A szállodában nagyon kedvesen fogadták őket, és egy fordító bűbájnak köszönhetően mindent tökéletesen értettek. Perselus viszonylag jól viselte a recepciós nyájas kedvességét, bár néha igazán össze kellett szorítania a fogát. Hermione fülig érő mosolya miatt viszont mindig úgy érezte, megéri. A szobájuk egyszerű volt, de épp emiatt igazán szép. Semmi felesleges giccs, vagy cicoma nem rontotta az összképet. Tiszta, egyszerű berendezés várta őket, hűen a kínaiakhoz. Meglepő módon a fekete és a narancs színek domináltak, de talán épp ez tette meleggé és hangulatossá. Miután megköszönték a szobát, és végre kettesben maradtak, Hermione gyorsan körbenézett, majd a teraszra nyíló üvegajtóhoz lépett, és felsikkantott örömében.

– Perselus! – kiáltotta, mire a nevezett megrezzent, lévén túl közel volt ekkora hangerőhöz.
– Megtennéd, hogy megkíméled a dobhártyám? – morogta, de kinézett ő is.
– Ez… gyönyörű! – lehelte a lány meghatottan. A terasz előtt egy medence volt, ám a közepéből kisebb szigetként egy pavilon emelkedett ki, és egy stég vezetett hozzá. A fehér leplekkel körbefüggönyözött kis helyen egy asztal is volt, a kilátás pedig a tóra nézett. – Ez… minden szobához tartozik?
– A szálloda mágikus részén vagyunk. Itt muglik nem lehetnek. Egy kis tértágító bűbáj, és máris egy elviselhető lakosztályt kapunk – mondta gúnyosan. – Itt senki nem zavar. Az ételek minden étkezéskor megjelennek az asztalon – mutatott a medence közepére.
– Szuper! – pördült meg a lány, és párja nyakába vetve magát minden további nélkül megcsókolta. – És mi a terv mára? – kérdezte huncut mosollyal.
– Gondoltam, körülnézünk a környéken. Bár nem nagyon, hisz nem kell sok, hogy este legyen.
– Oké! – lelkesedett Hermione, majd máris kézen fogta a férfit, és az ajtó felé indulva magával húzta. Perselus a szemét forgatta a lány szeleburdisága miatt, de nem tiltakozott. Egy ideig…

– Csillapodj le, bestiám, nem fogok végigrohanni a városon, bármennyire is szép. Lassíts – fogta vissza, mikor egy újabb neki tetsző dolgot látott, és afelé sietett.
– De Perselus…! – duzzogott a lány.
– Semmi „de Perselus”. Egész eddig nem szóltam, pedig már vagy két órája… leljük örömünket, ahogy te fogalmaztál, a tájban. Kezd elegem lenni. Nem! – emelte fel kezét, mikor Hermione szólni akart. – Kimegyünk a tópartra, és visszasétálunk a szállodához.
A boszorka erre titokzatosan elmosolyodott, egy szó nélkül belekarolt a bájitalmesterbe, és lábujjhegyre állt, hogy egy puszit nyomjon az arcára.

A partra érve Hermione levette a szandálját, és belesétált a partot nyaldosó hullámokba. Perselus lágy tekintettel figyelte őt. Gyönyörködött benne, ahogy sikkangatva ugrált hátrébb, mikor a víz túlságosan felcsapott a lábain, ahogy a ruhájának alját kicsit felfogva visszanézett rá, majd kacagva szaladt felé. Egy apró mosollyal tárta ki karjait, hogy elkapja őt, majd a roham után igyekezett megtartani, nehogy a földön kössenek ki. A csók előbb ártatlan kis puszi volt, de hamar forró, éhes kóstolgatássá vált. Az az elsuttogott „szeretlek” pedig nem is számított, mert nem kellett hallania, látta a barna lélektükrökben a lány érzéseit.
A szállodában aztán kényelembe helyezték magukat a medence közepén álló pavilonban, majd a naplemente és a körülöttük égő fáklyák, valamint gyertyák közt élvezték a vacsorájukat. A desszerttel végül már egymást etették egy-egy csók közben, és végül teljesen elfelejtkeztek a finomságokról… kivéve egymásról. Ágyba bújtak, és még jó ideig nem is gondoltak alvásra.

A reggel egymás karjaiban találta őket, és Perselus félresöpörte a zavaró barna hajtincseket, hogy hozzáférjen kedvese ajkaihoz.
– Jó reggelt – mormolta a lány, még csukott szemmel. – Hány óra van?
– Számít? – kérdezte, majd végigsimítva a fiatal testen elégedetten mordult, mikor a lány hozzásimult.
– Azt hittem, sietsz a hozzávalóért.
– Előttünk az egész nap, ha úgy vesszük. De igazad van, gyere – ült fel, majd felállva egyszerűen csak lerántotta Hermionéról a takarót, ezzel felfedve meztelen testét. A boszorka morogva tiltakozott, mire Perselus lehajolt, és minden probléma nélkül ölbe kapta, majd kivitte a zuhany alá.
Egy órával később már tisztán és jóllakottan készültek a túrára.
– Mindent elpakoltál? – kérdezte Hermione, mire egy rosszalló, szájhúzást kapott választ.

Perselus végül kézen fogta kedvesét, és elindultak a barlanghoz. A szállodától jó egy órányi sétára volt az úti cél, és nem siettek, hanem kiélvezték a dolgot. A reggeli napfényben úszó táj látványa mosolygásra késztette Hermionét, ami mosolygásra késztette Perselust. Így a bájitalmesternek tetszett a táj. Elértek a keresett folyóhoz, s már hallották a zubogást, ami egy vízeséshez tartozott, így óvatosan haladva indultak felfelé a part mentén. A vízesés gyönyörű volt, és buja növényzettel körbevéve igazi kis paradicsom volt. A vízpermeten megcsillanó napfény szivárványt alkotott, és ahogy közeledtek, Hermione úgy érezte egyre inkább a hely mágiáját.

A vízesés melletti sziklás falon kellett feljebb mászniuk egy kisebb párkányig, s onnan egyszerűen besétáltak a vízesés mögé, ahol a barlang bejárata volt. Egy jól irányzott szárítóbűbáj után lelkesen indultak beljebb. Perselusnak ismét meg kellett ragadnia a lány kezét, mert másképp egyszerűen képtelen volt visszafogni. Egyrészt nem akarta szem elől téveszteni, másrészt a boszorka lelkes szökdeléseit látva rettegett, hogy majd elcsúszik, elesik, és összetöri magát. Ezt pedig, természetesen, nem akarta. Követték a barlang kanyargós útjait, és mindketten érezték, hogy kerülnek egyre és egyre közelebb céljukhoz. Nem volt szükség térképre, hogy mikor merre kanyarodjanak, ha esetleg elágazáshoz értek, mert a mágikus erő szinte látható útvonal volt számukra. Aztán egy nagyobb terembe érve mindkettőjük lélegzete elállt az előttük elterülő látványtól.

Egy egész kertnyi területen semmi más nem volt, csak mágikusan világító, gyönyörű, zöld színben pompázó virágok. A legközelebbihez lépve mindketten letérdeltek, és egy ideig csak csodálták a varázslatos növényeket. Hermione, hozzá nem érve az előtte lévő csodához, ujjaival végigkövette a szirmokon futó, szinte lüktető ereket. Közelebb hajolt, és mélyen beszippantotta az illatát. Sós volt, picit krémre emlékeztető és friss. Kicsit föld szagú, nyirkos, ami a barlangnak volt tán köszönhető, de határozottan kellemes illat volt.
– Mesés – lehelte, és mosolyogva dőlt Perselus vállának, aki átkarolva őt egy csókot nyomott a halántékára.
– Az – helyeselt, majd pár pillanat békés szemlélődés után elővette a szükséges holmikat, hogy megkezdjék a begyűjtést.

Kényelmesen, de óvatosan vágták le a virágokat a száruk tövénél, és óvón helyezték őket egy erre a célra hozott ládába. Nem siettek. Nem csak mert ráértek, de minél tovább akarták élvezni a látványt. Később, mikor megvolt a mennyiség, amire szükségük volt, elpakoltak, Perselus lekicsinyítette a ládát, és eltette, aztán még elbabrált a csomagjával, míg Hermione feltápászkodott, és megtisztította a nadrágját, és a virágos mezőcske felé fordulva gyönyörködött.
– Hermione – szólalt meg halkan Perselus, mire a boszorka felé fordult, csak hogy aztán ismét döbbenten kapjon levegő után. A férfi még mindig térdelt, azonban felemelkedve kihúzta magát, és egy aprócska kis dobozt tartott az egyik kezében, míg a másikkal a lányéért nyúlt.
– Perselus – tátogta a boszorka, képtelenül arra, hogy bármilyen hangot is kiadjon.

– Aligha kereshetnék megfelelőbb pillanatot, helyet, vagy alkalmat, hogy ezt megtegyem, és eszem ágában sincs hagyni, hogy elússzon a lehetőség – nézett határozottan a lány szemébe. – Szeretlek, Hermione, és veled szeretném leélni a hátralévő életem. Talán nem a legtökéletesebb, ahogy a kapcsolatunk elkezdődött, de napról napra biztosabban tudom, hogy nem akarom többé nélküled folytatni. Így fel kell tennem a kérdést – vett mély levegőt, és most először tűnt picit bizonytalannak. – Hermione Jane Granger. Hozzám jössz feleségül?

Hermione pihegett, mintha csak futott volna, majd alsó ajkát beharapva, tágra nyílt szemmel hallgatta végig szerelmét, és zakatoló szívvel kapaszkodott a másik kezébe. Nem is sejtette, hogy Perselus ilyesmire készül, és fel sem merült benne, hogy ilyen kérdés felmerült benne. De a tény, hogy a férfi annyira komolyan gondolta a kapcsolatukat, hogy házasságot szeretne, igazán szívdobogtató volt. Noha határozottan korainak érezte a házasságot, hisz még egy éve sem voltak együtt. Szerette a férfit, és esze ágában sem volt elhagyni, mert még többet és többet akart belőle, mégis gyorsnak ítélte a tempót. Azonban úgy volt vele, hogy ha szereti, minek várjon egy ilyen válasszal, ha később is ezt mondaná?

– Igen! – préselte ki magából egy fültől fülig vigyorral, majd a férfi nyakába borulva csókolta meg őt. – Igenigenigen – hadarta, és immáron Perselus ölében ülve szorította őt magához.
– Ez esetben hadd húzzam az ujjadra a gyűrűt, mielőtt ezt megünnepelnénk – mosolygott, és mikor megvolt a feladattal, alig hagyott pár pillanatot a lánynak, hogy gyönyörködjön a kis ékszerben. Két tenyerébe fogta a szeretett arcot, és forrón, s mélyen csókolva mutatta ki, mennyire is örül a válasznak.
– Megleptél – súgta Hermione, mikor kifulladva szétváltak, és csillogó szemével szinte falta a férfi minden pillantását, mosolyát és mozdulatát.
– Igen. Ez volt a cél. Miféle lánykérés lett volna az, ha előre tudod?
– Hát, nyilván felkészültem volna rá.

– És én pont ezt nem akartam. Különben is, mi lett volna akkor? Másik melltartót veszel fel? – kérdezte pimasz vigyorral.
– Nem tudom. De most túraruhában vagyok, az jobb?
– Nem érdekel, milyen ruhában vagy, amint visszaérünk, úgyis leveszem rólad az összeset.
– Csak ha gyorsabb vagy nálam – kacérkodott a lány. – Azért meg kell hagyni, szerintem csak Perselus Pitonnak, a Roxfort pincéinek rémének jutna eszébe, hogy egy lánykérést egy barlangban rendezzen le – vigyorgott.
– Szemtelen kis bestia. Majd adok én neked rémeket – szorította magához Hermionét, de fenyegetőnek szánt mély hangjára a lány csak kuncogott.

– De most komolyan – kezdte a boszorka, még mindig nevetgélve. – Ha nem ez, kerestél volna egy pincét?
– Igen. Az lett volna a másik lehetőség. Egy dohos, nyirkos pince, és ez a vén denevér rémesen gonoszan a falhoz láncolt volna, és addig kínoz, míg igent nem mondasz – dörmögte gonosz hangon, egy cseppnyi gúnnyal, majd arca szelídre vált, és ártatlan tekintettel folytatta. – De ez jobbnak tűnt, és úgyis ide kellett jönnünk – vont vállat.
Hermione boldogan kacagva csapott párja vállára, majd csókokkal lepte el.
– Szeretlek, Perselus – súgta könnyekig meghatódva, boldogságban úszva.
– Ne most kezdj el sírni, asszony, még előttünk a vízesés.
– Tényleg – törölte meg a szemét a boszorka, furcsán jó érzéssel a megnevezés miatt. – Vissza kéne mennünk, igaz?

– Nem ártana. De előbb… – Felsegítette Hermionét, majd egyik zsebéből elővett egy pici hógömbnek látszó dolgot, majd felnagyítva már látszott, hogy csupán egy üres búra volt. Perselus az egyik Éjfélkére borította, majd a barlang kövéhez rögzítette, és pálcájával kivágta a kővel együtt. Pár bonyolult varázslat után a virág örökre az üveg fogságába esett. Így adta át Hermionének, aki alsó ajkát beharapva követte figyelemmel, mit művel a férfi. Aztán neki adta, és ő kicsit bizonytalanul, ám meghatottan vette el.
– Az enyém? – kérdezte, bármilyen butaság is volt.
– Igen. Nem fog elhervadni. A búra és a bűbájok megvédik – mondta, és elégedetten nézte szerelmének meghatott arcát.
– Köszönöm! – súgta Hermione, és újra megcsókolta párját.

Mikor aztán összekészültek és visszaindultak, még egyszer végignéztek a sok-sok virágon, majd elindultak a járatokon a vízesés felé. Odaérve óvatosan kimásztak a párkányra, majd onnan le a folyó mellé. Perselus olyan elégedett arccal fogta Hermione kezét, mint egy pixivel jóllakott kneazle, és soha ilyen boldognak nem érezte magát. Lépten-nyomon egymásra pillantottak, elmosolyodtak és néha egy-egy csókra is megálltak, mígnem a bájitalmesternek elege lett a sétából, és újdonsült menyasszonyát magához ölelve a szállodai szobájukba hoppanált. Megérkezve azonnal lepakolták a holmijukat, Hermione óvatosan letette a búra alá rejtett Éjfélkét, Perselus pedig biztonságba helyezte a ládányi virágot. Mire megfordult, Hermione már meztelen volt, és éhes tekintettel vetette rá magát. Pillanatokon belül róla is eltűntek a ruhái, és a lány kihúzta őt a medencéhez, ahol a kellemesen hűs vízbe ereszkedve incselkedtek egymással.

Perselus végül úgy döntött, véget vet a játéknak, és a medence közepén lévő pavilonba lépve magához hívta pálcáját, és egy kellően nagy és kényelmes matracot bűvölve magához hívta a fürdőszobából a szállodától kapott masszázs olajat. Hermione pedig nem tehetett mást, csak felfogta haját, és elhasalva hagyta, hogy azt tegyen vele, amit csak akar. Tudta, hogy nem fogja megbánni. Ismerte már annyira, hogy tudja, mennyire szerei őt megérinteni és simogatni. A masszázs erre mindig jó indok volt, noha ez náluk mindig egyfajta előjáték volt, amit mindketten élveztek. Finom illatok szálltak fel, ahogy Perselus munkának látott, és elégedetten mordult fel, mikor látta, hogy a lány teste nem csak megnyugszik és ellazul, de izgalomba is jön. Persze, erre ő is rátett, mikor érzékenyebb helyeken elidőzve masszírozta, s csak aztán haladt tovább, az időhúzással kínozva kedvesét.

Mikorra végzett a lány lábujjának utolsó porcikájával is, Hermione nyöszörgött és folytatást követelt, amit Perselus a legnagyobb örömmel adott meg. Úgy simult hozzá, úgy bújt belé, mint aki hazatér, és a jóleső sóhaj mindkettejüktől egyszerre hangzott fel. Olajosan, csúszósan, forrón, tűzben égve, és mélyre merülve egymás kényeztetésében, élvezve szeretkezéseik lassú, de intenzív gyönyörét. Így töltötték a nap hátralévő részét. Boldogan a mennyországban, nem akarva visszatérni a valóságba, és kizárva a külvilágot. Szerelmesen.

A másnap reggel mégis eljött, és ők kissé kelletlenül csomagoltak össze, mégis, a hazaút gyorsabbnak tűnt, mint odafelé. Mikor pedig végre otthon voltak, Sami fejedelmi vacsorát készített nekik az ünnepi alkalomra, amit hálásan megköszöntek. Aztán ismét az ágyban kötöttek ki, és minden egyes percben boldogan mutatták ki a másiknak az érzéseiket, majd elégedetten ölelték át egymást, s úgy aludtak el.

– Mit szólnál egy szilveszteri esküvőhöz? – kérdezte reggel, ébredés után Perselus. – Vagy a két ünnep közt. Mindenképp a téli szünetben.
– Olyan hamar? – lepődött meg a lány, kidörzsölve az álmot a szeméből, és tovább borzolva haját, igazgatás címszó alatt.
– Hamar? – húzta fel szemöldökét párja kérdőn. –Az cseppet sincs hamar. Igent mondtál, innentől nem teljesen mindegy, mikor házasodunk össze?
– Én úgy gondoltam, hogy majd a szerződés lejárta után – motyogta Hermione, és felülve nyújtózott, közben arra gondolva, hogy nem gondolta, hogy Perselusnak ennyire sietős a dolog.

– Miután a szerződés már nem köt hozzám? – ráncolta a szemét a férfi. – Csak ezért mondtál igent? – dühödött fel hirtelen, vádlón nézve a lányra. – Hogy addig meglegyen az akaratom, hogy aztán abban a pillanatban, mikor a szerződés lejár, elhagyhass, igaz? – kérdezte félrevágva a takarót, és így, kikelve az ágyból magasodott a másik fölé.
– Nem! Merlinre! Perselus! – válaszolt ijedten a lány. – Azért mondtam igent, mert szeretlek! – mondta, majd egy picit belegondolva folytatta. – De ezek szerint te vagy az, aki nem bízik bennem. Még mindig – tette hozzá szomorúan. – Hogy menjek hozzád úgy, hogy nem bízol bennem? – kérdezte kicsit kétségbeesve.
– Áhá! – csapott le a lány szavaira azonnal Piton. – Kibújt a szög a zsákból! Szóval mégsem akarsz hozzám jönni! – kiabálta, és Hermione hosszú pillanatokig csak bámult rá.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.