Hermione meglepődött a címet látva. Gondolatban megvonta a vállait, majd figyelmesen végigolvasta a receptet. Érzékfejlesztő főzet. Ha valaki megiszik belőle egy adagot, érzékenyebb lesz. Nem lelkileg, testileg. Egy sima tűszúrás erős fájdalmat képes okozni, ha valaki megitta. Ám éppígy egy simogatás is erősebb reakciókat vált ki, mint normál esetben. Szerencsére a főzet csak akkor teszi mindezt, ha megissza valaki. Tehát ha, ne adja az ég, ráborulna, vagy ráfröccsenne, nem lesz baja. Csak egy dologra kellett figyelnie. Hogy ne lélegezze be túl sokáig a végső stádiumban fortyogó főzet gőzét.

Első pillanatban az jutott eszébe, hogy vajon miért őneki kell most főzni, hisz ezt addig mindig Piton tette, ekkor azonban őt állította oda. Ám a következő pillanatban már meg is magyarázta magának, hogy ezen a téren is teljesítenie kellett, így ez teljesen természetes volt. Vagy még mindig nem bízik meg benne eléggé a tanár, és nem hiszi, hogy a feyka-bogyót* kellő ügyességgel kezelné. Tény, hogy eddig nem volt vele dolga, csak egyszer, de akkor nem okozott neki problémát a pontos pucolást igénylő munka.

Miközben az üst alá gyújtott, és beleöntötte az előírt mennyiségű vizet, a tanárt figyelte, ahogy a bogyókkal foglalatoskodott. Az üveggolyó nagyságú termés lila volt és édes illatot árasztott. Piton egy apró hegyű ezüsttőrrel pucolta, gondosan ügyelve rá, hogy ne legyen túl vékony, vagy túl vastag a lehámozott rész, mert azzal elrontaná a munkájukat. Hermione figyelte a pontos mozdulatokat, a határozott kéztartást és a koncentrálást a férfi arcán. Egyelőre nem sok dolga volt, így halkan megköszörülte a torkát.

– Ne segítsek, professzor? – kérdezte halkan.
– Nem, köszönöm! – villantott a lány felé a férfi egy apró, mosolynak beillő szájrándulást, majd dolgozott tovább. Hermione nem erőltette, ha nem, hát nem.

Piton pedig koncentrált. Jobban, mint eddig valaha ennél a főzetnél. Folyamatosan a fejében jártak a tervei, és az a maréknyi bogyó drága mulatság volt, nem engedhette meg magának, hogy hibázzon. Mikor kiválasztotta ezt a főzetet aznapra, két lehetséges célja volt vele. Bármennyire szép lett volna megitatni Grangerrel, és aztán, kezdetnek, mondjuk, csak gyengéden végigsimítani a gerincén, már mást akart. Remélte, hogy a lány főzés közben legalább egy keveset beszippant a gőzéből, bár tudta, hogy milyen jól dolgozik, így erre nemsok esélye volt. Csak pár lélegzetnyi is elég az ő terveihez. Kettő, vagy három. Ám, ha ez mégsem esne meg, az se vészes. Sőt, lényegében semmit nem változtat a dolgokon. A későbbi tervei mellett viszont tökéletes alap lenne a bájital a boszorka fejében.

Elég csak a gondolat, hogy mit készítettek, a griffendéles majd arra fogja fogni a történteket. Mikor átadta a megpucolt bogyókat, a szemét nézte, de ott semmi újdonságot nem látott. Mindössze azt, hogy jó kedve van, és ezen ő sem szándékozott változtatni. Folytatta a munkát, és időről időre ellenőrizte az üstben készülő főzetet. Ehhez persze Hermione közvetlen közelébe kellett lépnie. Az első alkalommal a háta mögé állt, majd gyengéden a vállára tette a jobb kezét, és az elmélyülten kavargató diákját ezzel sikeresen megijesztette, ami egy kellemetlen rándulással társult.

– Ne haragudj! Ne hagyd abba, csak megnézem – mondta, és kissé előredőlve tanulmányozta a színt és az állagot.
– A könyvnek megfelelően néz ki – mondta Hermione, miközben számolt és kevert tovább, és ki akarván kikerülni a férfit, arrébb húzódott, ám annak mellkasa így is a vállához simult picit. Következő meglepetés a férfi keze volt, ami megfogta az övét, a keverőpálcával együtt.
– Úgy keverd, hogy a pálca vége az üst alsó negyedéig érjen le – mondta, és irányítva a lány kezét megmutatta, hogy is gondolta. Hermione fejben jegyzetelt, majd Piton elengedte végre, így folytathatta a számolást. Szerencsére, nem rontotta el a közbeszólás miatt.

A professzor hálás volt a sokéves tapasztalatnak és gyakorlatnak, hogy fenn tudta tartani álarcát, mert per pillanat képes lett volna vigyorogni. Egy nyugodtabb szakaszhoz érve volt háromnegyed órájuk, míg a főzet színe kékre nem változik. Ő pedig útjára indította a következő tervét. A lány kérdő tekintetét látva csak felhúzta az egyik szemöldökét, majd meglepve a griffendélest, megragadta a csuklóját és maga után húzta.

– Gyere! – mondta, és bár semmi parancsoló nem volt a hangjában, Grangernek esze ágába sem jutott ellenkezni. Követte a mesterét az irodába, ahol egy újabb ajtót céloztak meg. – Na, gyere már! – sürgette a griffendélest a férfi, mikor az megtorpant egy kicsit.
– Hova megyünk, professzor? – kérdezte amaz kicsit megszeppenve.
– Ne félj, nem fogsz belehalni, bár, az biztos, hogy ha erről bárkinek is beszélsz, az a legkevesebb, hogy megátkozlak. – Háttal volt a lánynak, így nem kellett attól félnie, hogy meglátja mosolyogva.

Az ajtón túl lévő szoba olyasmi meglepetést tartogatott, ami újabb megtorpanásra késztette Grangert. Valójában földbe gyökerezett a lába. Tágra nyílt szemmel és tátott szájjal nézte a látványt; és Piton most hagyta, és nem húzta tovább. Időt adott neki, hogy feldolgozza, amit lát. A szoba nem volt más, mint az ő nappalija. Igazán otthonos volt, elvégre tizenhét éve lakott ott.

Hermione ámulva nézte a berendezést. Velük szemben volt a kandalló, amiben most is lobogott a tűz, kellemes meleget ontva magából. Felette, két kard között egy festmény kapott helyet. A sarokban állt egy italos asztalka, míg a kandalló előtt két fotel és egy kanapé terpeszkedett. Tőlük balra, a fal mentén egy hosszabb, vékony asztal volt, amin különféle tárgyak sorakoztak. Onnan nyílt még az az ajtó is, ami a folyosóra vezetett. A másik oldalon, jobbra, szekrények takarták a fal nagy részét, és itt kapott helyet két, ablakot ábrázoló festmény is. Az ajtó két oldalán, amelyiken át beléptek, a fal minden zugát polcok uralták, szinte roskadásig pakolva könyvekkel.

– Hermione? – hívta fel magára a figyelmet a tanár.
– Ó! Ne haragudjon! – pirult el a lány. – Csak… ez a nappalija?
– Semmi gond, és igen, az. Tetszik? – kérdezte, miközben az örök eminens már a könyvek gerincéről próbálta lelesni a címeket.
– Igen. Nagyon kellemes… nyugodt.
– Ennek örülök, de most gyere!

A lány hátára tette a kezét, és visszafordította a helyiség közepe felé, ahol Hermione csak most vette észre a terített asztalt. Két főre terítve, és telepakolva különféle finom fogásokkal.
– Ülj le, és együnk, különben később már nem lesz rá időnk. A főzet nem vár.
Granger döbbenete csak tovább nőtt, mikor a férfi hellyel kínálta, és segített neki leülni. Amikor pedig mindkettőjük poharába bort töltött, leírhatatlan kifejezés ült ki az arcára. Piton viszont, mint kinek mi sem természetesebb, felemelte a poharát.

– Boldog születésnapot, Hermione! – mosolygott a griffendélesre, és mikor az is felemelte végre az italát, koccintottak. – Meglepődtél? – kérdezte egy korty után.
– I-igen – nyögte a lány.
– Nem csak a születésnapod miatt, de úgy gondoltam, abból az alkalomból, hogy a tanítványom lettél megtehetek ennyit. Egyél, mert tényleg nincs sok időnk – mondta, és nekilátott a vacsorának.

Granger is észhez tért végül a kezdeti sokkból, és az étkezés végére a pohár bor is elfogyott. A professzor az órájára nézett, majd felemelte az üveget, hogy töltsön még maguknak, de tanítványa tiltakozni kezdett.

– Köszönöm, professzor, de nem kéne. Még dolgunk van a laborban, és nem hiszem, hogy jó ötlet volt az az egy pohár is.
– Nem lesz semmi bajod. Vigyázok rád. Menjünk! – állt fel végül.
– Köszönöm a vacsorát, uram! – mondta Hermione, miközben követte tanárát, vissza a laborba.
– Nincs mit. Ennyit megtehettem, elvégre nem minden nap lesz valaki a magántanítványom – mosolygott vissza Grangerre a válla felett.

A főzetnek még kellett pár perc, hogy beletehessék a következő hozzávalót, de Piton ezt az időt arra használta, hogy a látszólagos előkészületek közben a lányt figyelje. A vacsora alatt csendben voltak, de végig ott volt a meglepettségből egy parányi a fiatal arcon. És a bor… Csak egy pohár volt, de ott csillogott azokban az értelmes szemekben. Tudván, hogy milyen is a diákja csupasz valójában, szinte átlátott a ruhákon. Átkozta őket, hogy eltakarják a szépséget, de egyben irigyelte is azokat, mert hozzáérhetnek a bőréhez.

Folytatták a munkát, és Piton leste a lány minden mozdulatát. Egy órával később az üstben lévő, fortyogó folyadék felvette a kívánt hupikék színt. Az utolsó fázisba lépett, már csak néhány keverés volt hátra, így, míg Hermione tette a dolgát, mestere takarítani és pakolni kezdett. Mindeközben egy pillanatra sem vette le a szemét róla. A gőz ekkor lehet csak hatással rá, és látni akarta, hogy jut-e belőle a tüdejébe. És bár a kevergetés megkívánt bizonyos közelséget, Granger, nyilvánvalóan ismerve a veszélyeket, tartotta a távolságot.

Mikor a labor ismét rendben állt, Piton megint a lány mellé lépett, hogy megnézze, hogy áll a főzet. Vagy a főzet mellé lépett, hogy megnézze, hogy áll a lány? Avagy mindkettő. Azt egyből látta, hogy a munkájuk tökéletes. És Granger? Még ha nem is töményen, de némiképp belélegezte a gőz egy részét. Neki nem kellett ennél több. És úgy vélte, ha meg is említi, még jobb lesz, hisz ezzel tán elhinti a gyanakvás magjait.

– Jól vagy? – kérdezte a griffendélese (ó, igen, mert már a sajátjának érezte) arcát fürkészve.
– Jól.
– Remélem, nem lélegezted be a gőzt! – hazudta szemrebbenés nélkül.
– Távol álltam tőle, amennyire csak lehetett – magyarázkodott, és Piton rendkívül hálás volt azért, mert így fogalmazott.
– Attól még megeshetett. Miért nem használtál maszkot? Mikor először főztem ezt, én sem úsztam meg. Vagy hat órán át éreztem a hatását. Igaz, a gőznek csak minimális befolyása van a szervezetre, de érezhető.

És ennyi épp elég is volt, hogy egy parányi aggodalom megjelenjen a lány szemében. Most pedig az a dolga, hogy elterelje a figyelmét róla. Nem kellett már csak pár perc, és a főzet elkészült. Eloltották a tüzet, és hagyták hűlni.
– Majd én később elteszem. Mára itt végeztünk – mondta, és mindketten elindultak az iroda felé.

Valamilyen oknál fogva hiába volt a labornak is ajtaja a folyosóra, sose azon jött be, vagy távozott a lány. Aznap is csak azért, mert az nyitva várta. Az irodában azonban Piton szembefordult Hermionéval.
– Van kedved még meginni egy pohár bort? Most már nem kell aggódnod a főzet miatt.
– Én… – akadt meg a boszorka az ajánlatot hallva.
– Ha gondolod, utána visszamehetsz a kandallón át, egyenesen a szobádba.
– Rendben – ment bele Hermione.

Csak pár lépés, és már ismét a férfi nappalijában voltak, ám az asztalon nem volt más, csak a bor. Piton ismét kerített két poharat, majd mikor a lány leült a kanapéra, könnyedén mellé ereszkedett. Töltött mindkettőjüknek, majd átadta az egyiket.
– A születésnapodra már ittunk, most igyunk arra, hogy a magántanítványom lettél.
– Hogy a mesterem lett – emelte fel mosolyogva a poharát Granger, majd koccintottak.

Piton egymás mellett érezte a bor és Hermione szőlőillatát, és ezek csak fokozták egymás hatását. Részegítő volt, pedig ő jól bírja az alkoholt. De a nőket is? Nő? Hermione még lány, hiába lett nagykorú. Formás, nőies, és kívánatos, de lány. Akit ő meg fog szerezni.

– Mit szóltak a barátaid? – tette fel a kérdést, amire némiképp tudta a választ, de még sose beszéltek róla.
– Hát… – Granger bizonytalan hangja árulkodó volt, és bíztatásra szorult.
– Na, ki vele, nem fogok összetörni, ismerem a diákok véleményét rólam. Őszinteséget kértem. És, csak hogy tudd, mint mestered, megbüntethetlek, ha nem fogadsz szót. – A játékos hang, és az apró mosoly nem engedte Hermionénak, hogy aggódjon, és fel is oldotta benne a szorongást.

– Nos, Ron nehezebben nyelte le. Igazából csak ma mutatta ki, hogy elfogadta. Harry inkább aggódott, mert szokatlan öntől, hogy ilyesmit megtegyen, ráadásul épp nekem.
– Értem. Erre számítottam.
– De Harry bízik önben, ezt tudja, igaz? – Piton felhúzott szemöldökkel szemezett. Potter, amint bízik benne. Fura kép, de csak jól jöhet, ha támogatják a lányt. – Képzelje, ajándékba egy vásárlási utalványt adott a Cikornyai & Patzába, hogy kedvemre válogathassak. Azt mondta, megbeszélhetem Dumbledore professzorral, hogy elmehessek, és beválthassam, mert ki tudja, milyen könyvek kellenek majd a tanulmányaimhoz.

– Meglepően értelmes ajándék – csodálkozott Piton. – Ha gondolod, beszélek én is Albusszal, mert bár nagykorú vagy, mint diák, nem mehetsz el felügyelet nélkül. Ha gondolod, elkísérlek.
– Megtenné? – lelkesedett a lány. – Esetleg… Esetleg adhatna tanácsokat is, hogy mire lesz szükségem.
– Meglesz – bólintott egy apró mosollyal a férfi, és ez a kiruccanás újabb ötleteket adott neki.
– Köszönöm, professzor!

Piton csak biccentett, és szeme sarkából gyönyörködött a lányban, miközben újra kortyolt a borból. A poharaik ismét kiürültek, de amint ez megtörtént, töltött, mondván, ne hagyják ott felbontottan az italt. És az üveg ki is ürült lassan. Kényelmesen ülve nézték a kandalló lángjait és hallgatták a ropogó fadarabokat, miközben néha csendesen váltottak pár szót. Későre járt, mikor a tanár óvatosan kivette a lány kezéből a poharat, aminek az alján még volt egy kortynyi bor.

Hermione annyira az alkohol hatása alá került, hogy kábultan hagyta, és fejét a kanapé háttámláján pihentetve nézte, ahogy a férfi felállt, és ledobta a talárját a fotelbe. Aztán felé fordult, és a kezét nyújtotta neki. Ő pedig elfogadta azt, mire mestere gyengéden felsegítette, s míg egyik kezével a lány ujjait fogta, másikat a derekára csúsztatta, hogy ne inogjon. A finoman összeérő testük halk sóhajt csalt ki a griffendélesből. Felnézett, és egyenesen a férfi két fekete szemét látta. És egy apró, ámde megszokott, gúnyos mosolyt.

– Nem sűrűn iszol, igaz? Kicsit nehezen állsz a lábadon.
– Hát, nem szoktam, az biztos. Ezért most maga a hibás – mosolygott bódultan a sötét szemekbe. – De, most, hogy nagykorú lettem, belefért, nem?
– De, ezért is kínáltam. Ennyi járt.

– Köszönöm. A vacsorát, a bort… hogy a mesterem lett, és hogy… hogy ilyen kedves velem.
– Kedves vagyok? – húzta fel szemöldökét a férfi, és mosolyogva, észrevétlenül, picit jobban magához húzta a lányt. – Ilyesmivel se vádoltak még.
– Pedig az. Év eleje óta sokkal jobban bánik velem – kuncogta.
– Megérdemled.
– Köszönök mindent.
– Nincs mit. Még nem tettem semmit – mondta, és elengedte a lány kezét, hogy finoman megigazítson egy göndör hajtincset. – Ideje, hogy lefeküdjünk...





* feyka-bogyó: saját termés, muszáj volt kitalálnom valamit.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés