– Neked teljesen elment az eszed?! – fakadt ki Hermione a döbbent csend után. – Akkor minek mondtam volna igent?
– Nyilván, mert úgy gondoltad, úgyis hozzám vagy kötve, jobb a békesség – tárta szét karjait a férfi, gondolván, ez egy ésszerű lehetőség.
– Nem én vagyok a mardekáros, aki körmönfont és ravasz módokon közelíti meg a dolgokat! – vicsorogta a lány.
– Akkor tisztázzuk – emelte fel a kezét Piton, hogy megállítsa. – Hozzám jössz?
– Igen! – kiabálta mérgesen a lány.
– A szerződés lejárta előtt? – vonta fel a szemöldökét a bájitalmester.

– Nem – rázta meg a fejét Hermione egy kis gondolkodás után. – Ha így állsz hozzá, abból semmi jó nem fog kisülni. Hozzád megyek, akár a szerződés lejártának másnapján.
– Minek akarsz addig várni, ha egyszer úgyis hozzám jössz? – kérdezte dühösen a varázsló.
– Hogy bizonyítsd, hogy bízol bennem! – vágta rá, már állva, és ruhái után nézve.
– Én bízom benned – válaszolta amaz.
– Ahha… Persze. Azért hiszed azt, hogy elhagylak, amint nincs szerződés, ami hozzád köt. Paranoiás vagy és pesszimista, és… – sorolta, miközben öltözködött.
– És eddig ezzel nem volt gondod – mondta Perselus, és belebújt a nadrágjába.

– Hogy a fenébe ne lett volna? De mégis szeretlek, és hozzád megyek, ennek jelentenie kéne valamit. De te, persze, még ennyire sem vagy képes. Mikor megkérted a kezem, amiatt aggódtam, hogy ez túl korai, de egyből utána én is úgy véltem, mit számít az idő, ha egyszer szeretjük egymást. Mire várjak? És tán nem lett volna gondom a szilveszteri esküvővel sem, ha nem ilyen módon állsz elő vele. Így nem megy, hogy közben azon kell filóznom, hogy csak azért akarod az esküvőt egyáltalán, mert ezzel megint magadhoz köthetsz. Gondolom, ha például öt éves szerződésünk lenne, akkor csak úgy… négy év után kérted volna meg a kezem.

– Azért akarlak elvenni, mert szeretlek, te átkozott némber! – kiabált a férfi.
– Akkor bizonyítsd be ennyivel, hogy bízol bennem legalább egy kicsit. Hogy hiszel nekem, mikor azt mondom, hogy szeretlek.
– Nekem nem kell semmit se bizonyítanom! – vicsorgott Piton, és elszántan nézett a lány szemébe.
– Hát jó – húzta ki magát Hermione, majd kisietett a szobából, és sajátjába érve hangosan becsapta az ajtót.

Perselus két ujjával az orrnyergét masszírozva csak pár pillanatig állt ott, majd utána sietett, és kopogás nélkül rontott be hozzá.
– Miért a két év lejárta után akartad az esküvőt már az első pillanatban is?
Hermione sértetten állt az ablaknál, karba tett kézzel igyekezve védeni, és próbálva összeszedni magát.
– Mert addig a tanítványod vagyok.
– Miért gondolod, hogy a házasság bezavarna a mester-tanítvány viszonyba? Így is mindenki tudja, hogy együtt vagyunk.
– Egyszerűen így tűnik helyesnek. Miért olyan nehéz elfogadni? Szeretném befejezni a képzést, letenni a vizsgát, aztán kényelmesen megszervezni az esküvőt, és úgy hozzád menni. Olyan nagy kérés ez?

– Nem halmoztalak el olyan sok tanulnivalóval, hogy ne legyél képes már most esküvőre készülni.
– Perselus. Abból ítélve, amit az imént a másik szobában mondtál, egyszerűen nem engedhetek ebből. És azzal, hogy erőlteted a korábbi esküvőt, csak még több okot adsz rá, hogy kitartsak a véleményem mellett.
– Te csak menekülni akarsz – mutatott rá a férfi.
– Szeretlek, Perselus, de az is tény, hogy nem vagyunk együtt olyan rég. Nem menekülni akarok. Az első pillanatban is azt gondoltam, hogy korai a dolog. Mi van, ha nem jövünk ki egymással végül? Ha a két év végén már a hátad közepére se kívánsz? Add meg nekem, nekünk ezt az időt…

– Te folyton időt akarsz. Ez valami mánia a nőknél? Ha szeretsz, ahogy mondod, akkor minek ez az egész?
– Mert nem bízol bennem – mondta már könnyes szemmel a lány.
– Nos. Minél jobban erőlteted a halogatást, annál kevésbé – sziszegte Perselus.
Hermione már nem tudott mit mondani, csak megcsóválta a fejét, és könnyek közt szaladt ki. Ezúttal a kertbe ment, és meg se állt, csak az erdőben, és ott huppant le egy fatörzsnek dőlve. Lábait mellkasához ölelve sírt, és fogalma sem volt, hogy fogják ezt az egészet megoldani. Olyan szép és meseszerűen varázslatos volt az utazásuk és a kézkérés. Erre hazajönnek, és már másnap kitört a katasztrófa. Valahogy rá kell vennie a férfit, hogy bízzon benne, mert ha nem tanulja meg, sosem lesz nyugta tőle.

Jó ideig eltartott, mire eléggé lenyugodott ahhoz, hogy visszatérjen a házba. Csak azért ment, hogy átöltözzön, aztán a kandallón át a Foltozott Üstbe érkezett, gondolván, egy kicsit távol kell lennie, hogy kikapcsoljon, és átgondolja, mi legyen. Szerencsére nem futott össze Perselusszal, míg a házban volt, és remélte, hogy kellő ideig távol maradhat, mert nem akart újabb vitát. A kocsmából aztán kiment az Abszol útra, és a Fortescue fagylaltozója felé sétált. Nem törődött semmivel, szinte nem is látott senki mást, csak saját fájdalmával volt elfoglalva.

Így történhetett meg az, hogy a Zsebpiszok köz előtt elhaladva fel sem figyelt rá, mikor nekiment valakinek. Azonban továbbmenni már nem tudott. Két kar fogta közre, és az ismerős gyomorforgató utazás közben már pontosan tudta, hogy valaki elhoppanált vele. Az út végén aztán a pálcájáért nyúlt volna, de esélye se volt, mert az azonnal az idegen tulajdonába került, őt pedig eltalálta egy Stupor még mielőtt megláthatta volna, ki rabolta el.

Mindeközben Perselus idegesen és mérgesen járkált fel s alá a laborjában. Fel nem tudta fogni, miért kellett pont a legmakacsabb kis griffendéles fruskába beleszeretnie. Igazán találhatott volna mást, de nem, neki épp az a kis eminens boszorka kellett, aki a lehető legtehetségesebben hozza ki a sodrából. Tulajdonképp magára vessen, hisz ő akarta, megkapta, hát most viselje a következményeket. Olyan jól ment minden. Megkérte a kezét, ő igent mondott, majd minden mehetett volna szépen rendben. Boldogan éltek volna, míg meg nem halnak. De nem! A kis fruskának keresztül kellett húzni a számításait, és ellenkeznie vele.
Leroskadt az egyik székbe, és tenyerébe temette az arcát. Annyi mindent megtett ezért a lányért, nem állt szándékában feladni a harcot. Ha kell, majd bevet valami újabb mardekárosságot. Bármit, de nem veszítheti el.

Fájó, rossz érzés szorította a mellkasát, és kínzó vágy sürgette, hogy menjen, és keresse meg, ölelje magához és ne engedje el soha többé. De úgy gondolta, kell mindkettőjüknek egy kis idő, hogy lehiggadjanak. Megvárni, hogy lecsillapodjanak a kedélyek. Viszont nem volt képes így bájitalt sem készíteni. Felkelt hát, és talárját magára terítve a Roxforthoz hoppanált. A nyári napsütésben a kastély tornyai kellemesen hűs árnyékot vetettek, és Perselus kifejezetten örült ennek. Tudta, hogy bármit is tervezhet, nem kerülheti el, hogy találkozzon Albusszal, így úgy döntött, jobb túlesni a dolgon, tehát az igazgatói iroda felé vette az irányt.

– Perselus! – köszöntötte lelkesen az igazgató, intve neki, hogy lépjen beljebb és üljön le. – Teát? Valami harapnivalót? Édességet? – sorolta, és a bájitalmester nagyot sóhajtott.
– Teát, köszönöm – ült le, és nem volt képes titkolni a fáradtságot, amit a Hermionéval történt vita miatt érzett. Egyik tenyerével a mellkasát dörzsölte, próbálva enyhíteni a még mindig érzett szorítást.
– Minek köszönhetem, hogy meglátogattál? Hogy van Hermione? – kérdezte Dumbledore mosolygós szemekkel, de pontosan látva az ifjabb varázsló rossz kedvét.

– Megkértem a kezét – bökte ki Perselus egyből, noha nem tervezte, hogy ezt teszi, vagy hogy ezzel kezdi a beszélgetést.
– Ah! De hát ez fantasztikus! – lelkendezett az idős mágus, és Perselus szinte attól tartott, hogy már tervezi, milyen borzalmas ruhakölteményben jelenjen meg a nagy alkalmon.
– Összevesztünk – közölte komoran a teájával.
– Ó! – hökkent meg Dumbledore. – Nemet mondott? De hát…
– Igent mondott. Aztán összevesztünk – tisztázta a helyzetet.

– Min? – kíváncsiskodott az igazgató.
– Ő a szerződése lejárta után akarja az esküvőt. Én pedig minél előbb. – Így kimondva Perselus elég ostobának érezte a helyzetet.
– És annyira sürgős, hogy így kapkodnál? Nem az számít, mikor írjátok alá a papírokat, hisz már most is szeretitek egymást.
– A gond nem ez. Csak… Mi van, ha nem is akar hozzám jönni?
– Akkor miért mondott igent?
– Mert úgyis hozzám van kötve. Ha nemet mondott volna, az bonyodalmakhoz vezetett volna.
– Mert most olyan nyugodt a helyzet? – kérdezte amaz, utalva az összeveszésre.

– Továbbra sem hiszem, hogy igent mondott volna, ha nem gondolta volna komolyan. Ő nem tenne ilyet.
– És ha lejár a szerződés? Mi van, ha aztán elhagy?
– Merlinre, Perselus, hallod te, mit mondasz? Ha, ismétlem, ha el akarna hagyni, akkor nem mondott volna igent, és örülhetsz, hogy még időben kiderült, nem az esküvő után.
– Szeretem őt, Albus. Nem akarom elveszíteni. Nem akarom, hogy elhagyjon.
– Bízz benne egy kicsit…
– Ah! Már megint ez. Bízzak benne. Ő is ezt kifogásolta, hogy nem bízom benne eléggé. Mi okom lenne rá? Hisz most közölte, hogy nem hajlandó hozzám jönni, míg a szerződés köt minket.

– Perselus. Adott rá okot valaha, hogy ne bízz benne?
– Ha egy sárkány még nem harapott meg, nem azt jelenti, hogy nem is fog.
– Én igazán örülök, hogy megtaláltátok egymást, és hiszem, hogy jók lennétek egy házasságban is. De hogy akarod végigcsinálni? Úgy akarod leélni az életed mellette, hogy nem bízol benne? Ha ilyen negatívan nézed a dolgokat, csodálom, hogy egyáltalán hajlandó vagy beengedni a laborodba. Hisz bármikor hátba támadhatna, leforrázhatna méreggel, vagy hátba szúrhatna. Attól nem tartasz, hogy álmodban öl meg?
– Ne légy abszurd, Albus. Ő nem… bántana – mondta ki az utolsó szót, rádöbbenve, hogy hiszi is, amit mond. – Nem bántana – ismételte halkabban.

– Szeret téged – mondta szelíden mosolyogva az igazgató. – Ezt elhiszed neki?
– Igen. Tudom, hogy igaz.
– Azt miért nem hiszed el, hogy hozzád akar menni?
Miért is? Hisz elhitte, mikor Hermione igent mondott, boldog volt, és együtt örült vele. Csak az időpont volt a gond. Tényleg olyan nehéz lenne neki várni? Nem, jött rá. Hermionéért bármire képes lenne, és ha ez azt jelenti, várnia kell, hát vár, bár biztos volt benne, félelmei nem fognak eltűnni, és végig azon fog izgulni, mi lesz végül a sorsuk. Szerette, és bízni akart benne, még akkor is, ha Albus volt az egyetlen, akiben gyerekkora óta valaha megbízott. Lily volt az első, aztán Dumbledore, és most Hermionéban is meg kell. Mellkasában a fájdalom összébb szorult, és ő aggódva gondolt szerelmére.

– Beszélnem kell vele. Azt hiszem, nagyon megbántottam – ejtette arcát két tenyerébe.
– Néha hibáznunk kell, hogy meglássuk a helyes utat – mondta Albus, és belekortyolt saját teájába.
– Ezt mintha már hallottam volna tőled.
– Lehet, fiam, lehet. Nem emlékszem, de hát öregszem már.
– Na persze – csóválta a fejét Perselus, és egy hajtásra megitta a teáját, majd felállt. – Mennem kell – mondta, és az ajtóhoz ment, de mielőtt kilépett volna, visszafordult. – Köszönöm.
– Nincs mit, fiam, nincs mit – válaszolt az igazgató, mint egy kedves, öreg nagyapó.

Míg Perselus a roxforti lakosztálya felé sietett, Hermione kezdett magához térni. Egyből tudta, hogy valami baj van, mert nem normális, hogy az ember függőleges pózban ébred. Aztán beugrott neki, hogy valaki megtámadta és elrabolta. Felkapta fejét, de fájdalom nyilallt a tarkójába, hála a korábbi Stupornak. Összeszorította a fogát és a szemét, miközben megpróbálta megmozdítani a kezeit. Sikertelenül. Karjai széttárva voltak a falhoz kötözve, ahogy a lábai is hasonlóképp lettek rögzítve. Hogy miért nem lógott a csuklóinál fogva, annak valószínűleg valami varázslat lehetett az oka, mert a hátát se tudta elmozdítani a faltól. Kinyitva a szemét felnyögött picit, majd próbálta kivenni, hol is lehet.

Egy sötét pincében volt, egy cseppet sem bizalomgerjesztő fallal szemezve. Különféle eszközöket látott, és pánik fogta el, ahogy végignézett rajtuk. Minden volt ott a legegyszerűbb tőrtől az ostoron át a kalapácsig. Újra próbált szabadulni, de hiába. A szoba közepén lévő fa asztalon odaszáradt vért látott, és attól tartott, az övé lesz a következő. Bárki is rabolta el, nem teázgatni akart. Aztán nyílt az ajtó, és ő zihálva nézte, ahogy belép rajta egy magas, rövid, barnahajú férfi, és elégedetten vigyorog, mikor meglátja őt.

– Nahát! Máris felébredtél, sárvérű? – kérdezte olyan hanglejtéssel, amitől bárki hátán felállt volna a szőr.
– Mit akar tőlem? Ki maga?
– A-a! – rázta előtte az ujját a férfi. – Te itt nem kérdezel, sárvérű. – Előkerült egy pálca is, és egy intéssel később ő elvált a faltól. Lábai széttárva, kissé esetlenül tartották meg. – Igazán nem gondoltam, hogy ilyen gyorsan esélyem lesz véghezvinni a tervem, de te egyenesen a karjaimba sétáltál.
– Én nem ártottam magának semmit…
– Hallgass! – ordította a férfi, és pálcáját a lány nyakához nyomta. – Csak azért nem némítalak el, mert hallani akarom, ahogy ordítasz és sikítasz a fájdalomtól. Megmutatom neked, mi az igazi kín, sárvérű. Aztán az az áruló Piton és a Kis Hős, mikor idejönnek, hogy megmentsenek, a te szánalmas roncsodat fogják látni, mielőtt megölöm őket is. – Alighogy befejezte mondatát, teste változni kezdett. Százfűlé-főzet, jött rá Hermione, majd döbbenten, és még mindig pániktól zihálva nézett elrablója szemébe.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.