A nyaralás valóban lazítással kezdődött, ami néha „aktív” volt ugyan, de e miatt egyikük se reklamált. A bájitalmester három nappal később bújt elő újra Perselusból. Csak akkor volt hajlandó átadni a jegyzeteit Hermionénak, aki persze lelkesen vetette bele magát a feladatba, és egyből lendületesen vette az elé állított akadályokat. Már a jegyzetek olvasása közben is firkálgatott magának, míg egy egész kupac pergamen nem lett belőle, amit aztán átadott szerelmének tanulmányozásra.

– Abban igazad van – kezdte a férfi, mikor átolvasta, amit kapott –, hogy az alapoktól kéne kezdeni, de anno az Elmeélesítő Elixírre alapoztam mindent, és szeretnék még kipróbálni pár lehetőséget. Ez… néhány nap. Ha nem hoz a dolog semmilyen sikert, akkor váltunk, és az elejéről kezdünk mindent. Ez esetben pedig… – nézett párja szemébe mélyen. – Az első utunk Kanadába fog vezetni.

– Hogy…? Ó! – Hermione tekintete a felismerést követően hirtelen vidáman kezdett csillogni. – Úgy érted, a bájitalhoz szükséges furfangokat* mi magunk szerezzük meg?

– Pontosan. Nem tudom, mennyit tudsz erről az élősködőről, de feltételezem, találkoztál már vele valamelyik könyvtári látogatásod alkalmával a leírásával.

– Igen – bólintott a lány, majd, mintha csak leckét mondana fel, sorolta, amit tudott. – A furfangok apró, kullancs méretű élősködők. A különbség leginkább a lábaik számában van, mert míg a kullancsnak négy pár lába van, a furfangnak öt. Ugyanakkor arról is felismerhetőek, hogy a kaméleonhoz hasonlóan, a környezetükhöz hasonló színárnyalatot öltenek, amennyiben sikerül elkapni őket. A varázstalan világban élnek, a muglik azonban nem jelentenek rájuk veszélyt, mert nem látják őket. Ráadásul elég fürgék, így varázslattal is nehéz őket elkapni. Kizárólag rókákon élősködnek, azok vérét szívják, de azok közül is az Alopex lagopus a kedvencük, mert a sarki rókák a nekik leginkább megfelelő, hidegebb éghajlaton élnek. A bájitalokhoz azonban nem maguk a furfangok kellenek, hanem a vér, amit a rókából kiszívtak. Az ugyanis a testükben átalakul, és mikor kék színű lesz, akkor kell kinyerni belőlük.

– Bámulatos, Miss Granger, öt pont a griffendélnek – bólintott Piton. – Hányadik oldalon volt?

– Nagyon vicces. Ha tudni akarod, épp azért jegyeztem meg róluk ezeket, mert felettébb hasonlít a mardekárosokra. Szeretik a hideget, ti a pincékben vagytok, ravaszak vagytok, ők is… Elvégre, ők maguk a furfangok. És vérszívók, mint ti – nyújtotta ki a nyelvét.

– Igen…? – Perselus egyetlen mozdulattal magához karolta a mellette ülő lányt, de aztán eldöntötte a kanapén, és a nyakába harapott. – Így gondoltad?

– Nem egészen – nyöszörögte Hermione.

Erre a férfi már érzékien kezdte szívogatni az érzékeny bőrt, míg ki nem csalt egy kéjes sóhajt szerelméből.

– Most, kisasszony, árulja el nekem, hogy fogunk furfangokat szerezni, ha még varázslattal se könnyű őket megfogni.

– Gonosz – pihegte, utalva a kis játékra, majd válaszolt. – Akad egy-két rókatenyésztő is, akik a muglik közé vegyülve élnek, és észrevétlenül tudják sarokba szorítani a furfangokat. De ha nincs épp senki, akkor gyorsan és a lehető legmesszebbről kell elszigetelni a rókát, aztán gondosan átvizsgálni mind az állatot, mind a bűbájjal körbekerített területet. Lényegében olyan, mint az aranymosás régen. Nehéz munka, de megéri dolgozni érte.

– Nos, nekünk nem kell ilyesmire vetemednünk. Ugyanis van egy ismerősöm, aki segíteni fog. Már érdeklődtem, azt mondta, ha kell, menjünk.

– Ez szuper! – lelkendezett a lány. – Szóval, mikor állunk neki a bájitalnak?

– De türelmetlen itt valaki. Előbb lássuk, mit tudunk kezdeni a régi gondolatmenettel.

A bájitallal való próbálkozás beletelt pár napba, mire feladták, ami azzal járt, hogy Hermione a kicsi csalódás ellenére hatalmas lelkesedéssel gondolt az utazásra.

– Mielőtt bármihez is hozzáfognál – kezdte Perselus másnap reggel –, felvázolom, mit kell tudni az útról. – Párja bólintására folytatta. – Az úti cél Kanada, az Ungava-félsziget. A végső célpontunk Sakami, egy apró kis lakótelep, ahol az ominózus tenyésztő lakik. A helyet feltűnő lenne hoppanálással, vagy egyéb, mágikus módon megközelíteni, mivel egy új arc arra elég szembetűnő észrevehető érkezés nélkül. Így az ottawai Mágiaügyi Minisztérium épületébe fogunk érkezni Hop-hálózaton. Onnan fogunk egy zsupszkulccsal továbbmenni egy erdőbe, ahol, ha minden igaz, felvesz majd bennünket Harper, és így kocsival, mindenki szeme láttára, kellően normális módon fogunk megérkezni. Én, mint egy régi ismerőse, te meg, természetesen, mint az én kedvesem.

– Még szép – vigyorgott Hermione az információk hallatán. – Egek… Kanada… Mindig a nyári vakációhoz tartozott az utazás. A szüleim mindig elvittek valahova.

– Úgy tűnik, ez a feladat most rám hárult. – Perselus megjátszott szenvedő sóhajára egy oldalba bökést kapott. – Héhé! Megmondtam, hogy nem tűröm a csiklandozz!

– Hát… Hagyod, nem hagyod… Más kérdés, hogy megteszem-e, vagy sem… De térjünk vissza az útra – fogta vissza magát Hermione, mert tudta jól, hogy hamar elszalad velük a ló, és egykettőre egymás karjaiban kötnek ki.

– Kérdés?

– Mennyi időre pakoljak?

– Mivel tegnap délután elmentem egyeztetni a minisztériumba…

– Ahha! Szóval oda mentél, mikor magamra hagytál a könyvtárban! Gyanús is volt.

– Csodálom, hogy egyáltalán észrevetted, könyvmoly – szurkálódott Perselus, majd folytatta. – Tehát holnap, pontban délben indulunk a minisztériumból, majd az ottani idő szerint reggel hétkor érkezünk. Egy kicsit pihenünk, mert a távolság miatt kellemetlenebb lesz az út, majd zsupszkulccsal megyünk tovább oda, ahol Harper elméletileg vár majd minket.

– Ez a Harper… Milyen alak?

– Hm. Egy vérfarkas, mint Lupin, egyben tűrhető bájitalmester is. Mikor meglett a farkasölőfű-főzet, megadtam neki a receptet. Most emiatt hálálkodik.

– Amit te ki is használsz.

– Még szép. Amúgy elég idegesítő néha, de… normális. Az egyeztetés alkalmával úgy tűnt, hogy nem lesz vele gond. Segítőkész, és azt hiszem, lelkesen várja, hogy fényt vigyünk szürke hétköznapjaiba – színpadiaskodott Perselus.

– Hát, ha annyira a világ végén él, nem csodálom.

– No, igen. Szóval holnap péntek, és legkésőbb vasárnap szeretnék visszaérni. Ugyanolyan úton jövünk, mint megyünk.

– Értem. Tehát ideális esetben két éjszaka.

– Kisasszony, még zavarba hoz. Az egész útból csak az éjszaka jár az eszében? – csipkelődött Perselus, miközben ölébe ültette szerelmét, és szorosan magához ölelve megcsókolta.

– Én, Piton professzor, pusztán arra gondoltam, hogy mit csomagoljak. De most, hogy így mondja, jobb, ha hálóruhát is pakolok.

– Tedd azt. Még csak az hiányzik, hogy bárki is meglássa ezt a gyönyörűséget, amihez csak nekem van jogom – markolta meg a boszorka fenekét.

– Valami extra, amit magammal kéne vinnem?

– Nincs. Viszont a barátaidnak szólj, hogy ne írjanak, míg nem leszünk az országban. Nem lenne jó, ha egy bagoly feltűnne.

– Oké. Úgy lesz – bólintott a lány, majd felkelt Perselus öléből.

A bájitalmester egy percig még nézte kedvesét, ahogy neki is lát a levélnek, majd ő is csomagolni kezdett.

Másnap délben útra készen várták a minisztérium emberét, hogy kapcsolatot teremtsen Kanadával. Amint megvolt, ők egymás után beléptek a kandallóba. Perselus már az első pillanatban hálás volt önmagának, hogy nem a saját otthonából mentek. Megtehették volna, természetesen, csakhogy sokkal kellemetlenebb lett volna. „Döcögősebb” utazás lett volna. Így se volt egyszerű. Erős hányingerrel küzdve, szédülve lépett ki megérkezés után. Egy mosolygó férfi egyből egy székre nyomta, és ő mélyeket lélegezve nyúlt a zsebébe egy-egy bájitalért. Mire Hermione megérkezett, már elő is vette őket, és mikor a férfi leültette mellé kedvesét, ő egyből a kezébe nyomta az egyik fiolát, amit az azonnal felhajtott. Fellélegeztek, mikor elmúlt a rosszullét.

– Ez borzalmas volt. Inkább jöttünk volna repülővel… – morgott a lány.

– Kizárt! – tiltakozott Piton. – Én fel nem ülök egy olyan… borzalomra még egyszer.

– Ó! Szóval már repültél?

– Hah! Egyszer. Meg is bántam. Borzalom volt az egész. Egy tortúra. Bár maga a repülés volt a legkevesebb, de a becsekkolás, aztán a landolás, kiszállás, átvizsgálás, útlevél, miegymás… Hát, köszönöm, de nem vagyok hajlandó kitenni ennek magam mégegyszer.

– Nekem sose volt vele gondom.

– Nem repülünk – jelentette ki Perselus, majd felállt, s kezét nyújtva neki, felsegítette Hermionét. – Legalábbis nem olyan mugli géppel.

A férfi, aki fogadta őket, most egy asztal mögött ült, és bejegyezte őket egy könyvbe, amit aztán feléjük tolt, hogy írják alá, amit meg is tették.

Negyed órával később egy kis kávézóban ültek egy-egy csésze teával. Ám onnan fél óra múlva továbbmentek a zsupszkulccsal. Egy erdőben találták magukat. Kettecskén.

– Nem arról volt szó, hogy itt fog várni? – kérdezte Hermione bizalmatlanul vizsgálgatva az erdőt maguk körül. Ahogy párjára nézett, látta, hogy az ő kezében is ott van a pálcája.

– Vagy késik, vagy megölöm, amiért…

– Nyugalom, nyugalom! Már itt is vagyok! – hallották kicsit messzebbről a kiabálást. Aztán egy nagyobb bucka mögül elő is került egy jókedvű férfi.

– Harper! Ha egy perccel is később jöttél volna, már nem vigyorognál ennyire.

– Ó! A mindig kedves professzor úr, nem igaz? – vigyorgott amaz, ahogy közelebb ment hozzájuk.

Hermione csendben nézett végig vendéglátójukon. Az első, amit megállapított, hogy egyértelműen indiánvér csörgedezik az ereiben. Körülbelül ugyanakkora volt, mint Perselus, ám csupa izom, és épp ezért jóval szélesebb és vaskosabb volt. De… csupán annyira, hogy az jól nézett ki. Hosszú, hátközépig érő fekete haja egy lófarokba kötve csücsült a vállán, és meglepetésére körszakálla volt. Egy széles vigyorral fogott kezet Pitonnal.

– Magácska pedig… – nézett végig csillogó szemmel Hermionén – bizonyára a bátor barátnő.

– Bátor? – kérdezett vissza a boszorka.

– Harper, hadd mutassam be neked Hermione Grangert. Ő pedig Lionel Harper.

– Csak Lio, kedvesem, csak Lio. Ez a vénember is hívhatna a keresztnevemen, de az szerinte olyan lenne, mintha jóban lenne velem. Ami ugye lehetetlen, mert ő soha senkivel nincs jóban. Hát ezért is vagy te bátor. Mert aki társául szegődik… Le merem fogadni, hogy griffendéles vagy, igaz? – nézett végig ismét a lányon.

– Ha jól sejtem, maga pedig mardekáros – mosolygott nagyon halványan a Granger.

– Bingó! De tegezz, kérlek! Ugye hívhatlak, Miónak? Lio és Mio… ez jó.

– Nem az. Inkább Hermione – válaszolt amaz mereven.

– Ahogy óhajtod.

Piton ökölbe szorított kézzel nézte a jelenetet, és minden erejére szüksége volt, hogy ne essen neki a férfinak, amiért ott jópofizik szerelmének. Végül magához karolta kedvesét, és villámló szemmel nézett Harperre.

– Talán indulhatnánk is, nem gondolod? – sziszegte összeszorított fogakkal.

– Hát persze. Utánam, és nézzetek a lábatok elé! – mondta, majd meg is fordult, és indult előre, mire ők követték.

– Nem bántam volna, ha valami jobb környéken landolunk – nézett körbe a bájitalmester.

– Ne nyafogj, öcsi, az út itt van száz méterre a domb mögött.

– Harper, ha még egyszer öcsinek hívsz, én tényleg leátkozom a vigyort a képedről – csattant Piton hangja.

– Gondolom, Hermione, már megtanultad, hogy amelyik kutya ugat, az ugye nem harap.

A kérdezett halkan kuncogott, mire párja villámló szemmel nézett rá.

– Garantálhatom, hogy harap. És a maga helyében tényleg nem hívnám… úgy.

– Harapsz, te kis méregzsák? – pillantott hátra a férfi huncut tekintettel Pitonra. – Hah! És még tőlem félnek… Ó… – torpant meg, és kicsit aggódva nézett Hermionéra.

– Tudja, hogy vérfarkas vagy – mondta egyszerűen Perselus.

– Igazán? – kérdezte komoly képpel, és kissé óvatosnak, s egyben kíváncsinak tűnt.

– Ne aggódj miatta! Az egyik jóbarátja is egy vérfarkas. Emlékszel Lupinra?

– Naná! – csillant Lio szeme, és újra mosolygott. – Ezek szerint nincs problémád a magamfajtával – kacsintott a lányra.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés