott a feje, és azt se tudta, hogy hol kezdje el a tényeket átgondolni.

Piton az. Csak ez járt a fejében. Aztán sorra villantak be a képek az elmúlt időszakból, hogy mik történtek közte és a láthatatlan idegen közt. Aztán az is, hogy tanára miket tett a különórákon. Hogy hogyan bánt vele év eleje óta. Hát ezért figyelte kezdettől fogva?! Ezért… Merlinre! Még a bájitalok is, amiket főztek. Minden-minden ezért volt.

Pontosan emlékezett a kínzója érintéseire, a kényeztetésre a kádban és a masszázsra is. És most mindezt össze kellett kötnie Pitonnal. Órákon át forgolódott az ágyban, és járt az agya, de aludni nem tudott, no, nem mintha épp arra törekedett volna. Viszont egy dologban biztos volt. Bármennyire is kívánta az érintéseket és a csókokat, nem mesterétől akarta ezeket. Igen, tudta, és képtelen volt kiverni a fejéből, hogy mindazt tőle kapta, és más biztos másképp fog közelíteni hozzá.

Habár nem óhajtott túl szoros kapcsolatba kerülni a férfival, az az ötlet, miszerint megismerkedjenek, tetszetős volt. Ennyit meg tud tenni. Abban viszont nem volt biztos, hogy ez úgy is menni fog, hogy ő elutasítja mesterét. Ráadásul, úgy tűnt, Piton vágyai igen erősek, ezt a csókból is épp eléggé érezte. Bár magának be kellett vallania, hogy rettenetesen finom volt, mégse akart arra gondolni, mi mást is szeretne vele kezdeni a professzor.

Hajnalra járt, mikor kikászálódott az ágyából és a zuhany alá állt, hogy kicsit rendbe szedje magát. Egy frissítő fürdés után kényelmesen, melegen felöltözött, és a parkba vette útját. Jólesett neki a hideg szél és a csend. Feje azonban nem tisztult ki teljesen. Habár megvolt az elhatározása és a saját terve, hogy miként áll hozzá mindehhez, gondolatai folyton-folyvást visszatértek a csókokhoz, a simogatásokhoz és még a tanára meztelen mellkasának képe is üldözte. Nagyon is tetszetős volt, de akkor is Pitonról volt szó, a tanáráról, mesteréről. Nem kevés korkülönbséggel, és ez csak a legkisebb gondja volt.

Már picit fázott, ezért visszatért a kastélyba, és mivel épp reggeli idő volt, besétált a nagyterembe, hogy egyen valamit. Csak az igazgatót és McGalagony professzort látta a tanárok asztalánál, és ez most kicsit megnyugtatta. Leült, maga elé vett egy pirítóst és némi töklevet, de a vajazáson túl már nem jutott, mert valami, illetve valaki félbeszakította. Egy hosszú kéz nyúlt a válla mellett a tányérja mellé, és egy fiolát tett le. Összerezzent, és mivel tudta, hogy ki a kéz gazdája, nem akart megfordulni.

– Idd meg – súgta halkan Piton. – Látszik, hogy nem aludtál túl jól, ez segít.

A következő pillanatban eltűnt a kar és a férfi zavaró illata is elszállt. Lassan letette a pirítósát, és kezébe vette az üvegcsét. Látszólag valóban hasznosnak tűnt, de hogy bízzon meg a tanárában a történtek után? Ki tudja, mi van még benne? Picit oldalra fordította a fejét, de végül mégsem nézett a tanárok felé, főképp, mert magán érezte mestere tekintetét.

Aztán eszébe jutott, hogy a férfi mire is tanította, és bár ki tudja, mikor milyen szándékkal közelített hozzá, ez hasznosnak bizonyulhatott. Még az első órák egyikén kötelezte rá, hogy mindig legyen nála egy elemzőcsík. Ez a kis papírcetli, ha a bájitalhoz ért, felsorolta, milyen összetevők vannak benne. Előkereste, és miután kidugaszolta a fiolát, beletette. Várt pár pillanatot, majd sorra vette a felsorakozó alapanyagokat.

