Egy újabb tanév. Mégsem átlagos a varázslótársadalomnak. Nyár elején ugyanis Harry Potter végre végzett Voldemorttal. Nem sok kellett, hogy ő is ott hagyja a fogát, de végül túlélte, és felépült, csak hogy aztán a nyár további részében ingázhasson a Minisztérium és a főhadiszállás közt. Tárgyalásról tárgyalásra járt, de most végre a hetedik évét kezdhette Roxfortban. Ahogy barátai is.

Hermione izgatottan figyelte a nagyterem nyüzsgését. Az előző napi beavatáson már látta az elsősöket, épp ekkor csak figyelt. Így történt az, hogy a tanári asztal felé nézve megakadt a tekintete „kedvenc” professzorukon. Piton éppen őt nézte, mire azonnal elkapta a tekintetét. Még tisztán emlékezett arra a napra, mikor Harryvel és Ronnal a minisztériumba mentek egy tárgyalásra. A bájitalmester is ott volt, mint tanú. Őt, Dumbledore-nak hála, felmentették, és jó páran tanúskodtak is mellette. Harry és ő is.

De akkor a tanúk közt ültek mindketten, egymással szemben, a terem két oldalán. Így tökéletesen látta, hogy a férfi újra és újra végignéz rajta. Nem tudta hova tenni a dolgot, így próbált a tárgyalásra koncentrálni. Sikeresen. De ott, a nagyteremben... Ott a férfi megint őt nézte. Miért? Talán a tanúskodása miatt? Nem gondolta volna, hogy mellette fog szólni? Nem értette.

A reggeli végeztével elindultak a pincébe, merthogy az első órájuk épp Pitonnal volt, és a mardekárosokkal. Nem figyelt igazán a két barátjára, mivel a tananyagon gondolkozott. Már teljesen felkészülve ült az asztalánál, mikor Piton bevonulása kiszakította a gondolatai közül. A szokásos talárlebegtetés, majd a férfi megállt az osztály előtt. Első lépésként ülésrendet alakított ki. Hermione szó nélkül, bár kissé kelletlenül ült át az első sorba, közvetlenül a tanári asztal elé.

Csak ez hiányzott. Ebben az évben már mindenki egyedül dolgozott, így nem az zavarta, hogy netán a társával való beszélgetését hallaná meg a tanár. De pont az orra előtt lenni… zavaró volt. Nagyon. Még akkor is, ha hibátlanul tudott főzni. Az óra végül elkezdődött, és ő szorgalmasan jegyzetelt, majd mikor arra került a sor, nekilátott a bájitalnak is. Nyugodtan csinálta a feladatát egész addig, míg Piton le nem ült az asztalához. Kapásból meglátta, hogy megint őt nézi. Mit akar tőle? Nem törődve a dologgal, főzött tovább, és szépen is haladt, míg valahonnan sistergést nem hallott. Gyorsan hátrafordult, és még látta Seamus ijedt arcát, de aztán az üstje kiürült. Piton eltette a pálcáját, majd gúnyosan elmosolyodott.

– Ez tíz pont a Griffendéltől, Mr. Finnigan. Kezdje újra, ha óra végéig összehozza, talán nem írok be egy trollt a mai munkájára.
Pár diák kuncogni kezdett. Naná, hogy mardekárosok.
– Csendet, Mr. Malfoy! Még meg találom büntetni önt is.

Néma csendben dolgoztak tovább, bár Seamus láthatóan kétségbe volt esve. Esélye sem volt, hogy óra végéig összehozza a bájitalt. Hermione pedig nem volt olyan helyzetben, hogy segíthessen. Visszafordult az üstjéhez, és még elkapott egy apró, öntelt mosolyt a tanár felől, aki megint az asztalához ült. Ezt élvezi, igaz? Őket kínozni. Hamarabb végzett mindenkinél, így kényelmesen összepakolhatott, és végül leadta a fiolányi bájitalát is. Piton viszont, míg a bájitalt csak egy pillantással ellenőrizte, Grangert látványosan végigmérte. Látványosan, a lány számára. Más vagy nem vette észre, vagy nem foglalkozott a dologgal.
– Öt pont a Griffendélnek, Miss Granger – mondta végül a férfi, és elégedetten nézte a boszorka arcára kiült meglepődést.

Erre már nem csak páran, de mindannyian felfigyeltek az osztályban. Piton, amint pontot ad a Griffendélnek? Hermione fel sem fogta az óra további részét igazából. Szerencsére nem is volt mit. Csengetéskor pakolni kezdett, de még a tanárra pillantott, aki ekkor is őt nézte. Ez nem igaz! Miért csinálja? A lány szinte ordított magában. Épp csak felvette a táskáját, mikor meghallotta a férfi hangját.
– Miss Granger, tegye meg, hogy itt marad még pár percre!
Hermione visszafordult felé, biccentett, majd leült, és megvárta, hogy mindenki távozzon. Nem tartott sokáig, mindenki menekült. Az ajtó becsukódott, ő pedig várakozóan nézett a tanárra. Piton ismét végignézet rajta. Majdnem hangosan is megkérdezte, mégis mi a fene baja van vele, de szerencsére lenyelte a szavait.

– Van egy ajánlatom önnek, Miss Granger.
– Egy ajánlat? – lepődött meg ismét a lány.
– Igen, egy ajánlat. Jól sejtem, hogy szándékozik bájitaltanból továbbtanulni a vizsgái után?
– I-igen, professzor.
– Nos, úgy gondoltam, egyességet köthetnénk.
– Mire gondol?
– Ön gyakorolhatna, és megtanítanám pár dologra még, ami egy könyvben sincs benne.
– És mit kér cserébe?
– Cserébe? Nos, nekem az épp elég lesz, hogy az, amit ön főz meg, az nem az én időmet rabolja. És a munkája mellett egyéb főzeteket is fogok kérni néha, ami már nyilvánvalóan a kisujjában van.
– Értem.
– Elfogadja?

Hermione elgondolkozva nézte a padlót. Remek ajánlat volt, de volt egy bibi. Egy kérdés. De mielőtt feltette volna, Piton megszólalt.
– Úgy döntsön, hogy nem fogom még egyszer felajánlani.
– Miért? – kérdezte hirtelen a lány. – Miért ajánlja fel ezt? Eddig…
– El ne kezdje! Eddig Voldemort élt. Sakkozza ki!
– Értem.
– Tehát?
– Rendben.
– Ez esetben órák után várom az irodámban, és megbeszéljük a részleteket. Most menjen!
– Ott leszek, Piton professzor! És köszönöm! – mondta, már az ajtó felé hátrálva.

Mikor becsukódott az ajtó, Piton szája apró, ördögi mosolyra húzódott. Tavaly figyelt fel igazából a lányra. Egyre inkább nővé érett, és ezt nem tudta nem észrevenni. És mindemellett okos is volt. Jó… griffendéles, és mint ilyen, idegesítő, de azok a formák… és az illata… Megveszett érte! Szőlő. Édes szőlő. A lány saját illatával keveredve teljesen elvette az eszét. Elég volt csak elmennie mellette. A legfinomabb bor nem részegítette meg őt úgy. Kicsit haragudott is magára, hogy végül mégis maga elé ültette, mert így érezte is, látta is, hallotta is. Érezhette az illatát, láthatta a legapróbb rezdüléseit, és hallhatta a sóhajait is.

Kamasz kölyöknek érezte magát. Vágyott Hermionéra. Kezdetben nem foglalkozott a dologgal. Nem is tehette, amíg Voldemort élt. De aztán… Aztán meglátta őt azon a tárgyaláson. A saját tárgyalásán is ott volt, de akkor egész mással volt elfoglalva. Ám azon a napon, a lányra nézve, egyenesen úgy érezte magát, mint aki fejest ugrott a legmélyebb gödörbe. Nem bírt szabadulni tőle. Alig bírt a tárgyalásra figyelni. Vissza-visszanézett a barna hajú boszorkányra, aki szintén felé fordult néha. És azok a szemek… El tudta képzelni, milyen lehet, mikor vágytól homályosulnak el.

Nem volt szerelmes. Ezzel tisztában volt. Pusztán férfiként, nos, kissé kiéhezett férfiként látta meg őt. Gyönyörű volt és kívánatos. Ahogy reggel is, és az órán is. Vágyott rá. Tudta, hogy milyen „népszerűségnek” örvend a diákok körében, mégsem tudta kiverni a fejéből az ötletet, hogy valamilyen úton-módon közelebb kerüljön hozzá. Álmodozott és álmodott is róla, és ez lassan megőrjítette. Ő mindig is józan és precíz volt, de most a gondolatai időről időre elkalandoztak, és ez nem csak zavarta és idegesítette, hanem veszélyeztette is. Két nappal ezelőtt csak a reflexeinek volt köszönhető, hogy nem robbantott fel egy bájitalt.

Tennie kellett valamit. És ez a valami számára az volt, hogy első lépésként, lehetőleg nyugodt környezetben, kettesben maradhasson a lánnyal. És aztán? Aztán jöhet a következő lépés. Granger griffendéles, így elsőként megpróbál kedves és barátságos lenni. Kirázta a hideg még a gondolatra is, és kisebb rosszullét fogta el. De a cél lebegett szemei előtt. Megszerezni Hermionét. Még ha csak egyetlen éjszakára is, de maga alatt akarja érezni. Azután végre majd ki tudja verni a fejéből ezt az egészet, és élheti tovább az életét. Mert ebben biztos volt. És hogy félt-e következménytől? Ugyan! A tanár-diák viszony felnőtt korban nem tilos, csak épp rég volt rá példa. Legfeljebb kap egy dorgálást Dumbledore-tól. Már ha a fülébe jut... De nem így tervezte.

A nap további részében Hermione szinte elérhetetlen volt. Gondolatai folyton visszatértek a pincébe. Piton ajánlata egyszerre hozta lázba, és aggasztotta. Álmaiban sem gondolta volna, hogy a tanár valaha is ilyen ajánlatot tesz neki. Tényleg ennyire más, most, hogy már nem kell kémkednie? Végül is, érthető, csak szokatlan.

Ebédnél pár pillantást vetett csak a tanári asztal felé, és látta is a férfit, aki épp az igazgatóval beszélt. Délután négykor pedig szinte futva közelítette meg a bájitalmester irodáját. Előtte megállva mélyeket lélegzett, hogy rendezze légzését és szívverését, majd kopogott. Nem kellett sokat várnia. A máskor rideg hang viszont, ami beengedte a látogatókat, most elmaradt. Az ajtót maga a tanár nyitotta ki. Hermione nem tudta nem észrevenni azt a fél másodpercnyi szemmozdulatot, amivel végignézett rajta. Kinyílt még jobban az ajtó, és ő belépett a férfi mellett. Piton becsukta az ajtót, majd a lány felé fordult.

– Nos, Miss Granger, üljön le!
– Köszönöm, professzor! – mondta, majd helyet foglalt az íróasztal előtti széken. A bájitalmester is leült a helyére, majd kényelmesen megtámaszkodott az asztalon a könyökein, és összekulcsolta kezeit.
– Gondolkozott az ajánlatomon? Még mindig szeretné?
– Igen, uram.
– Nem akartam reggel sokkolni, így nem mondtam el mindent. – A férfi hangja meglepően nyugodt volt és kedves, és ezt Hermione is észrevette.
– Sokkolni?
– Ne értsen félre, semmi rosszra nem kell gondolnia. Mindössze arról van szó… Nos, inkább kezdjük azzal, hogy mint kiderült, szeretné a bájitaltudását bővíteni, és ebben is maradtunk. Viszont bennem felmerült egy kérdés, amit nem tettem fel reggel.

Hermione idegesebb lett, és ez kiült az arcára is. Piton pedig élvezte a helyzetet.
– Gondolt már rá, hogy letegye a bájitalmesteri címet?
– Hogy? – lepődött meg Granger. Szemei tágra nyíltak, és úgy meredt az előtte, apró félmosollyal ülő férfira.
– Tudom, hogy már a reggeli ajánlatommal is megleptem, nem akartam, hogy egész nap ezen gondolkozzon, ezért nem kérdeztem. Sose tehettem meg, hogy kellőképp elismerjem a tudását, de most, azt hiszem, bepótlok egy kicsit belőle. Felajánlom, hogy ha szeretné, felkészítem a bájitalmesteri vizsgára. Mint, gondolom, tudja, ez két évet vesz igénybe. Csak akkor kezdhet bele, ha betöltötte a tizenhetet, de Dumbledore professzor tájékoztatása szerint ez tizenkilencedikén megtörténik. Igaz?

– I-igen, uram – dadogott a lány, még mindig a döbbenet hatása alatt. Piton magában megjegyezte, hogy addig neki is várnia kell bármilyen lépésével. Addig viszont előkészítheti a terepet.
– Mielőtt ezt tovább tárgyalnánk, kíváncsi lennék a véleményére. Szeretné, avagy sem? Ha igen, abban az esetben jómagam lennék a mestere, és két éven át tanítanám. Idén, az iskola alatt, illetve jövőre, miután lette a vizsgáit. Az igazgató úrral is beszéltem erről, és hajlandó egy külön lakosztályt biztosítani önnek jövőre is. Akár azt, amiben most is van. Tehát?
– Én… – Hermione próbálta összeszedni magát. A válasza kész volt, de mindez annyira hirtelen volt, hogy alig merte felfogni. – Szeretném – mondta, és már az első pillanatban megfogadta, hogy a cél érdekében képes lesz elviselni a férfi modorát. Valamit valamiért. És ha a tanár valóban jobban fog vele bánni, mint eddig tette, egy szava sem lehet majd.

– Tisztában van a feltételekkel, igaz? Mint mestere, bármikor megkereshetem, a legkülönbözőbb pillanatokban is. Nem csak újabb bájitalokat kell megtanulnia főzni, de képesnek kell lennie rá, hogy extrém feltételek mellett is tudjon dolgozni.
– Olvastam róla. – Hermione a kezét tördelte, vagy a haját igazgatta.
– A tanítványom lesz. Vállalja? Jól gondolja meg, mert holmi megsértődés vagy lányos sírógörcsök nem fognak meghatni.
– Vállalom. Piton professzor, ismerem a feltételeket, utána olvastam nem egyszer, és hat év után tudom, hogy magas elvárásai vannak, de hiszem, hogy képes vagyok megcsinálni.

– Rendben. – Piton olyan elégedett volt, mint egy jóllakott csecsemő. Apró mosollyal folytatta. – Bevallom, számomra is új ez a helyzet, mert nem volt még magántanítványom. – Miközben beszélt, felállt. Megkerülte az asztalát, a boszorkány elé állt, majd a kezét nyújtotta neki. Granger, kicsit habozva bár, de belehelyezte a sajátját. A férfi felsegítette őt, és ezután erősen fogva tartotta a lány jobbját. – Ezennel tanítványom lett – mondta, most még szélesebb mosollyal. Lehet nyugodtság és ijedtség egy érzésbe sűrítve? Ha igen, Hermione ezt érezte. A férfi kedvessége ismeretlen volt a számára, és mint minden ismeretlen, ez is ijesztő volt. De mégis nyugtatta őt, hogy így talán sokkal jobban ki fognak jönni.

– Köszönöm, professzor! – mosolyodott el ő is.
– A születésnapján hivatalosan is tanítványommá fogadom. Viszont, már most van egy rendelkezésem, mint mestere.
Granger gyorsan dobogó szívvel várta a hatásszünet végét.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés