Piton a reggelinél látta, hogy Hermione elég elgyötört a másnaposság miatt, és a zsebében lapuló főzetre gondolt, hogy vajon mit fog szólni hozzá, mikor átadja. Nem kellett sokat várnia, hogy kiderüljön. Az étkezés végével kifelé vette az irányt, és mivel a lány mögött vezetett az útja, nem kellett nagyobb feltűnést keltenie egy kitérővel. Mögötte megállva minden köszönés nélkül előrenyújtotta a fiolát, és letette az asztalra. Hermione összerezzent a meglepetéstől, ijedten nézett hátra, és Piton így láthatta, hogy megkönnyebbült, mikor felismeri.
– Idd meg, jót fog tenni – mondta halkan, de érthetően.
– Köszönöm, uram! – mondta még meglepetten Granger.
A tanár nem mondott többet, csak biccentett, és továbbállt.

Harry és Ron pedig tátott szájjal nézték a jelenetet.
– Mit adott neked? – kérdezte végül Potter.
– Ez – forgatta meg a fiolát a lány a kezében – másnaposság ellen van.
– Minek az neked? Másnapos vagy? – csodálkozott Weasley.
– Igen. Tegnap… Ittam egy kicsit.
– Mikor? És honnan tudja? Ugye nem…? – nyíltak tágra a Kis Hős szemei.
– Mi „nem”? – értetlenkedett Ron.
– Hermione, mondd, hogy nem vele iszogattál!

– Mi a gond vele? Vacsorához kibontott egy üveget, aztán a főzet elkészülte után megittuk a többit. Azt mondta, ennyit megenged, nem csak, mert szülinapom van, de mert tegnap volt a szerződéskötésünk.
– És te nyugisan berúgtál vele? – rökönyödött meg a vörös hajú.
– Miért kell ezen felháborodni? Nagykorú lettem, én vagyok az első magántanítványa, nekem pedig megtisztelő, hogy a mesterem lett. Miért ne koccinthattunk volna?
– És mégis milyen formában tettétek ezt? Mert kétlem, hogy a laborban az üst felett. Az a denevérlehet, hogy valamit ki akart belőled szedni, és a piával próbálta megoldani a nyelved.
– Semmi kényes témáról nem volt szó. Nem hiszem el, hogy magyarázkodnom! – Azzal felhajtotta a fiola tartalmát, majd elviharzott.

Piton a vasárnap szabad pillanatait azzal töltötte, hogy a griffendéles lányhoz fűződő terveit szövögette. Részleteket talált ki és vetett el, míg el nem jutott oda, hogy a hétfői különórát teljesen gond nélkül vezeti le, és majd csak szerdai alkalommal lép ismét. Ennek fényében a másnapi órák nyugodtan teltek. Granger ismét megköszönte a bájitalt, azután csendben dolgozott, miközben ő pár könyvből jegyzetelt a sarokban lévő kanapén ülve.

– Kész vagyok, uram! – hallotta meg a griffendéles hangját, és ez kizökkentette a jegyzetei olvasásából.
– Valóban? – Az órára nézett, és látta, hogy az idő szerint valóban kész kellett lennie. – Lássuk! – mondta, és letéve a pergameneket a kezéből, a már kimért bájitalokhoz ment. – Szép munka, köszönöm. Holnap reggel elviszem a gyengélkedőre.
– Van még valami feladata számomra? – kérdezte, mivel viszonylag hamar végzett az aznapi munkával.
– Nem, mára végeztünk. Mehetsz is. Szerdán viszont tovább kell majd maradnod, mert érzéstelenítőt kell főznünk Poppynak, és, mint tudod, az több idő.
– Rendben, nem gond.
– Helyes. Kitalálsz, menj! – mondta némiképp visszaidézve a lányban kellemetlen modorát. – Szerdán várlak, ne késs! – vetette még utána, aki elköszönt végül, és távozott.

Valójában azért akart megszabadulni tőle, mert zavarta. Nem a munkában, nem… Addig jó volt a helyzet, míg a saját feladata elterelte a gondolatait, ám a boszorka kizökkentette, és ismét csak az iskolai talár alatt megbúvó, szépséges tájakra gondolt. Máskor is idegesítette néha önnön megszállottsága, ám épp tényleg a feladatára akart figyelni, és ahhoz nem kellet a közelébe a csitri. Visszatért hát a kanapéra, és késő estig fel sem állt onnan.

Eljött a szerdai nap is, és a Roxfort bájitalmesterének be kellett vallania, hogy rettenetesen várja az esti órákat. Habár, az aznapra kiötlött terveiben nem volt teljesen biztos, hogy sikert hoznak, de reménykedett. Ismét. Vagy ez már folyamatos időtöltése? Griffendélesét délben látta legutoljára, és mintha ezzel egy időben minden óra lelassult volna. Azóta csak vánszorgott az idő. Javított dolgozatokat, előkészítette pár óráját, megfőzött egy adag gyomornyugtatót, szintén Poppynak, majd el is vitte neki, de még mindig csak délután négy volt. Volt pár választási lehetősége, mégis a legszebbet választotta. Hermionét.

Foteljében hátradőlve hunyta be a szemét, és koncentrált a lányra. Tanítványa épp a griffendél klubhelyiségében ült és egy dolgozatot írt. Mellette a két barátja is hasonló feladatokat végzett, és pici-gonosz énje remélte, hogy valami érdekeset is hallhat. Azt viszont nem bírta megállni, hogy ne piszkálja kicsit Grangert. Óvatosan leült vele szemben, és kinyújtva egyik kezét, megbirizgált egy hajtincset, amit ugyan az nem láthatott, de érezhetett. Oda is kapott, és beletúrt a hajába, de aztán írt tovább.

– Kész! – kiáltott fel hirtelen Potter. – Mára elég volt. Három dolgozat, és nekem elegem van!
– Eleged? És mi van az átváltoztatástannal? – kérdezte fel sem nézve Hermione.
– Azt csak olvasni kell, nem írni. Az más.
Pár pillanattal később a lány is befejezte az írást, és egy sóhajjal el is pakolta.
– Tudod már, mit fogtok csinálni ma Pitonnal? – kérdezte Harry.
– Azt mondta, érzéstelenítőt főzünk Madam Pomfreynak. – Bizony, gondolta Piton.

– Azt hiszem, sose fogok hozzászokni, hogy valaki örömmel járjon Pitonhoz – fűzte hozzá Ron, aki fáradtan dőlt hátra a székén. – Habár, a mardekárosokon kívül, azt hiszem, erre is csak te lehetsz képes.
– Miből gondolod, hogy a mardekárosok szívesen járnak hozzá? Mostanában velük is másképp viselkedik kicsit – mondta Hermione.
– Vont le tőlük pontokat? – kérdezte Ron. – Vagy adott nekik büntetőmunkát?
– Nem tudok róla, de akkor is többször szól rájuk, vagy piszkálja őket is.
– Képzelem, mennyire sokra megy vele – fintorgott Weasley.

Piton viszont tudta, hogy igenis megy vele valamire, mivel egy ideje kevésbé bátrak a háza diákjai. Hálás volt a lánynak, hogy otthagyta a két idiótát, és visszavonult a saját lakosztályába. Végigkövette, ahogy összekészül másnapra, összepakolja a szükséges könyveket, pergameneket, dolgozatokat, majd a ruháját is előkészíti, hogy később azzal már ne kelljen foglalkoznia. Aztán felfrissítette magát a fürdőszobában egy arcmosással, és meglepetésére, hosszú, barna haját egy pálcaintéssel összerendezte egy hosszú, lágy fonatba.

Hermione elégedetten biccentett az ötletére, a hajával kapcsolatban. Így legalább nem zavarja majd főzés közben. Ráadásul tudta, hogy az érzéstelenítő kényes főzet, így óvatosnak kell lennie a közelében. Nem mellékes, hogy ha egy hajszál belekerülne, az tönkretenné az egészet. Megigazította a ruháját, majd kényelmesen sétálva indult a folyosókon át egészen az udvarig. Nem ment messzire, csak néhány mély lélegzetre volt szüksége a friss levegőn, hogy aztán újult erővel kezdhessen dolgozni Piton mellett. Arról pedig, természetesen, fogalma sem volt, hogy az illető minden lépését figyeli. Egészen a saját irodájának ajtajáig. A kopogás után viszont beengedte a lányt.

– Üdvözlöm, professzor! – csilingelt a kedves hang.
– Gyere! – intett Grangernek a köszönésnek szánt biccentés után.
– Uram, beszélt az igazgató úrral?
– Ó! Igen. Miért?
– Mert most lesz a roxmortsi hétvége, és úgy gondoltam, talán meg lehetne oldani akkor, hogy elmenjünk. Nem tudom viszont, hogy önnek mikor felel meg.
– Az igazgató úrral abban maradtunk, hogy ha neked megfelel, akkor hétfőn, az óráid után mehetünk. Némiképp a különóra keretében, attól függ, meddig húzódik el. A maradék időben persze dolgoznánk. Így, a szombati különórát kivéve, szabad a hétvégéd.
– Az remek lenne, köszönöm! – ragyogott fel a griffendéles tekintete.

A laborba lépve Piton átadta a receptet, és míg ő az üsttel és a kellékek előszedésével foglalkozott, a tanítványára bízta a hozzávalókat. Most nem kötötte ki, hogy ki mit fog csinálni. Hozzáfogtak mindketten az előkészületekhez, és Hermione végül feltette az üstöt a tűzre, és öntött bele vizet is. Csendben dolgoztak, és a bájitalmester, így, hogy ketten dolgoztak, kényelmesen szakíthatott rá időt, hogy ismét szemrevételezze tanoncát. Mikor a hajfonathoz ért, halványan elmosolyodott.

– Mi történt, hogy most összefogtad a hajad?
– Praktikusabb és biztonságosabb ennél a főzetnél. Nem akarom, hogy gondot okozzon – mondta Granger kicsit zavartan, hogy ilyesmiről kérdezik.
– Valóban okos dolog volt. Az órákon nem szoktam ezzel foglalkozni, de itt jobb, ha ezentúl is vigyázol ilyesmire.
– Meglesz, uram.
– A másik. Gondolom, némiképp tisztában vagy vele, hogy fontos a szaglásod. – Bár kijelentés volt, kérdőn nézett a lányra, aki felnézett a szeletelésből, és úgy bólintott. – Nos, épp ezért megnézzük, mire vagy képes az orroddal. Tesztelni foglak szombaton.
– Értem, uram.

Ez szintén a terve része volt. Az érzékek valóban fontosak a bájitalfőzéshez. Nem véletlenül jó neki is a szaglása és a hallása. Folytatták a munkát és csak néha-néha beszéltek, mikor megegyeztek, hogy épp ki mit csináljon. Felváltva kevertek, vagy aprítottak. Piton pedig figyelt és várt. Mikor a főzet tejfehér színű lett, és akkora bugyborékokat eregetett, mint egy jósgömb, magában felsóhajtott. Ekkor kellett leginkább reménykednie. A főzet ugyanis akkori állapotában, ha kihűlt volna, megfelelt volna egy gyenge érzéstelenítőnek, bár inkább zsibbasztónak mondta volna. Ám forrón felért a végleges, hűlt verzióval. A bugyborékok pedig eléggé veszélyeztették a közelben lévőket, bár szerencsére nem kellett addig se keverni, se hozzáadni semmit, míg abba nem hagyta.

Pár perccel később Hermione épp háttal dolgozott az üstnek, és ez tökéletes helyzetet teremtett Pitonnak. Az üst köré került pár cseppnyi főzetre szegezte a pálcáját, majd egy intéssel a lány felé küldte őket, hogy annak hátára fröccsenjen. Ám Merlin, Fortuna, vagy akárki más úgy intézte, hogy Grangernek épp ekkor támadjon vakarózhatnékja. Így kissé összegörnyedt, és a lábához hajolt, hogy segítsen magán, ám ennek eredményeként a főzet pont a nyakát találta el. Piton szemei elkerekedtek, mikor a lány a nyakához kapott, és felszisszent, és még azelőtt tette el a pálcáját, hogy a griffendéles megfordult volna.

Merlinre! Mit tett? Ő nem ezt akarta! Ruhán keresztül átivódva, a hátán át felszívódva picit, igen, de közvetlenül a bőrre, és ráadásul a nyakára? Nem! Rohadt véletlenek, szitkozódott magában, és a lány ijedt pillantására azonnal hozzá lépett, és megfordította, hogy lássa a nyakát. Azonnal megtisztította, hogy ne legyen rajta több bájital, de tudta, hogy máris késő. A háton csak kevés érzősejt, valamint fájdalomérző receptor van, így ott tökéletes lett volna a találat. Hermione ruhája visszafogta volna némiképp a bájitalt, így csak kevés érte volna el az eredeti mennyiségből, főképp, hogy ő közben megszabadította volna a talárjától. Nem is lett volna olyan fájdalmas, és nem is okoz vele nagyobb károkat. Ám így… A nyak érzékeny testrész, ráadásul fedetlen volt, így egyenesen a bőrre fröccsent a főzet.

Azonnal a csaphoz ment, és egy benedvesített rongy segítségével próbálta hűteni és tisztogatni a bőrt, de tudta, hogy ennél többet nem tehet. Az a pár másodperc elég volt, hogy beszívódjon. Csak az égési sérülésen segíthetett. A halk, nyöszörgő hang térítette észhez picit a gondolataiból.

– Maradj nyugton, azonnal lekezelem az égést – hadarta, majd az egyik vitrinhez sietett, és egy tégelyt vett elő belőle, majd visszalépett a lány mögé. – Jól vagy? – kérdezte, miközben máris el is kezdte bekenni egy hűs krémmel a már piros foltot.
– Kezd zsibbadni a nyakam.
– Azt hiszem, ezzel mára be is fejezted a munkát – morogta, és nem pont azért, mert haragudott diákjára.
– Na de… – akart ellenkezni Hermione.
– Nincs de! Pár perc kérdése, és, tekintve, hogy a nyakadra fröccsent a főzet, az egész tested érzéketlen lesz. Már a véredbe került, ezért zsibbadsz. Nem főzhetsz így tovább. Nem éreznéd azt sem, mit vágsz, és milyen erősen. A legtöbb, amit tehetsz, hogy mész, és alszol. Elméletileg nem sok jutott a szervezetedbe, de a forrósága miatt, szerencsére, akár már két óra múlva el is múlhat – magyarázta, miközben a lány nyakába masszírozta a kenőcsöt.

– Legalább had maradjak itt, míg befejezi! – kérte nyögve Hermione.
– Értsd meg, nem vagy olyan állapotban hogy bármit is tehess. Örülj, ha nem harapod el a nyelved. Mert hamarosan azt se fogod érezni, ebben biztos lehetsz.
– Ah! Francnak kell ennek a főzetnek az egész testre hatnia! – morgolódott toppantva a lány.
– Hé! Vigyázz a szádra! – morogta a tanár, bár valójában tetszett neki a kis fruska indulata.
– Elnézést! – pirult el a boszorka zavarában.
– Egyetértek veled, de ez a főzet épp erre való, bár szájon át kell bevenni, de ha bőrön át kerül a vérbe, éppúgy kifejti a hatását. Ez ellen nincs mit tenni.
– Tudom, tudom, és azt is, hogy súlyos sérülteknek ez sokat segít, de… – nem tudta befejezni a mondatot, mert morgolódása lassan hisztis kislánynak tüntette fel, és ezt nem akarta. – Hadd maradjak itt, kérem! Csak leülök és figyelek, ígérem, még a szám se nyitom ki, hogy ne legyen baja a nyelvemnek.
– Legyen. De akkor most tünés a kanapéra! Ülj le, és maradj nyugton! – parancsolta az említett ülőalkalmatosságra mutatva Piton.

Hermione szót fogadott, és onnan nézte, ahogy a professzor sürögve igyekezett behozni az incidens miatti lemaradást. Nem telt el fél óra, és a főzet elérte a megfelelő színt és állagot, és ő halkan felsóhajtott, amire a tanár is felfigyelt. Miután a fiolákba osztott bájitalokat dugó alá zárta, elégedetten nézett rá a férfi, majd apró, gúnyos mosoly jelent meg az arcán. Sejtése szerint szerencsétlen állapota miatt. Piton szerint pedig azért, mert a helyzet még jól is jöhet neki.

– Gyere! Visszaviszlek a szobádba a kandallón át. Érzel valamit? – A lány csak megrázta a fejét. – Gondoltam. Épp ezért, nem lenne szerencsés, ha egyedül próbálkoznál. Szóval, segítek.
Mellé lépett, és felsegítette a már háttámlának dőlt griffendélest, majd míg fél karja a derekát tartotta, másikkal a kezét fogta, és így indultak meg, egymás mellett, az iroda felé.
– Próbálj meg kevésbé szorítani, még szükség lehet az ujjaimra – viccelődött a férfi, mire Hermione ismét elpirult.
A kandallón át hamar Granger szobájában voltak. Ott a tanár leültette az ágyra, majd a kikészített hálóingre esett a pillantása. Hasonló, vonzó darab volt, mint amiben legutóbb eljátszott vele, ám ez most hosszabb volt, és pamut. Hermione követte a pillantását, és eddigi arcszíne még mélyebb árnyalatot vett fel.
– Azt hiszem, jobb, ha csak reggel fürdesz, feküdj be a takaró alá, és átöltöztetlek.

Hermione így is tett, és soha nem érzett még olyan zavart, amit akkor. Eldőlt, és magára húzta a takarót, mire a férfi elővette a pálcáját, és egy intésére a ruhái az egyik székre kerültek, míg a hálóing a testére. Egy kukkantással ellenőrizte is, majd épp csak egy picit ki akarta nyitni a száját, de végül óvatosan becsukta, és csak biccentett.
– Szívesen – biccentett a tanár, majd visszalépett a kandallóhoz. – Jó éjt! – mondta még kedvesen mosolyogva, majd mély hangján kuncogva egy bocsánatkérő pillantással folytatta. – És még engem tartanak érzéketlennek… – Még látta a lány mosolyát, mielőtt eltűnt a lángok közt.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.