Perselus Piton a szokásos, mogorva ábrázatával ült a reggelije mellett, mikor észrevette a belépő Grangert és Lupint. Látta a lány pirulását, és a döbbent arcot is, amivel kollégája után nézett. Vajon mi történhetett? A boszorka egész addig nem mozdult, míg az SVK tanár le nem ült. Akkor aztán ő is a helyére sietett, de még barátai unszolására sem evett. Zavart volt, és szinte kétségbeesetten temette az arcát a tenyerébe. Talán a tegnap este miatt szégyelli magát? Vagy más történt? De mi?
Csütörtök volt, így még két napot kellett volna várnia, hogy a különórán találkozzanak, ám eszébe jutott az ígérete, miszerint bármikor hívhatja őt. Eljátszott a lehetőség gondolatával, de végül úgy döntött, vár. Esetleg nap közben figyeli, mikor van pár perce, aztán este ismét elmegy hozzá. Akárhogy is, de ki fogja deríteni, miért viselkedik így. Valamiért úgy vélte, mindezért nem az esti időtöltésük lehet a felelős.

Hermione pedig ezalatt próbált gondolkodni, de folyton ugyanoda jutott vissza. Fejében csak egyetlen név villogott és egy kérdőjel. Remus?

– Hermione! Jól vagy? Mi történt? – aggodalmaskodott mellette Harry.
De hát miért?
– Hahó! Hermione! – szólongatta Ron is. – Mondj már valamit!
Remus?”
– Szerinted mi történt? – fordult Potter Weasleyhez.
– Nem tudom. Talán nem csinált meg valami házit. Vagy nem talál egy könyvet. Neki ezek is elég tragikusak.
– Most komolyan…

– Nem tudom, Harry, de ahogy elnézem, nem lehet kiszedni belőle semmit.
– Az ajtóban még Remusszal beszélt, talán ő mondott neki valamit.
Ő nem lehet…
– Granger! – szólt hangosabban a Világmegmentő, mire Hermione végre felkapta a fejét, és ránézett.
– Mi az? – Aztán leesett neki, ki és hogyan szólt hozzá, és az is, vajon miért. – Bocs, srácok, elgondolkodtam.

– Vettük észre – morogta Harry játékosan. – És mégis min, ha szabad tudni? Sápadt vagy és úgy nézel ki, mint aki szellemet látott. Tekintve, hogy hol vagyunk, és hogy egy még tanít is minket, biztos nem erről van szó. Szóval, minimum egy mumusnak kellett lennie, de Remus, tudtommal, most egyet se tart a suliban, így, mielőtt tovább találgatnék, könyörülj meg, és mondd el, mi van!
– Csak… Eszembe jutott valami, és elgondolkodtam.
– De min? Titok? – kérdezte Ron, aztán elvigyorogta magát. – Mit titkolsz, Hermione?
– Hagyjatok már! – forgatta szemét Granger és elvett pár pirítóst, hogy egyen. – Nem kell mindenről tudnotok. Ez nem olyasmi, amit kiteregetek elétek – mondta, majd nekilátott a reggelijének. Kapott egy fejcsóválást és egy szájhúzást reakciónak, majd barátai is másra fordították a figyelmüket.

Nehezen tudott bármire is figyelni. Akármit csinált, csak Remus járt a fejében, ám a folytonos zavarások miatt nem tudta rendesen átrágni magát a dolgon. Megváltásnak érezte az utolsó óra kicsengetését. Levegőre, szabadságra és magányra volt szükségre, így barátait hátrahagyva szobájába sietett, lepakolt, majd talárjába burkolózva sietett ki a parkba. A legtöbben most a tó közelében voltak, így inkább nem arra ment, hanem egy kisebb domb felé, amit sziklák tarkítottak. Leült az egyik nagyobb kőre, és háta mögött megtámaszkodva, nézelődve kezdett bele problémájának boncolgatásába.

Örült, hogy aznap nem volt Remusszal órája, mert nem tudta, hogy nézett volna a szemébe, mielőtt át tudta volna gondolni a dolgokat. Mély levegőt vett. A reggeli tényfelismerős pillanatai után megmaradt annál a verziónál, hogy nem fiatallal van dolga, így most csak a felnőttekre koncentrált. Voltak egy páran, de többüket kapásból ki is zárhatta. Dumbledore természetesen szóba sem jöhetett, és Hagrid is kiesett, már csak a kézmérete alapján is. Aztán… Aztán megtorpant egy pillanatra.

Jó pár tanárnő is van… de neeem! Az azért biztos nem jöhet szóba… bár csak a kezeit és a csókját érezte, az nem volt nőies. Eddig jó, szűkíteni kell tovább a kört. Kapásból Binns jutott eszébe, hogy őt kizárja, de aztán eszébe jutott, hogy a szellem-professzor ki tudja, mióta „él” egyedül. Láthatatlanságról volt szó, és hódolója valamiért nem akart vele személyesen találkozni. Persze, erre első okként felvillan a tanár-diák viszony, de mindezen túl úgy tűnt, más gondja is van a kéretlen látogatójának. Mégis kizárta Binnst, és győzködte magát, hogy nem csak azért, mert túl bizarr lenne.

Flitwick professzor is kiesett, tekintve a méreteit. Hagrid ellentéte, biztos nem vele van dolga. Ó! És igen, még valaki biztosan kiesett, főleg, hogy kvibli. Frics. Képtelenség! Borzadalom! Hányinger! Fúúúj! Hát jó, gondolta, maradt három férfi. Remus Lupin, Perselus Piton és Lionel Sandor, az idén kezdett aritmetodika professzor. Utóbbi férfiúról meg kellett állapítania, hogy nagyon is helyes, épp csak nem tudta elképzelni, hogy „mellékesen” ilyesmit is csinálna, de sose tudni, ugye…

Egész eddig egyik tanárát sem jutott eszébe megvádolni ilyesmivel, és most három gyanúsítottja is volt. Mély levegőt vett, majd előredőlve a térdeire könyökölt, és a kavicsokat figyelte a fűben. Piton se lehet, döntötte el. Most lett a mestere, és bár kedvesebb lett vele… jó, itt megtorpant. Mivel a férfi órákon éppolyan kibírhatatlan volt, mint eddig, így az, ahogy vele bánt a különórákon, kivételes dolog volt. De két évig szerződés köti őket egymáshoz, együtt kell dolgozniuk, miért bonyolítaná a férfi ilyesmivel az életét? Nem, Pitont félre kellett tolnia.

Maradt kettő professzor. Valóban Remus lehet a kínzója? Sorra vette, amit tudott. A férfi láthatatlanul keresi fel, de nem kézzelfoghatóan. Okosnak kellett lennie. Lupin az volt. És bár azt mondta az illetőnek, hogy biztos nem griffendéles, mégis ha azt veszi alapul, hogy oka lehet a névtelenségre… Remus csendes és némiképp szégyenlős férfi, már ahogy ő látta. Fogalma sem volt, hogy Tonks előtt hány nője volt, de úgy ítélte meg, nem sok lehetett. Eleinte a metamorfmágussal is igen távolságtartó volt, mert nem akarta magához engedni a benne lévő vérfarkas miatt. Ez ok lehet arra, miért fél megmutatni magát.

Sehogy se sikerült ráerőltetnie, hogy Lupin pusztán a testéért ilyen módon megközelítse. És azt se tudta elképzelni, hogy megcsalná a kétbalkezes aurort. Pláne, pusztán az ő testéért. Még csak nem is szerelemért! Nem. Remus nem lehetett, vagy nagyon félreismerte őt. De akkor mi volt az a reggelinél? Az orros megjegyzés… Elég furcsa humort engedett meg magának azzal, hogy vérfarkasként az orra leharapásával jött... Előtte meg az alváshiányát említette, mintha tudná, hogy mással is telt az estéje. Na, jó, az talán az arcán is látszott, de akkor is több egybeesés volt, és ez nem engedte, hogy teljesen kizárja a férfit.

Sandor professzort nem ismerte, nem tudhatta, milyen magánemberként, de kénytelen volt őt is a vádlottak padján tartani, mert nem maradhatott Remus egyedül. Aztán egy sóhajjal visszaültette közéjük Pitont is. Képzeletében a férfi fintorogva és összefont karral ült le, amolyan „Kikérem magamnak a gyanúsítást!”-féle tekintettel, mire a két másik csak a szemét forgatta. Itt kellett belátni a Hermionénak, hogy elszaladt vele a ló, és szépen lassan visszafelé vette az irányt a kastélyba.

Nem sietett, csak kényelmesen tette egyik lábát a másik után, és észre sem vette, hogy valaki figyeli. No, persze, Pitont néha teljes valójában se mindig lehetett észrevenni, főleg ha ő nem akarta, de láthatatlanul persze ez még inkább lehetetlen volt. A griffendéles boszorkány viszont dúdolni kezdett, aztán énekelt is halkan.
– „Nem félünk a farkastól, farkastól, farkastól! Nem bánt az, csak megkóstol, megkóstol, megkóstol...”
Hirtelen hagyta abba, és megtorpant. Pár pillanat után felnevetett.
Merlinre, mik nem jutnak az eszembe!?
Még gyerekkorában látott egy mesét, amiben három kismalac énekelte ezt. Valamiért épp ez jutott eszébe. Vajon miért? Végül nem zavartatta magát, és mivel nem tudta kiverni a fejéből a dallamot, még jó ideig dúdolgatta, útban szobája felé. Azt pedig, hogy egyik gyanúsítottjának épp köze van a farkasokhoz, igyekezett kizárni a fejéből.

Piton furcsállva követte Grangert, és azt hallva, hogy mit énekelt, még a szemöldökeit is összehúzta. Hogy énekelheti valaki azt, hogy nem fél a farkastól, mert az csak megkóstolja? Bolond ez a lány? Viszont nem töprenghetett sokáig ezen a kérdésen, mert a kastélyba visszaérve diákja összefutott az aritmetodika tanárral, és láthatóan egy irányba készültek továbbhaladni. Mindketten köszöntek a másiknak, de Piton figyelmét nem kerülte el egyik fél apró mosolya sem. Ha őt kérdezték volna, igazán tenyérbe mászónak vélte kollegáját. A hosszú, egyenes barna hajával és a napbarnított bőrével együtt.

– Ha tippelhetek, a könyvtárba tart, igaz, Miss Granger? – kérdezte a tanár.
– Igen, uram – mondta a lány, miközben belenézett professzora barna szemeibe. Feltűnés nélkül igyekezett felmérni a férfit, hogy vajon ő-e az, akit keres.
– Nem zavarja, ha addig együtt megyünk?
– Dehogy.
– Igazán bámulatosak az eredményei. Igaz, hallottam már hírét a tudásának, de első kézből tapasztalni egész más. Azt hiszem, minden tanár ilyen diákokról álmodik. Szorgalmas, okos és figyel az órán.
– Köszönöm, uram.
– Mondja, hogy bírja a különórákat Piton professzorral? Nem készíti ki?
Piton ennél a mondatnál kicsit meglepődött. Kíváncsi volt, mit mond a lány, mit tudhat meg a véleményeiből, másrészt elkönyvelte a másik tanár kotnyelességét.
– Nem készít ki. Igazán boldog vagyok, hogy ő lett a mesterem. És még akkor is kitartok, ha időnként nehezebb lesz őt elviselni.
– Nem sértegeti? Nem bántja? – nézett rá kíváncsin Sandor.
– Ne aggódjon, uram, igazán nincs miért.
– Ennek örülök. Remélhetőleg ez így is marad.

Csendben haladtak tovább, miközben Piton gondolataiba merülve követte őket. A könyvtárban aztán elváltak útjaik, és miután a lány kivett két könyvet, visszavonult a szobájába, és nekilátott tanulni. Nem igazán akarta zavarni. Épp, mikor visszavonult, és kinyitotta szemét, ajtaján három koppanás hallatszott. Felállt a foteljéből, és szokásos lendületével nyitott ajtót. Poppy állt ott, és miután átadta neki a listát, hogy milyen bájitalokra van szüksége, el is ment. Ő pedig felsóhajtott, és bevonult a laborjába, hogy nekilásson az egyiknek.

A pénteki nap csendesen, kicsit annak a fényében telt el, hogy mindenki örült, hogy órák után végre a hétvége következik. Hermionénak csak egy gondja volt ezzel a nappal. Az SVK. Már akkor zavarba jött, mikor belépett a terembe, és Remus köszönésképp mosolyogva biccentett neki. A következő a dolgozatosztáskor érte, mikor a férfi a gratulációja jeleként ismét a vállára tette egy pillanatra a kezét és megszorította. A hab a tortán az volt, mikor kicsengetéskor fellélegzett, hogy végre elmehet, mire e férfi hátulról a vállára tette a kezét, ezzel elérve, hogy egy ijedt sikkantással megugorjon picit. Egy pillanat alatt megfordult, mire a férfi egy elnézést kérő mosollyal átadott neki egy könyvet. Fülig vörösödve iszkolt a szobájába, átkozta magát és az idegen lovagját is, amiért képtelen normálisan viselkedni egy olyan helyzetben, ami amúgy teljesen hétköznapi lenne.

Lehiggadva állt neki tanulni, és egész addig nem pihent, míg egy gyengéd kéz végig nem simított a hátán. Ijedtében elejtette a könyvét, majd felpattant és háttal az asztalnak meredt a szobára.

– Az nem lehet… – suttogta. Nyelt egyet, majd mély levegőt vett. – Itt vagy, igaz? De… Nem is csuktam be a szemem… Én… Azt hittem, csak akkor tudsz… szóval csak akkor érhetsz hozzám, ha csukva a szemem. – A már megszokott érintés az ajkán most ijesztőbb volt, mint eddig ez az egész zűrzavar. – Azt akarod mondani, hogy eddig is bármikor hozzámérhettél volna? – Orrérintés. – Ezt nem hiszem el! Szóval csak játszottál, hazudtál nekem? De hát… Miért? Miért kellett tévhitben tartanod, hogy úgymond megszabadulok tőled, ha kinyitom a szemem? Minek volt ez az egész?

Válasz nem érkezett, hogy is jöhetett volna, hisz nem egy egyszerű eldöntendő kérdésről volt szó, és a lány, bár tudta ezt, már nem volt biztos semmiben. Ha a látás kérdésében hazudott neki, megtehette másban is. Eszébe jutottak az eddigi információk, amiket a férfitől kapott. Lehet, nincs is az iskolában? Akkor hiába találgatott? Aztán eszébe jutott az előző este.
– Tegnap nem jöttél. Miért? – Kis szünet után mást kérdezett. – Beszélni tényleg nem tudsz, vagy csak abban a kérdésben is hazudsz?

Piton elismerően nézett a griffendélesre. Valójában tudott volna beszélni hozzá, végül is a kis higanyos fiolának épp az volt az „eredeti”, fő célja, hogy üzenhessen a lánynak. Ám ha megteszi, lebukik. És bár már tervezte azt a napot vagy percet, mikor megteszi, még nem érezte elérkezettnek. Még kellett ez az éjszaka, legalább. Tudni akarta, mit tesz Granger, ha nem menekülhet el pusztán azzal, hogy kinyitja a szemét.

– Áruljon el nekem valamit! Miért fél ennyire személyesen elém állni? – kérdezte hirtelen a lány, és Piton elsőképp a magázódáson lepődött meg. Az nem lehet, hogy rájött. Mégis, miből? – Oké, felteszem, tényleg nem tud beszélni. Ha most megkérem, távozik?

Szinte már érezte, hogy ismét az ajkát fogja megérinteni a férfi, és az első pillanatban, mikor érintést érzett, már helyeselt is magában, hogy tudhatta volna. De aztán az érintés szorosabb és szorosabb lett, és rá kellett jönnie, hogy a férfi nem egyszerűen hozzáért, hanem megcsókolta. A finom és lágy csók felidézte benne legutóbbi estéjüket, és hosszú pillanatokig elmerült ebben a jóleső érzésben. Aztán kinyitotta a szemét, bár fogalma sem volt, mikor csukta be. Talán, miközben a válaszra várt. A csók viszont nem egyből szakadt meg, hanem csak lassan, még egy-egy puszit lehelve mindkét ajkára. Furcsa volt mindezt úgy érezni, hogy látta… nos, lényegében nem látott senkit.

Piton elégedetten nézte a pirult arcot és a csókolnivaló ajkakat. Gyengéd erőszakként próbálta a lányt elvonni az asztaltól, ám az végül határozottan arrébb lépett, és kissé menekülve hátrált a fürdőszobaajtóig, és dőlt neki.
– Menjen el, kérem! – A csípőjére simuló két kéz valahogy nem épp szófogadásról árulkodott.
Ő pedig ismét egy csókba fojtotta a további ellenkezést. Egyre éhesebben falta a mézédes ajkakat, de Granger végül elfordította a fejét, így ő a diákja ruhájára fordított némi figyelmet. Gombok, már megint gombok, de csak egyet tudott kiszabadítani. Ördögi vigyorra húzódott a szája, ám a következő pillanatban arcára is fagyott.

– Remus? – kérdezte suttogva Hermione remegő hanggal.

Piton köpni-nyelni nem tudott, nemhogy tiltakozzon, vagy bármit is tegyen, habár most eszébe sem jutott, hogy hozzáérjen a lányhoz, azt látta, hogy a boszorka szemei becsukódnak. Cikáztak a fejében a gondolatok. Granger, nyilvánvalóan, valahogy arra a következtetésre jutott, hogy az idén újra alkalmazott SVK tanár van vele. De miért? Aztán fejbe csapta magát gondolatban. Hát persze! Ezért volt olyan zavart a minap. Remus mondhatott neki valamit, amit ő félreértett. Sőt, tán arra is felfigyelt, hogy nem egy fiatal kéz érinti. És habár fogalma sem volt, hogy tanítványa mennyire tapasztalt, arra azért ő is gondolt, hogy ez feltűnhet neki. Az azonban eszébe sem jutott, hogy egy kollégájára fog gyanakodni.

– Kérlek! Jelezz valamit! – kérte Hermione, de ő még mindig meg volt döbbenve, és ez az állapot lassan dühbe gurította.

Még hogy Lupin! Kissé mérgesen emelte fel a kezét, ám végül nem ért hozzá diákjához. Ezt még a javára fordíthatja, de gondolkoznia kell. Egy szó, vagy egy érintés nélkül hagyta ott a griffendélest. Szobájában pedig hosszú-hosszú ideig semmi mást nem csinált, csak fel-alá járkált a kandalló előtt. Mikor befejezte, már késő éjjel volt, de az ő szemében veszélyes szikrák csillantak meg, ahogy elégedetten húzta el a száját.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.