– Mázlija – dünnyögte az orra elé, és most megengedett magának egy gyors pillantást, amivel a férfira nézett.
Piton a lány minden mozdulatára figyelt, amióta csak belépett a nagyterembe. Reggel első teendői közt volt, hogy magához vette azt a bájitalt, mert szinte biztos volt benne, hogy diákja nem aludhatott túl jól. Már ha aludt egyáltalán. Miután a reggelije mellé ült, tovább figyelte a griffendélest, és mikor előkerült az ellenőrző csík, elismerően húzta fel a szemöldökét. Mindemellett megfordult a fejében, hogy Granger nem bízik benne, de ezen nem lepődött meg.

Mikor felé fordult az a barna szempár, aprót biccentett neki, és még ott volt a tekintetében az elismerés, majd jól látta, ahogy amaz lenyeli a fiola tartalmát, és az üres üvegcsét elteszi. Mindezek után észre kellett vennie, hogy kedvenc főnöke kíváncsian figyeli őket.

– Minden rendben, Perselus? Valami történt Miss Grangerrel?
– Csak nem aludt túl sokat, és segítettem neki egy kicsit.
– Ez igazán kedves tőled – mosolygott az igazgató. – Kicsit valóban nyúzottnak tűnt. Történt valami a különórán, vagy sokáig dolgoztatok?
– Van némi problémája, de erről nem beszélhetek. Túl lesz rajta.
– Értem. Nos, rendben.

Piton remélte, hogy ennyivel ki is merült az érdeklődés, mert semmi kedve sem volt a témáról beszélgetni. Albus pedig nem mindig vette jól a féligazságokat. Még szerencse, hogy megeskette a lányt, mert így nem beszélhet Dumbledore-nak a köztük történtekről.

Hamar végzett, és épp, mikor felállt, a diákja is kisétálni igyekezett. Az előcsarnokban érte utol.
– Hermione! – szólította meg, mire Granger megtorpant, és lassan visszafordult.
– Igen, professzor? – kérdezte a boszorkány óvatosan.
– Igényt tartanék a munkádra, mert Madam Pomfreynak szüksége lenne pár főzetre, de nem tudom, vagy-e olyan állapotban, hogy segíts elkészíteni őket. – A másik tekintetét fürkészte. – Aludtál egyáltalán? – Hermione megrázta a fejét egy picit. – Merlinre, miért nem szóltál, akkor adok…

– Jól vagyok, uram. Főleg, most a bájital után, úgyhogy szeretnék segíteni – mondta határozottan, és még egy bólintással is megerősítette döntését.
– Biztos? Nem akarom, hogy összeess nekem, hogy aztán még téged is a gyengélkedőre kelljen vinnem a bájitalokkal együtt.
– Szólok majd, ha gondom van.
– El is várom.

Hermione zakatoló szívvel követte a férfit, és most ismét érezhette az összetéveszthetetlen illatot. A laborig egy szót se szóltak, aztán Piton letett elé egy receptet, és ő neki is állt dolgozni.
– Dupla adagot készíts! – tette még hozzá a tanár, majd ő is egy üst mellé állt.

Csendben teltek az órák, és csak a kések, tőrök kopogó, vagy épp a főzetek bugyogó hangját lehetett hallani. Hermione meglepődött saját magán, mennyire megnyugtatta a munka annak ellenére, hogy végig a professzor közelében kellett lennie. A főzés kicsit elterelte a figyelmét, és ez most szükséges volt. Fél tizenkettőkor oltotta el az üstje alatt a lángot, mikor Piton még kavargatott. Ő szokás szerint rendet csinált maga után, majd a tanára környékén is pakolni kezdett, hogy besegítsen.

– Hogy vagy? – kérdezte a férfi hirtelen.
– Jól.
– És amúgy? Jutottál valamire az este, ha már nem aludtál?
– Nézze… Én… Szívesen megismerném közelebbről, de nem…
– De nem akarsz többet barátságnál, igaz? – kérdezet anélkül, hogy tanoncára nézett volna, majd kioltotta ő is a lángot az üstje alatt. Aztán két lépéssel mellé lépett, és minden teketória nélkül magához karolta.
– Ne! Uram, kérem! Engedjen el!
– Sss! Ne mondd nekem, hogy mindaz, amit nyújtottam, vagy amit nyújtani tudok, kevés. Ne mondd, hogy azok az együtt töltött percek nem jelentenek semmit. Most is remegsz – súgta Hermione fülébe, miután végigsimította a hátát, majd fenekén és combján megállva kicsit közelebb simult, amivel sikeresen az asztalhoz szegezte az ijedt és tanácstalan lányt.

– Ne csinálja! Kérem! Ez... Nem tagadom, hogy jó volt…
– Ostobaság is volna.
– … de nem akarom.
– Ne csináld! Nem esne jól, ha éppúgy végigcsókolnám a melleid, mint legutóbb? Ha emlékezetem nem csal, mintha azt mondtad volna, minden nap elbírnád viselni azt, ahogy fürdettelek. Sőt, tisztán hallom még most is, ahogy kéjesen azt mondod, bárcsak hozzám érhetnél. Itt vagyok, Hermione, és csak téged akarlak. Mi kell még?
– Kérem! – Granger már csak lehelte a szót, miközben próbált hátrébb húzódni a férfi csókja elől.

Piton már nem ért hozzá, hanem az asztalon támaszkodott, és úgy hajolt közelebb és közelebb, ahogy a lány dőlt hátra. A griffendéles szemei végül becsukódtak.
– Látod? Akarod. Akármit is mondasz.
– Nem – rázta a fejét a boszorkány, aztán tanára szemébe nézett. – Kérem, ne tegye ezt! Én… tényleg szívesen megismerkedem önnel, de…
– Tudod – vágott közbe a professzor –, a tegnap esti csók után csak erre tudok gondolni, hogy mennyivel jobb volt így, mint mikor láthatatlanul voltam veled. Folyton érzem az ízed, az illatod és a remegésed is.
– Sajnálom, de… Nem akarom ezt.

Meglepetésére a férfi hátrált két lépést, miközben kissé szomorú tekintetével fogva tartotta, és felsóhajtott.

– Nos – mondta végül –, ez esetben meghívnálak egy ebédre. Úgyis épp itt az ideje. Talán közben elkezdhetnénk ezt az... ismerkedést – mondta kissé zavartan, ami aztán végképp nem illett hozzá, majd mély levegőt vett. – Sajnálom, ha túl… szóval az iménti…
– Semmi gond – suttogta a lány, aki szintén zavarban volt, és megpróbálta rendezni külsejét.
– Velem tartasz? – kérdezte reménykedve a férfi
– Nem fog…?

– Megígérem, legközelebb csak akkor érek hozzád, ha te kezdeményezel. – Elmosolyodott egy picit, és Hermione nem is sejthette, hogy azért, mert meglepően őszinte volt a mondata. Mindez tökéletesen illet a terveibe.
– Rendben. És… Köszönöm.
– Nincs mit. – Valóban nem volt mit.

Piton még elpakolt maga után, majd átmentek a nappaliba, ahol a férfi magához hívott egy manót, és rendelt maguknak ebédet. Mialatt az megérkezett, az egyik szekrényéhez lépett, és kivett belőle egy üveg bort, majd a kíváncsi, ámde gyanakvó Hermionéra nézett.
– Nem kapsz többet egy-két kortynál. Nem akarom, hogy megártson. Mivel nem aludtál este, nem biztos, hogy bírnád. – Azzal a már asztalon lévő terítékhez lépett, és miután a lány végignézte, ahogy kihúzza a dugót, valóban csak kétkortynyit öntött neki. Elfojtotta gúnyos mosolyát, amikor arra gondolt, mi mindent köszönhet majd ennek a bornak.

Mikor megkapták az ételt, mindketten nekiláttak. Néhány óvatos pillantás után a boszorka vett egy mély levegőt, hogy kérdezzen. El akarta kezdeni ezt az ismerkedést, mert a csend csak idegesítette.
– Szeret tanítani?
Piton felnézett a tányérjából, majd egy furcsálló szemöldökemelés után lenyelte a falatot, amit rágott.
– Valójában önmagával a tanítással nem lenne problémám, csak az ostoba diákokat nem szeretem.
– Nehéz? – kérdezte a lány egy újabb falat után.

– A tanítás önmagában nem annyira, de mivel veszélyes bájitalokkal foglalkozunk, nekem minden órán figyelnem kell, nehogy felrobbanjon a fél kastély.
– Így már érthető – suttogta magának Hermione.
– Mi? – nézett szemöldökét összevonva Grangerre.
– Hát… hogy miért haragszik néha annyira.
– Ó! – lepődött meg a férfi. – Nos… Nézd, akárhogy is, de az alaptermészetem se túl jó. Ezzel tisztában vagyok. Mindig is nehéz ember voltam.

Egészen az ebéd végeztéig nyugalomban ettek, aztán Piton felemelte a saját poharát, amiből még ő sem ivott. Hermione, látva, hogy a férfi koccintani szeretne, megemelte a sajátját.
– Egészségedre! – mondta, nem kockáztatva azzal, hogy bármit is felhozzon, amire ihatnának.
– Egészségére! – koccintott vele a lány, de mikor a férfi a szájához emelte a poharát, ő óvatosan nézett a vörös folyadékba.

– Merlinre, az orrod előtt nyitottam ki, nem tettem bele semmit. És két kortytól tényleg nem lesz semmi bajod. Még egészséges is.
– Sajnálom.
– Semmi gond. A bizalmat ki kell érdemelni.

Végül Hermione megitta a bort, ami kellemesen édes volt. Piton végül átkísérte a kanapéra, ahol leülve folytatták a beszélgetést. Bájitalokról, tanításról, és némiképp a férfi pályafutásáról is. Mindeközben a kis boszorkánynak egyre többször kalandozott el a figyelme a férfi kezére, vagy szájára pillantva. Azok az ajkak csókolták. Azok az ujjak cirógatták. Egyre melegebbnek tűnt a szoba, de igyekezett koncentrálni.

– Emlékszem, hogy azt mondtad, esetleg tanár szeretnél lenni. Ha később így döntesz, szívesen boncolgathatjuk mélyebben is a témát. – Piton pontosan tudta, hogy Granger egyre kevésbé tud figyelni, mert a bor hatására ő éppígy érzett. Mivel mellette ült a kanapén, arrébb helyezkedett, hogy inkább szemben üljön, mint oldalt, és így nézett rá.

Hermione minden maradék hidegvérét próbálta összegyűjteni, hogy higgadt maradjon, és ne piruljon el a figyelő tekintet nyomán, de nem járt sikerrel. A férfi ajkai hívogatóak voltak. Az előző esti csók jutott eszébe, ahogy finoman őt kóstolgatta. Vágyott az ismétlésre. Érezni akarta az illatát, az ölelését, a simogatását. Csak és kizárólag ez járt a fejében. És hajtotta a kíváncsiság, mit adhat még a másik. Mit tudhat még? Lehet, hogy ő abszolút kezdő volt, de mikor a másik láthatatlan karjaiban feküdt, nőnek érezte magát, szépnek és kívánatosnak. És nem tagadhatta, hogy ez tetszett neki.

– Minden rendben? – kérdezte a férfi, miután vagy egy percig szemlélte a másik zavart, elmerengő arcát. Ő is gyönyörködött, és vágyott a másikra, de erősnek kellett lennie, hogy ne ő tegye meg az első lépést. Megígérte. És bár a különleges itóka űzte és hajtotta, kitartott.

A boszorkány nem válaszolt. Nem is hallotta tán a kérdést, de látta mozogni az ajkakat. Kívánta, hát lépnie kellett. Egyszerűen kettőjük közé támaszkodott, majd egy lágy, ám annál követelőzőbb csókba kezdett. Piton pedig, miközben közelebb húzta magához a másikat, és derekánál fogva átölelte, belemosolygott ebbe a csókba.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés