– Mint mondtam, bármikor zargathatom. Ám nem fogok a kastélyban keresgélni maga után. – Elengedte a lány kezét, és a zsebébe nyúlt, ahonnan egy nyaklánc került elő, amit a griffendéles felé nyújtott. – Ezt hordania kell a nap 24 órájában, így megtalálom, ha keresem.
Hermione óvatosan vette el az ezüstláncot, és szemügyre vette a rajta lógó ujjpercnyi kis fiolácskát. Stílusos. A kis üvegcsében ezüstös folyadék csillogott.
– Had segítsek – mondta a tanár, mikor látta, hogy a boszorkány a kapcsot keresi, így visszavette tőle. – Csak varázslattal tehető fel, és vehető le. Hozzáteszem, csak én vehetem majd le.

Piton pálcájának egy intésére a lánc a lány nyaka köré fonódott, és máris ott lifegett.
– Így – igazította meg a fiolát a férfi. Hermione pedig képtelen volt elrejteni zavarát és pirulását.
– Ez… olyasmi, mint ami Harry nyakában lóg? Tudom, hogy az egy medál, de az is a megtalálására szolgál.
– Olyasmi – helyeselt a tanár.
– Milyen bájital van benne?
– A híres tudásvágyad, nem igaz? – kérdezte egy apró, gúnyos mosollyal. Granger viszont a tegeződésen lepődött meg. És ez látszódhatott is rajta, mert Piton egyből megmagyarázta. – Ezentúl tegezni foglak. Szokj hozzá!
– Rendben – mondta a griffendéles, és tovább forgatta a kis fiolát a nyakában, jelezve, hogy nem kapott választ.

– A fiolában egyszerű higany van. Nem bájital. Nem kell aggódnod, az üveg törhetetlen, úgyhogy nem lesz baja. Tudod, honnan ered a higany (mercury) elnevezés?
– A római mitológia isteneinek hírvivőjéről. Ó! – csillant fel a lány szeme. – Ezért?
– Ezért. A nyaklánccal nem csak megtalállak, de ha kell, üzenetet is küldhetek. Például, hogy mikor várlak.
– Értem.
– Ez a kis nehézfém remekül ellátja a feladatát – mosolygott ravaszan.
Piton arról már nem beszélt, hogy a higany, ami köztudottan mérgező, és nem kevés gond származhat belőle, ha a szervezetbe kerül, többek közt emlékezetvesztést is okozhat. És ez az a tulajdonság, ami mágikusan felerősítve neki még jól jöhet, ha netán kellene.

– Uram… – kezdett bele kissé félve a lány, de nem folytatta.
– Igen? Mondd csak! Ez szintén elvárásom. Őszintének kell lenned hozzám. Ha jól akarunk együtt dolgozni, és gyümölcsöző kapcsolatot akarunk, kell, hogy nyílt, és őszinte legyél hozzám. Szóval?
– Tényleg rendkívül hálás vagyok önnek, de… Miért teszi mindezt?
– Eddig nem igazán volt rá módom, hogy rendes tanárként viselkedjek. Ezzel, persze, nem azt mondom – sóhajtott fel szerepét játszva –, hogy ezentúl az órákon nem várom el éppúgy a figyelmet a diákoktól. Mindössze arról van szó, hogy megtehetek olyan dolgokat is, amiket eddig nem. Ha valaki, hát te megérdemled, hogy több figyelmet szenteljek neked. Kár lenne veszni hagyni ezt a tudást, ezt az észt. Én csak egy módot ajánlok, hogy legyen egy út, amin elindulhass. Neked kell végigmenni rajta, neked kell tanulnod, és teljesítened.

– Köszönöm! – mondta szinte meghatottan Hermione.
– Mint mondtam, a születésnapodon hivatalossá tesszük, de addig sem kell tétlenül ülnünk. Különóra elnevezés alatt addig is jössz majd hozzám. Azt viszont szeretném tudni, mikor lenne neked megfelelő. Úgy számold, hogy minimum heti két, vagy három alkalom. Minimum három órás foglalkozásokkal. És az a minimum.
– Nos… A hétfő, és szerda délután jó lenne. Illetve, esetleg hétvégén, ha megfelel önnek.
– Rendben. Szombat?
– Jó – bólintott a lány.

– Akkor ezeken a napokon délután ötre itt várlak. Viszont arra készülj fel, már most, hogy amint hivatalossá válik, bármikor hívhatlak. Fenntartom azt, amit reggel mondtam. Néha igénybe fogom venni a segítséged.
– Rendben, uram.
– Nem kell majd külön dolgozatokat írnod, de sokszor lesz szükséged kutatásokra. Ha kell, beengedlek a magánkönyvtáramba.
– Értem.

Piton alig bírta visszafogni magát, nehogy elvigyorogja magát Granger előtt. A csapdát felállította, a boszorka besétált, ő pedig szépen befogta és rátette a pórázt is. Nem volt visszaút. Na, jó, lehetett volna, de ez a kis griffendéles biztos nem lép vissza. És ő sem. Viszont már most nehezére esett, hogy ne nyúljon a keze után, és húzza magához. Kívánta. A zavart, kipirult arcot, a csillogó szemeit, a boldog mosolyát, és a most is kínzó illatát. Mély levegőt vett.
– Nos, mivel hétfő van, akár most el is kezdhetjük, igaz? Vagy van egyéb programod?
– Nem, uram, elkezdhetjük.
– Akkor gyere! – mondta a lánynak, és elindult az egyik oldalajtó felé. A férfi magánlaborjába lépve Hermione lélegzete is elállt.

A bájitalmester elégedetten figyelte diákja arcát, ahogy körbenézett. Azt is látta, hogy a labor egyik sarkában berendezett pihenősaroknál kicsit elidőzik a tekintete. Nem volt több egy kanapénál és egy asztalkánál egy kandalló előtt, de mégis kellemes kis zug volt. Bele se mert gondolni, hogy azon a kanapén bizony még fognak egymás mellett ülni. Az ülésnél tovább nem mert álmodozni. Álmodozni! Gondolatban felpofozta magát. Ő és az álmodozás. De mióta ez a kis fruska megfertőzte, nem önmaga.

– Tetszik? – kérdezte kedves hangját elővéve, és megengedett magának egy kisebb mosolyt.
– Nagyon is! Ez… – Megint nem fejezte be a mondatát, így Piton ismét bíztatni kezdte.
– Mondtam, csak nyíltan. Ez…?
– Ez gyönyörű! Kicsit úgy érzem magam, mint a kisgyerek a játékboltban karácsonykor.
– Nos, nézz körbe, elvégre nem árt, ha tudod, hogy mit hol keress. Addig én munkához látok.
– Ne segítsek? Úgy értem… körbenézhetek később is.
– Maradj csak. Meg kell főznöm egy nagyobb adag főzetet égési sérülésekre.

Piton összeszedte a hozzávalókat, majd munkához is látott, miközben a szeme sarkából a lányt figyelte, ahogy a polcok előtt lépdelt, és a felsorakoztatott hozzávalókat vizsgálta. Csak remélni merte, hogy a jelenléte nem lesz zavaró. Mikor az álmodozása csaknem katasztrófához vezetett, majdnem meggondolta magát a terveit illetően. De végül mégis úgy döntött, akarja, hogy a közelében legyen.
Eltelt fél óra is, és ő elégedett volt, hogy nem követett el egy hibát se. Hosszú évek óta nem érzett emiatt elégedettséget. Azonban Granger befejezte a nézelődést, és megállt vele szemben, az asztal túloldalán. Ő viszont egy oldalsó szekrényhez ment, és egy könyvvel tért vissza, amit a griffendéles elé tett.

– Ötvennegyedik oldal. Ma azt kell megfőznöd.
Hermione elmosolyodott, és lapozni kezdett, de szája egyre jobban görbült felfelé, és bár látszott, hogy küzd ellene, nem igazán ment. Piton pár pillanatig gyönyörködött benne, majd rákérdezett az okára.
– Mi tetszik?
– Semmi, elnézést – próbált a lány uralkodni arcizmain. Sikertelenül.
– Mondtam, hogy elvárom az őszinteséget, úgyhogy ki vele.

Granger még mindig lapozgatott, és nem nézett a férfi szemébe, úgy kezdett bele.
– Csak… sosem főztem még meg egy könyv oldalát se. Fizikailag is lehetetlen lenne, mert minimum két oldalt kéne, tekintve, hogy a papír másik felén is van egy – kuncogott, majd el is szégyellte magát, hogy milyen bugyutaságokat beszél.

