Hermione lesütötte a szemét, és félre akarta tolni párját, hogy felállhasson, Perselus azonban nem hagyta, és visszatolta őt, majd fölé simulva megcsókolta.

– Nem akarlak elveszíteni – mondta a férfi halkan, és a lány pontosan tudta, hogy ez igaz.

– De akkor sem kell minden egyes alkalommal lehordanod, mikor valaki megnéz. Ha ennyire zavar, egy csúnya lányt kellett volna keresned.

– Sajnálom – mondta végül Piton, ami igazán ritka volt tőle. – Te is tudod, hogy nem viselem jól, ha bárki megkörnyékez téged.

– Emlékszem még Draco miatt mit műveltél. Feleslegesen, hozzáteszem.

– Ő is provokált – mentegetőzött a bájitalmester már egy apró mosollyal, hogy elterelje a lány figyelmét a kis vitáról. – És félreérthető volt az is, mikor a szünetben zavarba jöttél, csak mert rá gondoltál.

– Nem rá, hanem rád, és hogy akkor jöttem rá, hogy tényleg szerelmes vagyok beléd. És azóta is szeretlek – mondta Hermione lágy hangon, átölelve párja nyakát. – Épp ezért nem kell aggódnod senki miatt. Nekem csak te kellesz.

Perselus nem válaszolhatott erre, mert szerelme egy csókkal elterelte a figyelmét, amibe ő örömmel merült bele. Ebédig volt idejük kipróbálni az ágyat és a fürdőszobát is, majd mikor Harper kopogott az ajtójukon, jókedvvel társultak hozzá az ebédnél. A férfi vidáman mesélt a munkájáról, és Piton véleménye szerint többet nézte Hermionét, mint az illő lenne. De bármennyire is igyekezett visszafogni magát, Harper kedves és szórakoztató csevegése számára inkább tenyérbe mászó volt, és ez minden bizonnyal meglátszott az arcán is. Jobban örült volna, ha valóban otthon maradtak volna kettesben, és kizárhatták volna a világot legalább egy kis időre. De szükségük volt a furfangokra.

Ebéd után a kis hármas ismét autóba ült, és az erdő közepe felé indultak.

– Tetszik, hogy annyi víz van a környéken – jegyezte meg Hermione, mikor épp egy tó mellett haladtak el.

– Igen. Nekem is. Rengeteg kis apró sziget, ahol el lehet bújni. – Lio láthatóan elkomorodott. – Tudod, teliholdkor mindig elmegyek az egyikre, hogy ne tehessek kárt semmiben és senkiben.

– Nehéz lehet. Remus is megszenved vele.

– De a főzettel sokkal jobb, mint nélküle.

Hermione nem mondott semmit, hanem inkább a tájat figyelte. A sok víz mellett a természet kincseit láthatta. Rengeteg olyan növényt szúrt ki, ami kiváló bájital-hozzávalló volt. Látta, hogy Perselus is nézelődik, és biztos volt benne, hogy nem pusztán a furfangokkal fognak hazatérni. Legszívesebben máris gyűjtögetett volna, de most más volt a fontos. Mikor már elég mélyen voltak az erdőben, Lio leállította a kocsit, majd kiszálltak.
Az erdő hangja üdítő frissességgel töltötte el. A madarak éneke, a fák és bokrok susogása… és valahol mintha egy állat is épp futásnak eredt volna. A bársonyos, buja, zöld fű a lába alatt szinte csábította, hogy feküdjön el, és élvezze a természet puha takaróját.
Habár nem akart olyan bolondságot tenni, hogy elterül a talajon, de leguggolt, és két kézzel, széles mosollyal az arcán túrt a dús fűbe. A puha moha és a hűs növény simogatása szinte részegtő hatással volt rá. Legszívesebben tárt karokkal forogva szippantotta volna be az illatokat, vagy táncra perdülve fejezte volna ki az örömét.
Hirtelen kapta fel a fejét, mikor meghallotta Perselus hümmögését, majd Lio kuncogását.

– Felszabadító érzés, igaz? – kérdezte Harper.

– Az. Színtiszta szabadság – mosolygott.

– Gyertek – intett nekik a vezetőjük.

Hermione felállt, majd szerelme mellé felzárkózva megfogta annak kezét, és a fülébe súgott.

– A természet lágy öle. Csábító, nem?

– Az – értett egyet Perselus. – Viszont nem vagyunk egyedül. De ha ennyire vonz, alkalom adtán majd kipróbáljuk – mosolygott féloldalasan.

Lio hamarosan csendre intette őket, és ők szót fogadva követték. Nem sokkal később megálltak, és Harper, vérfarkas érzékeinek köszönhetően, pontosan tudta, merre kell figyelniük. Pálcával a kezézben vártak, de Perselus és Hermione pontosan tudták, ők nem igazán tehetnek semmit, rá kell hagyniuk a munkát a szakértőre. Aztán Harper pár ügyes varázslattal már be is fogott két rókát. Elégedetten húzta ki magát, és vigyorogva nézett vendégeire.

– Lássuk, mit fogtunk.

Közelebb siettek, és Hermione már látta a mágikus ketrecbe zárt állatokat. Azok ijedten menekültek volna, ameddig csak lehet, de a ketrec fala megállította őket. Természetesen, mint minden bezárt vadállat, ők is keményen próbálkoztak, lévén a három ember társasága cseppet se volt megnyugtató. Harper következő bűbája elaltatta mindkettőt.

– Szép példányok – jegyezte meg. – De most lássuk, mit fogtunk még. Meg kell találnunk a furfangokat. Több is szokott rajtuk élősködni.

– A rókát nem zavarja? – kérdezte a boszorka.

– Nem, mert nem veszi észre. Nem olyan, mint a bolha, hogy csípi, és így feltűnés és zavar nélkül tud táplálkozni.

– Mennyire ártanak nekik? – érdeklődött tovább Hermione. A tudásszomja most is hajtotta.

– Igazán semennyire. Csak egészséges példányokra buknak. Nem olyanok, mint a kullancsok, bármennyire is hasonlítanak rájuk. Kevesebb gondot okoznak, mint egy szúnyog.

– És mennyien lehetnek egy példányon?

– Hát ellepni nem fogják. Tönkretennék, ha túl sok vére fogyna. Az pedig nem jó egyik félnek se.

– Nincs túlszaporodás, ha egyszer nem igazán lehet őket irtani?

– Irtani éppen lehet őket, de nincs rá szükség. Azok, amik nem jutnak táplálékhoz, természetesen elpusztulnak.

Lio egy pálcaintésére a mágikus ketrec megrázkódott, majd felemelkedett a földről. Nem csak a róka, de jó pár bogár és egy sündisznó is lebegett előttük. Harper jó pár varázslat után maréknyira csökkentette a „ketrecet”. A rókák már átvizsgálva, még szundikálva hevertek a fűben. A sün is kikerült a karanténból, és maradtak csak a bogarak. Tenyerén tartva a kis lényeket, egyesével intett azokra a bogarakra, amik nem kellettek, és végül szinte semmi nem maradt. De amint Hermione közelebb lépet, látta a tenyerén a fürgén szaladgáló furfangokat, amiknek a csapdában nem sok helyük volt mozogni, így láthatóak maradtak.

– Embereken nem élősködnek? – érdeklődött a boszorkány.

– Nem. Ne kérdezd, miért. Talán annyira finnyásak, hogy csak a rókák vérét szeretik. Miattuk lett a nevük is az, ami. Elvégre a róka ravasz. Ezek a rókák pedig furfangosak is – kuncogott Lio.

Még jó pár állatot elfogtak, és végül egy fél fiola lett tele a kis apróságokkal, amit Perselus óvatosan elpakolt, majd visszaindultak az autóhoz. Menet közben mindannyian begyűjtöttek pár növényt is. Hermione persze még kérdezősködött erről-arról, és egész kellemes hangulatban érkeztek vissza a házhoz. Lio a vacsorával foglalatoskodott, miközben a két vendég gondosan elpakolta szerzeményét.
Étkezés után aztán a nappaliban leülve, egy-egy pohár bor mellett beszélgettek tovább, ami leginkább a két férfi nosztalgiázása volt, valamint bájitalok, receptek és egyéb hozzájuk kapcsolódó témák fejtegetése. Itt már Hermione is jobban tudta magát aktiválni, és bár néha úgy tűnt, többet kérdez, mint véleményez, mégis eljutottak oda, hogy felvetett egy olyan ötletet az egyik főzetnél, amire mindkét bájitalmester felkapta a fejét, és hosszas kalkulálásba kezdtek, mit és hogyan lehetne alakítani a receptben. Késő éjszaka volt, mikor a második üveg bor is elfogyott, és Perselus elvonult a fürdőszobába, egy pillantásával figyelmeztetve a nappaliban maradtakat, hogy viselkedjenek.

Hermione zavartan sütötte le a szemét, mert Lio mosolygós tekintete zavarba hozta. Rá se nézett inkább, menekülni szeretett volna, épp csak nem akart udvariatlannak és durvának tűnni. Másrészről jólesett neki, hogy Perseluson kívül valaki másnak is tetszik, mert hogy erről volt szó, abban biztos volt. Tudta, hogy párjának úgy jó, ahogy van, hogy ő szereti, és ott van neki. De az önbizalmának jót tett, hogy valaki más is felfigyelt rá. Zavarba jött, és emiatt átkozta magát. Nem akart Harpertől semmit az égvilágon, de úgy tűnt, a férfi, mióta csak megérkeztek, őt találja a legjobb programnak. Amikor csak lehetett, őt nézte, beszélt hozzá, vagy kérdezett tőle valamit, csak hogy a hangját hallja. Láthatóan tetszett neki a társaság, nem csak az övé, Pitoné is. De mint férfi, nem sok új emberrel találkozott ebben a világ végi kis faluban, főleg nőkkel nem, így nyilván ez is közrejátszott. Hermionénak tulajdonképp semmi baja nem volt vendéglátójukkal. Kedves volt, vicces és meglepően nyílt egy mardekároshoz képest. Szívesen megismerkedett volna vele, de nem úgy, hogy Lio folyton bókol, vagy flörtöl. Maga miatt nem zavarta volna a dolog, betudta volna játéknak, de Perselus nem. Miatta pedig tartania kellett a távolságot. Nem akarta, hogy szerelme támadásként vegye, mert nem állt szándékában bántani őt, még csak ennyivel se.

– Hogy köt ki egy ilyen fiatal szépség egy olyan férfi mellett, aki korban az apja lehetne? – kérdezte Lio, miközben még mindig csillogó szemmel nézte őt.

– Perselus… meghódított – válaszolta, mert nem akarta részletezni, milyen küzdelem folyt kettőjük közt. – És a kora cseppet se zavar, sőt. Ebből adódóan kellően tapasztalt és értelmes. Értelmesebb, mint a korombeliek – vont vállat.

– Jobban bejönnek az érettebb férfiak? – kuncogott Harper.

– Csak egy – felelte határozottan Hermione, és felállt, jelezve, távozik. – Jó éjt, Lio.

– Ugyan már, Hermione – állt fel a házigazda is. – Ne vedd tőlem ennyire rossz néven, hogy…

– Nem veszem – vágott közbe a lány. – De jobb lenne, ha észrevennéd, hogy nem kívánatos ez a… viselkedés. Én Perselust szeretem – mondta határozottan.

– Oké, oké! Értettem! – tartotta fel két kezét megadóan a férfi. – Viselkedek, ígérem.

– Köszönöm – biccentett Hermione. – Jó éjt!

– Jó éjt – sóhajtotta a férfi.

Mindeközben Perselus a zuhany alatt állva, becsukott szemmel és egy apró mosollyal az arcán követte nyomon a történteket.
Mikor Hermione visszaért a szobájukba, hallotta, hogy párja még fürdik, így kényelmesen lefekvéshez készülődött. Előhalászta a hálóinget, amiben majd aludnia kell, és nekilátott vetkőzni. Apró sikkantással ugrott meg, mikor két segítő kéz is társult a feladat végrehajtásához.

– Perselus! – kuncogott, majd hagyta, hogy párja lesegítse róla az utolsó ruhadarabot is, és mikor a láthatatlan kéz a fürdő felé vezette, cseppet se tiltakozott. A zuhanyfülkébe lépve a férfihoz simult, aki hátát a csempének döntve állt még mindig lehunyt szemmel, s így ölelte magához kedvesét. Ám a láthatatlan énje sem tűnt el, és ahogy a hátához, s fenekéhez simult, Hermione elégedetten nyögött fel. – Ugye hangszigeteltél? – kérdezte.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés