A hétfői órák után megejtették a könyvvásárlást, és bár nem tervezte, a tanár is vett magának egy-két érdekességet. Tanítványa lelkesen begyűjtött mindent, amit a listára írt, és mellette még jó pár másikat is válogatott. Mikor az összezsugorított könyvek szatyorba kerültek, ők visszamentek a Roxfortba, ott is egyenesen a pincébe. A bájitalmester aznapra kiszabott feladata az volt, hogy visszavegyen a „kedves tanár úr” szerepből a lány mellett, és önmagát adja, vagyis legyen mogorvább és ridegebb. Gyerekjáték. Végre valami pihentető. És minden ment is, mint a karikacsapás. Pár gúnyos megjegyzés, néhány szúrós pillantás, és a griffendéles, habár tette a dolgát, már cseppet sem mosolygott hozzá. Mindennek a végén, mikor elköszöntek, terve szerint, utána kellett szólnia.
– Szerdán várlak! Ne késs!
– Természetesen, tanár úr – mondta Granger, majd csomagjaival együtt a szobájába vette az irányt.

Újabb fordulóponthoz ért a tervében. Már semmi dolga nem volt, így kényelmesen leült a foteljébe, majd lehunyt szemmel figyelte kis fruskáját. Végignézte, ahogy felsiet a lépcsőkön, és beront a szobájába. Biztos volt benne, hogy nekiesik a szerzeményeinek, és nem is kellett csalódnia, mert belelapozott mindbe, majd az asztala melletti polcokra sorakoztatta őket, a többi könyve mellé. Ő pedig figyelt, és várt. Az első pillanat akkor jött el számára, mikor a lány, hátradőlve a székében, behunyta a szemét. Csak pár pillanat volt, de arra épp elég, hogy egy óvatos cirógatást ejtsen a kézfején. Hermione szemei azonnal felpattantak, és a kezét is elkapta a karfáról, miközben ijedten nézett körbe, majd a kezére. Nem hitt a saját érzékeinek, így nekilátott vetkőzni, majd beállt a zuhany alá és megnyitotta a csapot, hogy meleg, de ne túl forró víz jöjjön belőle.

Piton mindeközben szintén nekivetkőzött, és a saját fürdőjébe vonult. Amint beállt a vízsugár alá, ismét koncentrált, és nézte, ahogy a griffendéles ismét becsukja a szemeit, és a csempének dől. Mohóság és egy csintalan gyerek összes gonoszsága ott éget a szemében, ahogy gyengéden megérintette az arcát. S mikor a lány szemei kinyíltak, ő visszahúzta a kezét. Az ijedt tekintet, amivel Granger körbenézett, vigyorgásra késztette. Beletelt pár percbe, mire a gondolatait és aggodalmait lehűthette, és ismét a fürdésnek adta magát. Bebújt a vízsugár alá, és arcát felemelve teljesen eláztatta haját, ám mindehhez ismét becsukta a szemét. A bájitalmester pedig megint hozzáért, ám most az ajkain simított gyorsan végig. A boszorka szája ijedten nyílt szét, majd tágra nyílt szemmel, vizet prüszkölve, szorosan a csempének simulva takarta el magát, ahol tudta.

– Ki van itt?

Válasz, persze, nem érkezett, mire ő, nem törődve a vízzel, maga köré tekert egy törülközőt, nem foglalkozva vele, hogy az is teljesen elázik. Piton kíváncsian várta, mit fog tenni. A következő lépés a kérdés megismétlése volt, de természetesen, most sem ért vele semmit. A pálcáját is felkapta a mosdókagyló széléről, de mivel nem látott senkit, nem sokat tudott tenni.

– Azonnal fedd fel magad! – kiáltotta dühösen, amivel csak egy szélesebb vigyort váltott ki a férfiból. – Mit akarsz tőlem? – kérdezte aztán, ám a következő mozdulata elárulta, hogy sejti. Szabad kezét ugyanis felemelte, és óvatosan megtapogatta az alsó ajkát, ahol a simogatást érezte. – Ki vagy? – kérdezte ismét, de feleslegesen.

Percekig állt csurom vizesen a fürdő közepén, és már a pálcáját is leengedte, de nem mozdult. Láthatóan vacillált. Végül fülig vörösödve, lassan levette magáról a törülközőt. Nyilvánvalóan arra gondolt, hogy ha valaki van vele, az most meztelenül fogja látni. Egy intéssel megszárította a fehér anyagot, majd felakasztotta, és letette pálcáját is. Visszaállt a víz alá, ám szokásával ellentétben most behúzta a fülke ajtaját. Körbefordult, de egyik kezével sem érzett senki mást maga mellett, így kicsit bátrabban kezdett el ismét mosakodni. Szemeit azonban nem csukta be, egészen addig, míg a sampont nem kezdte el lemosni a hajáról. Piton megvárta, hogy végezzen, mert tudta, hogy ha újra hozzáér, és a lány kiugrik a víz alól, nem fog visszamenni, márpedig ő gyönyörködni akart a formákban és színekben.

Amikor azonban a boszorka elkészült, még egy kicsit élvezte a víz simogatását, és az a pár pillanat elég volt a professzornak, hogy megérintse a nyaka puha bőrét. A reakció várható volt. Hermione tágra nyílt szemmel nézett körbe, és próbálta megtalálni „támadóját”, mindhiába. Aztán egy pillanat alatt elzárta a vizet, kirontott a fülkéből, magára rántotta a törülközőjét, és a pálcájával a kezében kiviharzott a fürdőből, mindezt úgy, hogy épp csak kislisszant az ajtón, és máris becsukta maga után, nyilvánvalóan azt várva ettől az akciótól, hogy az, aki zaklatja, a fürdőben rekedjen. De Perselus Pitonnak jelenleg nem okoztak gondot ilyen akadályok. Elégedetten nézte a ziháló kis szépséget a kipirosodott arcával, a csuromvizes hajával, ahogy a vízcseppek végigszánkáztak a bőrén, egészen a törölköző széléig. Szerette volna követni azokat a cseppeket az ujjaival. Az egyiknek épp a két gyönyörű halmocska közé tartott az útja, arra, amerre az anyag sem állta útját, és ő mély levegőt vett, hogy visszafogja magát. Granger végül levette a törülközőt, és egy pálcaintéssel megszárítkozott.

Hermione igyekezett minél gyorsabban végezni, pillanatok alatt magára is kapta a hálóruháját, és mikor már rajta volt, akkor eszmélt fel, hogy az lényegében nem sokat takar belőle, így magára kapta a köntösét, ami, szerencsére, nem a fürdőben volt. Az ominózus helységnek az ajtaját pedig egy pillanatra sem veszítette szem elől. Végig úgy mozgott, hogy a legapróbb ajtómoccanást is meglássa, hogy egy jól irányzott átokkal felfedhesse az idegent. Ám hiába várt, és rájött, hogy a támadója, bármennyire is bátran osont a közelébe, valószínűleg épp ilyesmitől tartva nem mer kijönni. Gúnyosan elhúzta a száját, majd a létező összes záró bűbájt az ajtóra küldte, remélve, hogy ezzel el is intézi mára a problémát, holnap pedig frissen és üdén foglalkozik tovább a dologgal, és tán, ha nem engedi ki az illetőt, kiszúrhat valakit a nagyteremben, aki hiányzik. Sőt, lehet, hogy foglya megadja magát, és feladja a bújócskát. Elégedetten tette le végül a köntöst, és feküdt be az ágyába. Betakarózott, majd két kezét rátéve, gondolataiba merülve nézte még az ajtót.

Piton szinte hallotta a lány gondolatait, és mikor a griffendéles egy széf páncélajtajával tette hasonlóvá a fürdőszoba bejáratát, nem bírta megállni, hogy felnevessen. Egy hangya se juthatott volna át a fürdőből. Azonban ő várta, hogy Hermione ismét becsukja a szemeit, és mikor ez bekövetkezett, azonnal akcióba is lépett. Fölé hajolt, és finom kis csókot lehelt az ajkaira, mire az iskolaelső sikeresen kiugrott az ágyból, úgy, hogy még a takarójában sem bukott fel.

– Ki a fene vagy? – ordította, és pálcájával a kezében fordult hol egyik, hol másik irányba. – Gyáva féreg! Miért nem feded fel magad? Ha akarsz tőlem valamit, mutasd magad, és vállald a kiléted! – Semmi válasz. – Hát, nem vagy griffendéles, az biztos – jegyezte meg gúnyosan, és Pitonban felmerült a kérdés, hogy ez vajon az ő hatása, vagy amúgy is szokott ilyen stílust használni a lány. – Hagyj békén! Kérlek! Menj innen, és hagyj aludni! – kérte, de nem úgy tűnt, mint aki feltételezi, hogy a támadója szót is fogad. – Fáradt vagyok, és szeretnék pihenni! Ha tényleg érdeklődsz utánam, tedd meg, hogy elmész! – Nem várva választ, visszabújt az ágyba, majd oldalára fordulva nyakig betakarózott. Pálcáját viszont egy pillanatra sem engedte el.

Piton elgondolkodva nézte a boszorka arcát. Most is csukva volt a szeme, de most nem ért hozzá. Tényleg fáradt volt, ahogy éppenséggel ő is. Azalatt, míg Granger öltözködött, ő a hálószobájába ment. Csukott szemmel kászálódotott ki a fürdőjéből, és elkáromkodta magát, mikor belerúgott az ágy lábába, majd a takarója alá bújt. Ám ő még tudta volna folytatni a játékát. Nézte, ahogy Hermione erőlködik, és tudta, hogy nehezen fog elaludni. Eltervezett egy utolsó, gyors mozdulatsort. Bal kezével befogta a lány szemeit, mert nem tudta, vajon a lány rájött-e erre a részletre, de ha nem, hát ezzel jelezte, hogy a szemeinek csukva kell lenniük. Jobb kezével a hajába túrt, és miközben egy gyors puszit lehelt a mozdulatlanná dermedt griffendéles halántékára, végigsimított a barna tincseken. Mindezek után pedig elengedte, és hátrált egy lépést. Granger most nem kelt fel, láthatóan felfogva, hogy nem akar ártani, és talán a búcsúját is megértette már, így csak szemeit nyitotta ki. A tanár egy apró grimasszal nézett még rá, ahogy arra gondolt, mik lesznek itt a következő éjszakákon, majd mikor a diákja felsóhajtva újra becsukta a szemét, visszavonult, és hamarosan elaludt ő is.

Másnap reggel a bájitalmester úgy igyekezett a nagyterembe, mintha ott valami egetverő újdonság várná. Mindössze viszont csak látni akarta, hogy Granger hogy viselkedik az előző este eseményei után. A várt eredményt látta. Ahogy elsietett mögötte, hogy a tanári asztalhoz menjen, pontosan láthatta a zavartságot, és hogy valószínűleg minden pillanatban a megfejtésen gondolkozik. Szinte hallotta a fogaskerekek zakatolását a fejében. Reggelije közben látszólagos újságolvasásba kezdett, miközben a lapok felett időről időre a tanítványát leste.

– Írnak valami érdekeset? – kérdezte Dumbledore, és szíve rajtakapottként kezdett gyorsabb ritmusba, de arcán és mozdulatain semmi sem látszott.
– Csak a szokásos – morogta, bár fogalma sem volt, mi van valójában a lapokon, és inkább le is tette azokat.
– Hogy ment a tegnapi vásárlás? Sikerült megkapni minden könyvet, amit Miss Granger keresett?
– Igen, még többet is.
– Remek, nyilván sok hasznukat veszi majd.

Nyilván, gondolta Piton is, és ismét megkereste a tekintetével a barna hajzuhatagot. A lány óvatos pillantásokkal nézelődött körbe, valószínűleg így próbált keresni valakit, aki gyanús lehet. Kényelmesen megevett még egy szelet pirítóst, majd elhagyta a nagytermet. Nehezen telt el a nap, és a lassú percek sokasága közt a bájitaltanár szinte csak az estére tudott gondolni. Mindeközben még tanítania is kellett, amit most igazán nem szívesen tett. Csak az utolsó pillanatban fogta vissza magát, hogy ne sóhajtson fel, mikor az utolsó órájáról is kicsöngettek. Kizavarta a diákokat, és végre egyedül lehetett. Szokásos napi teendőit azonban nem hanyagolhatta el, de legalább már nem kellett ostoba kölykök közt lennie. Mikor végzett az aktuális adag dolgozattal, és néhány egyéb üggyel is, eljött a vacsoraidő. Néhány percig elgondolkodott rajta, hogy a nagyterembe menjen-e, vagy inkább egyedül egyen, de végül úgy döntött, nem hagyja ki a közös vacsorát. Kicsit ugyan kelletlenül, de leült a szokásos helyére, és nekilátott az evésnek.

Hermione egész nap a környezetében lévőket figyelte egy árulkodó jel után kutatva. Kezdte mindjárt a reggelinél Harryvel és Ronnal. Ám ott voltak az ajtózárak, és biztos volt benne, hogy mellette nem osonhatott ki senki a fürdőjéből. Már ébredés után rájött, hogy itt valamiféle varázslat lapul meg, amivel az illetőnek nem kell testileg is jelen lennie. Igen ám, de ha ő érzi az érintéseket, miért nem tudta megfogni őt? Miféle bűbáj az ilyen, amiről ráadásul még nem is hallott?! Ő, az eminens, aki szinte, ha nem minden könyvet olvasott a könyvtárban. Elég hamar eljutott oda, hogy minden bizonnyal egy olyan srácról lehet szó, aki elég okos, hogy ilyen módon közelítsen, ám elég bátortalan is, mert nem mer nyíltan közeledni. Aztán lépett egyet a gondolataiban. Mi van, ha csak a teste kell? Elvégre, ahogy a közeledését kezdte, nem olyannak tűnt, mint aki a lelkére kíváncsi.

Órák alatt és szünetekben is a társait figyelte. Nem sokkal a reggeli után arra jutott, hogy ha ész alapján keres, kezdhetné a Hollóhátban. A mardekárosokat kapásból kizárta, mert ők nem kezdenének egy olyannal, mint ő. A hugrabugosokból nem nézte ki a dolgot, ám a saját házában sem tudott kiszúrni senkit se. Újra kezdte a szemlélődést, más szempont alapján, de hiába tette ezt meg egész nap többször is, nem jutott semmire. A vacsoránál kelletlenül ismerte be magának, hogy nem tud mit tenni. Hiába nézelődött még ekkor is, és keresett egy rá figyelő szempárt, nem talált semmit és senkit. Mindezek ellenére azt is be kellett vallania, hogy valahol jólesik neki a figyelem. Valakinek tetszett, és ez akkor is hízelgő volt, ha csak a testét akarta.

Sose tartotta magát egy bombázó szépségnek, és az, hogy valaki felfigyelt rá, az legyezgette az önbizalmát. Jó érzés volt a gyengéd simogatás, akkor is, ha csak pár pillanatig tartott. És, bár fülig vörösödött a gondolatra is, de kíváncsi volt, vajon este ismét meglátogatja-e hódolója, és ha igen, vajon mit akar majd. Emellett, természetesen, felmerült benne a kérdés, hogy engedjen-e, avagy ellenkezzen. Ám, miután úgy tűnt, hiába ellenkezett előző este, az illető így is, úgy is tette, amit tett, úgy gondolta, enged a szelíd erőszaknak, és meglátja, meddig megy el a másik. Másik fontos észrevétele volt a napnak, mikor végigpergette maga előtt az estét, hogy rájött, hogy kéretlen udvarlója csak akkor tesz bármit, ha csukva van a szeme. Nyilvánvalónak tűnt, hogy ez a feltétele a kapcsolatnak. Azt ugyan nem tudja, hogy a másik félnek mit kell tennie, hogy elérjen hozzá, de neki ezek szerint be kell csuknia a szemét. Ez elég volt ahhoz, hogy elinduljon valamerre, ha kutatni akart a varázslat után. Márpedig akart.

Piton figyelte a griffendélesét, még ha csak a szeme sarkából, de akkor is. Azt is pontosan látta, hogy egyik pillanatról a másikra elpirul. Nem beszélgetett senkivel, barátai valamit nagyon intenzíven vitattak meg épp, és a lány láthatóan nem is rájuk figyelt. Netán ő járt a fejében? Ó! Dehogy ő, hanem az éjjeli látogatója. Vajon a pirulás közben mire gondolt? Arra, hogy mit tett, vagy arra, mit tehet még vele? Esetleg várja őt? Kíváncsi? Ez valószínű, de mi lehet a véleménye? Aztán egy újabb pillantást vetett Grangerre, és mikor annak becsukott szemét látta, azonnal kapott az alkalmon. Behunyta ő is a sajátját, és koncentrált. Csak egy finom simítást ejtett meg a puha, pirult arcon, és már ki is nyitotta a szemét, hogy úgy lássa a reakciót. Ami pedig egy felkapott fej volt, és egy gyors körbenézés. Mikor pedig nyilvánvaló lett, hogy senki a környezetéből nem tehette, még pirosabb lett. A zavart viselkedésre viszont barátai is felfigyeltek.

– Mi történt, Hermione? – érdeklődött Harry, mikor a lány elkezdett körbeforgolódni.
– Nem… semmi, semmi – hadarta, és egyből tudta, hogy hiba volt, mert ennél nyilvánvalóbban nem is fejezhette volna ki, hogy valami nagyon is történt.
– És akkor mitől vagy így elvörösödve? – kérdezte Ron.
– Csak… elgondolkodtam – vágta ki végül.
– Kire gondoltál, hm? – faggatta az ifjú Világmegmentő.
– Senkire, illetve… Nem konkrét személyre – hadarta haját igazgatva. – Ne haragudjatok, de én most megyek.
A két fiú egymásra, majd a távozó barátnőjük után nézett.
– Csak nem szerelmes? – vetette fel Harry.
– Ki tudja – vonta meg a vállát a vörös hajú, majd folytatta az evést.

Piton viszont csendben befejezte az étkezést, és visszasietett a lakosztályába. Kényelembe helyezte magát a foteljában, és máris Grangert figyelte, ahogy még mindig fülig pirulva bezárkózik a szobájába. Pihegve dőlt el az ágyán, és arcát a párnába temette. Ő pedig gyengéden a hátára simította a kezét, mire a lány teste megfeszült, de nem mozdult. Fejét aztán oldalra fordította, de szeme csukva volt. Épp ezért újra végigsimított a gerince mentén, mire egy borzongás futott végig a fiatal testen.

– Miért nem feded fel magad? – Vajon mit szólna, ha tudná, hogy a mesterét tegezi? A professzor mutatóujját Granger szájára tette, ezzel jelezve, hogy nem akar beszélgetni, mire a lány a hátára feküdt. – Nem beszélhetsz? Oké, értem, de miért nem jössz ide személyesen? Vagy… Nem az iskolában vagy? – Erre a férfi megérintette az orra hegyét. – Ez igent jelent? Vagyis a kastélyban vagy? – Újabb nóziérintés, és ez jó ötletnek tűnt a férfinak is, hogy így jelezzen egyszerűbb kérdésekre. – Felfeded magad? – Szájérintés. – Miért nem? – Semmi. Piton nem csinált semmit. – Oké, csak eldöntendő kérdéseket tegyek fel? – A következő pillanatban pedig a bájitalmester egy-egy apró puszit adott a két lehunyt szemére. – Miért csinálod ezt? – jött a kérdés sóhajtva, mire a szájára kapott egy apró csókot.

Erre viszont már kipattant Hermione szeme, és az ajkaihoz kapott, ám zavartan ugyan, de visszacsukta őket.
– Csak a testem kell, igaz? – Piton elismerően nézett a lányra, majd megérintette az orra hegyét. – Miért? Úgy értem… Egyfelől, hízelgő, hogy tetszem, de miért nem… – Egy csók belefojtotta a szót, és míg a tanítványnak csukva, mesterének nyitva volt a szeme, hogy lássa, mit reagál a másik. – Miért játszol velem? És ha én ezt nem akarom? Én… – A tanár tanonca szájára tette az ujját, majd finoman simogatni kezdte, és tovább haladva az egész arcát cirógatta. Mikor pedig a nyakához értek az ujjai, Hermione felsóhajtott. – Oké, ez jólesik, de jobb lenne személyesen – próbálkozott még Granger.

Válasz csak egy újabb, apró csók formájában érkezett és egy derekára simuló kéz remegtette meg egész testét.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.