Piton pár pillanatig fürkészte az arcát, majd olyat tett, ami Hermione újabb döbbenetét okozta. Nevetett. Igaz, halkan, de olyan kellemesen mély tónusban, ami, akár tagadta, akár nem, tetszett a kis boszorkának. Mikor a professzor már csak egy nagyon apró mosolyt őrzött jókedvéből, folytatta a munkáját. Mindeközben elkönyvelte sikerét, mert a kis fruska arcát látva, már tudta, nem hiába játszik. Ha így folytatja, hamar eloszlathatja a lányban a kellemetlen érzéseit vele szemben.
– Tedd meg nekem, hogy meghagyod a könyvem, és inkább a bájitalt főzöd meg, amiről ír.

Kedvességgel se nyert még csatát, de úgy érezte, most határozottan ez a helyzet állt fenn. Hermione nyugodt volt és jókedvű. Ő pedig úgy vélte, annyira nem is fáj kedvesnek lenni. Főleg, ha van miért. Néhány pillanatig azonban úgy érezte, hogy sose fog eljönni az a nap, mikor magáévá teheti a lányt. Kísértése ott sürgött és forgott nem messze tőle, és ő csak nyelt és gyakorolta a légzést, hogy higgadt maradhasson.

Nem beszélgettek sokat, a bájitalmester csak akkor szólt a diákjához, ha valamit kritizálni akart. Mivel a bájitalokat nem hagyhatták ott a vacsora miatt, egy manóval hozattak pár szendvicset. Fél kilenc is elmúlt, mikor Hermione az utolsó teendőjeként eltette a tisztára sikált üstöt. Elégedett volt magával, de mesterétől csak egy apró biccentést kapott. Valójában Piton elfáradt a koncentrálástól, hogy ne rontson el semmit, Granger munkájára is tudjon figyelni, ne kalandozzon el a gondolata, és tudjon értelmesen kritizálni is. Bármennyire vágyott is a griffendélesre, most csak azt akarta, hogy végre az ajtón kívül legyen, és ő befészkelhesse magát a kedvenc foteljébe egy pohár finom borral. Csendben, békében, nyugalomban.

– Mára ennyi volt, Hermione. Szerdán ötkor várlak. – Miközben halkan, ámde érthetően morgott, kezével már kifelé tessékelte a lányt.
– Itt leszek, uram! – biccentett Granger, és engedelmesen kisétált az irodába, aztán az ottani ajtón át a folyosóra, majd visszafordult, és a férfira mosolygott.
– Jó éjt, professzor!
– Jó éjt! – erőltette ki magából a férfi. Na, ez se sűrűn fordult még elő, hogy köszöngessen. Általában csak kizavar mindenkit, és becsukja az ajtót. Netán becsapja. Az egyetlen kivétel Dumbledore.

Fáradtan a foteljébe ült, és magához hívott egy üveg bort és egy poharat. Töltött, majd hátradöntött fejjel ízlelgette az első kortyot. Szemei csukva voltak, és mint mostanában oly sokszor, a griffendéles kis fruskát látta maga előtt. A bor se segített. A lány szőlőillata tett róla, hogy még erről is ő jusson eszébe. Fél órával később morogva ment zuhanyozni.

Másnap már a nagyteremben reggelizett, mikor látta megérkezni álmai főszereplőjét. Ahogy mosolyogva leült a barátaival a helyére, felrémlett benne az előző napi jókedve a bájitalos könyvvel. A hetedéves bájitaltanórái napi rendszerességgel folynak, így aznap is láthatja majd őt közelebbről is. Gondolatban felnyögött. Kellett ez neki? Mit meg nem tesz, csak hogy két vállra fektesse azt a kis… eddig jutott, mikor Dumbledore megzavarta.

Mindeközben Hermione barátainak ecsetelte a történteket.
– Nem hiszem el, hogy annak a denevérnek a társaságában fogod tölteni az időd nagy részét! – morgott Ron.
– Neked fogalmad sincs, nekem mit jelent ez! Ő az egyik, ha nem a legjobb bájitalmester, és nemhogy elvállalta, de felajánlotta, hogy a mesterem lesz. Olyasmiket tanulhatok tőle, amit az órákon, vagy leírásokból esélyem sincs!

– Hű! – lepődött meg Harry, és egy pillanatra mozdulatlan maradt. – Ezzel azt akarod mondani, hogy vannak dolgok, amiket nem tudsz könyvből megtanulni? – poénkodott.
– Nagyon vicces! Nem értitek, milyen sokat jelent ez nekem?
– Én értem, Hermione – mondta Potter. – És nem is a tanulásoddal van gondom, sem azzal, mit akarsz tanulni, pusztán attól, hogy ki lesz a… mestered.
– Nem olyan rémes, hidd el! Sőt! Tegnap nagyon is normális volt. Még nevetett is.

– Ne… – akadt meg Ron a rántottájával a szájában, majd kivételesen lenyelte, mielőtt folytatta volna. – Nevetett? Egek, melyik bájitaltól hallucináltál ilyet? Piton nem hogy nem nevet, de mosolyogni is csak gúnyosan tud.
– Hogy lehettek ilyenek?! Oké, évekig szemét volt, de oka volt rá!
– Hermione, nem gondolhatod komolyan, hogy egyik percről a másikra megváltozott. Valamit tervez, csak még nem tudjuk, mit.

– Azt hittem – kezdte már a dühtől vörös fejjel Granger –, hogy, mint a barátaim, megértetek és támogattok, de minimum képesek vagytok velem örülni, de úgy látszik túl sokat vártam el tőletek! – Felkapta táskáját, és otthagyta a srácokat. Ron maradt, de Harry utána ment és a csarnokban utol is érte.
– Ne haragudj, hé! Mi csak aggódunk érted!
– Mi lenne, ha végre nem keresnétek minden fűszál mögött egy hadsereget?
– Lásd be, hogy furcsa, amit tesz. Megérdemled, mert megérdemled. Senki nem szolgált rá erre úgy, mint te. Csináld, tanulj, de vigyázz vele!

A lány mély levegőt vett.
– Harry, értékelem, hogy vigyázni akarsz rám, de meg tudom védeni magam. Mintha rémlene a nagy csata, ahol halálfalókkal szemben küzdöttem.
– Jó, értem én – adta meg magát a fiú. – De ha gond van, szólj! – Játékosan, mosolyogva söpört félre egy tincset a lány arcából. Aztán elkomorult picit. – Ez mi? – nyúlt a lány nyakláncához.
– Olyan, mint ami neked is van. Csak ez nem medál. Azért kell, hogy megtaláljon, ha keres, vagy üzenni tudjon, hogy mikor vár a laborjában.

– Ó! – Láthatóan a srác elgondolkodott. – Szóval, bármikor megtalál… vagyis… Jó, nem kombinálok. Bízok benned, és… benne is. Sokat segített személyesen nekem is, és a háborúban is. Nem véletlen tanúskodtunk mellette. De attól még mindig óvatosságot igényel.
– Úgy mondod, mintha nem veled együtt jártam volna suliba.
– Megígéred, hogy szólsz, ha gondod van?
– Ígérem! – nyögte a lány már feladva a harcot. – Most már mehetek? Ugyanis nem akarok elkésni.
– Jó! Menj! Később találkozunk átváltoztatástanon.

A nap nagyon gyorsan eltelt. A bájitaltanon nem történt semmi szokatlan. Piton, persze, a szeme sarkából figyelte tanítványát. Szerda délután Hermione az órák után leült tanulni, és csak akkor kelt fel, mikor indulnia kellett a pincébe. Pontosan ötkor kopogtatott, és bebocsátást is nyert.
– Ma együtt fogunk főzni – kezdte a tanár.
– Rendben.

A laborba érve a griffendéles már ott találta az asztalon a hozzávalók sorát, és a receptet. Nem kellett külön kérni, ő elolvasta, és már neki is látott az előkészületeknek, amit már Piton is csinált mellette. A férfi meglepődve vette észre, mennyire össze tudnak dolgozni. Az viszont többször gondot okozott neki, hogy a lány most még közelebb volt hozzá, mint hétfőn, vagy az órákon. Az illat intenzívebb volt, és hiába volt büdös a bájital az üstben, ő a szőlőre koncentrált.

Mikor Hermione a kezébe adott egy tálkát, mert az következett, direkt hozzáért közben az ujjaihoz. Ám látszólag nem történt semmi. A boszorka nem rezzent össze, nem lepődött meg, nem kapta el a kezét. Vagy nem érdekelte, vagy nem törődött vele. Lesz ez még másként! Következő megmozdulásként a lány másik oldaláról kellett neki egy hozzávaló, ám nem kérte el, és látva, hogy Granger sem adja még, gyorsan döntött, mielőtt ez megtörtént volna.

Két kezével megfogta diákja derekát, és gyengéden arrébb húzta, míg ő mögötte odébb lépett az asztalon lévő gyökérdarabért nyúlva. Visszafelé csak fél kézzel terelte vissza őt, és mikor az kicsit csodálkozva és kérdőn nézett rá, rámosolygott egy picit. Az is csak egy apró szájrándulásnak látszott.
– Miért nem szólt? Odaadtam volna.
– Elhiszem, de te csak pucold azt a gránátalmát, mert hamarosan kelleni fog – indokolta tettét, miközben megkavarta a bájitalt.

Hermione nem foglalkozott tovább a dologgal. Inkább magát hibáztatta picit, hogy miért nem adta oda azt a gyökeret, hisz tudta, hogy az fog következni. A főzet viszont olyan stádiumba került, hogy nagy hőt bocsátott ki magából. Gondolkodás nélkül vette le a talárját és a pulóverét, ezzel is meglepve a mellette álló férfit, aki ennek láttán pár pillanatra kővé dermedt. Aztán a lány blúza szebbnél szebb ötleteket adott neki, mihez is tudna kezdeni vele… na és azzal, amit takar.

Granger nem véve észre tanára figyelő szemeit, dolgozott tovább. Csak pár perccel később, mikor átadta a gránátalmákat, vetett egy gyors pillantást a férfire. Aztán hirtelen visszakapta rá a tekintetét, és nem titkolt meglepettséggel nézett végig rajta. Piton nem nézett rá, csak szeme sarkából látta, hogy a lány őt figyeli. Az, hogy ő is levette a talárját, és most fekete nadrágban, és fehér ingben dolgozott tovább, láthatóan új rálátást adott a griffendélesnek.

– Valami gond van, Hermione? – nézett rá mosolyogva, nem titkolva, hogy élvezi a kutató szemeket.
– Nem, én… – Csak pár másodperc kellett, hogy elpiruljon. – Csak meglepődtem.
– Min? Hogy van rajtam ruha a talár alatt? – Élvezettel nézte, ahogy a lány elfordult és próbálta legyűrni zavarát. – Én is ember vagyok, éppúgy melegem van, mint neked. És biztosíthatlak, egyéb dolgokban is ember vagyok. Gondolkodok, látok, hallok, érzek és vágyok. – Direkt tette hozzá az utolsó szót.

– Ne haragudjon, nem akartam illetlen lenni.
– Ugyan! – Gyengéden a boszorka hátára tette a kezét. – Be kell vallanom, még jól is esett. Ha egy ilyen hölgy, mint te, úgy néz rám, ahogy az imént tetted, azt bóknak kell vennem. – A lány mellé állt, és úgy nézte a piruló arcot.
– Csak azért volt, mert… még soha nem láttam, csak talárban – magyarázta. Még mindig próbált dolgozni, de a hátán nyugvó kéz nem kicsit zavarta. Jó viszony, az rendben volt, de erre nem vágyott.
– Tudom.

Egy barna hajtincset a füle mögé fésült, ezzel megremegtetve Hermionét, aki végre a szemébe nézett. Nem szólt, csak otthagyta, és dolgozott tovább. Siker. Ez volt az első gondolata. Granger nem menekülhet. Mint egy légy, felragad a légypapírra, és aztán hiába vergődik és csapkod. Az övé lesz. Nem volt egy Adonisz, de tudta, hogy nincs oka panaszkodni. Lehet, hogy vékony volt és magas, de izmos és erős, ha mást nem is, ezt köszönhette a hosszú évek harcainak.

Már most tudta, hogy a kis fruska derekával fog álmodni, amit volt alkalma érezni. Nem beszélve a pirulásáról és a remegéséről, amit tökéletesen érzett, mikor a hátára tette a kezét. Ahogy tovább dolgozott, elégedetten vigyorgott magában akciója sikerén.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.